Különös menet haladt az úton a falu határában a dombok alatt, még csak a port sem verték fel, lábuk sem dobogott, csupán mindig előrébb voltak kicsit valahogy, mint egy szélfútta pamacs a vadnyugati filmek ivója előtt, úgy hengergőztek. Aranka volt az, a bozontos a macska, Tádé, a bicegős tacskó és Katica, a bogár. Arankának szerelmi bánata volt, világgá akart menni mindenáron, a bamba Tádé pedig ment utána kacsázva és ringatózva, mert minden után ment, ilyen egyszerű tacskó volt ő. Katica pedig ült Tádé fején, mint hajón viharos tengeren, úgy utazott, őneki meg az volt a baja, hogy otthon mindenkit Katicának hívtak, a fiúkat is, a lányokat, az apját, az anyját, sőt a nagynénjét is, és nem akart egyfolytában Katica lenni, kereste önmagát.
Ezt egy könyvben olvasta ez a Katica, a bogár, ezt az önmagát keresős hadova-hülyeséget, mert megvolt az az előnye például a legyekkel szemben, hogy pöttyös volt a háta, ezért nem akarták mindenáron agyoncsapni, mint azokat. Olvasott és művelt volt ez a bogár, ez a Katica, kedvére rohangászhatott ugyanis könyvek lapjain, számítógépek monitorján, még csak el sem kergették, sőt, csörfös kislányok meglátván őt mindig fölsikítottak, hogy jé, katica. És Katica nem tudta, honnan ismerik őt. Olyan helyre vágyott, ahol udvariasan bemutatkozhat megemelve a kalapját, ezért ült Tádé fejére, és ringott rajta, hogy majdnem tengeribeteg lett, de csak majdnem. Így haladtak tehát ők hárman, mint nagyszobában a porcica, vagy ha nem, hát kisnyúl.
Vonultukban megláttak egy nénit, aki ott ült egy aprócska domb mellett, amelynek a tetején keresztben fák voltak rakva, a dombon virág, meg gyertya lángja, és nézte őt Aranka is, Tádé is, hogy ki ez és mit csinál, de a tudálékos Katica meg sem várta, hogy kérdezzék, anélkül mondta, ő itt Anyóka. Mért Anyóka, mért? – Így suttogott Aranka feledve már a szerelmi bánatát, és Tádé persze, hogy rákontrázott – Mért, na mért? – Katica pedig mint a szenvtelen felfedező, mondta el poros szagú ismereteit, hogy ezek itt sírok, a néni köztük van és sírogat, tehát ő Anyóka. Ez olyan biztos, hogy ne legyen Katica a neve, bár, mint tudjuk, épp azért kelt hosszú és veszélyes útra, hogy ne legyen az. Bár sem Tádé, sem Aranka semmit sem értett, jobb híján elfogadták, hogy a néni Anyóka, és bicegtek, hullámoztak tovább.
Alig tettek meg pár lépést, megint ott volt egy néni, előtte domb, rajta a fák keresztben, gyertyák meg a virág. – Ő is Anyóka? – kérdezte Tádé, mert bár egyszerű tacskó volt, de megvolt azért a magához való esze, ha kevés is. – Biztosan. – mondta Katica, de bizonytalanul mégis, mert elillant a fene nagy öntudata, cseszhette az öntudatát magunk közt szólván. Főleg azért, mert Aranka is megszólalt a másik irányba nézve, hogy ott is van egy, meg rajta túl is. Tele volt Anyókákkal minden, sőt, némelyiknek bajsza volt és nadrágja, amitől a hármak teljesen megzavarodtak. Katica vakarta a fejét az egyik középső lábával meg hümmögött, készült épp felsülni, amit viszont nem akart egyáltalán, és körülnézek kiáltással fölszállt a levegőégbe, kémrepülni.
Csodát látott Katica, a bogár, ilyet még sohasem, rezegtek alatta a fények, ameddig a szeme ellátott, és mind sír volt, virágokkal, és tele volt Anyókákkal minden, amikor rádöbbent, hogy ezt is olvasta valahol, és lekiáltott a másik kettőnek a magasból, hogy mindenszentek, halottak napja, mécses, krizantémum. Így kiabált, hogy krizantémum, a ráismerés teljes bizonyosságával. – Mi van? – nyávogta neki Aranka sürgetően, és Katica rátelepedett Tádé fejére, elmesélve mind az összes tudását a mai napról, halottakról meg sírogatásról, amitől Aranka, a bozontos macska, meg Tádé, a bicegős tacskó is elszégyellte magát, hogy mit keresnek itt, hová is mennek, menekülnek, amikor nekik is ott vannak a halottaik a kert végiben, a kerítés tövében.
– Menjünk haza. – vakkantott Tádé, és ebben megegyeztek. Hullámoztak tehát elfele, maguk mögött hagyva a fénytől ringó világot, út közben pedig Aranka a tóparton magához vett egy buzogányt és egy lapulevelet, de senki nem tudta miért, de nem is kérdezte senki sem. Megérkeztek a kerítés tövébe a sírjaikhoz, Aranka meggyújtotta a buzogányt, kendőként a fejére kötötte a lapulevelet, és elégedetten nézett a másik kettőre, hogy nna, nna? – De azok nem értették. – Anyóka vagyok – jelentette ki Aranka, de Katica kontrázott – Akkor sírdogálj! – Aranka erőlködött, majd kiugrott a csipás szeme neki, de nem sikerült sehogyan sem sírnia. – Macskák nem tudnak sírni. – ezzel vigasztalgatta őt Katica.
S amikor Aranka mégis bánatosan fölnyávogott, hogy aptya, aptya, mancsával ütögetve a kerítés alját, igazgatva lapulevél kendőjét, Tádé pedig úgy nézett, mint aki már semmit nem ért, mert tényleg nem is értett, Katica előhúzgálta bogár-tudatának minden bölcsességét, amit poros könyvek lapjaiból és villódzó képernyők mocskaiból benne megtelepedtek, tehát előbogarászta mintegy, s így szólt kicsit tévesen ugyan, mégis megnyugtatón. – Tudjátok, ahogyan Marquez, a nagy költő mondta, nincs addig baj a halottaddal, míg el nem éri őt a halálban meglévő másik halál, a feledés. Nem kell sírnod, csak gondolj rá. – Ezt mondta Katica, a bogár, és Aranka megnyugodott, csak Tádé nem értett semmit, sőt, ezt mondta: – Pisilni kell. – Aranka fölszisszent, hogy nebassz, de azért gondolt. Erősen gondolt.