Kategória: macondo

Béla karanténba vonult. Bár, ha belegondolunk abba, hogy semmi nem változott a mindennapjaiban, hiszen eddig is az ivóban és annak udvarán diskurált a rigókkal, a macskával, olykor a fröccsök urával és mással nagyon nem is, akkor karanténnak nevezni azt, ami most volt, dőreség. Illetve fölvetül a dilemma, hogy mi volt előtte, ha ugyanaz volt akkor, mint van most, de ez már ontológia vagy szemantika, és ezekhez nem volt kedve Bélának ezidőben. Most épp, máskor meg igen. Meg nem is igaz egészen, hogy semmi sem változott, hiszen midőn az udvarra kérette a fröccsét, akkor elvitelre kérte, hogy a szabályok meg ne szegődjenek, és a fröccsök ura olyan volt, ahogyan kinyújtotta neki a hűsit, mint Blazej doktor a városszéli kórházból.

Hogy aztán a falakon túl hogyan telt az élet, az nem volt tudható egyáltalán. Üresek voltak az utcák, a közmunkások sem vakaróztak a Szentháromság szobornál, az olajos hajúak és a bánatos szeműek sem voltak sehol, sem a gyerekeik a műanyag motorjaikkal, ők sem surrogtak, a duplagyűrűsök sem káráltak mamuszban és otthonkában. Sőt, még a templom harangja sem szólt, mise sem volt, nem akadt mire hívogatni indok, egyáltalán, senki nem volt az utcán, mert azt mondták nekik, maszkban merészkedjenek ki, olyanjuk meg nem volt, minek is lett volna. Fenekestül fordult fel az élet, már ha ezt annak lehet nevezni és nem a halál előszobájának, de akkor megint csak az életről beszélünk hindu értelemben, de ilyenre gondolni szinte illetlenség most épp.

Bélának régi vágya valósult meg, ha lehet az esetében vágyakról beszélni, amikor mindig az csinált, ami jól esett, ha az ellenkezett minden konvencióval is, de mégis azért, senki nem szereti, ha hülyének nézik, főleg, ha nem is az. Viszont most bátran ülhetett a fa tetején, a fa tövében, kukorékolhatott vagy nyávoghatott a kémény mellett, cimborálhatott a macskával és diskurálhatott a rigókkal kedve szerint, mondhatnánk azt is, hogy eljött az ideje, ha nem lett volna mindig is itt. Nézte a fa tetejéről, ahogyan tavaszodván nem csak a szokásos rügyfakadás zajlik, hanem, mintha a növények megérezték volna, hogy eljött az idejük, egy lendülettel kezdték visszafoglalni a falut, a fű gyorsabban nőtt, és a templom tornyának csúcsán is megjelent egy pitypang.

Miközben ült Béla a fán, érezte, ahogyan a segge alatt zajlik az élet, nedvek iramlanak, a füle mellett pattognak a rügyek, sóhajtozott a fa meg nyújtózkodott, recsegtette a derekát, hogy hallani lehetett a csendben, sőt, a házak szuszogását is, a sóhajtásaikat. Az utcán túl, ahol a kukoricás kezdődött, olyan zsivajjal volt a föld, mint valami gyerektábor, és látszott, hogy pár nap kell csupán, és az egész falut elnyeli a természet, visszafoglalja, ami neki jár. A flasztert benövi a moha, indák fonják be a templom tornyát, még két hét, és olyan lesz minden, mint egy őserdő által elnyelt inka város, szétroppantják a gyökerek és ellepi a feledés. Macondo, ez jutott Béla eszébe maga sem tudta mért, de ideillőn mégis, és tényleg.

Ugyanúgy, ahogyan ott, amikor az álmatlansági kór következtében az idegeneknek kolomppal a nyakukban kellett közlekedniük, itt is megjelent a postás, és jobb híján csöngetett a biciklijével veszettül, jelezve, hogy itt van, s ami jobb, hogy hozott is valamit. Maszkokat osztott, mintha cukorkát a táskájából, és sorban járultak elébe és hozzá mind az összes emberek, lekonyuló fülükre akasztották a pántokat, vették föl a maszkokat és zsivatoltak, hogy ím, újra itt az élet. Tapodták a sarjadó füvet, Béla érezte, hogy a fa meghőköl a segge alatt, megtorpannak benne a nedvek, sőt, vissza is fordulnak, s ahogyan a maszkosok jártak-keltek a flaszteron pöckösen, mint a teremtés koronái, úgy hitték mindeközben, hogy visszatért az élet, pedig épp menekült.

Béla karanténba vonult. Bár, ha belegondolunk abba, hogy semmi nem változott a mindennapjaiban, hiszen eddig is az ivóban és annak udvarán diskurált a rigókkal, a macskával, olykor a fröccsök urával és mással nagyon nem is, akkor karanténnak nevezni azt, ami most volt, dőreség. Illetve fölvetül a dilemma, hogy mi volt előtte, ha ugyanaz volt akkor, mint van most, de ez már ontológia vagy szemantika, és ezekhez nem volt kedve Bélának ezidőben. Most épp, máskor meg igen. Meg nem is igaz egészen, hogy semmi sem változott, hiszen midőn az udvarra kérette a fröccsét, akkor elvitelre kérte, hogy a szabályok meg ne szegődjenek, és a fröccsök ura olyan volt, ahogyan kinyújtotta neki a hűsit, mint Blazej doktor a városszéli kórházból.

Hogy aztán a falakon túl hogyan telt az élet, az nem volt tudható egyáltalán. Üresek voltak az utcák, a közmunkások sem vakaróztak a Szentháromság szobornál, az olajos hajúak és a bánatos szeműek sem voltak sehol, sem a gyerekeik a műanyag motorjaikkal, ők sem surrogtak, a duplagyűrűsök sem káráltak mamuszban és otthonkában. Sőt, még a templom harangja sem szólt, mise sem volt, nem akadt mire hívogatni indok, egyáltalán, senki nem volt az utcán, mert azt mondták nekik, maszkban merészkedjenek ki, olyanjuk meg nem volt, minek is lett volna. Fenekestül fordult fel az élet, már ha ezt annak lehet nevezni és nem a halál előszobájának, de akkor megint csak az életről beszélünk hindu értelemben, de ilyenre gondolni szinte illetlenség most épp.

Bélának régi vágya valósult meg, ha lehet az esetében vágyakról beszélni, amikor mindig az csinált, ami jól esett, ha az ellenkezett minden konvencióval is, de mégis azért, senki nem szereti, ha hülyének nézik, főleg, ha nem is az. Viszont most bátran ülhetett a fa tetején, a fa tövében, kukorékolhatott vagy nyávoghatott a kémény mellett, cimborálhatott a macskával és diskurálhatott a rigókkal kedve szerint, mondhatnánk azt is, hogy eljött az ideje, ha nem lett volna mindig is itt. Nézte a fa tetejéről, ahogyan tavaszodván nem csak a szokásos rügyfakadás zajlik, hanem, mintha a növények megérezték volna, hogy eljött az idejük, egy lendülettel kezdték visszafoglalni a falut, a fű gyorsabban nőtt, és a templom tornyának csúcsán is megjelent egy pitypang.

Miközben ült Béla a fán, érezte, ahogyan a segge alatt zajlik az élet, nedvek iramlanak, a füle mellett pattognak a rügyek, sóhajtozott a fa meg nyújtózkodott, recsegtette a derekát, hogy hallani lehetett a csendben, sőt, a házak szuszogását is, a sóhajtásaikat. Az utcán túl, ahol a kukoricás kezdődött, olyan zsivajjal volt a föld, mint valami gyerektábor, és látszott, hogy pár nap kell csupán, és az egész falut elnyeli a természet, visszafoglalja, ami neki jár. A flasztert benövi a moha, indák fonják be a templom tornyát, még két hét, és olyan lesz minden, mint egy őserdő által elnyelt inka város, szétroppantják a gyökerek és ellepi a feledés. Macondo, ez jutott Béla eszébe maga sem tudta mért, de ideillőn mégis, és tényleg.

Ugyanúgy, ahogyan ott, amikor az álmatlansági kór következtében az idegeneknek kolomppal a nyakukban kellett közlekedniük, itt is megjelent a postás, és jobb híján csöngetett a biciklijével veszettül, jelezve, hogy itt van, s ami jobb, hogy hozott is valamit. Maszkokat osztott, mintha cukorkát a táskájából, és sorban járultak elébe és hozzá mind az összes emberek, lekonyuló fülükre akasztották a pántokat, vették föl a maszkokat és zsivatoltak, hogy ím, újra itt az élet. Tapodták a sarjadó füvet, Béla érezte, hogy a fa meghőköl a segge alatt, megtorpannak benne a nedvek, sőt, vissza is fordulnak, s ahogyan a maszkosok jártak-keltek a flaszteron pöckösen, mint a teremtés koronái, úgy hitték mindeközben, hogy visszatért az élet, pedig épp menekült.