Hűvös van, sőt, olykor megvesz minket az Isten hidege, de Hoppál Péter nem hátrál. Ott lengedez ő a szösz sötétben a pécsi Uránvárosban a mindenki karácsonyfáján, dacolva az elemekkel és a józan ésszel is egyben. Igaz, csak kidekorált gömb formájában, de mégiscsak az angyalkák helyét foglalja el, és az őt felaggató óvodások vagy meghasonultak, vagy pedig a kiégett prosti cinizmusával legyintettek, hogy már minden szart rá lehet tenni arra a rohadt fenyőre.
Hoppál Pétert tehát fellógatták egy fára, ezt nem lehet másképp mondani. Ez az állítás egészen sajátos képzeteket kelt az emberben. Elvihetnénk a történést Villon irányába is: „Egy jó öles kötéllel nyakamon,/ Immáron seggem súlyát latolom”, viszont nem vagyunk mi rögtönítélő bíróság. Különben is, rossz az, aki rosszra gondol, mint azt a sorosdisznó kapcsán Pócs János fideszbolsi volt szíves elmagyarázni a nagyérdeműnek.
Csakhát, a tempó. Hogy mi visz rá embereket arra, hogy karácsonyi gömböket fabrikáltassanak magukból, és azt pláne óvodás kiscsávókkal rakassák föl a fára. Ezt olyan ótvar bunkóságnak lehetne nevezni, mint ahogyan ilyen kelletlen szavakkal illeti az ember azon fideszkdnp organizmusokat is, akik az ingyentojás dobozára, meg a kampánykrumpli zacskójára applikáltatják a nevüket, mintha ők lennének az életet adó megváltó. És ez folyik ebben az országban Orbán nagyobb dicsőségére.
Ezért és így hurcolásszák az aprónépet migráncsbámulásra. Ezért és így jelennek meg rosszul szabott öltönyös alakok óvodákban pöttyös labdákkal a kezükben, pedig nem is Dévényi Tibi bácsik. Továbbá ezért rakják tele harsonaszóra az egész országot alapkövekkel, és avatnak fel minden másnap húszméternyi járdát ökumenikus áldással. Belesulykolni a népek fejébe, hogy ők adnak, sőt, hogy ebben a szétcseszett országban csak ők adhatnak, nélkülük kihal a magyar és kihunynak a csillagok.
Ez annyira általános módi már, hogy fel sem tűnik. De azért az ilyen karácsonyfa-díszes az szíven zúzza az embert, illetve hát, leamortizálja az aprónép lelkét. Kimegy a térre, és készül elsivítani Pohárnok Jenő örökzöldjét, hogy „..Eljött a nap, mit várva-vártunk,/ Az égen csillagfény ragyog,/ Jézuska fáját ím’ elhozták/ A halkan szálló angyalok..”, aztán a képibe tolják ezt a Hoppált, mint megváltót. Elemi erejű élmény. Ha volt betlehem a fa alatt, még a kisded is sápítozva leshetett ki a jászolból.
Mert, ha már olyan kurvára keresztények vagyunk, akkor azt kéne tiszteletben tartani, amit szünet nélkül pofázunk. Ha nem is így van, de az első nikaiai zsinat döntése óta – 325, amikor mi, a pöttyös seggünkkel még a sztyeppéken fetrengtünk kumisz-mámorban a lószarban – erre az időre teszik Jézus születését, következésképp nem Hoppál Péter világra jövetele miatt van a dzsembori. Ha ő lóghat a fán, akkor lehetne akár Szaturnália vagy Mithrász ünnepe is, csak attól Semjén et. hasonulna meg a seggéből fújó böjti szelek közepette.
Lehet ezt így is csinálni, ahogyan az új földesurak teszik. Szerencsétlenségükre azonban nem rendelkeznek egy napkeleti bölcs tudásával. A legenda szerint, amikor egy távoli maharadzsa vagy mi a rosseb szomorkodott valami miatt, akkor az egyik nagy tudásútól kapott egy gyűrűt, amibe az volt vésve: „Ez is elmúlik egyszer”. Így aeterno modo – az örökkévalóság módján – kell szemlélni a világot, hogy el lehessen viselni. Hoppálok ilyeneket nem tudnak. Ők a karácsonyi gömbben lelik meg a boldogságot, s miközben azt hiszik, vitték is valamire a nyüves életükben, mert már ott lafognak a fán, egy reciprok fülkeforradalom úgy elsöpri őket, mintha soha nem is lettek volna. Mert végtelen az Isten, következésképp a panelproli hatalma.