És akkor mi van?

Egyre több helyről dönt úgy a Kúria, hogy újra kell számolni a szavazatokat. Tegnap egy pécsi, újpesti, bajai, korábban egy zalai és egy sárospataki szavazókörről határoztak akként, hogy megint át kell nyálazni a voksokat, mert eufemisztikusan „hibáztak a számlálók”, népiesen: csaltak a Fidesz javára. Nem árt nevén nevezni a dolgokat.

Valamennyi helyen azért történt ez így, mert volt egy tökös ember, aki verte a tamtamot akkor is, amikor mindezek ellenére az NVB hatalmasai úgy döntöttek, hogy nincs ott semmi látnivaló, oszoljanak a népek. Ahol nem fogták be a pofájukat, ott számolás van, ahol meg igen, ott már soha nem tudjuk meg, micsoda ganajságok történtek az éji homályban.

Az is lehet, hogy ezeken kívül is pár helyen még újra számolnak, és mindegyik tudósítás végén ott szerepel majd az a mondat, hogy: „A döntésnek a választás eredménye szempontjából nincs jelentősége.” – mint most is, és ez meglehetősen kiábrándító. Nem is elsősorban az eredmény miatt már, hanem, mert mintha ezzel a záró mondattal azt hangsúlyoznák, újra számolják, és akkor mi van?

Úgy igazán belegondolva csupán annyi, hogy ha van jelentősége, ha nincs, ez így egyáltalán nem kóser. Ahol a legkisebb kétség is felmerül, fajsúly ide vagy oda, ott a végeredmény megkérdőjeleződik, a belőle fakadó hatalom pedig nem legitim. És az ilyen érzékeny lelkeknek is, mint az enyém, ezzel a tudattal kell a nagypofájú fideszesek táblára mutogatását elviselni, tudva, hogy csaltak, és mégis tehetetlenül.

Ez az, ami frusztráló, de annyira, hogy még az élettől is elmegy az ember kedve. Ez az exlex állapot, ami miatt a neoprimitívek verhetik a mellüket, mert a jog képtelen a sok apró mocskot egy összefüggő lánccá alakítani, hogy lehessen is kezdeni vele valamit. Így hengerli le a mindenható gőzhenger, mégpedig jogi köntösbe burkolózva a hétköznapok hőseit, és üli meg a kurvaországot.

Ez olyasajta tehetetlenség, midőn, mikor számos költözéseim egyikén a bakelitjeimet cipelő jóember a lépcsőház kövére ejtett vagy ötven korongot, ott ugráltak, gurultak, a szívem vérzett, ő pedig bambán vigyorogva nyugtatgatott, nem baj ám. Dehogynem baj, baszmeg, az ilyenektől megy gajra az ember élete, hogy a végén mondjuk egy mai Tolsztoj így összegezzen a hullánk felett majd, mint az igazi tette hősével ekképp:

„Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt.”

Ennél pokolibb summázat nem létezik a világirodalomban, és, hogy a spleen elöntse az embert, nem kell egyebet tenni, csak kinézni az ablakon. Ott a túlsó világban tele van minden ilyen apró mocskokkal, amelyek tán egyenként nem vernek mellbe, viszont összeadva szarrá megy tőlük a polgár élete. Ellenben a nap akkor is vidáman süt tovább, még Orbán Viktorra is, ez pedig nem komilfó.

Vigasztalhatnánk magunkat Füst Milán módján ezzel is: „…Az öröm annyi csak, mint a nyerítés. Vagyis mihelyt letelt a nap, akkor már majdnem mindegy, hogy jól telt-e vagy rosszul. Éjszakáid örömeire pedig, mikor eltelten heverészel, csak úgy gondolsz vissza, mint egy jó ebédre…” – Mert igaza van az öregnek, csupán ebből a totális nihil árad, ami nem önmaga miatt haszontalan, hanem, mert a NER szekerét tolja akaratlan.

S ha már magam Ivan Iljicsként láttam kiterítve, bármennyire is csinovnyik volt angyalom, érdemes megfontolni a jelmondatát, amelynek szellemében élte jelentéktelen életét, s amely ez: “Quidquid agis prudenter agas et respice finem” – magyarán, bármit teszel jól tedd, és tartsd szem előtt a véget. Ez, bár hihetetlen, de egy csatakiáltás volt tőlem, úgyhogy tessenek tapsolni. Köszönöm.

Reset

Vasárnap éjszaka rám zuhant a mázsás, szörnyű mennybolt. Miután leküzdöttem az aktuális infarktust, levegőt kellett venni, hogy akkor most mi van, amikor egy fejszesuhanás után a Föld sötét oldalán találja magát Isten árva porontya. Voltaképp egy szempillantás alatt végződött el bennem a gyászmunka, sőt, nem is végződött, hanem kavargott egy masszaként a tagadás, harag, alkudozás meg a depresszió, csak a feloldó elfogadás nem jött el sem a hajnallal, sem pedig azóta.

Permanens gyászmunkába kerültem tehát, amelyből vagy ki akar kecmeregni az ember, vagy nem. Ül bambán a klaviatúra és a monitor előtt, mindenféle zenéket csal elő a gépből, szíja a cigarettáját, szopja a keserű kávét, hallgatja, ahogy a ház szuszog. Olyféle dolog ez, mint a híd vagy az ötvenedik emelet peremén állni, és azon tűnődni, hulljon-e az organizmus a megszépítő messzeségbe. Tíz cigi és húsz kávé után rendre arra jut a lélek, hogy kiterítenek úgyis, megvonja tehát a vállát, és azt mondja magában, legyen tehát móka és kacagás.

Hogyan? Merül fel aztán elsőként a kérdés, aztán rájön a halandó, mivelhogy az ember is gép, és a gép is ember bizonyos értelemben, reseteljünk tehát, hogy visszanyerjük a kívánatos harcikutya állapotot. Nézegettem a hardvert, a nagy hasát, a kajla füleit, és a közepén láttam egy süllyesztett gombot. Ezt mások köldöknek nevezik, de én tudom, hogy azzal indíthatom újra a programot. Megnyomtam, de semmi nem történt, rá kellett jönnöm tehát, hogy a szingularitás csak édes álom.

Nem is úgy fagytam le tehát, mint az NVI gépe, hanem éppen attól. És közel egy hetes szöszmögés, sóhajtozás után arra is rá kellett jönni, értelme sem lenne visszatérni a csatakos kályhához, mert a helyzet alapvetően más. Megjelent a lista, amely, ha eddig csak mondogatta az ember, hogy ez egy fasiszta csőcselék, most kézzelfogható bizonyságot is kapott reá. Amint mód nyílt, föliratkoztam. Ha arra jut a helyzet, a csillagomat is elkérem, vagy a szakadt hegedűmet, és a lebarnult bőrömet. Fölösleges a reset, más ez az ország, mint akár egy hete is.

Olyan szarral terhes rónaság. Például G. Fodor, aki alig látszik ki a Führer seggéből, odáig jutott, hogy olyan orgánumok, mint az Index, a HVG meg a 444 veszítettek az ominózus vasárnapon, ezek után tehát ne legyenek. Nincs itt szükség semmire tehát rajtuk kívül, s valljuk meg, ez azért más szint, új lépcsőfok. S ha valami, hát ez az egy indokolja, hogy ne az egy héttel ezelőtti állapothoz térjek meg az átmeneti bambaság után, mert nem kell itt már lacafacázni, jobb az egyenes beszéd.

Ettől a késztetéstől vezérelve szívesen veszem át egy elégedetlen polgártárs definícióját, aki nagyon találóan „félanalfabéta takonygecik”-ként írta le az újra regnáló hatalmat meg a csókosait, és bemegy neki a piros pont. Tömör, találó, elmegy eposzi jelzőként is, magam sem mondhattam volna szebben, és nem is fogom. Nem vagyunk mi luxusfeleségek, akik közül az egyik fintorgó orral jelentette ki, hogy ő olyan helyről jön, ahol halkan beszélnek, és nem használnak csúnya szavakat. Föltehenők akkor neki a kérdést, hogy hát aranyom, szarni szoktál-e? Mint ahogyan Orbánról sem tudjuk, hogy egészen Isten lett-e már.

És most abba is belemegyek, hogy széthúzzam a mellemen az inget. Mert egyfolytában csesztetnek mindenféle kommentelők, hogy bujdokolva basztatom a rendszert, mert azt sem képesek fölfogni, hogy ez is a játék része. Bujkál a rosseb. Meg ordítanak is, hogy adjam az arcomat, ha már bírálok, mintha ettől hittelesebb lenne fikarcnyit is. Pedig tudom, hogy csak a nyilvántartáshoz kell, de kit érdekel már, nekem nincs mit veszítenem. Két képet mellékelek máma, a fölső kies hazánkat szimbolikázza, az alsó meg, amelyik rosszul van, nos, az vagyok én.

Vérszag

„Aggálytalan bizonyossággal” állapította meg a bíróság, hogy Nyakó István nem sértettje az emlékezetes, NVI-nél történt kopaszok, kontra MSZP ügynek, amikor is a jámbor Kubatov-legények szerény ténykedésükkel a mi drága Erdősinénket állították a startvonalra az ő népszavazási kezdeményezésével, mint az tudvalévő.

Az ítélet előzménye az volt, hogy Pintér et. rendőrsége nemcsak a népszavazás rendje elleni bűncselekmény, de a hivatali visszaélés, a garázdaság és a kényszerítés bűntette miatt indult nyomozásokat is vádemelés nélkül szüntette meg, mert a tények ellenére nem tudták eldönteni, hogy az ominózus hajnalon J. Lőrinc vagy valamelyik társa volt-e az, aki Nyakót megakadályozta az időbélyegző elsőkénti használatában.

Olyan ez, mint amikor a családon belüli erőszak témakörében a szerv addig nem avatkozik be, míg nem sprickol a vér, aztán meg hümmög, hogy mért nem szóltak neki előbb. Viszont azóta a kopaszok rátelepedtek a mindennapokra, egészen váratlanul, de jól kiszámítható módon mindenhol feltűnnek, ahol Orbán hazáját meg kell védeni a kozmopolita csürhe ellen.

Volt már ilyen a történelemben, bizonyos Ernst Röhm még a múlt század húszas éveinek elején hozott létre „teremvédő” csapatot, akik az NSDAP rendezvényeit biztosították. Ezek az elsőáldozók aztán 1921. november 4-én a „Sturmabteilung”, magyarul SA nevet kapták a keresztségben, és ez a véres szájú mókus őrs sajátos fejlődése során a politikai ellenfelek megfélemlítését végző harci szövetséggé vált. Olyannyira, hogy beépült a bajor kormány mozgósítási terveibe is.

Van tehát minta és vitézségből forma, amelyből a mi jámboraink szelleme táplálkozhat. Voltaképp determinisztikus ez az egész, a hét éve szakadatlan tartó háború, amelyet Orbán folytat, kitermeli magából ez erős embereket, van hozzá elég degenerált alak, s ha Kubatov et. még noszogatja is őket a listái alapján, akkor készen áll a recept az eljövendő pogromokhoz.

Lehet, hogy túl sokat nem is kell várni rá, hiszen elátkozott miniszterelnökünk keresztényi tenyere már viszketni kezdett, mint azt volt szíves hívei tudomására hozni. Meg is lett az eredménye, egy tüntetőt hazafelé haladtában pár ilyen mókás fiú betuszakolt egy kapualjba, és alaposan elverték, pedig történelemkönyvet sem olvastak, csak Bayert. Onnan lehet a buzgalom.

A meggyakott férfi beszámolója szerint „Tüntetgetsz? Miért tüntetsz?”, valamint „A CEU mellet tüntettél? Ti a magyarok ellen tüntettek!” magyarázat után kapott a pofájába, világossá téve, hogy nem testvéri szeretetből, hanem nevelési célzattal ruházták meg, miheztartás végett. Pintér et. rendőrei pedig – a beszámolók szerint – még azt sem hagyták neki, hogy normálisan elmesélje a történteket.

A vége az lesz, hogy mindez meg sem történt, vagy maximum az ufók voltak a bűnösök. Ennél szomorúbb azonban, hogy a jelek szerint minőségi szintet ugrott Magyarország közélete, és életbe lépett az ököljog. Orbánt és Bayert felbujtásért lehetne beárulni, de ennek ugyanúgy nem lenne semmi értelme, mintha ezt 2006-ban tettük volna, amikor a most pofozkodók tankokkal furikáztak, és autókat gyújtogattak, tudjukki által logisztikázva.

A helyzet most annyiban komolyabb azért, hogy már Kövér magánhadserege is felfegyverkezett, és nem azért, mint mondják, hogy eltévedt drónokra vadásszanak, hanem sokkal inkább a Kossuth téri ricsajozók ellen, akik esetleg felhorgadásukban behatolnának a Parlamentbe. Ez teljességgel biztos, mint ahogyan az is, hogy immár kétségeink nem lehetnek, ezek készülnek a csatára. A legfélelmetesebb viszont az, hogy az SA-ként működő kopaszaikkal ezt ki is akarják provokálni.

Nem lesz ennek jó vége. Már érződik a vér édeskés szaga, és te tetted ezt, király.