Valaki szólhatna a kedves vezetőnek, hogy jöjjön vissza a fényből, ahová elmerülni készül, s hogy meg ne riadjunk, ez nem az a fény. Másik. Tudtuk, hogy egyszer szét fog csúszni a manus, de nem gondoltuk volna, hogy ilyen gyorsan, a szemünk előtt, kamerák kereszttüzében és lapok által dokumentáltan hatalmasodik el rajta az infantilizmussal elegyes demencia. Nem tudom, érződik-e, ahogyan keresem a szót meg a hangot, hogy valamiképp formáját találjam annak az elborzadásnak, ami tegnap telepedett rám, midőn megláttam, hallottam azt az újabb pörformanszt, amit egyetlenünk celebrált az NKE tisztavatóján.
Valaki szólhatna neki, hogy nem kellene ez, de ki akar kiesni a pikszisből, ugye, még úgy járhatna, mint Simicska, akit annyira fejbe vágott a valóság, az O1G, hogy ezeket föstögette utcaszerte, ezt mondogatta minduntalan, és a helyét el is foglalta a gázszerelő. Tőle nem kell tartani, hogy megvilágosodna, egyáltalán semmilyen gondolati teljesítmény nem remélhető tőle, ő csupán egy beszélő pénztárca, alig különb azoknál, mint amiket falusi búcsúkban lehetett céllőni, és miniszoknyás nénik kacsintgattak rajta. Eszembe jut viszont egyetlenünk első országlása, amikor a főszerkesztőm állva pisált érte, mondván, de annyira okos.
Nem értettünk egyet. Abban azonban biztos vagyok, ha ma látná, amit én már akkor is tudtam, hogy ki ez az alak, milyen silány minőségű organizmus, nem kellene annyit vitatkoznom vele. Viszont az ilyenek – mint amilyen ő is volt – a bűnösök abban, hogy itt tartunk, ahol. Valakinek csak szavazni kellett rá azért, s hogy minémű minőség talál egymásra Orbánban és a bázisában, arra volt bizonyság a tegnapi szereplés, amikor, nem tehetek róla és bocsánat érte, a drága Süsü, és az ő Bodrogi hangján való danászása jutott az eszembe, mint valami hasító megvilágosodás. Akképp. Ez, amennyire röhejes, annyira lehangoló is, de ne legyünk telhetetlenek.
Ismerjük a kappanhangú ordítozást már, felemelőnek, olykor tréfásnak, máskor fenyegetőnek gondolt hangsorok előállítását. A tegnapi hömbölgésben, amikor is nehezen volt kivehető, mit szeretne közölni a kedves vezető fenyegetett és megalázott egyenruhásokról, zűrzavarról, meg, hogy őket sem hagyja egyedül – mostanában ez a heppje -, egyszer csak kibökte az aznapi tutit: “Mi, magyarok, feketeöves válságkezelők vagyunk, bármekkora is körülöttünk a zűrzavar, nálunk a fejekben rend, a karokban erő, a szívekben lojalitás uralkodik.” – Én nem tudom, mi történt akkor az illékony valósággal, de a ködökből Süsü materializálódott elő, és dalra fakadt.
“Én vagyok a jó királyfi/ könnyű engem megtalálni,/ itt vagyok és amott vagyok,/ hol nagyok a gondok-bajok!/ Erdő, mező, hegy és berek/ azt nézem hol segíthetek/ Karom erős, szívem vidám,/ nincs is több ily királyfi tán!/ Emitt sírás? Amott bánat?/ Ott termek, s a könny felszárad!/ Mosoly nyílik és dal fakad,/ bú, baj, bánat messze szalad!/ Én vagyok a jó királyfi,/ könnyű engem megtalálni!/ karom erős, szívem vidám,/ nincs is több ily királyfi tán!” – Ezt énekelte Süsü bennem, miközben Orbánt láttam, és nem tudtam hirtelen, dedóban vagyok, diliházban, vagy ez a magyar valóság, a bús, magyar sors, amit tetéz, hogy ilyen miniszterelnöke van.
Ott állt a totyakos, akinek a fejében rend, karjában erő, szívében lojalitás lakozik, bár ilyesmit szívben még nem láttam, de az is mindegy. Süsü azonban csak múló pillanat volt bennem, mert a hasonítás is sértő a sárkány számára, s jött is a feloldozás: “Mi azt a világot szeretjük, ahol rendezettség van, ahol a józan ész uralkodik, ahol a törvény az ártatlanokat, és nem a bűnözőket védi, ahol megvédjük magunkat a migrációtól, ahol az erőforrásokat a családok és a gyermekek jövőjébe fektetik.” – így bunkózta le a mesét a rendezett fejű, erős karú, lojális szívű, s bár ugyan értelme ennek is alig van valami, előnye annyi, hogy ezzel vége lett. Tegnapra legalábbis.
Mert különben folytatódik, és soha nincsen vége azzal a letaglózó ráismeréssel, hogy ez már nem is hazugság vagy politikai költészet, hanem egy olyan elhajlított párhuzamos világ vagy univerzum, amiből kijárat nincs. Ott tartunk, hogy Orbán mélységes, sötét űrje ez. Addig-addig játszotta az ostobát, hogy úgy maradt, s mindebben az a tragédia, hogy ez a beteg illúzió lett a viszonyítási pont, és mindenki kiesik belőle, akiben még maradt némi józanság. Mindez egyébként magyarázza azt is, hogy milyen minőségű alakok kerülnek vezető szerepbe – most szigorúan név nélkül –, olyanok, akik ennek megfelelnek. Ezért fogunk megdögleni.