Kategória: nyugdíj

A halál hetvenkét órája

Gyurcsány elvett egy havi nyugdíjat, és pokollá tette a nyugdíjasok életét. Mondta a Fidesz közleményben 2019. január 13-án, vasárnap, amikor kicsit engedett a fagy, de azért felhős idő volt. Ezt a Gyurcsányt azért tartották fontosnak közzé tenni, mert 2019. január 11-én, pénteken, akkor még kemény mínuszokban a Fidesz kormányzás kilencedik évében a nyugdíjasok nem kapták meg a nyugdíjukat, holott meg kellett volna.

A közszolgálati televízió egyébként erről nem tudósított és azóta sem, csak a sípályákról akkor, biztosan egészen pragmatikus okokból. Úgy vélhette, aki nem kapta meg, az úgyis tudja, mivelhogy üres a zsebe – meg a gyomra -, a többieknek meg mi köze hozzá, mert sorosmigráncs és jobban teljesít. Nem kell feleslegesen feszültségeket okozni, ha Orbán Viktor Mihály úgyis megvéd a bajtól, az élet pedig közkeletűleg csodaszép.

Működött a taktika. A szomszéd Józsinak a postás hozza a pénzét, utoljára december elején kapott, így már egy hete tarhálási üzemmódban van. Szombaton meglátogatta Éva barátnőjét, aki szintén nyugdíjas, de ő nem tudott segíteni szorultságán, mert nem kapott pénzt Orbán Viktor Mihálytól. Józsi nem hitt neki, azt mondta ilyen nincs, mert ő Kossuthot hallgat és M1-et néz, és ennyit tud a világról. Egyébként nagy Orbán fan, kicsit egyszerű a lelkem.

Elmagyaráztam neki, hogy ilyen ugyan nincs, és mégis van, aztán adtam egy kis lóvét fröccsre, hogy csinálhasson ricsajt. Így lettem Éva helyett Évája, Orbán helyett Orbánja. Nem minden nyugdíjas ilyen szerencsés azonban, vannak magányosak és szerencsétlenek, betegek és lét peremén tántorgók, akiknek ez a péntek olyan lehetett, mint egy jól irányzott gyomros, mert rossz volt a logisztika. Illetve az jó volt, csak szar került a propellerbe.

A nincstelen nyugdíjas-logisztika úgy néz ki, hogy az alattvaló kiszámolja az aprót, rakosgatja ide-oda, és a következő nyugdíjig úgy húzza ki, hogy éppen lenullázza magát lisztből, zsírból, kenyérből, egyébből. Péntek reggelre már semmije sincs, ámde fütyörészve ébred, hogy máma szüret lesz, mert jön a pénz, és lehet menni a boltba csirkelábat venni. Olyan reményekkel teli tud lenni ilyenkor a várakozás, és letaglózó a csalódás.

Amikor ráébred az ember, hogy nincs megváltás, és arra hétfő reggelig kell várni, tehát hetvenkét órát. Nyugdíjasa válogatja a reakciót, ki sírdogál, ki kurvaanyázik, ámde egyik sem dicséri az urat, és péntek estére már állapotba kerül, amiről amúgy magunk közt szólván sem Orbánnak, sem a csürhéjének, de még Gyurcsánynak sincs halovány fingja sem, ezért mesélek nekik róla. Meg az összes szarházi politikusnak is, hogy legyen nekik jelentés a holtak házából vagy az egérlukból.

Görcsbe tud rándulni az ember gyomra, amikor megtudja, hogy kiszolgáltatva az élet kegyetlenségének egy picit még szenvednie kell – hetvenkét órát -, ilyenkor olyan, mintha tökön rúgták volna az embert, és olyan aprónak érzi magát meg tehetetlennek, amilyen valójában is. Viszont most benne csücsül a semmiben, annak a közepében, és ráérez, mire utalt J. A., mint költő mire gondolt, amikor papírra vetette, hogy aki szegény, az a legszegényebb.

Nem is az éhezés, mert azt könnyen abszolválja az ember. A három nap az smafu, az semmi, könnyed fütyörészés. Nem akarok dicsekedni, de van autentikus tapasztalatom kajla életemből fakadólag. És nem az az úri passziós éhség, hogy méregtelenítés, léböjt meg fogyókúra, hogy ehetnék, de nem teszem. Hanem a húzós, hogy ennék, viszont nincs mit. Ilyenekről is vannak ismereteim, ha lesz egyszer egy romantikus fél órám, majd elmesélem.

És nem is a lételméleti éhség, amit Faludy György úgy ábrázolt, hogy nem a gyomra éhezik az embernek, hanem az egész teste, a szervezete neki. Nem is erről van szó, hanem ilyen mindennapos kis gyomorkorgásról, ami megeszi a lelket. A kilátástalanság, hogy mennyire másképpen bír sütni ilyenkor a nap, és mennyre másként fütyöl a madár, hogy mennyire egyedül van ilyenkor az ember. Ezt csak egy hörgő Tom Waits tudja elmesélni, és a nénik fátyolos szemei.

Erről szólt a péntek, meg a szombat és a vasárnap, a halál hetvenkét órája. Miközben pedig Orbán Viktor Mihály miniszterügynök elvtárs meg a haverjai a várban zabálták a háromszáz forintos csülkös babot. Gyurcsány, ja. Meg a Soros. Lehetett volna itt előadni egy Tiborc panaszát, viszont nem szeretem a színpadias dolgokat. Most is azt mondtam, hogy a kurva anyátokat, csak részletesebben. Viszont, polgártársak, máma hétfő, irány a bót.

Kenyér, tej, megminden. Ám soha ne feledjétek ezt a hetvenkét órát. Hogy kinek köszönhetitek. Megvan? Köszönöm.

Csirkeláb

Orbán Viktor Mihály betegségének abba a stádiumába érkezett, amikor már senkinek sem hisz. Most épp a Magyar Nemzeti Banknak nem hisz, amely intézményt pedig a pórázon vezetett kajla szemű kis pincsije dirigál piros pöttyel a seggén, és aki legalább annyira unortodox, mint amennyire a gazdája illiberális. Ezt a kettőt az Isten is egymásnak teremtette, most mégis bizalmatlanul méregetik a másik hasát, illetőleg csalfa tekintetét.

Úgy akár, mint amikor az Adolfnak magyaráztak a maradék tábornokai, hogy baj van, főnök, közben az oroszok már verték a bunker ajtaját, hogy csigabiga gyere ki, vár a vodka ideki, ő meg tologatta a nemlétező seregeit, majd nagy kegyesen főbe is lőtte magát. De ne ábrándozzunk a nagy előd példamutató életútján, nézzük inkább, miből főzünk mi, illetve hát, ahogy a vége felé kiderül, hogyan nem főzünk egyáltalán semmiből semmit se.

Mert az van, drágáim, hogy Ártunk és Ormányunk a duci kis ujjain kiszámolta – csak olyan van neki -, hogy Krisztus után 2019 évvel az infláció 2,7 százalék lesz, és ezt kőbe is vésték. Olyannyira, hogy a kajla szemű hiába mondja, 3,1 lesz az a 2,7, Orbán Viktor Mihály nem hiszi el, mer’ nem hiszi el. Emiatt a nyugdíjasok szívják majd a csöcsöt, mert a nyugdíjukat az orbáni ábrándok szerint emelik, aztán, ha mégis több lesz a pénzromlás, s emiatt éhen halnak, akkor posztumusz kapnak novemberben kompenzációt.

Szórakozok itt, holott ez egyáltalán nem tréfadolog. Elnézést az illetlenségért, de megdögleni is jobb széles mosollyal az arcunkon, nem igaz? Nem. És most, hogy feloldottuk itt a gyomori görcsöket, már nyugodtan mondhatjuk Ártunknak és Ormányunknak, hogy kapja be. Ilyen indulat nélküli megengedő jóindulattal és hátba veregetéssel, midőn azon morfondírozunk, hogyan számolják ezek az inflációt különben is.

Az is egy titok, a KSH úgy működik máma már, mint valami Enigma, és képes teljesen ellenkező előjelű dolgokat állítani, mint amit a való élet mutat. Ahogyan ezt tapasztalhatni is, mert a népek, akik nem tudnak lopni úgy, mint a vezetőik, visonganak, milyen drága már minden, s legfőképp, milyen ütemű a drágulás. Ez azonban a statisztikákban egyáltalán nem jelenik meg, és kedves vezetőink, akik nem járnak a piacra, erről nem is szereznek tudomást soha.

Jogos hát Orbán Viktor Mihály személyes meggyőződése, hogy ő a magyarság jótevője, vagy csupán a tapasztalat hiánya mondat vele ilyesmit, ezt már soha nem tudjuk meg. Egyáltalán azt sem tudjuk, van-e neki pénztárcája, hogy szükséges-e ilyen kellék neki, amikor mindent alanyi jogon kap meg, röpcsit, pörküttet ubival, szotyit pedig stadionnal. Ambivalens viszonya lehet a fizetőeszközzel, így nem tudható, született gonosz, vagy a létezés másik dimenziójában leledzik, mint az alattvalók. Ez örök titok, és az is marad.

De milyen érdekes is az élet. Nemrégen láttam egy dokumentarista jellegű filmet a Vasladyről – nem Hosszú Katinkáról, hanem Margaret Thatcherről -, aki ebben már nyugdíjas éveiben megjött a piacról, ahová úgy szökött ki, és felháborodva közölte a férjével, hogy már megint hány pennyvel emelkedett a tej ára, tarthatatlan. Ilyen sztori a mi egyetlenünkről nem születhetik, ha majd film lesz belőle, és erről mindenki azt gondol, amit csak akar.

De visszatérve a rögvalóhoz, elmesélem, a saját benyomásaimat az inflációról. Olyanokról, amik mellbe nem vágtak, csak azt mondtam magamban, na, bassza meg. A sós kiflim ebben az évben huszonhat helyett huszonkilenc pénz, ez nekem tíz százaléknak tűnik uszkve. Megszerettem egy sajtot, aminek kilója kilencszázról ezernégyre kúszott, ez több, mint ötven százalék, és mehetnék tovább a végtelenségig.

Most viszont a nyugdíjasokról beszélünk elsősorban, és nem tudom, mit tartalmaz az ő úgynevezett vásárlói kosaruk, de csirkelábat és farhátat, mint közkedvelt nyugdíjas eledelt biztosan. Ezek sem lettek olcsóbbak, és a tejjel is megesett az a csoda, hogy amint lecsökkent az áfája, a boltban másnap drágább lett. Hogy ezt hogyan csinálták, az nagy talány, de felteszem, mindenkinek megvan a maga szívhez szóló története, mi és hogyan lett drágább.

Viszont ezt, mint látjuk, Orbán Viktor Mihály nem hiszi el. Ez az az állapot, amikor az akarat fölülírja a törvényt, az álom a valóságot, s így, ilyen közelítéssel nemhogy országot, háztartást sem lehet vezetni, mert a végén kilakoltatják az embert. Utcára teszik a fogdmegek. Ez a mai mese is egy apró adalék arról, hol is élünk, töketlen barmok által irányítottan, akik ráadásul még gonoszak is.

Az, ugye, egyedi tragédiája az országnak, hogy olyan aljas miniszterelnöke van, aki habitusában Virág elvtársi magaslatokon jár, amikor a valósággal kell szembenéznie, mint emlékezhetünk: “…Nincs homok??!! Akkor csinálunk, elvtársam! Nekem homok legyen a föld alól is! Efelől nem nyitok vitát elvtársam, várom a sódert meg a kavicsot!…” – És fölépült a ház ajtó meg ablakok nélkül.

Feljegyzések az egérlyukból

Voltaképp a vak sors hozta így, hogy ezek négyen összekeveredtek valahogyan a városszéli ház első emeletén. Ha ábrándos kiskamasz leányok volnánk, akik kis piros szívecskékkel rajzolják tele az emlékkönyvük titkos, behajtott fülecskéit, akkor úgy is gondolhatnánk rájuk, mint akik úgy éldegéltek a létezés peremén, mint a rövidlátó hangya és a cimborái a kesztyű ujjaiban.

De nem vagyunk süldő lyánykák, következésképp egy vén homlessz összes cinizmusával mutatjuk be, mit csámpáztak össze ezek négyen élet címszó alatt az utóbbi fél évben, mivel dr. Cz.-t még a nyáron hűsölni vitték messzi tájakon. Mert akkor még kurvára sütött a Nap, és a fakabátoknak eszébe ötlött, hogy jé, ennek meg érzékeny a bőre. Vagy csak a fáraó nem nézte jó szemmel, hogy túlnyüzsgi magát.

Rohadt meleg volt tehát, amikor a halál szele először legyintette meg a lakókat, és először J.-nek emelte meg a kalapját egy telefon álcáját öltve magára. Ez a J. közel volt a hetvenhez, de még dolgozni járt alkalmanként, hogy élhessen kicsit. Nagy mahomet manus volt, aki minden műszak után összeadta a hurka ujjain, hogy hány tonnát mozgatott meg, és ekkor nagyon embernek érezte magát.

Ő nagyon szeretett élni, és tudott is a saját tempójában, fröccsöket gurgulázva a torkán, míg el nem fehérült a szája is neki. És ilyen ünnepeken, amelyek hétköznapok voltak valójában, óriási öblösséggel dicsérte a fáraót, és ócsárolta a vereseket, akikből tulajdonképp dr. Cz. is vétetett. De ezzel ez a J. egyáltalán nem foglalkozott, csak a nyári telefon után, de akkor nagyon.

Ez a dr. Cz. adott munkát ennek a J.-nek. Rendszeresen hívogatta a cége, hogy ide menjen dolgozni meg oda, az elcseszett nyári napon viszont jött a telefon, hogy ne menjen ez a J. dolgozni sehova, és soha már. Hallgatta ez a J. a Szokolján a Kossuthot veszettül, amiből is megtudta, hogy dr. Cz.-t nem azért vezették hosszú szíjon hűsölni, mert fölhólyagosodott a háta, hanem, mert szüzeket vacsorált.

Kicsivel később a riadólánc azt is kiderítette, hogy ezen a meleg napon a dr. Cz. által munkába küldött összes J.-t hazazavarták a szalagok mellől, a gyárcsarnokok hűvöséből, sőt azt is, hogy sem J., sem a hasonszőrűek nem kapnak többé semmilyen munkát, mehetnek tehát Isten hírével a vérveres nuniba.

J. amúgy is malacszerű szeme ekkor még jobban elkeskenyedett, és eszébe jutott, hogy ez a dr. Cz. jó ember volt, a maligánok alól előkotorta, azt is, amikor személyesen reklamált nála pár ezres miatt. Dr. Cz. pedig meglapogatta a hátát, szólt hozzá pár kedves szót, és tíz perc alatt a számláján volt az a nyüves pénz. Ilyenek jutottak tehát a szűkös eszébe, és még mindig szidta a vereseket.

Amióta dr. Cz. haligalizik a védett ojjektumban, azóta J. egy percet nem dolgozott, és rájött, milyen kurva szar, ha az ember nyugdíja nem elég az élethez. Cigiket kunyerál a telefonos nap óta, meg kis aprót fröccsre, hogy csinálhasson ricsajt. Nem számolgatja hurka ujjain a tonnákat, és megszűnt benne az élet. Működött ugyan, a fáraót még dicsérte, de teljesen kifakult a szeme.

Éldegélt aztán még az emeleten B., a hentes, a különálló kaszt. Mindig volt neki húsa, rogyásig, következésképp pénze is, amit módszeresen vodkába fektetett már reggel öttől. Úgy csillogott neki a szeme, mint valami fényes gomb. Nem törődött ő senkivel, szép csendesen és módszeresen itta szét a máját, és a kerek világ fátyolos ködként ingott benne a vodka, szalonna, böllérkés szentháromságában.

A harmadik lukban vegetált Cs., a kukás, a kiváltságos ember, mint hajdan a bakterek. Állami alkalmazottként, és pláne narancssárga mellényben, ami annyira tetszett neki, hogy le nem vette sohasem. De hiába intette őt. J. meg B., hogy ne zabáljon össze mindent, amit a kukában talál, ennek nem lehetett beszélni, holtan is találták egyik reggel az ágyában, mert elmérgesedett a vére neki. – Ezt J. magyarázta ilyen szakszerű alapossággal.

A helyére jött egy vasutas, tehát úr a maga módján, de mire odaért, már nem volt vasutas, hanem kocsmai kisegítő, de mire kicíhölte a cuccait, már az sem. Senki nem is látta őt, onnan lehetett tudni, hogy él, hogy a csikkjeit az utcára szórta, egész nagy halom volt két nap után az ablaka alatt. – Nem fog ez sokáig itt maradni. – Ezt jósolgatta J., aki, amióta munkátlan lett, nem csak csóró volt, hanem vátesz is, aki a fáraót dicséri minduntalan.

A negyedik M. volt, az operátor, aki három műszakban toszogatta a GDP-t, és mondani sem kell, dr. Cz. cége szerezte neki a munkát. De nem böcsülte meg magát, vagy a szalaghoz is hülye volt, de kibaszták, mint macskát szarni. Két hónapja kóvályog munka nélkül, szalad egyik munkaközvetítőtől a másikig, de hiába a jobban teljesítő világban. És nincs ott dr. Cz., hogy kisegítse őtet.

M. tehát be van szarva magunk közt szólván, és az várja, mikor kerül az utcára a lakásból is, amúgy is zavaros tudata teljesen leamortizálódott, agytörzsi működésre azért még futja neki. Így éldegélnek most ők négyen, a koldus nyugdíjas, a munkanélküli operátor, a titokzatos csapos-vasutas, meg a hentes, az élet császára.

Olykor összeadják a tudatukat, fölszorozzák, de akkor sem mennek semmire. Ülnek a jobban teljesítő világ kellős közepén, szemeikből süt a reménytelenség, amit egy dolog aranyozott be tegnap. Levelet hozott a postás mind a négynek, elsőbbségivel a fáraótól, hogy megvédi őket a Sorostól, olyat. De nem telt már egy rohadt tablettásra sem, hogy az örömhírt megünnepeljék.

Viszont, hogy teljes legyen a móka mára: a halott kukás is kapott levelet, hogy tudja tartani az irányt az angyalok között. Talán azért.

Aki szegény, az a legszegényebb – Mihály bácsi 2.0

Miközben a nagyszínpadon élénk ütemben zajlik az élet olyan királydrámákat előadva, mint Brüsszel meg CEU, az igazi tragédiák tulajdonképpen a színfalak mögött játszódnak, ahol a gépezet külön-külön darálja le az út szélén bóklászó embereket, mint most Mihály bácsit is készül, aki egy Vas megyei idősotthon lakója.

Még a fagyos február során irkáltam róla először (Ki szereti Mihály bácsit? – 2017. 02. 14.), mikor is összetűzésbe keveredett a hatalommal, amely értelemszerűen az otthon vezetőjében öltött emberi alakot, és a csörte arról szólt, hogy ki látogathatja a jámbor öreget, illetőleg ki nem. Végül is, az az egyetlen ember, aki törődött vele.

Második felvonásunk pedig azt példázza, milyen kalamajkákba keveredhet Isten báránya, ha egyáltalán nem figyel rá, akinek az lenne a dolga. Voltaképp Mihály bácsi Kierkegaard istenbizonyítékának ékes példája: „Démoszthenész, hát hiszesz te Istent? – Hiszek. – S mi a bizonyságod reá? – Tulajdon engem vert meg, de nagyon.”

Ekképp mókázott a dán, s ezen merengne Mihály bácsi is, ha volna rá érkezése, ami viszont nincs. Ő egyelőre csodálkozva szemléli a világ folyását, amelynek értelmezésében az az ember igyekszik neki segíteni, akitől annak idején eltiltották, aki nem mehet be az otthonba, mint arra az első felvonásból emlékezhetünk.

Minden egy levéllel kezdődött, amikor is N. M. (Mihály bácsi) levelet kapott egy magasságos végrehajtói irodától, aki intézmények olyan cápák a mi kies országukban, hogy menekülni előlük kilátástalan igyekezet, mint most is. Az öregotthon lakója úgy keveredett slamasztikába, mint Pilátus a krédóba, de erről jobb, ha az ő levele mesél.

„2016 novemberében nevemre érkezett egy végzés, melyben meglepődve olvastam, letiltást fognak foganatosítani a nyugdíjamból. Levelemben jelezném, hogy én banktól hitelt nem vettem fel, kezes sem voltam magánszemélynek, és kárt sem okoztam semmiben sem. A kézhezvétel másnapján a végzést bemutattam az intézmény vezetőjének, jeleztem, hogy én ezt nem értem, miről van szó, mert ahogy a fentiekben is leírtam, semmiféle hitelt/kölcsönt nem vettem fel. Kértem az intézményvezető és munkatársai segítségét, de csak egy vállrándítást kaptam, és azt válaszolták, hogy ezt ők sem értik.”

Ez volt az origó, midőn Mihály bácsi kézhez vette a mindösszesen 1.647.842 forintról szóló bájos fizetési felszólítást, és csak nézett szemre és fejre, egészen addig, míg az amúgy az ő látogatásától eltiltott I. I. észre nem vette, hogy nemigen van pénze az öregnek, és mint kiderült azért, mert a nyugdíja már letiltás közben duruzsol.

Így hát a tettek rónaságára léptek, N. M. meghatalmazta I. I.-t, hogy helyette hivatalos és magánügyeiben eljárjon, amely aktus március másodikán, – mint a folyományokból kiderül, későn – történt meg, mert a beadott fellebbezés persze, hogy elkésett. Ezért a tekintetes bíróság április 12-én kelt levelében azt annak rendje és módja szerint elutasította, nyitva hagyva ugyanakkor a további fellebbezés lehetőségét, amellyel Mihály bácsi immár I. I. segítségével határidőn belül élt is.

Itt tart most N. M. kalandozása a törvény labirintusában, és ezek a kettők, mármint N. M. és I. I. bíznak az igazságban. Elsősorban abban, hogy kiderül, honnan akasztottak Mihály bácsi nyakába olyan tartozást, amit nem szedett össze, valamint aztán később abban is, hogy nem szedik el ok nélkül nyugdíjának jelentős részét. Mindez a távoli jövő zenéje, hiszen nem dobált meg semmit festékkel a delikvens, hogy rögtönítélő bíróság elé állítsák.

ÁRTATLAN VAGYOK! Így sikoltott fel csupa kurzívval Mihály bácsi a bírósághoz írt levelében, ami szép forma, csak semmit sem ér. A darálógép szuszog, de voltaképp Mihály bácsi szerencséje az, ami tragédiája is egyben.

Ha saját otthonban lakna, akkor már rég elárverezték volna a feje fölül azt, viszont, ha így lett volna, lehet, időben intézkedik, aminek a folyományait már soha nem tudjuk meg. A mi lett volna, ha lett volna sajátos dilemmája ez, amely abból ered, hogy az idősotthon munkatársai a vállukat vonogatták, amikor az öreg segítségre szorult.

A baj megtörtént, ezen már az sem segít, hogy a Vas megyei intézmények élére új igazgató került, mert visszafelé törvénykezni csakis a kormánypártok kiváltsága minálunk, ilyképp most a bíróságnál a labda. Elfogadja-e ezt a második fellebbezést, esélyt nyitva arra, hogy kiderüljön, mi ez a rejtélyes tartozás, s legfőképp, mi lesz annak s sorsa.

Hosszú meccs lesz bizonyára, csak abba gondol bele borzongva az ember, hány ilyen Mihály bácsi lehet az országban, akiknek a nyakába különös tartozások szakadnak, és emiatt az Isten szent ege alatt találják magukat. És ez a tízezres kérdés minálunk, nem a pártok különös kínjai.