Kampec dolores XCV. – A megváltás reménytelensége

Ahogyan a macska befejezte a vetítést a kocsma falán, és mind a népek látták esendő-hülyeségüket, ahogyan kiment belőlük az ember és beléjük költözött a kampány, s éppen ezért véres aggyal napraforgókat kaszaboltak, de úgy, ha ember lett volna, az sem áll meg előttük, és belsőségekben úszott volna a határ, azt hihettük volna, hogy jobb belátásra térnek, de rossebeket. Mind az összes népek, az olajos hajúak, a bánatos szeműek, a duplagyűrűsök és a protkósok, de még a műanyag dömperesek is élték tovább az életüket zavartalanul, a kétségek szikrája sem költözött beléjük, semmiféle gondolat, csak a kirántott hús, fröccs, futball szentháromsága, igazi, kiképzett és reménytelen állampolgár volt az összes, és a macska mondta is Bélának: – Látod, erről beszéltem. – Pedig nem is mondott ilyesmit.

Bélában viszont kevés volt az élet ahhoz, hogy mindezt számon kérje rajta, sőt, hogy ezt megelőzze, a macska fennhangon megint kijelentette, hogy ájn, cváj, dráj, csettintett a mancsával valahogyan, és azonmód kiszállt a szeméből az értelem, alamuszi macskaszeme lett, és Béla ott maradt magára a kocsma közepén beszélgetőtárs nélkül, mert, valljuk meg, a napraforgó-gyilkosokkal nem volt miről diskurálnia, a bádogbánossal sem, a két közmunkással sem, a szentháromság szobor meg mindig is hallgatott. Így, mivel a fröccsök ura vitte a boltot erősen, mert száguldott az üzlet, vedeltek a népek, mintha világvége közeledne, és addig mind a föld összes borát és pálinkáját meg kellene inni, ezért a kocsmáros is kívül esett az emberi számításokon. Kívül került az időn az egész nyüves falu, ott imbolygott a Föld lapos peremén, készen az ismeretlenbe zuhanni.

Béla fogta magát hát, kicsámborgott az udvarra, a jól megszokott menekülő helyre, mert arra volt reménye még, hogy egy rigó megszánja, ha már a macska odahagyta. Beszélget vele, sakkozik kicsit, így foltozgatja zaklatott lelkét, mert azt még Béla sem tudta, hogy akkora a baj, olyan nagy a lyuk és a hasadás azon a lelken, hogy helyrehozni már nem lehet, és cafatokban lóg ezután, míg a gazdája hordozza, s nem engedi útjára másik testbe, másik életbe, a csillagok fölé vagy a Nirvana nihiljébe, mert ebben még bizonytalan volt. Csak azt tudta, hogy innen el, ám nem volt hová, ezért, mint régebben már annyiszor, s mivel a rigó maradt játszótársul, így stílszerűen is, maradt a fa teteje, mint a világ közepe és ideális távolság a világ, s benne az emberek ostobasága ellen. Csak hát, magas volt az a kurva fa, pedig ezt eddig észre sem vette.

Ott állt Béla a fa alatt, pörögtek a levelei, ahogyan bámult fölfelé, a két ág találkozásához, ahol annyit ücsörgött valaha, amíg bírt ücsörögni, s nem utolsó sorban el tudta érni az ücsörgés csábító helyét. Kilátástalanul hosszú volt az út odáig, tele göcsökkel, göbökkel, ködtől iszamos kéreggel, nem Mennyország volt ez, ahová érdem nélkül jutni lehet. A fa tetején imbolygó megváltás volt az igazi kihívás, nem a bádogbános csalfa és ellenőrizhetetlen meséje. Jónak lenni könnyebb, mint megtalálni a jóság helyét, a hosszú utat odáig, főleg és leginkább, hogy a kocsmában fölhangzott a tuctuc, s hogy ezt ellensúlyozza elűzze az ördög csábítását mintegy, a sekrestyés elkezdte verni a harangot, így borult egy csokorba a falu, mulatós és halleluja, meg az eltátott szájak.

Ott állt Béla a fa alatt, és úgy vágyott a csúcsaira, mint még sohasem, mint utolsó és végső menedékre, de rá kellett jönnie, hogy öreg ő már ehhez. Izmai meglazultak és a füle is lekonyult, alig látott fel a csábító ücsörgő helyig, a két ág találkozásához. Ha ősz szakálla lett volna hosszú, fehér lobonccal elegyest, elsőáldozós kifestőkönyvbe kerülhetett volna prófétának, de annak se lett volna jó, mert elakadt a szava is. A rigó, a drága rigó látta azonban szorultságát, egyet rikkantott és ott termett még száz másik madár, aztán tanakodtak, és mindahány Béla ingét megragadva emelték volna a magasba, vitték volna fel, de nem sikerült. Már félúton jártak, Béla inge kicsúszott karmaik közül, a megmenteni óhajtott pedig nagy puffanással terült el a fa alatt. – Bocs. – Mondta a rigó, és mind az összes többivel tovaröppent. Béla pedig elcsodálkozott, hogy mikor tanult ez meg beszélni? Így, s ezért tért vissza bele az élet, csak nem tudni, mennyi időre.

Kampec dolores LXII. – Álmaink gőzei

Béla ujjaival a margitvirág szirmait szöszölte, söprögette, amikor rájött, hogy ez az aktus egyszersmind az általa meghatározott tél kezdete, azé a százhúsz napé, amelyet és amelyeket már hosszú évek óta egyfajta hibernációban tölt, és már azt sem érti, hogy mi késztethette ellenállhatatlanul valaha, amikor még barlangok falára föstögetett gazellákat, tehát az idő és saját létezésének kezdetén, hogy hóból golyókat farigcsáljon, és répaorrú embert gyurmázzon, amikor az hideg és csúszós. Tettének oka és indoka csakis a forralt bor, a szegfűszeg, a fahéj és a narancs bőre, ezek illatának elegye lehetett, ami viszont érhetetlen föltételezés, mert, amikor még aprónép volt, nem szopogatott égető és habzó, gőzölgő, kábító szörpöket, és a faluban sem volt több hétig tartó csendes éj.

A tél akkor a csöndeké volt, ahogy hajnalonta lehetett hallani a házak szuszogását, amit olykor a halálra ítélt, és a vesztőhely felé vonszolt Dezsők sivalkodása hasított meg, aztán csönd lett, és a kémények ugyanúgy gőzölögtek, mintha Isten négylábú báránya nem éppen most tért volna vissza oda, ahonnan vétetett. Másfelől viszont, ha Visnuként nézzük a determinált világot, az is lehet, hogy az üvöltve könyörgő jószág lelke abban a pillanatban szállt belé a falu végén épp megszülető kisdedbe, akiből vagy érinthetetlen homeless válik, vagy kellő dresszírozás után gátat nem ismerő miniszterelnök, akinek az a karmája, hogy tönkre téve egy országot ganajtúróként ébredjen egy napon, és akkor csak leshet, hogy melyik Isten mérte rá a csapást, de akkor már késő lesz.

Ekképp révedezett Béla a magára rótt évszak első napján, de azt látta, hogy semmi téli rege nem mutatkozik a légyszaros ablakon túl, sőt, a Nap úgy süt, olyan szenvtelenül, amitől az embernek fölkelni sem támad kedve. De a közmunkások mégis ott ácsorognak sárga foltként és egyáltalán nem narancsillatúan, sőt, Isten bocsássa meg, szegény-szaguk van, amely az egész falut kitölti, bekúszik a duplagyűrűsök átlátszó fehéres, sárgás haja közé, a bánatos tekintetű fiatalasszonyok melegítője alá, és ott minden lényegest kitölt. Béla ilyen tapasztalatokkal haladt a szoborrá merevedés kínkeserves útján, de, hogy megelőzze a veszélyt, amely mindig leselkedett rá, hogy aeterno modo szemlélje a világot, forralt bort kért, hogy madeleinje legyen a mocsokban, és menekülhessen lelkének mélységes iszapjába.

Így járt mindig. Akkor is, amikor a Nap széle belógott az ablakon, az arcát nyaldosta, akkor is, amikor köd ölelte át, vagy a tavasz zuhogott az égből és szivárványok. Minden csak arra való volt, hogy visszagyömöszölje őt a barlangjába, ahol a templom tornya csak árnykép a falon, vagy az élete a mázsás mennybolt kivetítőjén iramlik, és ő egyedül ül ebben a planetáriumban, amelyet viszont nem ártana tatarozni, mert hullik a vakolat a plafonról, és egyenest bele a szemébe. Cserébe viszont végtelen szabadságot kapott, ott járt, ahol csak akart, a Tejút peremén lévő Teremtés Oszlopain ücsörgött, nézte a kis embert a fekete lyuk közepén, ahogyan keresi a villanykapcsolót, időben és térben olyan végtelenségeket utazott be, amit csak a gőzölgő forralt bor okozhatott, tehát nem volt ő erre a világra való, szegény.

Most is csak ült az örök éjben, a csalfán kivilágított nappalokban, a fülke-fényekben, könyökölt és hallgatott. Eszébe jutott, amikor ugyanígy, csak lótuszülésben ücsörgött a fügefa alatt, elméje pedig tisztává és csendessé vált, és képessé arra, hogy egyszerre lássa a múltat és a jövendőt, de elcseszte ezt is, mert vétkezett. Emiatt ül most itt, a Nirvánát meg hiába várja, ahogyan a keresztről levéve sem támadott fel, csak elbújt a sarokban, és röhögött a térdre boruló asszonyok sivalkodásán, mert ilyen izgága Jézus volt ő, és nagy mókamester. Idáig jutott Béla az elmélkedésben, amikor felröhögött és nyerített, mert meglátta a világ ostobaságát és azt is, hogy mindez, amit hirtelen összedelirált, csakis a forralt bor gonoszkodásának köszönhető, meg cafatokban lógó neuronjainak leginkább.

És ekkor jött rá arra, hogy mért volt felhőtlenül jó a jéghideg kristályokból golyókat gyúrni, jégcsapokat szopogatni és szánkón siklani. Mert akkor, amikor még egy volt a világ és kerek, minden önmaga volt, a kétszer kettő józansága, de az egész összeomlott, amikor kiderült, hogy a boszorkák kofák, kasok. És most, lazuló izmokkal jött rá arra, hogy fölnőtt, ezért olyan gonosz a templom tornyán megcsillanó napfény, és ezért bánatosak az olajos hajúak, a feleségeik, a duplagyűrűsök meg még inkább, hogy minden rohadtul felnőtt körülötte, mindent komolyan vesznek, és minden vérre megy. Nem volt ez új felismerés, csak kiábrándító. Így, s emiatt jutott eszébe, hogy valaha medve is volt, aki téli álommal védekezett a valóság ellen. De ezt az előnyét is régen elvesztette, így maradt a kocsma, a szürke falak, amelyekre akár mamutot is lehet firkálni, hogy meglegyen az illúzió: lehet azért újra kezdeni, holott rossebeket.

Kampec dolores LVII. – Lélekellátó

Ment tehát Béla, haladt, körötte, akár izgága és elátkozott Jézusok fején a glória, úgy imbolygott a füléből előömlő szappanbuborék, és a fröccsök ura valóban jól látta, a szemén keresztül a lelke bozontjait lehetett nézegetni, a minyonok közeiből, amelyek a macskakövet alkották kínjainak talapzatán, sorra bújtak elő a pipacsok, hogy azzal a buzgalommal porladjanak is el, megalkotva életének guanóját, keményen és vastagon. Így derült ki, hogy Béla, amikor előadta a nem evilágra való csodákat, miközben démonokkal küzdött és a szék fölött lebegett vagy a rigókkal társalgott, akkor nem az őrület ülte torát széttört, rozoga testében és lázas agyában, hanem teljesen logikusan azt tette, amit a szivárványos burok belseje követelt tőle. Így igazolta minden nyamvadt és girhes, szemüveges fizikus előtt jóval azt a nyüves húrelméletet, mert benne ült, állt és létezett az „N”-edik dimenzióban, a buborék belsején ott imbolygott ferdén az ő világa, és csak egyetlen féreglyuk létezett, amelyen keresztül ezzel a másik kintivel kapcsolatba kerülhetett, és ez a kocsma volt.

Így történhetett az is, hogy hiába ment ki a temetőbe rég földdé vált apjával diskurálni, ez az egész csak színjáték volt, mert holt apja ugyanúgy másik világban élt, mint amikor még Béla klottgatyás kölök vagy lázadó kamasz formájában mutatkozott a többiek számára, és ugyanúgy nem volt, mert nem lehetett mondanivalójuk egymásnak, mint ötven éve sem, egyszerűen nem létezett átjáró a másikhoz. Erre kellett rádöbbennie a szivárványos burokban Bélának így vénségére, de ez a ráismerés alkalom volt egyszersmind arra is, hogy végleg megbocsásson az öregnek, mert kiderült, nem ugyanabban a világban éltek, és az egész olyan volt csak, mint árnyképek a falon. Ezzel a rádöbbenéssel azonban kezdeni kellett valamit, mert minden bizonytalanná vált egycsapásra, nem lehetett tudni, mi igaz odakinn és mi hamis, és most értette meg Béla azt is, mért van az, hogy filmként látja az olvasmányait, ott peregtek a képek burkának belső falán, mintha benne élne, így keveredett álom és élet, amit nem lehetett széthüvelyezni, és ezért volt olyan idegen minden közel hatvan éven át. És most is.

Valamit tenni kellett ezzel a friss kínnal, és, ahogyan sántítva poroszkált vissza, a kocsma felé, felfedezte a végtelen hatalmat is, amit ezzel kapott. Ahogyan elkúszott a kukoricaföldek és a kék plakátok szakadozott maradványai előtt, még csak akarnia sem kellett igazán, és ringó tengereken hajózott égszínű vitorlával, olyan volt minden, min a gyurma, amit nem is kézzel, hanem likacsos agyával alakíthatott, és ettől kezdett félni most igazán, mert rájött, hogy amire gondol, azonmód történik meg az árnyékvilágban. Esőt fakasztott a háta megett, miközben maga előtt havat görgetett a szél, a forgatagban pedig vízilovak ásítottak, és minden megtörténhetett. Már épp teljesen elmerült volna a kétségbeesésben, hogy semmire sem szabad gondolnia, mert a falut esetleg fölkapja valami kósza tornádó, amikor beléhasított a felismerés, hogy ez csak az ő burkában történik, és odakint a többiek ugyanúgy zavartalanul élik a koszos mindennapokat, és már azt sem tudta, hogy a világ valóban a jó Arthur módján csak az ő képzete, vagy tényleg minden gondolat csak hazugság, és valóban nem egyéb ez az egész, mint szotyola, vagy hurka meg szalonna, lacikonyha tehát.

Ilyen kínokkal terhesen érkezett vissza az ivóba lételméleti gondok alatt roskadozva, és, hogy meggyőződjön arról, valóban van egy másik világ a sajátján kívül is, megtapogatta a fröccsök ura karját, fejét, füleit, mint az újdonsült világtalan, aki formával pótolja a színeket és távolságokat. A kocsmáros kerek szemekkel nézett, mert sok furát tapasztalt már barátjától, de ilyet még soha, ám ideje sem volt szólni, mert hamar befejeződött a vizsgálat, és láthatóan megfelelő eredménnyel, Béla ugyanis fröccsöt kért. Furcsa mód, mintha valami sátorból hallotta volna a hangot az italmester, de azt hitte, csak a füle dugult el megint. Löttyintett és sprickolt, így tolta Béla elé a feledés és eszmélés elegyét, aki úgy hörbölte a kannás mannát, mint a szomjazó szaharai utas kepiben lihegve, és nem is csalódott, forogni és lüktetni kezdett egy kis rés a buborékon, egyre tágult, mígnem a végén meglátta igaz valójában azt a másik dimenziót, a tetves magyar földet, és bár ne tette volna. Elhallgattak benne egyből a rőzse-dalok, a szivárványszíneket levedlve ott állott előtte ribanc-pőrén a valóság.

Ismerte már ősidők óta, amikor még piaci légy formájában izgett-mozgott fölötte, és kockákon át látta a reménytelenséget kétszáz évvel ezelőtt ugyanitt. Semmi sem változott, a darócgatyás, kapás, kaszás csüngő bajszú egyedek traktoristaként öltöttek új alakot, akkori asszonyaikról lekerült az alsószoknya és zsírfoltos melegítőre cserélték, ordító kölkeik nem a pilincka fáját ütötték veszettül, hanem zúgó műanyag dömpereken nyargalásztak, a vénasszonyok ugyanúgy visongattak a templomban, mint ma, és a bádogbános is ugyanaz volt, csak a hasa nőtt meg az évszázadok alatt. Mindegyik fején ugyanúgy tapadt a haj, és Béla, aki hajdanán légyként járva a világot csak kicsit volt szemtelen, megakapta a lehetőséget, hogy ebben a szappanbuborékban jöjjön újra a világra. De a magasztos kicseszett vele, megmutatva a kínok igazi eleven és süket sötétjét, ahonnan alig lehetett látni, csak a légyszaros ablakon át, és semmi remény nem mutatkozott a Nirvana megváltó semmijére.

Béla rájött hát, hogy mindig itt ült, és örökké itt is fog a viaszosvászon abrosz mellett, mert minden számít és semmi sem használ. Ez a kocsma ablak a világra, ahol módja nyílik kinézni a gömbjéből, hogy végtelen magányában ne őrüljön meg, és aztán ne kezdjen törni és zúzni, hogy a cseresznyefához kikötözve érje aztán az újjászületés kezdete megint, mint már annyiszor. És rájött arra is, hogy a világnak ez a szeglete az, amely ellátja a valóság hidegével láztól reszkető agyát, így az egyetlen lehetőség arra, hogy még egy darabig itt maradjon, pedig nem is akarta igazán. A megvilágosodás kegyes pillanatában azt javasolta a kocsmárosnak, hogy a csehót nevezze el Lélekellátónak, ami frappánsan fejezné ki egyetlen emberhez méltó funkcióját, de, amikor az egyik traktorista belépett, és taknyát szíva kérte a felest, a szappangömb újra bezárult, jelezve, hogy Béla a szivárványszínek alatt fog nyomorultul elpusztulni, végleg egyedül, és menthetetlenül magányosan.