Özv. K-né, Ilonka néni – özv. M-nének, a szomszédjának csak Icám, de mi azért maradjunk az Ilonka néninél – ült a konyhája közepén a stokin, és dohányzott. Furcsa volt ezt látni tőle, hiszen az ura, K. úr, azaz Jóska bácsi – özv. M-nénak csak Józsim, de mi maradjunk a Jóska bácsinál -, szóval a néhai épp tüdőrákban halt meg már rég, és Ilonka néni, amíg az ura eljutott idáig, számtalanszor kárálta a fejére, hogy így fogja végezni.
S amikor tényleg így végezte csonttá fogyva és évekig fulladozva, elsiratta őt illőn, de kivágott mindent, ami a cigarettára emlékeztette, hamutartót, benzines öngyújtót – pedig azon még rajta volt Jóska bácsi érintése -, kimosta a függönyből a nikotint, és hosszú évtizedek óta először föllélegzett. Virágillattal permetelte be a szobát Ilonka néni, madárcsicsergést engedett be már a gyász első napjaiban is, Isten és a plébános úr bocsássa meg neki.
Nem azt mondjuk, hogy kacér leánykaként viselkedett, mert a feketét felöltötte talpig, hanem, hogy a légzése kivirult, tavaszok áramlottak a tüdejébe, és az Úr bocsássa meg, titokban a lelkébe is. Mert nehéz volt már a végén Jóska bácsival nagyon, valljuk be ezt becsülettel. Aztán évek alatt egyensúlyba került Ilonka néni lelke, a végső helyére került minden benne, mert elért a maga homokos, füves és vizes síkjára.
Körülnézett rajta, biccentett, meg ilyenek, de valahogyan mégis valami harmóniában volt, amikor jött ez a járvány, hogy fenekestül forgasson föl mindent. Kijárási és vásárlási nehézségekkel, a halál fenyegetésével, amiben nem az elmúlás volt az elborzasztó, hanem az addig vivő út, a módja, ez a fulladozás. Mert Ilonka néni látta már Jóska bácsin, hogy az ilyen nem tréfadolog, nagyon meg kell szenvedni, hogy az Úr színe elé juthasson az ember.
Ilyesmik gyötörték Ilonka néni kósza lelkét, meg a hírek, amelyeken nem lehetett kiigazodni, ezt is mondtak meg azt is, ilyet is, olyat is, mígnem egyik nap azt hallotta, hogy a nikotin megvéd a kórságtól. Ezen módfelett csodálkozott, de hitt benne, a hívés erőssége volt egész életében ugyanis. Így történt tehát, hogy elcsoszogott a nemzetibe dohányt beszerezni, gyufát, hamutartót megint a kihajított helyett, hogy elszégyellte magát az ura emléke előtt.
De így és ezért történt, hogy amikor özv. M-né – Ilonka néninek csak Terkám – váratlanul betoppant, Ilonka néni füstbe burkolózott, hogy alig is látszott ki belőle. Így özv. M-né, Terkámból kifakadt, aminek ilyenkor természetszerűleg ki kellett fakadni, hogy te meg mi az anyám valagát csinálsz itt drága Icám? Mire Icám, azaz Ilonka néni előadta neki, hogy a vírus elől burkolózik füstbe, mint a malac, amit pörzsölnek épp, csak nem visítozott.
Terkám jóváhagyólag konstatálta a védekezés új módját, de fölvetette, hogy értesülése szerint az alkohol szintén hatásos, amit Ilonka néni megint csak elhitt, mert mondtuk, hogy csupa hívés volt ez az asszony. Így a fatalisták megadásával tűrte, hogy Terkám áttipegjen, majd egy jókora üveg kisüstivel térjen vissza meg kupicákkal, majd kérjen tőle egy szál cigit, rágyújtson. Beléje – és magába is – pálinkákat diktáljon, hogy a védekezés komplett legyen.
Körkörös úgymond, kialakítva egy ufós energiapajzsot közöttük és a vírus között, ami módszer lehet, hogy az örök élet titka. Így történt tehát, hogy a két öregasszony, mint valami vén tengerészek, dohányzott és ivott, egészen addig, hogy kezdték elveszíteni az önkontrolljukat, dévajságok költöztek a lelkükbe meg a szemeikbe, kamaszok lettek újra, és lovagoltak fűzfasípot fújva, hogy gyí lovam, gyí, betyár.
Teljesen elment az eszük. Vagy csak most jött meg igazán, ez végül is mindegy is, de kitárták az ablakot, s mivel már elmúlt kilenc óra, s az utca tele volt botorkáló vén öregekkel, de akiket a két elhajló suhancoknak látott mégis, szóval ordibáltak nekik meg füttyögtek, mint malteros kőművesek, hogy gyere be egy menetre kisapám. A szerencsétlenek meg menekültek, mert ők meg azt olvasták, hogy a vírus az agyára is mehet az embernek. Így kezdődött el ez a nap, és ki tudja, mi lesz a vége, hogy hová vezet ez az egész.