Élt, éldegélt Neria egyik félreeső szegletében egy kis tavon Kázmér, a kacsa és Teréz, a kacsalány nagy és hatalmas boldogságban, hogy úgy hitték, míg a világ és még két nap. De rosszul gondolták persze. Összebeszélte a fejüket Tivadar, a kacsaplébános, mindenféle kacsamennyországról hadovált nekik, amikor összeadta őket a fűzfakápolna árnyában, hogy abban a mennyországban langyos vizű tavacskában úszkálnak az idők végezetéig, nyugdíjasok ülnek majd a tavacska partján és szórják, csak szórják szünet nélkül a kenyérhajat elébük, mindig süt majd a nap, tél sose lesz, örök lesz a világosság, amely fényeskedik nekik, ilyenek.
Ehhöz képest nászútra sem tudtak elmenni, csak a szomszéd kis patakig. De vissza is fordultak, mert tele volt mocsokkal, minden volt benne kerékgumitól rohadt bicikliig, hogy Teréz, a kacsalány öklendezett, hányt, sugárban jött belőle zúzájának bizonytalan tartalma. Viszont, mint aztán kiderült, nem a trutymó okozta a bajt, hanem, hogy Teréz terhes volt már most, mert Kázmér nem tudott vigyázni, hiába is kérlelte őt a neje, csak vitte az a féktelen kacsavére. És most itt álltak, illetve lebegtek a tavon, se egy nyamvadt lakás, se egy kis hajó, kétütemű, még evezős csónak sem. Most jöttek rá, hogy prolikacsák ők, semmijük sincs és annyit is érnek, viszont a gyerekeket valahogy föl kellett volna nevelni.
Találtak egy félreeső susnyást, oda tette a tojásokat – hatot – Teréz. Nehéz szülés volt, de állta keményen, és aztán felváltva ültek a tojásokon Kázmérral, beosztották az időt, mígnem beütött a ménkő. Kázmér volt a soros, s ahogy ott ücsörgött a gyerekeken, arra úszkált az egyik cimbora, Jani, és inni hívta, csak egy gyors felesre, ki se hűlnek addig a tojások, Teréz meg sem tudja, így csábította őt ez a Jani. Nem kellett sokat kérlelni, mentek, ittak, ám, ahogy Kázmér jött haza a kocsmából, egy rókát látott a susnyásban, aki a tojásokat falta. Csillogott a bajsza a tojásoktól, aztán Kázmér kacsaéletének minden keservével el is űzte, ámde a dúlás ott maradt, és csak az maradt. Illetve egyetlen ép tojás a hatból.
Most nem mesélem el, mit művelt Teréz, mikor hazaért, viszont képzelhetik, röpködtek a kacsatollak, ment a kurvaanyázás, sírás, ordítás, ahogyan az kell ilyen esetekben. Kázmér egy hétig a susnyás közelébe sem merészkedett, s ahogyan az ilyenkor szokás, egy hétig részeg volt, kétszer majdnem bele is fulladt a tóba, teljesen lezüllött és elvadult, rendezetlen, koszos volt a tolla, ott aludt, ahol érte, mindenféle sarkaiban a tónak. Kész volt a kacsa teljesen, és ekkor mutatkozott meg, hogy Jani igaz kacsabarát, mert hozta a hírt, hogy kikelt a maradék tojás, fiú lett. Ráncba szedte Kázmért ez a Jani, kisuvickolta és egészen a susnyás széléig kísérte, hogy biztosan hazataláljon.
Teréz persze elsírta magát, meg húzgálta a csőrét, de megbocsátott aztán, mert jó szíve volt, meg szerette is Kázmért azért. Nézegették a gyereket a megtalált boldogságban, olyan kis ütődött volt, bohókás kacsamajom, és nevet is adtak neki Kázmér nagyapja után. Tihamér lett a neve, illett is hozzá. Gyönyörű idők következtek, ha szűkösen is, de nevelgették Tihamért, és úgy elmerültek az örömükben, hogy észre sem vették, minden megváltozott a tavon, tele lett ludakkal és hattyúkkal, akik úgy úszkáltak ott mindent birtokba véve, mint valami nagyságos urak, és azok is voltak. Jachtokkal száguldoztak és kacsalábon forgó kastélyokat építettek.
Ez tette be aztán a kaput teljesen Tihamérnál, aki túl volt már a lázadó kamaszkoron, Trevornak szólíttatta magát annak ellenére, hogy haverjai nem voltak, egész nap olvasott, filozófiát és kacsatörténelmet, egyházatyákat, és elküldte az anyjába Tivadart, a plébánost. Ő különben is megváltozott, a ludak és hattyúk dicséretén kívül más el nem hagyta a csőrét, meghízott és fényes lett a tolla. S amikor szóba kerültek a kacsalábon forgó kastélyok, amelyek így a kacsatársadalom arcul csapása voltak, azt is megvédte Tivadar, és Tihamér immár Trevorságának minden öntudatával hajtotta el a picsába, és az anyja elé állt, hogy ő elmegy innen, mert itt élni nem lehet. Ezt kibírni nem lehet már.
Persze, hogy sírt, zokogott, kérlelt Teréz, de mindhiába, Trevor hajthatatlan volt. Indulás előtt még beszerzett egy használt számítógépet, beköttette a susnyásba, és kitanította a szüleit a szkájpolás művészetére, hogy majd úgy beszélgetnek, és nagy sírás-zokogás kíséretében útra is kelt, hogy aztán kerek egy hónapig hírt se halljon felőle Kázmér és Teréz. Odavolt a két öreg, mígnem egyszer csak zörgött ez a bűvös számítógép, és a képernyőn ott volt Trevor, napbarnítottan, már amennyire egy kacsa lebarnulhat, fején bészbólsapka félre csapva, a háttérben az óceán, lenyugvó nap, ilyen giccses képpel jelentkezett Trevor. Hogy mekkora volt az öröm, az el sem képzelhető egyáltalán.
Órákig beszélgettek, Trevor elmondta, hogy mosogat, viszont nagyon jól él, sehol egy hattyú vagy lúd, és olyan szabad, mint a madár. Ezt nem értette Teréz, mert itthon is madár volt, de nem volt kedve kötözködni a nagy örömben. Bemutatta a barátait is, egy kakast meg egy tyúkot, meg valami bennszülött madarat. Mindháromnak érhetetlen angol neve volt, de ez Terézt nem érdekelte, csak akkor szakadt meg majdnem a szíve, amikor az is kiderült, hogy Trevor valami Niue nevű szigeten van Új-Zéland mellett, s amikor megnézte a világatlaszban, hol is van az, akkor jött rá, hogy soha nem fogja viszontlátni egyetlen fiacskáját.
Így teltek a hetek, hónapok, visszahúzódva a susnyásba, olykor beszéltek Trevorral. A ludakkal, hattyúkkal nem foglalkoztak már, Kázmér szolidan iszogatott, Teréz kötögetett, amikor megint zörgött az a számítógép, de nem Trevor kedves arca tűnt fel rajta, hanem a bennszülött madáré, aki elmesélte tört magyarsággal, amennyire Trevortól megtanult, hogy meghalt a barátja, Kázmér és Teréz fia valami bandaháborúban véletlenül, rosszkor volt rossz helyen, és a kutyák átharapták a torkát. A bennszülött madár elsírta magát, sajnalom, így mondta, sajnalom, és kikapcsolta a gépét, amelynek ezen az oldalán csak a kilátástalan sercegés maradt.
Teréz nem sírt, nem tudott, túl nagy volt ahhoz a bánat és hiány, csak a tojáshéjat forgatta, amelyből Trevor kikelt, és eltette emlékbe, Kázmér pedig végképp az italba menekült. Így ülte meg a gyász a susnyást, amely nem látszott véget érni soha, és nem is ért. Teréz végső kétségbe esésében levelet írt a rókának, és fölajánlotta magát vacsorául, de a róka visszaírt, hogy öreg már ahhoz, ő a friss, hamvas kacsahúst szereti, nem az ilyen vén, rágós püspökfalatját. Ekkor megpróbálta vízbe ölni magát, de az sem ment, mert Isten arra ítélte, hogy szenvednie kell. Szenvedett is, együtt ivott az urával, mígnem egy libajárőr le nem tartóztatta őket, mint homlesszkacsákat, a susnyást pedig fölégették, mert zavarta a hattyúk kényes orrát. Így veszett el minden, és így ért véget a történelem.