Kategória: nagy imre

Nézz mélyen a szemembe!

A halálra ítélteket hajnalban végzik ki, a szobrokat hajnalban cipelik el. Így megy ez. Gyorsan, mielőtt felkel a nap, hogy ne maradjon tanú, csak egy paca a tér közepén, vagy egy, a szív fölött föltépett ing a sztetoszkóp számára, hogy biztosan megállt-e, nem zavar-e tovább. Amikor a suttyó parasztgyerek, az elcseszett futballista hatalmas gyomrával balra fordul az ágyában, a várba gőzölög föl, szájából nyál csorog és cukros szotyoláról álmodik, fölvisít a flex és elárad a gonoszság.

Bejelentette már régen, megcsinálta, tulajdonképpen törvényszerűen. Hiszen nem férhet bele a torz világába, amelyben darutollak, bokacsattogás, kérlek szépen édes öcsém közé delirálja magát a csúti bolond, úrnak, magyarnak egyként rongy. Tehát nem is a miért, hanem a hogyan, a sietős, bujkálós, reszketős rombolás, ahogyan nem mer a szemébe nézni az embernek, és elfordított fejjel, összepréselt ajkakkal rohan a vérzivatarba bele.

Mert odarohan, ez is bizonyos, és még azzal is megver: tudja, hogy szaralak, és azt is, hogy el fog bukni, így most a haláltáncot járja, és egyre gyorsuló iramban. Voltaképp ilyenkor a legveszélyesebb, már átlépte a saját eseményhorizontját és zuhan a fekete lyukba bele, mindeközben törvényszerűen hullik atomjaira, s ha nem zabálná föl a gravitáció teljesen, egy halom trágya, úgymint szarkupac maradna a helyén mementóul, ha már nem az most is. Dehogynem.

Károlyit is hajnalban vitték el, Nagy Imre maradványait is titokban a 301-esbe arccal a föld felé temetni. Éjjel rakták össze a németek emlékművét, és azóta sincs fölavatva, még egy szaros ökumenikus fölszentelés és tömjén-lóbálás sem jutott neki. Titokban lopják a pénzt, függöny mögül lesnek, ukránokkal szavaztatnak és lengyelekkel tapsoltatnak, hogy azt higgyék, az erő velük van, pedig csak a lefizetett, megvett hülyék, azok. De, ha elfogy a pénz, aranyapám, akkor lesz csak itt móka meg kacagás.

Várj a sorodra, előbb-utóbb fölfordulsz te is, mondhatjuk intőn a csúti taplónak, a büntetés azonban nem az lesz, az csak megváltás lesz, hanem a kín az akkor jön majd, ha a kurva véreres szemeit ki kell nyitni és bele kell nézni neki a bírák szemeibe, amely a miénk lesz egyben. Akkor fog visítva fetrengeni a gyötrelemtől, meg, ha egy kis sót szórunk a bilincstől fölsebesült csuklójára törődésképpen. És miheztartás végett is, persze, csak, hogy összehugyozza magát.

Most, hogy kies hazánkban már mindenkinek az arcába szartak kortól, nemtől és felekezettől függetlenül, nincs mit várni tovább, “…Az éj komoly, az éj nehéz. Alszom hát én is, testvérek. Ne üljön lelkünkre szenvedés. Ne csipje testünket féreg…” – mondta J. A. bájosan, és remélem, mindannyian értjük, mit akart mondani a költő. Énnálam azt, hogy egyszer csak megindul a birnami erdő, amely történések végén a suttyó parasztgyerek állát megfogjuk, gyöngéden magunk felé irányítjuk, s csak ennyit súgunk neki: nézz mélyen a szemembe! Akkor lesz vége mindennek.

Orbán, az ’56-os hős

A hétvégeken mindig Rétvári Bence szokott szórakoztatni minket különféle jó hírekkel. Ilyenkor, a vasárnapi mise környékére időzíti általában az olyan kijelentéseket, hogy kinek miért nagyon jó éppen, s kinek lesz majd, mely társadalmi rétegek részesülnek a NER jótéteményeiből, ők pedig hogyan fáradoznak szakadatlan a boldogulásunkon, ilyenek.

Ezen a héten másfajta örömöket kínált. Nem arról mesélt, hogy mért mosolyog az egész ország szünetmentesen a rohadt fogával, mert kapott egy zsák krumplit, hanem utat mutatott mintegy, kijelölte az ösvényt, amelyen haladni szükséges az elhülyüléshez, hogy úgy általában akadályok nélkül fogadhassa be az egész lakosság, komplexen és kollektíven a szent lelket, és az Isten csavaros farkát.

Az államtitkár rámutatott – szólnak a híradások -, szóval rámutatott, s magunk látjuk is, midőn acélos tekintettel, a jövőbe vetett hittel lengeti a mutatóujját, szóval, még egyszer: rámutatott, hogy “az iskolai nevelés sem kulturálisan, sem felekezetileg nem lehet független”. Ezt egyszerűbben úgy mondják, folyik a rekatolizácó, és alattvalókat tenyésztünk.

Én ilyesmin élcelődni már nem bírok, így momentán Rétvári államtitkárról szóló gondolkodásomat be is fejezem azzal a toldással, hogy ördögi körbe kerültünk mi ketten – államtitkár úr meg én, de az egész NER is -, mert a permanens hülyeségekre hasonképp szünet nélkül kell reflektálnia az embernek, mert a végén még azt hiszik, hogy nekik van igazuk.

Rétvári államtitkár viszont nem azért menekül meg, mert olyan jámbor a szívem, hanem, mert kihívója akadt az eseményekben, de még milyen. Orbán Viktor emlékérmet kapott ugyanis, mégpedig az 1956-os mártírról, Szobonya Zoltánról elnevezettet, és ez az esemény mutatja nekünk, Rétvári államtitkár ábrándozása a kívánatos oktatásról – amely nem független – milyen eredményekhez vezethet. – Ilyenekhez.

Olvasva ugyanis, hogy “a díjat azok vehetik át, vagy kaphatják posztumusz, akik életüket áldozták a forradalomban való részvételért, példát mutattak a harcok alatt, vagy példát adnak a magyarság felvállalásáról”, és végig gondolva, hogy Orbán Viktor Mihály milyen fajsúlyos szerepet játszott ’56-ban, előttünk áll az odaítélés aktusában megtestesülő kiforrott szervilizmus, amely már az idiótaságba hajlik, így tökéletesen NER kompatibilis.

A díjat ugyanis a Szobonya család legidősebb tagja ítéli oda, mint a kuratórium elnöke. Ebben a gesztusban tehát mást nem láthatunk, mint a vallásos imádat és rajongás megtestesülését, lévén, Orbán Viktor Mihály egyetlen kritériumnak sem felel meg, ami miatt a díj elnyerhető. Életét nem áldozta a harcokban, példát sem mutatott a küzdelmek során, ugye.

Magunk közt szólván ’56-hoz annyi köze volt a most ennek okán kitüntetettnek, hogy még szakállasan Nagy Imre szimbólumával kurválkodott, és zavarta ki a már úgyis poroszkáló oroszokat. Létezése tehát már akkor hazugságban fogant, hiszen láthatjuk, hogy akinek a szimbolikus koporsójánál akkor verte a nyálát, annak a szobrát most készül eltávolítani, hogy újraírja a történelmet.

Már évek óta annyira tarja csak ’56 hőseit, hogy a Forradalom lángja nevet viselő alkotást is egy kutyafuttató mellé költöztette. Ott tartunk, hogy Dózsa László a legnagyobb király, és Wittner Mária az egyetlen hős, mert ők egyelőre még ugyanúgy kéznél vannak, mint a Szobonya család legidősebb tagja, akinek senki nem mondta meg, hogy tévedni tetszik, sőt, ez így valahogyan olyan perverz gesztus.

Nem tudom, hogyan illik viselkedni ilyen kitüntetésekkel, de, ha a Kossuth-díjat vissza lehet utasítani, hogy komcsiktól nem veszem át, ilyen Szobonya emlékéremre is lehetne annyit mondani, hogy nem vagyok méltó rá. Ilyenről azonban ne is álmodjunk, mert ahogyan az odaítélés gesztusát belengi a mindennapos agyvérszegénység, a jutalmazottat pedig hasonképp üli meg a romlott gonoszság.

S ez, hogy szimbiózisba került az elvakult szervilis imádat, s kitenyésztődött az, aki élvezi, sőt, hovatovább elvárja a személyi kultusz játékos formálódását, több más mellett mutatja, hogy abba a történelmi korba jutottunk vissza, ami ellen azok harcoltak, akiket most nem tüntettek ki, hanem helyettük az érdemtelen és nevetséges Orbánt. Szintet léptünk megint.