A cinege cipője

Egy bizonyos Kenton Lee 2007-ben Kenyában járt, és azt látta, hogy egy kislányon kicsike cipő volt, kisebb, mint maga a lába. Volt már ilyen a történelemben, a lökött kínaiak a múlt század elejéig azt tartották, a nő akkor bájos, ha tíz centinél nem nagyobb a csülke, ezért azokat gyerekkorban elkötötték, hogy ne tudjanak nőni. Annak a lánynak, aki nem vetette magát alá ennek a kegyetlen eljárásnak esélye sem volt jól férjhez menni, és persze kizárólag parasztlányoknál volt megengedett ez a hanyagság.

A kenyai kislány nem kínai, ez könnyen belátható, ő férjet mezítláb is találna, maximum a csiklóját vágják ki. Ez a Kenton Lee azonban, mint úgy általában az álságos nyugati világ, kellően farizeus, ebből fakadóan az a nyüves cipő fájt neki, ezért megalkotta a “The Shoe That Grows”-t, azt az olcsó lábbelit, ami ötféle méretre állítható, így évekig használható, hogy a szegény gyerekeknek ne kelljen kinőtt darabokban járniuk.

A tervező oldalán bárki adományozhat és vásárolhat egyébként belőle, hogy még több ilyen cipőt tudjanak készíteni, például a Because International, nevű nonprofit szervezeten keresztül eddig több ezret ajándékoztak belőle fejlődő országbeli gyerekeknek. A tervező így biztosan jól él a papucsában meg a pipájával a szájában, azzal a tudattal, hogy valami jót tett az emberiségért. Végül is igen, többet, mint a nagyhatalmak, amelyek tehetetlenül nézik, mi folyik Szíriában.

Esetleg tevőleg dolgoznak a gyalázaton, csak titokban, miközben alakváltós szandálokat tervezgetnek és küldenek azoknak mondjuk, akiknek menekülniük kell. Ilyenből idén egyébként már majdnem egymillió volt, és mennyi lesz még, például csak Idlíb tartományban két és félmillió embernek nincsen hová menekülnie a saját hazáján belül. Olaszország lezárja a partjait, Orbán meg veri a nyálát mindeközben. Ja, meg szandálokat küldözgetünk. Röhej.

“Jaj néktek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlatosak vagytok a meszelt sírokhoz, a melyek kívülről szépeknek tetszenek, belől pedig holtaknak csontjaival és minden undoksággal rakvák.” (Máté, Újszövetség) – Ez jutott eszembe, midőn Soltész Miklós államtitkár et. nyilatkozata került a kezeim közé arról, hogy ők segítik az üldözött keresztényeket a messzi országokban, és templomokat meg iskolákat építenek nekik.

Ez legalább olyan, mint az alakváltó cipő. Illetve nem egészen. Ez a rózsaszín álomvilágban élő cipőtervező hasonlatos Bob Geldof ezer évvel ezelőtti Live Aid-jéhez, szép, szép, de kitörölheti vele a seggét. Ezek mégis Teréz anyák Pártunkhoz képest, amelyik a sivatagban óvja a hitet a polgárai pénzéből, holott ezen polgárok jó része ugyanúgy rászorulna az alakváltós cipőre, mint a kenyai kislány. Így élünk mi Hunniában.

Egyébként, mint az tudvalévő, minden mindennel összefügg. Pártunk külhoni vallásépítő buzgalma az itteni alattvalók közérzetével is. Mi sem beszédesebb erről, mint a Comedy Centrálon fellépő Musimbe Dávid Dennis, aki magyar ember, csak nem ránézésre, s így szórakozott saját magán: vigyáznia kell, miket beszél, mert könnyen a kerítés túloldalán találja magát, és ezzel a külsővel egyhamar nem is jut vissza.

Ilyen föss, szakállas, kreolos fiatalember volt ez a Dávid, és megnyilatkozásából kitetszett, milyen állapotban van a lelke szétzilált világban, amelynek kies hazánk egy egészen sajátos, zártosztály jellegű szeglete. De a többi része sem piskóta éppen, a jelek arra utalnak, hogy az emberiség éppen a dicstelen végnapjait éli. Ezen semmiféle alakváltós szandál nem segít, hiszen már az infantilis Móra is tudta az igazat:

“…Kapkod fűhöz-fához,/ szalad a vargához,/ fűzfahegyen lakó/ Varjú Varga Pálhoz./ Azt mondja a varga,/ nem ér ő most arra,/ mert ő most a csizmát/ nagyuraknak varrja./ Darunak, gólyának,/ a bölömbikának,/ kár, kár, kár, nem ilyen/ akárki fiának!…” – És azóta semmi nem változott. Illetve igen. Annyi történt, hogy egy rövid kitérő után visszakanyarodtunk a Kincskereső Kisködmön világába, az ájtatos ellentengernagyhoz. Vége van.

Idus

dada1Kétszázhatvanháromszor tíz = kétezerhatszázharminc. Ez még megy, holott egyre nehezebben mozognak a lábaim. Tán mindegy is, de az nem, hogy ennyi hamvas gyereket sikerült kimenteni a tanároknak a sátán karmaiból azzal a döntéssel, hogy nem kérnek a fizetett tapsoló szerepéből. A rezsim így sem sokat veszít, akad elég hülye, rosszabb esetben szervilis manus ebben az országban. Negyvenezren – állítólag – ugyanis beneveztek a nagy, össznépi, Hende-féle szavalási eksönbe. Ez utóbbinak még az az előnye is megvan, hogy helyben megoldható a dolog. Buszokra sincsen szükség, ergo megmarad a benzinpénz, amit zsebre lehet rakni.

Mindez szép dolog is lehetne (mármint a szavakkal való buzgólkodás), ha nem az volna a folyománya, hogy ezt a szerencsétlen verset is úgy megutáltatják némely érző emberekkel, mint évekkel ezelőtt a kokárdát, így megy ez. Vezényszóra boldognak lenni nem épp egyszerű föladat. Pedig a közös szavalás – amely, mint Jordán óta tudjuk – jó buli is lehetne, ha nem a behódolást szolgálná. Olyan korban azonban, amikor az ember fennálló rendszerhez való viszonya azt is meghatározza, hogy melyik boltba megy be – csakis CBA illetőleg oda soha -, noszogatásra verset mondani, hogy együvé tartozásunkat pirospozsgásan bizonyítsuk, zsenánt. Politikai állásfoglalás válik belőle, és elfojtott mosoly.

Petőfit sem kölött volna szorult helyzetbe hozni, de hát ilyesmivel nem törődnek a giccsek világában. Ott, ahol tán két éve a barackfa, annak a virága, meg bizonytalan eredetű talpak voltak hivatottak kifejezni ugyanazt, amit ma meg az ő verse. Belefér. Mellesleg ez lesz az első nap a Fidesz-kori történelemben, amikor zárva lesznek a boltok – melyek, még most is bizonytalan -, hogy a család együtt klopfolhassa otthon a húst mámoros szemekkel. Erre a családfő veszi a kalapját, mert hűvös szél fú, szavalni indul délutáni ejtőzés helyett, és máris megborul a megálmodott rend, szar kerül a propellerbe úgymond. Sőt, az Unió is rakosgatja belé Pakssal, reklámadóval, egyebekkel. Nehéz lesz ilyen viszonyok között okosakat mondani, nem lennénk most a vezér helyében.

3Igaz, őt magát az okosmondás kényszere régőta nem fenyegeti, elemelkedett már ebből a világból valahová a fellegek közé, ott lebeg ég és föld között. De nem ezért nem kell tojászáportól tartania, mint egy régebbi iduson Demszkynek, hanem mert van neki tekje. Jó lesz az még valamire, gondolta valaha, és nem számított rosszul. Hiszen épp abban az időben, amikor negyvenezren szétszórva az országban mámoros ajakkal zengik az e napra rendeltet – VikCsel 22,25-28 a kiírás szerint -, szóval épp akkor a haza egy másik szegletében is összegyűlik néhány ember, de teljesen más céllal. Ők az elemelkedettet rángatnák le a földre picsába küldés szándékával. Így lesz kerek a világ. “…Kivirít a kikelet. Leveles lesz a liget. Lyukas fazék fekete. Mese, mese, meskete…“ – mondá Móra anno az évszakhoz igazodva. És úgy tűnik, ebben egy nagy és szép konszenzus alakulhat ki lelkesek és picsázók között. Mégis csak szép lesz ez a márciusi idus minekünk, gondoljuk eszementen, miközben ujjaink lafognak az éjjelibe bele.