Egy bájos honlap tegnap a székletről – közkeletűbben szar – adott tudományos igényű ismertetőt a magyarok számára az univerzum összes pontjain olvashatóan. Kivétel Németország, ahol Dózsa László mamája – lánykori nevén Schmidt nacsasszony – szerint még kőbaltával vadásznak, így az ottani magyarok tudatlanok maradnak szar-ügyileg net híján, ami veszélyes az egészségre.
Éppen időben jött egyébként a felvilágosító dolgozat, hiszen, ahogyan az úr mondta Jónásnak Ninivébe küldve őtet Babitsnál “Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság: szennyes habjai szent lábamat mossák…”, hasonképp kies hazánkban is zubog a mocsok, hogy ne lányregényszerűen beszéljünk róla, hanem komoly-felelősségtudóan: mindenhonnan ömlik a szar. Nem mindegy tehát, mi mindent ismerünk a lét végső, de korántsem jelentéktelen szubsztanciájáról.
Mint megtudjuk az írásműből, nincs ideális szar, számos formája létezhet, állaga, színe, szaga nagyon változatos, a legfőbb kitétel – mondja a dolgozat a Bristol Stoll Scale-re hivatkozva -, hogy nem szabad lebegnie. És itthon is vagyunk Pilhál Tamásnál meg a prostisrácoknál, akik huzamosabb ideje lebegnek itt nekünk, következésképp baj van velük, és de még mekkora nagy. Szegény Jónás Neria falai előtt még jobban meghasonlana, sírva kérné a Xanaxát, de az Úr nem adna neki, mert csak.
Ennek a prosti Pilhálnak, mint azt mindenki tudja úgyis, az ifjú forradalmár Nagy Blankával volt afférja, hogy befényképezett a szoknyája alá, és közzé tette az alábbi szavakkal: „Trágárka villant – A magyar Sharon Stone, avagy Elemi ösztön a Szemkilövető pártban.” Erről már szakdolgozatok születtek, magam csupán a kályha-szerep miatt elevenítettem föl, mintegy fogódzóként, hogy lássuk, hol is élünk.
Nagy Blanka válaszolt is a lebegő – következésképp egészségtelen – alaknak, miszerint: “Ma este kérlek öleld meg nagyon a kislányodat és mondd neki, hogy szereted és mindig vigyázni fogsz rá és ha bárki ilyet csinál vele akkor elkapod a grabancát az illetőnek. Az én édesapám már sajnos nem teheti meg ezt.” – ettől ez a Pilhál elérzékenyült, és keblére ölelte mintegy a megtévelyedettet.
“Kerülgethetem a forró kását, de minek. Oda akarok kilyukadni, hogy hiába öltözöl és ülsz ügyetlenül (majd megtanulsz), hiába mondasz döbbenetes szamárságokat, hiába irtózom mindazoktól, akik téged most beraktak a politikai inkubátorba – sajnálom, hogy kitettem azt a fotót és hozzá azt a szöveget… Töröltem. Egy rossz vicc volt. Bocsánatot kérek!” – Ezt írta ez a Pilhál.
S ami miatt én is untatom már a nyájas olvasót, az nem az, hogy elmeséljem ennek a Pilhálnak az alávalóságát, megtette ezt már más és a Bristoll Stoll Scale is, hanem, mert ez így együtt sajátos képet fest a NER becstelen szolgájáról. Ő ugyanis a butaság bátorságával, egy próféta öntudatával éli az életét, ezért dolgozik a prostisrácoknál, és még azért is, mert sötét szegény, mint az egyenlítői éjszaka.
Pilhálnak halovány fingja nincs az írásról és a szöveg mibenlétéről, ugyanis, az a két Nagy Blanka mondat, amitől ő meghatódott, nem megbocsátás, hanem annak a képes beszéddel előadott változata, hogy bunkó vagy Pilhál, egy tahó paraszt. Bár, aki csatadalokat ír meg győzelmi jelentéseket, attól nem elvárható a finomságok értése, nem ilyesmire tenyésztették őket, hanem harapni. De hát, ilyen ez a NER, ilyen egydimenziós manusok vannak a galeriban, ők kapják a lovagkereszteket.
Meg még próféták is vannak, mint a Semjén, aki a Brian életéből lépett elő, szorongatja az ő tökeit, vagy kifordult szemmel szórja az átkokat, egyre megy, ő sem tudja mit beszél, de azt legalább ordítva mondja. Ezt is már mindenki ismerheti, most csupán az újszülöttek kedvéért idézem ide, meg, hogy lássuk, hol is élünk:
“Az a Franciaország, amelyik megtagadta – mint az egyház legidősebb leánya, úgy hívták régen Franciaországot – saját történelmét, megtagadta önmagát, megtagadta saját kereszténységét és hitét, ez az égő templom valahogy kifejezi azt az apokaliptikus értékvesztést, aminek a nyugati világban tanúi lehetünk. Adja Isten, hogy ez a tragédia egy olyan jel legyen, ami felrázza a francia nemzetet és nem csak a templomnak az újraépítése tekintetében, hanem a saját nemzeti önbecsülésük, a saját történelmük, a saját franciaságuk, a saját kereszténységük tekintetében.”
Ehhöz sem kell különösebb kommentár, s csak azért raktam így egybe ezt a két eheti eseményt, mert rímelnek egymásra, ahogyan az ostoba szolgálja az eszementet. Pilhálnál szemkilövető elemi ösztön, ami J. A.-nál “hajad az ujjamé a szoknyád alatt”, Semjénnél meg hitevesztett apokalipszis, égi jel egy tűzeset, amellyel egy nemzet tagadja meg önmagát. Szép egy csapat ez, meg kell hagyni.
Viszont ezen a ponton a szarvas bánatosan néz körül a helikopteren lógtában, és Pilhál is megveregeti a saját vállát bugyogóban matatva, és ezek így ketten, mint a NER alfája és ómegája, holnap már magasztos ájtatosságban fetrengenek keresztényi hitükben. Mert megfeszítették Jézust, akinek szintén be lehetne fényképezni az ágyékkötője alá, hogy lássuk, minek örült Mária Magdolna. Mindezt, csak hogy fokozzam az amúgy fokozhatatlan tébolyt, meg, hogy elgondolkodtassak a végtelen mibenlétéről. Azért.