A tótágas életérzés

OV kicsi kis álommanói megint szorgosak voltak, és azt fészkelték a fejecskéjébe, hogy amely idő alatt a nemzet apraja testnevel, nyög, izzad és halni készül, mindeközben szállja meg őt a haza letaglózó szeretete, hogy másra se bírjon gondolni, ha békaüget, kötélmász, kislabdát hajít vagy lóg a szeren, mint az alélásra a honért.

Ez nehézségeket okoz a rendszer csálé fogaskerekeiben. A kedves vezető ugyanis csak fölskicceli a gondolatait, mit is óhajtana, hogy az istenadta permanensen fejlődjön az ő jellemében és szellemiségében, aztán a csicskáknak ezt az egészet működőképessé kell tenni, ami viszont nem megy, és lányos zavarukban hülyeségeket beszélnek. Olykor kupakokat is.

Maruzsa Zoltánnak magas hivatala van, amihez minden bizonnyal eszet is csomagoltak neki a tízórai mellé. Ő a köznevelési helyettes államtitkár, aki magára vette a terhet, hogy kiszínezi az orbáni vázlatot, és bár ne tette volna, mindenkinek jobb lett volna úgy. Rövidre zárta a problémakört, és kijelentette, hogy a testnevelés alatti hazaszeretet az egy életérzés, akárha dolce vita.

Vagy la bella vita, netán united colors of benetton. Ezekről tudjuk, hogyan érzik az életet, a dekadens olaszok hedonizmusa ölt testet az egyikben, a benettonost meg el se merem mesélni, az tisztára gender. Beleborzong a talpai egymásra lépős magyar fiatal, Harrach vigyori pedig meghasonlik hallatán. Ne is beszéljünk róla, de még akkor is itt marad nekünk ez a hazaszeretet, mint életérzés, amely minden bércet és ürgelukat teljesen kitölt.

Ezzel kell valamit kezdeni, meg kell tudnunk, mire gondol egyetlenünk, amikor hazaszeretetről hadovál. Az ő gusztusának megfelelő körülírást a Pallas Nagy Lexikonjában találhatjuk:

„A hazához, ennek földjéhez, lakóihoz, nyelvéhez, emlékeihez érzett ragaszkodás, mely hasonlít a szülők iránt érzett szeretethez és tettekben is nyilatkozik: a haza iránt való kötelességek teljesítésében, szükség esetében saját érdekeinknek, a legfőbbeknek is, érte való mellőzésében, önzetlenségben, odaadásban, önfeláldozásban. Az egyesekből az együttélés: a vérrokonság, a közös nyelv, a lassan kifejlődő közös érzés és gondolkodásmód, közös erkölcs, szokás, közös történeti sors, közös szenvedések és örömök népet alkotnak, azaz oly közösség jő létre, mely nélkül az egyén semmi, mely az egyénre évezredek kulturai munkájának eredményét származtatja, melyben az egyén erejének főforrása van. Ösztönszerü viszonzása e sokféle jótéteménynek a haza iránt érzett szeretet, mely tudatossá téve az erkölcsi erények egyik legfőbbike. Csak nagy nemzeti hanyatlás korszakában gyengül ez az érzés, kap lábra az önzés, az egyén elszigetelődése, elzárkózása a közönség előtt, a magánérdekek kielégítésének hajhászása, a hazaszeretetnek szóval vallása, tettel megtagadása. De a hazaszeretet érzésének gyöngültével a nép erkölcsi ereje is gyöngül, összetartása lazul, képtelenné lesz nagy föllendülésre, nagy tettekre. A nemzetek akkor bomlanak föl, amikor a hazafiság érzése nem védi meg többé őket a nagy megpróbáltatások idején.”

Sínen vagyunk, ez kell a kedves vezető avítt és avas lelkének, ebben benne van a nemzetre leselkedő veszedelmektől, megpróbáltatásoktól kezdve minden, amire a NER-nek szüksége lehet. Éppen csak a Soros nem. Viszont az a gubanc vele, hogy ez olyan romantikus duma a nagyságos Millennium idejéből a múlt század végéből, mutatva a drága haza porosságát már akkor is.

Ebből a pallasos szócikkből maga Jókai mosolyog ránk, a drága ember, aki akkor merült nyakig a romantikába, és mesélt nekünk aranyemberekről, amikor a bűnös nyugaton Balzac már évek óta körmölte az Emberi színjátékot, Dickens meg rég halott volt, túl a Twist Olivéren. A mi irodalmunk csak úgy fáziskésésben volt, mint az egész ország és annak népei. Ezt a gátat szakította át először Ady, aki száz éve még mindig a feudalizmus ellen irkált, meg is utálták ezért, és meg is kapta a nyakába a maga Szabolcska Mihályát, mint mi most a penészes Orbánt.

Mégis sorsszerű ez az egész, igazolása mintegy annak, hogy miért leledzünk még mindig a múlt század harmincas éveiben. Aki pedig nem komálja a darutollat, hazaáruló. Sok Ady van máma, sokakat gyűlölnek is cefetül a hazát szeretők. Mindezt az adys lázadozást óhajtja csírájában elfojtani a NER, midőn futkosás közben magyarkodik a gyermekekkel, és ezt a pedofíliát a te csemetéddel teszi, nyájas olvasó. Neki ad puskát a kezébe, őt óhajtja lehülyíteni, hogy nemzeti színű legyen még a szeme szivárványa is. Így óhajt nacionalista pockokat tenyészteni a maga képére és hasonlatosságára, aztán majd kiderül, mire megy, amikor Istennek képzeli magát.

Direktor úr a darálóban

„ – Démoszthenész, hát hiszesz te Istent?
– Hiszek.
– És mi a bizonyságod reá?
– Tulajdon engem vert meg, de nagyon.
– Jól megmutattad.”

Ilyen nyalánkságokkal szórakoztatja a nagyérdeműt Kierkegaard, és valami igaza csak lehet. Az ő logikája mentén Kecser György mostantól élénken dicséri Orbán Viktor nevét, aki mindenható a Ceglédi Tankerület kezével mért csapást a jobb sorsra érdemes igazgató úrra miheztartás végett, meg, hogy láthatóvá váljék a NER pöcegödrének egyáltalán nem delikát tartalma.

Kecser György eleddig huszonöt éven át irányította a sülysápi Szent István Iskolát, mint igazgató, az ősztől viszont nem fogja. Lejárt az ötödik ciklusa, és, ahogyan az szokásban van minálunk, a posztot újólag meg kellett pályáznia, amit a direktor meg is tett.

Senki más emberfia nem óhajtotta a széket, ő igen, ami tán érthető. Mindenféle munkaközösségek, szervezetek véleményezték a pályázatát, és meg is felelt nekik, semmiféle bajuk nem volt Kecserrel. Viszont a polgármesternek nem tetszett az ábrázatja, ezért nagy szuszogva elintézte, hogy az önkormányzat elutasítsa a folyamodványt.

Innen már a NER természetéből fakadóan ment minden, mint a karikacsapás, mondhatnánk, elindult Thomas, a gőzmozdony füstöt pöfögve, így az illetékes oktatási államtitkár úgy döntött, hogy nem nevezi ki újabb öt évre a korábbi vezetőt, sőt, hogy még jobban megalázzák a jóembert, arra kérte volna a tankerület, hogy egy évig irányítsa az iskolát megbízással, míg találnak valakit a helyére.

Kecser nem kérdezte meg tőlük, hogy tollas-e a háta, hanem illőn – ami önuralmat nem értünk, viszont tisztelünk – nem vállalta a hülye szerepét, és kérte áthelyezését másik iskolába. Mintha ott jobb lenne, de ezt már csak az én cinikus lelkem fűzi hozzá.

Volt már ilyen a NER-ben, és lesz is még, ami miatt azonban a sülysápi buli megér egy külön misét, az a cinikusság csimborasszója, mert a ganyét meg is indokolta az önkormányzat, mégpedig három pontban:

1. Véleményük szerint a pályázó az autokratikus vezetői stílus megtestesítője.
2. Az elmúlt években – álláspontjuk szerint a pályázó téves helyzetértékelésének, rugalmatlanságának és rossz kommunikációs stílusának köszönhetően – egyre inkább romlott a kapcsolata és az általa vezetett intézmény együttműködése a városvezetéssel.
3. Tapasztalataik szerint a pályázó számos kérdésben (pl. dohányzás) nem mutatott megfelelő példát az iskolai közösség számára.

Ehhez csak csendben és csak halkan kiegészítéseket csatolnék. Ha autokratikus a mókusunk, akkor azt nem az önkormányzat, nem a polgármester, hanem a tantestület érzi. Támogatták, nem érezték. Az önkormányzat a jelen rezsimben semmije se az iskolának, a fenntartója a KLIK, szellemi atyja meg a tankerület. Azokkal kell jóban lenni, nem polgármester atyuskával. És a bokréta a kalapon a dohányzás, az is édes egy dolog.

Látszik, hogy Kecsernek nem volt kalapja, vagy igen. Mindamellett, amikor az élet-halál ura helyi képviselőket megkérdezte az ellene felhozott vádakról, hogy ez most hogy, azt felelték néki, hogy ők ilyenről egyáltalán nem tudnak, ami ismét csak pikánssá teszi az esti mesét.

Ennyi, mondhatnám elfuserált filmrendező módján, de nem teszem, mert azt is minek. Hétköznapi történet ez máma már, ami öröm és boldogság fakad belőle az az, hogy a nemzethyek megint buktak egy szavazót. Üröm azonban, hogy rohadt hosszú kivárni, mindenkivel egyenként csesszen ki a rendszer, hogy így eszméljen föl a választópolgár. Annyi haszna mégis csak lehet, hogy aki nem hótt zakkant, talán észreveszi, hogy ő is lehet Kecser. Mindenki lehet Kecser, s ha ezt észben tartja a fülkében, akkor még bármi is lehet.

Viszont én ebben egyáltalán nem bízok.

A NER lassan leszivárog

Balog miniszter – illetve a tartótisztje – újólag formában van, ebből fakadóan pedig aláírt egy dokumentumot, amely arról rendelkezik, hogy az évek óta hivatalban lévő kórházigazgatók csak három hónapos próbaidővel folytathatják vezetői munkájukat. Aztán majd keresnek a helyekre Pelikánokat, akiktől egyszer majd kérnek valamit.

Az új szerződésből nem derül ki egyértelműen, pontosan mennyi ideig tölthetik majd be posztjukat az érintett vezetők. A munkaszerződésben az van ugyanis, hogy „a megbízás a főigazgatói pályázatok kiírásának eredményes lezárásáig vagy legfeljebb öt évre” szól. Csakhogy azt senkivel nem közölték, kinek a posztját kívánják megpályáztatni, és kiét nem.

A papír aláírásával pedig lényegében tudomásul veszik, hogy a kórházfenntartó bármikor kiírhat a posztra pályázatot. Az egyik érintett úgy véli: a főigazgatói pályázatok lebegtetése aligha tekinthető másnak, mint a kórházvezetők zsarolásának. „Aki jól viselkedik, maradhat, a többinek mennie kell, aki pedig nem értene a szép szóból, annak három hónapos próbaidőt is szabtak a meghunyászkodásra.”

Úgy tűnik, arra törekszenek, hogy valamennyi főigazgatói és gazdasági igazgatói pozícióra minél hamarabb kiírják a pályázatot. Az egészségügy, amellett, hogy szétrohad, ideológiailag szűz terület lehet, mert nem mindegy a rezsim szerint, hogy az appendictis elleni küzdelemben jobbról vagy balról metsszük-e fel szikével a delikvenst. Valami ilyen lehet a vezérlő eszme, mi más?

Török Gábor, aki hajdan egész jó kapus volt a kispályás focicsapatban, ahogyan megnőtt, hajlamos hülyeségeket beszélni. Most is belenézett a varázsgömbjébe, és kijelentette, hogy a Fidesz nyer ugyan 2018-ban, de a NER megszűnik. Énnekem ezzel igen élénk vitám van, és csak Gyurcsány örökzöldjével tudok reagálni a hóbortos állításra, amely ez: lófaszt mama.

Orbán már nagyon régen, még az őrület felé vezető útjának az elején azt jelentette ki, hogy hatalomra kerülvén első dolga lesz átírni a telefonkönyvet, amivel arra utalt ez a drága, hogy a felsőbb szinteken lecseréli a manusokat, s valóban. Első országlása legelején meg is tette.

Most viszont a második delírium nyolcadik évében ücsörgünk, és mindenütt az ó strómanjai ülnek, iskolák, egyetemek, múzeumok, színházak meg a többi élén. Ezek az üzemi párttitkárok pedig maguk alá a sajátjaikat vitték, leszivárogtatva a NER-t a legalsóbb szintekig, egészen a takarítónőig és a ványadt közmunkásig. Így függ az ország összes polgára áttételeken keresztül – mert mindenre azért ő sem figyelhet – a kedves vezetőtől.

Vagy megszoksz, vagy megszöksz. Beállsz a sorba, vagy éhen döglesz. Ezeket a túlélési alternatívákat kínálja a rezsim, ebből fakadóan a NER ott van minden kilométerkőnél és az összes zsigerben. Generációváltás kellene ahhoz, hogy a téboly kimosódjon az idegpályákról, ebből fakadóan, ha valami csoda folytán nyerne is az ellenzék, a rossz szellem akkor is itt marad. Ki van ez találva nagyon.

Hitleri időszámítás szerint most 1940-ben vagyunk, Európa térden, az ellenség épp a csatornán át menekül, Sztálingrád meg még sehol. Bármily hazafiatlannak, sőt, egyenesen hazaárulónak tűnhet is, valami ilyesmire lenne szükség, amely a jelenlegi helyzetben egy lehet, valami módon elzáródik az uniós pénzcsap.

Akkor egy szempillantás alatt omlik össze minden, a NER embereiből partizánok lesznek egycsapásra, a patkányok pedig visítva hagyják el a hajót, aranyrudakkal teli bőröndöket húzgálva maguk után. Helyi erőből itt – Botkára nézve fejcsóvál – sosem lesz változás. Viszont a friss levegőt én már nem érem meg, ötvenhat vagyok. Itt hagyom hát nektek a testamentumot: szerettelek titeket.

Órák

Juhász Péter azon rugózik, hogy Rogánné Cilikének milyen óra lafog a csuklóján. Szerinte ez hasonlít ahhoz, amely Botkát díszíti, s ami miatt meg a Fidesz hülyéi verték a nyálukat. Erre Rogán aszondja, hogy Juhász többet költ jointra, mint amennyit keres. Tisztára, mint valami tébolyult, dedós óvoda, de mi választottuk magunknak őket.

Juhász ezen kívül divatguru is lehet, mert tudja, és ezt is tudja, hogy a nőn valami Valentino cipő van, ami ötszázhúsz ajrót kóstál, igaz, tavalyi modell, és még sokszázezres táskája is van neki. Az állítólagos drogos fölteszi a kérdést: „mibü” – tán ezzel a népies fordulattal óhajtja meghódítani az V. kerületiek szívét -, én meg hozzáteszem, ki nem szarja le?

Ilyen apatikus állapotban van például a szombathelyi MSZP is. Vezérünk itt építi nekünk a kacsalábon forgó fedett sportlétesítményt, amelynek tegnap készen kellett volna lennie, de nem lett. Valami ganyéság van körülötte, és arról sajtótájékoztak a szocik a verőfényben, hogy baj van, viszont nem fognak feljelentést tenni, mert nem érdemes.

Megkérdezhetném akkor, hogy mit érdemes, de már azt sem érdemes. Ennek az egésznek így annyi értelme van, mint a Cili órájának, tehát, semmi. Ott tartunk a zsarnokság hetedik évében, hogy időnként kiállnak az ellenzékiek, mondanak valamit, mert az úgy illendő, és megy tovább a NER a maga jól kitaposott útján. A másikak sem különbek, és ez a pofázás elfedi a mélyben megbúvó mocskot.

Róna Péter viszont elmesélte nekünk a tutit: „Van az országban olyan száz-kétszázezer ember, aki ennek az új uralkodó osztálynak a része. Van további ötszázezer, aki jól él, mert kapcsolódik valamilyen szinten hozzájuk. Van egymillió ember, aki elvan, és akkor ott marad nyolcmillió, aki nyomorog, leszakad, küszködik. A kormánynak az alapvető feladata, hogy ezt a hét-nyolcmillió embert becsapja.”

Úgy vélem, az ellenzéknek meg az lenne a feladata, hogy ezt a nyolcmillió polgártársat kiemelje az anyagi és lelki mocsokból. Nem most, hanem ha valami csoda folytán győzne jövőre – amire alig van esély -, és leginkább erről kéne mesélni, nem órákról meg stadionok csúszó átadásáról, meg hogy épp ki mennyit lop. Majd aztán. Később lehet számon kérni.

De addig munka van. Ezt például nem úgy képzeli az ember, hogy balos pártmuftik diákok testére föstögetnek, sőt, vörös csillagot, mert juj, az olyan izgi, hiszen tilos. Ilyenkor tényleg azt hiszi a választópolgár, hogy a középső csoportban van, és mindjárt hozzák ebédre a finomfőzeléket, ami megfelel egy jókora hányásnak, így pont illik a képbe.

Nézegetem én ezt a világot már jó ideje, és azt tapasztalom, hogy a NER beszivárgott a legrejtettebb zugokba is, ott ücsörög az agyak homályában, és eltorzítja embertársaink ábrázatát. Itt, a bő szomszédságban nem találhatni egyetlen manust sem, aki ne hülyült volna el teljesen, s holott küszködik és nyögi a mindennapokat, mégis dicséri az Orbán formájú urat.

Ez voltaképp felfoghatatlan, az azonban teljesen bizonyos, hogy őket ilyen Rolexes históriákkal nem lehet megvilágosítani, mert nem tudják, mi az. Hallgatják a Sokoljukon a Kossuthot, s miközben egy kis apróért kuncsorognak, hogy kilegyen a napi fröccs, úgy vélik, hogy most nekik jó nagyon. Ilyenkor én meredten nézem ezt az abszurd drámát, és imbolygok, akárha Vladimir vagy Estragon.

Mivelhogy csupán krónikás vagyok és nem elvetemült politikus, agyon is nyom a tehetetlenség. Ha nem lennék már ennyire vén, választhatnám az antalli taktikát, hogy alámerülök, és kibekkelem őket, de erre már egyáltalán nincs időm. Annyi marad hát, hogy szomorúan mérleget vonok, és megállapítom, hogy teljesen szétcseszték a nyamvadt életemet, és, mint jó indián, ezért soha nem bocsátok meg. Aztán az egésszel kitörölhetem az Arschomat.

Apák és fiúk

Rékasi Zsigmond tizenhét éves, és rácsodálkozott a világra. Olyannyira, hogy ligetet véd, és kormányváltásról vizionál. A fiatalember Rékasi Károly és Détár Enikő fia, a papa pedig köztudottan konzervatív figura, így nem boldog a kölök ugrálásától, de nem is pofozza fel.

Eddig ez egy családi történet, ami elkezdett beleágyazódni a történelembe úgymond, mert ez Magyarország. Rékasi kábé két éve motorral törte magát cafatokra, és térne már vissza a színpadra, ami szándékot most már nem a mankók, hanem a manusok akadályoznak meg.

Úgy hírlik, hogy a kis Rékasi buzgólkodását nem nézik jó szemmel a nagyobbik munkahelyén, s emiatt a papa szerepektől esik el, és tulajdonképpen ez az ok, ami miatt a bulvárhírrel elkezdtem foglalkozni, meg természetesen, mert nekilátott gyötörni a hányinger.

1990-ben a posztfasiszta Csurka István tett közzé egy dolgozatot „Apák és fiúk” címmel, amelyben az SZDSZ vezérkarának felmenőivel foglalkozott, hogy azok milyen komcsik má’, s hogy emiatt a kölkök is fogják be a pofájukat. Ez a tempó nem igazán tetszett a népeknek akkor, s joggal.

Elvetemült alakok és elvetemült rendszerek listáznak származás és rokonság kapcsán, de míg harminc éve Csurka magányos jelenség volt, ma már rendszerszintű a mocsok. Akkor a fiúk feleltek az apák bűneiért, ma az apákat vonják kínpadra fiaik miatt.

Rékasi esete ugyanis nem magában áll. Volt egy diáktüntetés nem is oly régen, amelyből akkor Kövér házelnök azt a következtetést vonta le, hogy aki tanulók azon részt vettek, azoknak a szülei csakis kommunista funkcik lehettek. Ilyen egyszerű a világ kövéri olvasatban.

Ebből a kifordított logikából Rékasi esete azt mutatja, hogy mivel a fia liberális vadhajtás, maga Rékasi is kommunista funkci, ezért nem kaphat meg bizonyos szerepeket. Kövért ismerjük, amit művel, az a legprimitívebb antikommunizmus és politikai rasszizmus.

Ám, amint kitetszik, hülyeségében, gonoszságában egyáltalán nincs egyedül, sőt, azt mondhatnánk inkább, hogy rengetegen vannak hasonszőrűek. Erre épül a rendszer, mondhatni. Aki nincs velünk az ellenünk van, aki nem fideszes, nem magyar, és dögöljön meg.

Rékasi egyébként egyáltalán nem a szívem szottya, azért álltam neki foglalkozni a kínjával, mert azt is példázza, mi folyik a mélyrétegekben. Lehetetlen már fölmérni, hogy az apja, fia, menye, húga etc. miatt hány ember nem kapott munkát, vagy hányat rúgtak ki.

S ha már rosszkedvünk okát materializálni kell, akkor legfőképpen ez az, hogy az értelmes élet lehetőségét veszi el a népektől a NER-rezsim, minden más mocska mellett persze. Aki nem tapsol ütemesen, halálra van ítélve. Nem kivégzik, csak kiéheztetik.

Csoda, ha menekül innen ki merre lát? Csurka böfögése után volt egy kis szünet, amikor azt hihette az ember gyereke, hogy kisüt a Nap. Nem így történt, bár nem volt ez szükségszerű. Ki hitte volna akkor, hogy a kollégisták ennyire elvadulnak, és a rossz emlékű III/III-asnál is mélyebbre süllyednek? És még nincs vége.

Ahogyan a NER elterül az országban, és beszivárog a legrejtettebb zugokba is, a lelkek és a bugyogók mélyire, úgy hisz egyre kevésbé a reménytelenségbe zuhanó polgártárs Turgenyev Bazarovjának, aki azt hitte: „Az ember jó, a körülmények rosszak.” Nem igaz, nagymama, a rossz körülmények ganaj embereket produkálnak. Így megyünk tönkre teljesen.

Maratoni nyár

A ’zember, midőn kiterítve fekszik Reviczky módján, békén, és, mert nem ügyel kellőképpen, belekavarodik a tévézésbe. A barma. Nyomkolódik az irányítón, mint akárha vakegér, és tébolygásai közepette megérkezik egy röpke pillanatra a Dunához, mint csatorna, amely a keményen dolgozó kisember szórakoztatására szolgál, és, aztán csodát lát, nem is akármilyet. A kisember, aki soha a francos életben el nem tud menni nyaralni, most a csatorna révén és módján a világ összes csodáját a képibe kapja, csak úgy cuffan. (puffan, ömlik, toccsan, megazisten) Képzeld el, drága olvasó, hogy van egy bazi nagy móló, rámpa, vagy mittudomén, amely stúdióként fungál, és a kamera a partról veszi a bulit. A kép előterében ott ücsörög egy kádári strandlabda piros fehér kékben, aztán a műsor vezetői, meg valami vendég, aki a hóttszuper épp, és a végiben az idillnek, a móló végén egy csökött pálmafa. Meg a túlbéli partok. Az volt az összes Magyarország, ami van minekünk. Mind az egész, a teljes reménytelenségével. Itt, az elején a lufi, a hetvenes évek szimbólumával, a háttérben meg a hazugság omló álmai, hogy jobban teljesít. Én is formában vagyok, a térdem újra bedurrant, ami azzal jár, hogy pisálni is csak sziszegve bicegek. Ilyenkor a Józsi szomszéd – aki egy NER-es barom – gondoskodik arról, hogy életben maradjak még valami ideig. Nehéz vele, de nincs más, és ő az is, aki a híreket hozza a maga módján a világról. Általában fújtatva érkezik, valamint káromkodva, ez a természete neki. Ő azt a világot sírja vissza, amit a strandlabda mutat neki, és nem hiszi el nekem, hogy a pálmafa a háttérben káprázat csupán. Át vagyunk verve, azt hiszem. Józsi, amikor elindul a boltba, hogy engemet életben tartson, rendszerint találkozik az utcában józsiféle nénikkel, és rendszerint nagyon örülnek egymásnak. Mindezek a boldogságok nagy zajjal járnak. Nem mint a világvége, hanem fröccsös férfi (oder) női hang a flaszter végtelen sivatagában. És az is meghökkentő voltaképp, hogy általában falka lesz belőlük, és együtt okádják a világ ostobaságát. Ilyenek zajlanak az utcámban, és mégis, amikor Józsi visszatér a pincém hűvösébe, már teljesen más eszméket vall, mintha Voltaire lenne a lehető legjobbakkal. Nézem a szemeit, és meglátom a pálmát a háttérben, holott, mily káprázatos, itt csücsül a labda a szemünk előtt.

Családi kör

Nem elég az ember gyerekének a tíz, duci kis ujja, hogy megszámolja, összeadja, kivonja és szorozgassa azt a tengernyi jót, amit pártunk érette tesz, de legfőképp helyette gondol. Főleg a szexuális életében, és ezen belül is a szent családi tűzhely kapcsán, amely totem az alfája meg az omegája annak a szuszakolós vágynak, hogy a polgártársnők bugyogójában, valamint a keményen dolgozó kisember vonalkódos gatyájában turkáljanak könyékig, hogy tele legyen szülve az ország leendő elsőáldozó kisdedekkel. De azt hiszem, hogy cseszhetik, mégpedig többféle okból.

Két napja láttam egy tanulmányt, igaz, a hanyatló nyugattól, hogy Kelet-Európa homo sapiens állománya vészesen fogy. Olyannyira, hogy bár lángoktól öleltünk még csak nem is az élmezőnyben szerepel a listán, de a jövendölések szerint csak hatmilliónyian leszünk az évszázad végére, ami időt bár rohadt sokan nem érünk meg, de mégis csak itt van. És ezen nem segít a kettőegészegyes szaporodási ráta, amely bűvös számot egyetlenünk a partedlije fölött, és a pörküttre ráhajolva kigondolt a lakótelepi kifőzdében, hogy aztán Rétvári Bence, az ország mókamestere egészen különös dolgokat hozzon ki belőle.

A lényege az egésznek, hogy az ország erős és büszke, ráadásul jobban is teljesít, mert, mint nyilatkozta, „jelenleg úgy tűnik, mintha a nyugat-európai országok nem bíznának saját családjaikban, fiataljaikban… ezért a demográfiai helyzetet külső forrásból akarják megoldani”. Magyarán, nem tudnak azok már toszni se tisztességesen, szemben ugye a keménytökű magyar legényekkel. Azt is delirálta, hogy „az unióban olyan irányú próbálkozás van, hogy átírják az egyes országokban a természetes együttélési formákat. Ezeket a több évezredes természetes fogalmakat, vagyis, a férfi-nő együttélését azonban nem megváltoztatni kell, hanem tisztelni és támogatni”.

Ebből az jön le a vasvellára támaszkodó értő nagyközönség számára, hogy Brüsszelben a nagyhasú kapitalisták kirángatják a jobb sorsra érdemes fiatal kanok farkát a vaginákból, és a Soros segge felé terelik. Rétvári azonban nem csak szexológus, hanem történész is egyben, mert azt is tudja, hogy ez az egész a gyarmatosítás miatt van így, és most már tényleg nem lehet tudni, ez hogyan jött ki neki. Talán úgy, hogy a nyugat Szodomává válásának okai közt föllelte még a különböző miniszterelnökök személyes családi viszonyait is, és ez nem vicc, bármennyire iszonytató egy baromság. Ellenben logikus hivatkozás, mert pár napja még Szent László példás családi élete volt az etalon.

További unikumok is akadnak ebben a fortyogó katyvaszban, például, hogy: „Az unióban jogi eszközökkel akarják átírni azokat a definíciókat, amelyek már az európai államok létrejötte előtt megfogalmazódtak. A különböző nemű emberek házassága és együttélése, a családi lét a természetes gondolkodásból, a biológiai rendből fakad. Nem hiszem, hogy ez ellen kellene küzdeni.” Harangkongásos tudatában valahogyan nem ragad meg, hogy ez az egész nem azért van, hogy Isten összes bárányát megbuzítsa, hanem elsősorban az okból, hogy a melegeket ne ruházzák meg a villamoson, és szittya álmodozók ne óhajtsák kiherélni őket.

„Aljas bűnökkel terhes a századunk: / megfertézé a házasok életét, / aztán a mocskos ár kiöntött / s elborította egész hazánkat.” Ez nem Semjén Zsolt fiatalkori zsengéje, hanem Horatiusé. Kizárólag a Németh-féle göröglatin kultúránk miatt jutott eszembe, meg az is, hogy a szabadság egykorú az emberiséggel, Rómában már Caligula előtt is Rétvárinak nem tetsző életet éltek a népek, még a férjek és feleségek is nyíltan vállalták házasságtörő életmódjukat. A „görög szerelem”, vagyis a homoszexualitás a férfiak és nők körében is teljesen általánossá vált, sőt a „fiúszerelem” is széles körben elfogadott volt.

És hol volt akkor még Brüsszel, és pláne Soros. Jött viszont Augustus, aki rendet kívánt tenni elfuserált, a rómaiak libidóját kordában tartó törvényeivel, amelyeket meg is cseszhetett magunk közt szólván. Kiröhögték vagy fellázadtak ellene, mint saját édes lánya, Iulia is. Őt ugyan már tizennégy évesen házasságra kényszerítette, s ezután még két ízben férjhez adta, így végül három férjtől összesen hat gyermeke lett, azaz teleszülte Rómát. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy a „szemérmetlenségen túl is szemérmetlen” életet éljen, így az apja száműzte, mert akkoriban még nem voltak kolostorok.

Ez az egész csak azért villant be, mert a mókamester ősi definíciókról mesél, hogy a saját nyomorát igazolja. Ennek olyan izzadságszaga van, mint jófajta leharcolt kuplerájoknak, és az a tanulsága, hogy a népeket békében kellene hagyni a gatyájukban meg a bugyogójukban, nem matatni benne, és akkor sem fog összedőlni ez a rohadt világ, maximum a NER. Ám mivelhogy felettébb virágos a kedvem, iderakom a drága Marquez vízióját arról az asszonytípusról, amely a KDNP ideálja lehet, tessenek tanulmányozni:

„…Fernanda magával vitt egy aranykulcsocskával zárható, finom naptárt, amelyben lelkiatyja lila tintával jelölte meg a házasélet böjti napjait. A nagyhetet, a vasárnapokat, az előírt ünnepeket, az első péntekeket, a magányos ájtatosságokat, az áldozásokat és a havi periódusokat leszámítva, Fernandának évente mindössze negyvenkét kihasználható napja maradt, szétszórva a lila keresztek rengetegében. Második Aureliano bízott benne, hogy idővel majd csak elvásnak az ellenséges spanyollovasok, s a tervezettnél hosszabbra nyújtotta a lakodalmat. A házat elárasztották az üres pálinkás- és pezsgősüvegek, Ursula már belefáradt a kihajigálásukba, s ugyanakkor megbotránkozva látta, hogy a fiatalasszony és a férje nem egyszerre fekszik le, és nem is ugyanabban a szobában, miközben szünet nélkül pukkannak a petárdák, szól a zene, és nyúzzák az ökröket: eszébe jutott a saját esküvője, és arra gondolt, hogy hátha Fernanda is szeméremövet vett magára, ami aztán előbb-utóbb szóbeszéd tárgya lesz, és tragédiát okoz. De Fernanda bevallotta, hogy csak várni akar két hetet, mielőtt először magához engedné a férjét. Amikor a két hét letelt, Fernanda az engesztelő áldozatok csendes belenyugvásával csakugyan nyitva hagyta a hálószobája ajtaját, és Második Aureliano előtt félelemtől csillogó szemmel, mint egy riadt állat, és a párnán szétterülő rézszínű, hosszú hajával ott feküdt a földkerekség legszebb nője. Annyira elbűvölte a látvány, hogy az első pillanatban meg se látta Fernandán a bokáig érő és csuklóig zárt, hófehér hálóinget, amelyen egy gyönyörűen kislingelt, nagy kerek gomblyuk nyílt az ágyék táján…”

Most, hogy ezzel készen vagyok, valami eszményi férfitípust is keresnem kell a világirodalomban a NER számára. Vakkomondoros hőst még nem leltem, de rajta vagyok erősen, és mindeközben nem mondom ki, milyen mosdatlan szavak jutnak eszembe erről az egész szarhalomról, mert mégsem vagyok egy Ötös Számú Tagkönyv, ugye.

Születlenül

Kiderült, hogy a nemzet ropogós nagyasszonya, az Oscar díjra törő tengerparti fetrengő, Lamborghinivel csapató aranyzabáló, tehát mindösszesen Vajnáné nem NER kompatibilis, és most holtan zuhannak le a csillagok az égről. Hiába jelentette be szellemi vezetője, valamint zsebpénzének gondos őre, azaz, maga a prime minister O. V., hogy 2018 a családok éve lesz, ez a háládatlan szarik rá, és nem szül.

Ezt ő saját erejéből jelentette ki, a KDNP pofájába vágta mintegy, ezekkel a szavakkal: „Tudom, hogy választhattam volna én is azt az életet, amit az osztálytársaim, akiket a Facebookon látok: fiatalon férjhez megyek, és gyereket szülök. De nekem mást rendelt a sors. Bár mindenki ezzel nyaggat, őszintén szólva, nem érzem, hogy olyan nagyon szülni akarnék. Azt gondolom, az sem baj, ha ez az érzés sosem változik bennem. Nem kell mindenkinek szülnie.”

Ne cseszd meg, senki nem kérte, és nekilátott a saját méhében turkálni, s amíg kiderül, hogy mi a rossebet rendelt neki a sors, annyit azért nyugtázzunk, hogy Ákos és Kövér elvtársak intelmei ellenére döntött így, és mégsem hengergetett a lábai elé egy vak komondort az ura, hogy szilánkosra törjön a pofacsontja, és azt sem vágták a képébe fidesz-vadbarmok, hogy maga szép lehet, de okos nem.

A szivaros nem kuvaszozott, nem tehette, nem volt rá ideje, annyira lekötötte a lerabolt milliárdok külföldre szállítása, hogy nem bírt odanézni az asszonyra. Egyébiránt ki nem szarja le, hogy Vajnáné szül vagy nem szül, különben is, ki tudja, milyen bajokkal érkezne meg erre a csodálatos világra a kisded, az arany, amelyet ez a némber zabál, ugyanis kevés olyan tápanyagot tartalmaz, amelyre a magzatnak szüksége volna az ő fejlődéséhez.

Mindez engemet egy kutyafingnyit sem érdekelne, ha nem élne ezen a Földön egy Gajdics Ottó névre hallgató organizmus, aki a NER idillikus családjának oly heves védelmezője és szószólója, hogy amikor Bagóné Borbély Ildikó – egyébként három gyermekes családanya – fölszólamlott, hogy a teleszülős családmodell okán ne turkáljanak az ő méhében, illetlen szavakkal illette őt.

A családanyát némbernek, nem nőnek, nem embernek és banyának nevezte egészen bensőségesen, ellenben most, amikor Vajnáné betekintést engedett az ő méhe világába, és megtagadta, hogy gyarapítsa a nemzetet, viszont hallgat, mint szar a fűben.

Egyáltalán senki a rezsim megmondóemberei közül észre sem vette, hogy Vajnáné pofán köpte a NER-t, és így egyben O. V-t is, aki pedig 2020-ra két egész egytizedes kívánatos szaporulatot irányzott elő családonként, most majd Bangóné szülhet a Timi helyett, és mégis őtet basztatják.

Ez a nulla egész egytized gyerek, amely családonként a kettő fölött kívánatos Orbán likacsos agyában, ez emlékeket generált bennem. Fölélesztette azt a hülye viccet, hogy megszületik a gyerek, akinek csak feje van, s amikor négy éves lesz, és begurítják a karácsonyfa alá, bánatosan így sóhajt fel, már megint sapka.

Hát, így valahogy, de hiába tűnik úgy, hogy ezen az egészen én most jól szórakozok, ez egyáltalán nincs így polgártársak, ugyanis a Vajnáné megjegyzéséből süt, mennyire lenézi a volt osztálytársait, akik fiatalon férjhez mentek és gyereket szültek. Mint valami asszonyi übermensch úgy nyilatkozik arannyal a fogai közt a lamborghini kabrióból, mint az egész NER szinte, amitől bennem fölhorgad az indulat, és mégis csak halkan motyogom, hogy a kurvaannyát a Vajnánénak, a Gajdicsoknak, az egész elcseszett NER-nek, és legfőképpen a delír vezérének, Orbán Viktornak. A kurvaannyát. A KDNP pedig baszódjon meg, természetesen.

Malomalja, fokos

Jó nekünk itt, Szombathelyen. Ez a Kőszegi-hegy, akit valami ismeretlen okból neveznek Alpokaljának, holott, ha az ember nagymamaként Tarvisióba megy bőrdzsekit venni, már tudja is, hogy az igazi alagutak csak Klagenfurt után kezdődnek. Viszont az tagadhatatlan, ez a domborulat nagyon jó szolgálatot tesz, ha nyugatról jönnek a viharok.

Ez itt, a helyem nekem, beltenyészet, egy különös pontja az atlasznak, amit az is mutat, hogy a rendszer színeváltozásakor két cikluson át is szabaddemokrata polgármesterünk volt, és az volt az az időszak is, amikor az ember úgy gondolta, még lehet, érdemes is azt az életet leélni, ami kijutott neki a végtelenből. De elmúlt ez is, Isten is meghalt Nietzsche óta.

Teljességgel elképesztő módon ez reggel ötkor jutott eszembe, amikor a piacon megláttam a gyöngyvirágokat. Eltettem a kiflimet, meg az előre csomagolt kalbászt, amiről az eladója nem tudta, mennyibe kerülhet. Mondtam neki, tegnap kettőnyolcvan volt. Erre aszondja, akkor biztos. Amint tőle elfordultam, akkor láttam meg a gyöngyvirágot, ami tapasztalat érthetetlen módon bokszolt a szívembe.

Ahogyan a nagy hegységnek hátat fordítva vánszorogtam dél felé, meg kellett fejtenem, mi a rosseb a bajom ezzel a nyomoronc gyöngyvirággal. Amikor bódult csoszogásom közben majdnem elhasaltam egy kukában, akkor ugrott be, hogy május közepe van. Ez pedig évezredek óta strandidő, ahogyan az volt, amikor az érettségi szünetemet vízparton töltöttem, hogy tök barnán hülyítsem meg a szétszívatásomra haszontalan készülő tanári kart, mint éretté váló kisdiák.

Május közepén nincsen helye az életben gyöngyvirágoknak, ha mégis ott van a piacon, márpedig ott van, akkor ez a skandalum annak a bizonyítéka, hogy az idő kifordult önmagából. Mire a házig értem, ahol lakok – a gyöngyvirágtól ötszázhuszonhét lépés, kiszámoltam -, arra kellett rájönnöm, ez meg is történt. A hegy csak a nyugatról érkező dolgoktól ment meg, a rohadt Pest meg balra van, ha a kukának oldalt állok.

Manapság onnan jönnek a bajok. Mindenféle NER-ek, amelyek mentőorvos polgármesterként manifesztálódnak nekünk a hegy alatt. Ez a miénk böcsületes embernek tartja magát, és lehet, hogy az is. Viszont fingja nincsen a dolgok működéséről. Ez a beltenyészetem nekem itt mókát szervez a Fő térre május 31-re, egyetlenünk szülinapjára. Polgármesterünk pedig „letűnt idők szellemiségét idéző” volta miatt nem vesz részt rajta.

A nyomást, amelyet az ilyen megnyilvánulásokat hozó nyilatkozatokat okozzák, értem. Viszont az ötszázhuszonhatodik lépés közben, amikor egy mestercsellel kikerültem a kukát, megvilágosodott hirtelen minden. Helyére került a nyamvadt gyöngyvirág, meg polgármester úr is, akik mindketten kizuhogtak az időből. Ott tartunk épp újra, mint amikor nagyapámnak a benne felgyülemlett mérgek miatt elment az esze, és különös fények gyúltak a szemében. Délután aszfaltrepedéseket föstögetek szivárványosra. Ez tökbiztos.

Ricsaj és borzalmas dolgok

Már J. A. idejében is ez volt a baj – „A munkásnak nem több a bére, mint amit maga kicsikart, levesre telik és kenyérre, s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.” -, viszont, hogy Orbánnak mikor ment el az esze, azt nem lehet megállapítani teljes bizonyossággal.

Úgy vagyunk ezzel, mint amikor Leonard azon tűnődött, honnan datálja a Pennnyvel zakatoló szerelmét, mert annyiszor szakítottak, és oly sokszor kezdték újra, hogy fix időpontot megadni egyáltalán nem lehetett.

Ilyképp Orbán et. megzakkanásának kezdete is bizonytalan. Már Nagy Imre újratemetésén különös, tébolyult fények tündököltek a szemében, aztán voltak más mérföldkövek is, de a totális leépülés dátuma teljesen biztos az annalesek számára, és ez a 2017-es, nagy, húsvéti interjú, amellyel az összelopott médiája telefosta az egész országot.

Hogy ebben miket delirált össze sorosilag és migráncsilag e leépült szellemi állapot következtében, nos, az voltaképp teljesen érdektelen, két momentumra – nem a nagybetűsre – viszont nem árt odafigyelni, s ezek közül az egyik, hogy: „Idén a politika felkavarta a nagypéntek csendességét, és ricsajjal töltötte meg a nagyhetet.”

Újsütetű és régi vágású diktátorok el nem hanyagolható tulajdonsága, hogy fingjuk sincs a valóságról, és arról, mi kavaroghat „szeretett” népük lelkében, ami tartalmak csak a végső tetemre híváskor szoktak fájdalmasan kiderülni. Ezt a veszélyt hordozza magában a burokban élés.

Orbán et., amióta Gyurcsánypatás megkóstoltatta vele az anyaföldet felmosórongy formájában, kizökkent az időből, és ellenvéleménnyel nem igazán találkozik immár uszkve egy évtizede. Ráadásul csicskái és a saját médiapincsijei mutatják meg neki a világot, ami óhatatlanul torzulást eredményez.

Az egész héten szinte permanensen zajló tüntetésekről az derült ki a házi készítésű hírekből, hogy vagy nem jött össze a kritikus tömeg (by: Origo), vagy egyáltalán nem történt semmi sem, lásd Mészáros et. megyei lapjai. Így válik a közel százezres tüntetésből ricsaj.

Prime zakkant miniszterünk lelkének másik fájdalma, hogy a ricsajozók “borzalmas dolgokat skandálnak”. Nem tudja tehát, mi az a borzalom, hiszen a „hazaáruló”, „putyinbérenc” meg ilyenek, kamaszlányok emlékkönyvébe valók ahhoz képest mondjuk, hogy „lámpavasra vele”, de ha így megy tovább, még ez is bekerülhet a szótárba.

Viszont ebben nem vagyok teljesen biztos, hiszen a mostani elégedetlenek nem a szovjet érában szocializálódtak, mint Bayer ötös számú tagkönyv, sőt, miniszterelnök úr/elvtrás maga is, hanem Európában, és az fáj nekik, hogy onnan akarják őket eltávolítani.

Ezt Orbán et. tulajdonképpen nem értheti, hiszen elmesélte már nekünk azt is, hogy az előző rendszerrel nem az volt a baja, hogy olyan volt, amilyen, hanem, hogy nem megfelelő emberek, tehát nem ő maga dirigált benne. S mit ád Isten, mire újjáépítette saját használatra, akkor meg szar kerül a propellerbe, mert a semmiből előkerül sok-sok megvilágosodott fiatal, akik kiröhögik őt, meg a helytartóit is.

Illetve legutóbb már programot is adtak a választási rendszer átalakításának meghirdetésével, ami szép idea, csak nem kivitelezhető. Volt szerencsém ugyanis olvashatni e tárgyban egy bérkommentelő gúnyolódását, miszerint ehhez először kétharmaddal kellene nyerni, majd akkor sikerül.

Hiába szerettem volna megfojtani csak úgy virtuálisan, mégis be kellett látnom, hogy ennek a baromnak igaza van. Azért is legfőképp, mert miközben Budapesten reng a föld, itt, minálunk, az ország peremén langymeleg vizeken vitorláznak a népek.

Ilyen bódult és leszadált állapotban lesznek egy év múlva is bizonyosan szerte a vidéken a panelprolik és a keményen dolgozó kisemberek, következésképp a NER megbuktatása a fülkékből nem igazán várható. Éppen ezért nem látható a forgatókönyv, mert olyan Ceausescu-félét bár szívesen néznék, mégsem óhajtom igazán.

Így bármily hazaáruló gondolat is, abban bízhat az ember, hogy az EU megvonja kies hazánktól a pénzügyi támogatást, mert legyen ettől bármilyen szar is a polgártársaknak, jelenleg ez látszik egyedül életképes forgatókönyvnek a diktátor bukásához. Aztán majd minden kiderül.