Voltaképp a vak sors hozta így, hogy ezek négyen összekeveredtek valahogyan a városszéli ház első emeletén. Ha ábrándos kiskamasz leányok volnánk, akik kis piros szívecskékkel rajzolják tele az emlékkönyvük titkos, behajtott fülecskéit, akkor úgy is gondolhatnánk rájuk, mint akik úgy éldegéltek a létezés peremén, mint a rövidlátó hangya és a cimborái a kesztyű ujjaiban.
De nem vagyunk süldő lyánykák, következésképp egy vén homlessz összes cinizmusával mutatjuk be, mit csámpáztak össze ezek négyen élet címszó alatt az utóbbi fél évben, mivel dr. Cz.-t még a nyáron hűsölni vitték messzi tájakon. Mert akkor még kurvára sütött a Nap, és a fakabátoknak eszébe ötlött, hogy jé, ennek meg érzékeny a bőre. Vagy csak a fáraó nem nézte jó szemmel, hogy túlnyüzsgi magát.
Rohadt meleg volt tehát, amikor a halál szele először legyintette meg a lakókat, és először J.-nek emelte meg a kalapját egy telefon álcáját öltve magára. Ez a J. közel volt a hetvenhez, de még dolgozni járt alkalmanként, hogy élhessen kicsit. Nagy mahomet manus volt, aki minden műszak után összeadta a hurka ujjain, hogy hány tonnát mozgatott meg, és ekkor nagyon embernek érezte magát.
Ő nagyon szeretett élni, és tudott is a saját tempójában, fröccsöket gurgulázva a torkán, míg el nem fehérült a szája is neki. És ilyen ünnepeken, amelyek hétköznapok voltak valójában, óriási öblösséggel dicsérte a fáraót, és ócsárolta a vereseket, akikből tulajdonképp dr. Cz. is vétetett. De ezzel ez a J. egyáltalán nem foglalkozott, csak a nyári telefon után, de akkor nagyon.
Ez a dr. Cz. adott munkát ennek a J.-nek. Rendszeresen hívogatta a cége, hogy ide menjen dolgozni meg oda, az elcseszett nyári napon viszont jött a telefon, hogy ne menjen ez a J. dolgozni sehova, és soha már. Hallgatta ez a J. a Szokolján a Kossuthot veszettül, amiből is megtudta, hogy dr. Cz.-t nem azért vezették hosszú szíjon hűsölni, mert fölhólyagosodott a háta, hanem, mert szüzeket vacsorált.
Kicsivel később a riadólánc azt is kiderítette, hogy ezen a meleg napon a dr. Cz. által munkába küldött összes J.-t hazazavarták a szalagok mellől, a gyárcsarnokok hűvöséből, sőt azt is, hogy sem J., sem a hasonszőrűek nem kapnak többé semmilyen munkát, mehetnek tehát Isten hírével a vérveres nuniba.
J. amúgy is malacszerű szeme ekkor még jobban elkeskenyedett, és eszébe jutott, hogy ez a dr. Cz. jó ember volt, a maligánok alól előkotorta, azt is, amikor személyesen reklamált nála pár ezres miatt. Dr. Cz. pedig meglapogatta a hátát, szólt hozzá pár kedves szót, és tíz perc alatt a számláján volt az a nyüves pénz. Ilyenek jutottak tehát a szűkös eszébe, és még mindig szidta a vereseket.
Amióta dr. Cz. haligalizik a védett ojjektumban, azóta J. egy percet nem dolgozott, és rájött, milyen kurva szar, ha az ember nyugdíja nem elég az élethez. Cigiket kunyerál a telefonos nap óta, meg kis aprót fröccsre, hogy csinálhasson ricsajt. Nem számolgatja hurka ujjain a tonnákat, és megszűnt benne az élet. Működött ugyan, a fáraót még dicsérte, de teljesen kifakult a szeme.
Éldegélt aztán még az emeleten B., a hentes, a különálló kaszt. Mindig volt neki húsa, rogyásig, következésképp pénze is, amit módszeresen vodkába fektetett már reggel öttől. Úgy csillogott neki a szeme, mint valami fényes gomb. Nem törődött ő senkivel, szép csendesen és módszeresen itta szét a máját, és a kerek világ fátyolos ködként ingott benne a vodka, szalonna, böllérkés szentháromságában.
A harmadik lukban vegetált Cs., a kukás, a kiváltságos ember, mint hajdan a bakterek. Állami alkalmazottként, és pláne narancssárga mellényben, ami annyira tetszett neki, hogy le nem vette sohasem. De hiába intette őt. J. meg B., hogy ne zabáljon össze mindent, amit a kukában talál, ennek nem lehetett beszélni, holtan is találták egyik reggel az ágyában, mert elmérgesedett a vére neki. – Ezt J. magyarázta ilyen szakszerű alapossággal.
A helyére jött egy vasutas, tehát úr a maga módján, de mire odaért, már nem volt vasutas, hanem kocsmai kisegítő, de mire kicíhölte a cuccait, már az sem. Senki nem is látta őt, onnan lehetett tudni, hogy él, hogy a csikkjeit az utcára szórta, egész nagy halom volt két nap után az ablaka alatt. – Nem fog ez sokáig itt maradni. – Ezt jósolgatta J., aki, amióta munkátlan lett, nem csak csóró volt, hanem vátesz is, aki a fáraót dicséri minduntalan.
A negyedik M. volt, az operátor, aki három műszakban toszogatta a GDP-t, és mondani sem kell, dr. Cz. cége szerezte neki a munkát. De nem böcsülte meg magát, vagy a szalaghoz is hülye volt, de kibaszták, mint macskát szarni. Két hónapja kóvályog munka nélkül, szalad egyik munkaközvetítőtől a másikig, de hiába a jobban teljesítő világban. És nincs ott dr. Cz., hogy kisegítse őtet.
M. tehát be van szarva magunk közt szólván, és az várja, mikor kerül az utcára a lakásból is, amúgy is zavaros tudata teljesen leamortizálódott, agytörzsi működésre azért még futja neki. Így éldegélnek most ők négyen, a koldus nyugdíjas, a munkanélküli operátor, a titokzatos csapos-vasutas, meg a hentes, az élet császára.
Olykor összeadják a tudatukat, fölszorozzák, de akkor sem mennek semmire. Ülnek a jobban teljesítő világ kellős közepén, szemeikből süt a reménytelenség, amit egy dolog aranyozott be tegnap. Levelet hozott a postás mind a négynek, elsőbbségivel a fáraótól, hogy megvédi őket a Sorostól, olyat. De nem telt már egy rohadt tablettásra sem, hogy az örömhírt megünnepeljék.
Viszont, hogy teljes legyen a móka mára: a halott kukás is kapott levelet, hogy tudja tartani az irányt az angyalok között. Talán azért.