lomtalanítás

K. Géza ötvennyolc éves közmunkást elhagyta az élet. Nem az asszony hagyta el, a gyerekek vagy a barátok, hanem az élet. Ücsörgött, és föl sem tehette a kérdést, hogyhát, milyen élet ez, mert nem is volt neki. Reggel elment utcát vakarni, megitta a fröccsét délután, vacsorázgatott valamit, nézte a tévét, benne a műsort, és reggel kezdődött minden elölről. Napra-nap, évre-év, és annyit mondogatta a kocsmában, hogy nem élet ez, mígnem ez megsértődött és elhagyta. Élet nélkül még nem élt, most is nehéz volt, lehetetlen szinte.

K. Géza ötvennyolc éves közmunkás nem is tudta volna elmesélni, milyen élet nélkül élni, mert ilyen szavak nincsenek. Majd később lesznek, amikor mindenkit elhagy az élete, és leírják a napsugarat ezután, a lombokat ezután és a szelet. Főként a szelet meg a hajnalt. De most nem volt szó semmire, így hát K. Géza ötvennyolc éves közmunkás, mint egy szakadozott plüssmackó, úgy érezte magát. Olyan medveként, akit elfelejtettek, ül a sarokban, lepi a por, gombszeme kifakul, a füle lekonyul és kitüremkedik a bélése.

De legfőképp a magány. Hogy milyen üres minden, mennyire simák a falak, ahogy csorog rajtuk a fájdalom, veszti el ízét az étel, színét a szivárvány, amikor lecsupaszodnak a dolgok. Akár kórházban éjszaka, miközben folyik az infúzió az emberbe, a szomszéd ágyon az utolsókat sikítja valaki, lerúgja a paplant, meghal-elcsöndesül, a nővérke meg sehol. A test kihűl pirkadatra, amikor nyitnak a boltok, zárnak a bárok, és ebben a résben, zárás és nyitás közt, a semmi földjén lehet meglátni Istent.

K. Géza ötvennyolc éves közmunkásnak egy ilyen világban, s pláne élet nélkül mackógondolatai támadtak, mackóvágyai és mackószíve lett. Ilyen vattabélés a plüssváz alatt, s mivel látta, hogy lomtalanítás lesz holnap, kiült hát a flaszterre egy törött ágy meg egy csorba kanna közé, derekát a falnak vetette, fészkalódott kicsit, és gombszemét a sarokra irányozta, hogy jön a szőke herceg hófehér paripán. De csak egy kulló érkezett, csámpás ember tolta, kalap volt a fején, és vizslatta, mit adott az utca.

A csorba kannát fölpakolta, de K. Gézára ügyet sem vetett, így ő már azon gondolkozott, van-e egyáltalán, létezik-e, tapogatta a plüsscombját, csipkedte a plüsshasát, s amikor annyira vágyott egy fröccsöt, hogy beleveszett szinte, hitte el, hogy van azért. De a kocsma még nem volt nyitva, így hát, maradt. Népes família jött aztán, fordult be a sarkon, kisszekeret tolva, aprónéppel, hangosan, akár egy egész falu, hangyaboly vagy tyúkkatroc, úgy. Vitték amit értek, s ami ért valamit.

– Maci, maci. – sivította az egyik maszatos, nyalábolva fel K. Gézát, ölelve magához, hogy az élet kinézett a hajnali felhők közül, bele K. Géza arcába dévaj ribancul, hogy plüss-szíve nagyot, remegve dobbant, hogy mit is kíván jobban. Tán, hogy ott legyél. – Koszos. – vette el K. Gézát az éledező élettől az apa. – Szakadt a füle, hámlik a szőre, lóg a szeme. – dobta aztán a csorba kanna hűlt helyére. A maszatos is kicsit bánatosan, de a következő kupac igézetében odahagyta, akár az élet nemrégiben.

K. Gézát ettől az egésztől megülte a melankólia. Fölkelt már a Nap, végigtarolták az utcát a kullósok és szekeresek, minden elkelt szinte, száraz virágok, törött mosdókagylók és újságcafatok hömbölögtek csupán, amikor a sarkon hörögve befordult a kukásautó, hogy a maradék maradékát begyűjtse. Kivonja az életből az örök feledésbe, és az amúgy is élet nélküli K. Géza, ötvennyolc éves közmunkás várt a sorára, hogy meghal ő is. Fölkelhetett volna, de nem vitte a lába, vagy nem is akarta igazán.

Szuszogva jött a végítélet, csikorogva-morogva, a sárga mellényesek pedig szenvtelenül hajigálták a napok itt maradt hordalékait. S ahogy az egyik kézbe vette K. Gézát, még felötlött benne, hogy elviszi a kislányának, de van már neki elgondolással mégis az autóba hajította őt. Azonmód darálták le a közmunkást a karmok, tépték apró cafatokra, s ahogy a gép szuszogva bevégezte a dolgát, az egyik mellényes bekopogott a sofőrnek. – Főnök, folyik az olaj. – mutatott az autó alá. Pedig csak vér volt.

Sajtos, pirított egér

– Jájj, megpusztulok, evisz a devla. – így vernyogott Rezső, a részeges macska, ahogyan ült a szakadt foteljában a ház előtt, mert ugyan lomtalanítás nem volt, de a szemetet sem vitték el már napok óta – Evisz a devla, tüzel a gyomrom, lüktet a szívem, szomjan halok. – így nem állt be a szája, de Matild, az asszonya végtelen türelemmel és bölcsességgel csak annyit mondott neki.

– Nem kellett volna annyi kumiszt inni. – mire Rezső, az ura fölhorgadt, csak úgy rezgett a bajsza és ágaskodott az összes szőre is neki, hogy valami tekintélye legyen otthon, de olyanja már régóta nem volt egyáltalán.

– Kumiszt? Kumiszt? – harsogott és felejtette el egyszerre, hogy éppen halni készül – Nincsen nekünk ahhoz kancánk, egy kicsit fröccsöztünk a cimborákkal, már azt se lehet? – így ment át támadásba Rezső, de Matildot nem kellett félteni egyáltalán, a homlessz élet megedzette, meg az urát is ismerte, mint a mancsát, csak odaszúrt neki.

– Ott vernyogtatok a szemközti tetőn, fölvertétek az egész utcát. Melyik ribancnak ordítoztatok, a Micinek, mi? Egész nap itt tekeri a valagát, nem szégyelled magad a te korodban? – ez mélyütés volt, de Rezsőt nem olyan fából faragták, hogy csöndben maradjon.

– Mit az én koromban, azt se tudjuk, hány éves vagyok. – így akart védekezni Rezső, de ezt elcseszte.

– Hát ez az. – csapta le a magas labdát Matild, és látványosan zörgött a lukas fazokakkal.

Rezső belátta, hogy vesztésre áll, elkezdett hát megint óbégatni, istenhez sóhajtozott, sajnáltatta magát, nyögött és suttogva mondta.

– Ha csak egy kis pirított egér lenne. – de ezt nem kellett volna, Matildban elpattant egy húr, és macska-életének összes keserve egy óriási és főleg hangos monológban szakadt ki belőle.

– Pirított egér, ó, hogy szakanna rád az a redves mennybolt, te, világ naplopója, szarházi vénség. – ez olyan hirtelen jött, hogy Rezső csak lesett tátott szájjal, guvadt szemekkel, viszont egyáltalán nem volt vége – Mereszti itt a tétlen seggét, nekem meg leesik a derekam, leszakad a vesém. Tudod te, hová vitte a nővéremet Timi nacsasszony gyógyulni, tudod, hová utazott a Jolán? – választ nem várt, ömlött belőle – Lószándzselesszbe a Ródeódrájvra, oda. Különgépen. Cseszmeg. Én meg itt hallgatom, ahogyan éjjel a kurváknak vernyog, hajnalban meg nekem sóhajtozik pirított egér után. Nézz magadra vén szaros. – így borult el Matild agya teljesen, és a szusszanásnyi szünetet kihasználva Rezső ellentámadott.

– Micsinyájjak, szarjak sünt? – viszont ezt nem kellett volna. Rezső nem tudott jót szólni ezen a zűrös hajnalon, mert kapta egyből a riposztot.

– Inkább hoznál haza egyet, hogy legyen mit zabálni, ne állandóan ezt a kukás szart, más mocskát. Bár a Hufnágel Pistihez mentem volna.- fakadt ki Matild, amivel betelt a pohár, és, tisztesség ne essék szólván, Rezső képen törölte őt, s ami pláne volt a dologban, hogy kieresztett karmokkal, és Matild arca egy merő vér lett szempillantás alatt. De Rezső nem hagyta abba, s minden egyes pofonhoz hozzáfűzött valamit.

– Jolán, mi? Lószándzselessz, mi? Meg Ródeódrájv. Timi nacsasszony. Meg Hufnágel Pisti, mi? – módszeresen és szenvtelenül ütötte Matildot, hogy csődület támadt, már ott bámészkodott az összes kóbor macska, és nézték, most mi lesz, mi következik.

Matild magához tért a kezdeti sokkból, odébb ugrott, letörölte a vért az arcáról, és csak egy esőköpenyt kapva magára – mert eleredt az eső, ezt el ne feledjük – belegyalogolt a hajnali ködökbe.

– Micsinász cimbora? – ezt kérdezte Rezsőtől Ottó, az éjfekete kandúr, akivel éjjel együtt ittak és ordibáltak annak a cemende Micinek.

– Azt mondja – lihegett még a testmozgástól – azt mondja ez a kurva, hogy a nővérét, tudod, a Jolánt valami Timi nacsasszony magánrepülőn vitte Lószándzselesszbe. Ilyenekkel etet itt ez a szemét.

– Télleg elvitte. – mondta neki Ottó higgadtan – Tegnap láttam a neten.

– Nemá! – álmélkodott Rezső – Nemá!

– Télleg. – erősködött Ottó, amitől Rezső váratlanul szétzuhant, és sírva hívogatni kezdte az asszonyát, szidta Timi nacsasszonyt, hogy tönkre teszi jóravaló macskacsaládok életét, mindent szétbasz ezzel a Lószándzselesszel meg a Ródeódrájvval, hogy most már annak a kurvaannyát, meg az egész világnak, hogy ott rohanna meg minden.

– Matild! Matild! – kiabált bele a ködökbe, de nem kapott választ, csak a kutyák ugattak és az eső kopogott vigasztalanul.

– Gyere. – ölelte át Ottó a fekete mancsával – Van egy kis maradék kannás az egyik kukában, elnyalogatjuk. – így vigasztalgatta, és kimondta a varázsszót is – Van fél zacskó pirított egerem is. Sajtos-hagymás. – és még fokozta – Meg, ha belegondolok, akad egy kis azeri kumiszom, kétezres évjárat.

– Nebassz. – felejtett el mindent, Lószándzselesszt, Timi nacsasszonyt és, tisztesség ne essék szólván Matildot is egy szempillantás alatt Rezső, mert igazi magyar macska volt, olyan macsós.

– Nem láttad a Micit? – járt már a mennyországban a lelke, pedig Matild csak a sarkon sétálgatott még, ment Jolánhoz, indult, mert elvakították őt az álmai, és nem tudta, hogy röpcsi csak a kiválasztottaknak jár, nem ilyen egyszerű Matildoknak, de majd rájön erre is.

Ekkor kukorékolt először a kakas, és ekkor iszkoltak el a szellemek is.

Lomtalanítás

Az egyik különös pénteken a bohókás Nap úgy határozott, akképp fog sütni egy pöttyet, hogy elvegye az emberek eszét teljesen. Olyan bágyadt lett és mégis forró, amiben benne volt ötmilliárd évének minden tapasztalata, valamennyi furmánya és kajánsága. A népek pedig tényleg meghülyültek, mert elkezdtek mindenféle tárgyakat hordani az utcára. Mintha egy délután akarnának megszabadulni az összes mocsoktól, akárha azt lehetne, de nem. Ilyet persze nem tudtak a jámborak, és csak cipelődtek konokon.

Odarakták az életüket a bugyborékoló aszfaltra. Kanapékat, hálószobák tudóit, sütőket, rezsókat, hülye ünnepi vacsorák hordozóit, függönyök cafatjait, tévéket, zenegépeket, mindent, ami nélkül pár évvel ezelőtt élni sem tudtak volna, megnyomorodtak, hogy legyen, s lám, itt végzik az utca kövén, kivégezve nyilvánosan, nagy közönség előtt. Lukas lábosok, szakadt melegítők, csillárok és fajanszok, minden ott hömbölgött, és senki nem állt föléjük bánatosan, hogy levonja az aznapi igét: ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért.

A Nap vigyorgott, és nem akaródzott neki lenyugodni. Odaszögezte magát az egyik kémény fölé, hunyorogva nézte a cirkuszt. Még csak egyet sem pislantott, de az egész utcát belepte a mocsok. Ezért szelet küldött a vén mókamester a világra, az fölkapott mindent, és lám, a proletárok élete ott lebegett, kúszott-csúszott süvítve és visítva a levegőégen. Bugyogók szálltak a kandeláberekre, csillárok csörögtek kanálisok fölött, míg meg nem jött a felmentő sereg kordékkal, biciklikkel, a szájak sarkában cigarettával és félretaposott cipőben, csakis abban.

Sebészi pontossággal válogattak az utca emlékeiben, összepakolták a lakók szívének szilánkjait, és ezek nem is tudtak róla, hogy a fél életük csomagtartókon gurul a semmi felé, mert már a sarki kocsmában dicsérték az urat. Az asszonyok meg függönyök mögül, kócosan figyelték, ahogy széthordják hajdanvolt álmaikat, és nem látták, csak a Nap, ahogyan sercenve nőttek ősz szálak a hajukba, szemük fátyolosodott, ajkuk fölött pedig a boszorkányok dupla ránca mélyült. Az otthonka ekkor a szekrényben kézen fogta a mamuszt, és elébük állt. Így lettek visító vénasszonyok, mire az uruk részegen hazaért.

De mégsem gördült le a függöny, hogy véget érjen a darab, mert a Nap nem mozdult, készült még valamire a vén mafla. Benézett egy ablakon, egyenest G. bácsi csukott, ámde mégis csipás szemeire pillantott a lukas függönyön át, amitől az utca medvéje egyet mordult, életre kelt, és elkezdte tanulmányozni a rajta kívül eső világot, mint a szemeit felnyitó, frissen látó kölyökkutya. Meglátta a dzsumbujt a flaszteron, a káoszt az égen, és észrevette, hogy a lelke is rendezetlen.

Ahogy támolyogtak haza a férjek, nagyfiúk, özvegyek és nő után epekedő, serkenő bajszú legények, s miközben a díszletet apróra vágott, megrágott és trutymóban úszó sárgarépával szaporították, G. bácsi kölyökkutya szemekkel ugyan, de észvesztő határozottsággal mégis hajigált ki mindent az ablakon át. Nem tudni, honnan költözött erő a karjaiba, de röpködtek a székek, szekrények, lámpák, könyvek, edények és poharak, mintha sértett szerető, s nem kiábrándult vénember lenne. Az utolsó mozdulatával letépte a függönyt, és azt is kiszórta a nagyvilágba.

Ott állt a lakás csupaszon és koszosan, képfoltokkal a falon, csikknyomokkal a padlón, amelyre G. bácsi letelepedett lótuszülésben, s amíg ez a szertartás lezajlott, a kocsmai népség félkörben az ablak elé állt, és nézték. Mentőt nem hívtak, mert megbabonázta őket a látvány, ami nem is csoda. G. bácsinak egyszerre méteres szakálla nőtt, a szoba sarkaiban pipacs ütötte föl a fejét, a plafonról pedig aranyeső szirmai hulltak. A kocsmajárók csak nézték a jelenést, s amint egyikük meglátta G. bácsi lukas cipőjét a flaszteron, feje fölé tartotta, és elordította magát: ez az ő saruja.

Térdre borult az összes, a Nap pedig ekkor unta meg a cirkuszt és alázuhant. Egy pillanat alatt lett éji sötét, a csillagok sem ragyogtak, csak a friss megváltó szemei foszforeszkáltak a szoba közepén reménytelenül.