Most, hogy már korán világosodott, és a madarak is visszatértek a normál üzemmenethez, ami az, pitymallat előtt fél órával köszöntik a horizont alatt bujkáló napot, mint valami soha le nem merülő ébresztőóra, s a lehető legpontosabb, mert nem is cézium rezeg bennük, hanem az élet maga, Kovácsné is örült a madarakkal, mert nem a sötétet kellett bámulnia csipás és guvadozó szemekkel, hanem a függönyön átszűrődő sejtelmeket, meg az utat, amit a fény jár be a nem levéstől a tomboló jelenlétig, ahogyan mindent elborít kéretlenül, de egyben parancsolón is, hogy ébredj a valóra.
De, míg a madaraknak semmi gondot nem okozott a kéretlen parancsnak engedelmeskedni, sem a kukásoknak, a kocsmába igyekvőknek vagy a madarak elől iszkoló legyeknek, Kovácsné azzal szembesült, hogy a napból érkező óhajok, miszerint neki kellene látni élni újra, megint és mindig, akadályokba ütköznek, noha semmi torlasz, kerítés, parancs vagy fenyegetés nem meredt előtte, hogy csuklyás szemeit jobbról balra mozdítsa, illetve netán kinyújtsa a kisujját. És nem a selyembe burkolt dámák nyújtózós és kérető lustasága volt ez, hanem a lét elviselhetetlen könnyűsége.
Ezt megérteni nem lehet, fölfogni is alig, átélni sem, ebben benne lehet lenni, akár az iszapban a folyó alján, kiszáradó medrében vagy a tengerek mélyein, a Hold és a sivatag porában meg az összecsukló csillagokban. A légy is, aki Kovácsné arcán futkosott, nem volt tudható, ugyanaz-e, mint a tegnapi, a fia esetleg vagy még a nagyapja, szimbolizálva az örök körforgást, s mivel Kovácsnénak módja nem volt, hogy más Kovácsnék arcán futkorászva fürössze meg a sajátját, a mai fényáradattal, úgy döbbent rá a saját magányára, mint amikor Macondóban elkezdett az eső cseperészni.
Mindent tudunk így hát erről a Kovácsnéról, de csak róla, hiszen Kovácsnék is számolatlanul vannak Isten szent ege alatt, futkorásznak egymás arcán, míg a másiknak nincs ahhoz sem késztetése, hogy a szemével kövesse őket, akár a legyeket. Így élnek egymásban a rengeteg Kovácsnék, egyik a másikban, ez a miénk azonban, ahogyan a fénypászma bemászott a függöny alá, és csillámokat alkotott ott neki, meglátta a pókhálót hatalmasan. Rezgett a fény rajta meg ugrándozott, kötekedett Kovácsnéval, hogy fáradjon oda a kis toll-portalanítójával, és tegye, amit tennie kell.
Igen ám, de Kovácsné nem tudta, mit kellene tennie, emléke sem volt róla, hogy egyáltalán tenni kellene valamit is, vagy, hogy mi az a tevés, vagy cselekvés, mert moccanni sem bírt. Illetve nem is akart. Vagy akart, de mégsem annyira, hogy mozdulattá összeálló akarás legyen belőle. Úgy volt az, hogy az agyából elindította a parancsot a mozdulásra, érezte, ahogyan a parancs először iramlik a keze felé, aztán vánszorog csupán, és végül, mintha mindegy volna, meg is áll. Indította a parancsokat sorban Kovácsné, ott állt a sok parancs félúton.
Parancstorlódás keletkezett, és ugyanígy járt, amikor más irányokat választott óhajtásainak, egyik sem ért célba, ott feküdt tehát Kovácsné tehetetlenül és halott parancsoktól megkötözve, de mégsem érezte rosszul magát, hanem valami különös módon inkább fütyörészett volna, de hát, ezt sem tudott, ám ez sem zavarta egyáltalán. Ebben az állapotban azt vette észre, hogy kezdik őt benőni a halott parancsok foszlányai és nyúlványai, egy stramm ki múmiává alakították Kovácsnét ezek a cafatok meg tekervények, hogy egyszer már csak ki sem látszott belőle, és akkor lett csend e vidéken.
Így nyitott be a szobába egy hét múlva a részeges Várhelyi, aki Kovácsnét nem találva, de mégis kedveskedni akarva neki úgy határozott, hogy ezt a nagy porcicát – vagy mit is – kiviszi az udvarra, amíg a házigazda hazaér. De alig is ért az ajtóhoz, amikor a gombóc a keze alatt mozgolódni kezdett, töredezett a külseje mint a tojás héja, és előbújt belőle egy csudaszép pillangó, akinek különösen ismerősek voltak a szemei. És a részeges Várhelyi leesett állal bődült el, hogy te vagy az Etus? – De választ nem kapott, csak a csillogó szárnyak suhanása hallatszott, ahogy Etus-pillangó keringett, szállt a magasban, hogy megbicskázott rajta a nap sugára is.
Hagyta, hadd adják elő a műsorukat, csak aztán füttyentett a csíznek, hogy jöjjenek, ha már itt vannak. Vörösbort rakott az asztalra, szotyolát meg sajtot, és egy kis ropit a galamboknak, nem tudni mért, de ezt gondolta nekik. A csízt megölelte, mint régi ismerőst, a galambok illőn bemutatkoztak, leültek, eszegetek és iszogattak, de máma valahogyan olyan kínos volt a dolog.