Kategória: önkormányzat

Az a rohadt gálya

Mint kiszivárgott – s tudjuk, ha egyszer kiszivárog, akkor előbb-utóbb nagyon büdös lesz -, a kormány, így a Fidesz és pláne miniszterügynök elvtárs, mint a csúcsok csúcsa, kezdet és végpont, eredet és beteljesülés, életünk oka és értelme legyalulná az önkormányzatiságot. Főleg, ha sok helyen veszítenének októberben. Nem látványosan, hanem apránként szívná ki a vérét, hogy a végén kirakat legyen, a polgármester pedig báb, mint mostanában az ilyen megyei közgyűlések és azok elnökei. Róluk sem mondja meg már senki sem, mi végre vannak ezen a nyomorult világon.

Ha nagyon borongósan és komolyan, mint szakértők mondaná a szájam, akkor az jönne ki belőle öltönyben és összevont szemölddel, hogy elvész a demokrácia magva, mi lesz velünk nagymama? Így aggódnék, de már késő lenne, mint ahogyan minden az. Évek óta, hosszú évek óta azt csinálnak a kétharmadjukkal, amit csak akarnak. Például olyan választásokat celebrálnak, hogy meglegyen a kétharmad, és így megy ez körbe-körbe, míg el nem fehérül a száj is, vagy pediglen a diktátor ki nem múlik, és nem jön helyette másik, mert még az is lehet. De ne szaladjuk annyira előre a fényes jövőbe, elég szar már ez a jelen is.

Szóval úgy monyákolnák meg a törvényi környezetet, hogy a települések közgyűlései, polgármesterei – ha ellenzékiek lesznek – ne tehessék, amit akarnak, hanem aljasul és furmányosan csakis azt, ami a Fidesznek kedves, vagy pedig állami irányítás alá vonnának már mindent. A bölcsődéktől az önkormányzati cégekig, a vezérigazgatótól a vécés néniig, csak, hogy mindenütt Orbán Viktor akarata érvényesüljön, és úgy rohadjon szét, mint most például a szemétszállítás. Ezeknek mindegy, csak a Gyurcsány bele ne szólhasson a lomtalanításba, ha szügyig járunk a szarban, akkor sem.

Ez a vezérlő eszme. Ha viszont és amennyiben mindez megtörténik, akkor a Fidesz és miniszterügynök elvtárs, életünk értelme, etc. okot, alkalmat és jogot is szolgáltat arra, hogy őt, valamint a pribékjeit forradalmi módon elzavarjuk a búbánatos nuniba. Éspedig azért, mert nem lesz mire álságosan hivatkozni, hogy felhatalmazás, választási eredmények, meg a többi, amelyekről tudjuk, hogy milyenek és mért olyanok. (Egyharmadból kreált kétharmad, ukránok, krumplik, a szerver leállása meg a többi.) Mindezt tudjuk, ámde mégiscsak mutogathatnak az eredményjelzőre, ahol az ő győzelmük virít.

Tudjuk azt is, hogy már most is a kisebbség uralkodik a többségen, ők is tudják, mindenki tudja, de jogilag – mindegy milyen jogilag, az ő törvényeik szerint – mégiscsak igazuk van. Ha és azonban az önkormányzati választásokon minden hátszél és az összes csalás ellenére veszítenek fajsúlyos helyeken, s erre ellehetetlenítik azok működését, akkor már az isten sem mossa le róluk, hogy a népakarat ellenére kormányoznak. S ezt, akárhogyan is forgatom ki meg be, mint egy nyüves bundát, diktatúrának nevezik, de joviálisan és eufemisztikusan hívjuk autokráciának, a lényegen nem változtat.

Mi a teendő? – Tehetjük fel Lenin apánkkal, s egyben ideidézem szellemét még arról, hogy ki nem tud a régi módon kormányozni és ki nem akar a régi módon élni, meg minden ilyen kommunista bölcsességet. Tetszettek volna forradalmat csinálni, vágta az elégedetlenkedők képébe néhai Antall József, így demonstrálva a hatalmát. Karakán megjegyzés, főleg annak tükrében, hogy mostani utódja, ez az Orbán – mint említettem volt – a népakaratra és felhatalmazásra mutogat, amikor magának formálja át az országot. Viszont, ha az önkormányzati vereség után ellehetetleníti azokat, akik szintén a népre hivatkozhatnak, de már jogosan, akkor végleg lehull az álca.

Nincs ezen mit ragozni. Pár héttel ezelőtt az estéli órákban vetítettek egy sorozatot “Diktátorok kézikönyve” címmel a NatGeón. Szorgalmasan végigmentek a nagy aljasokon – a teljesség igénye nélkül -, részt kapott Lenin, Sztálin, Hitler, Mussolini, Pinochet, Kadhafi, Pol Pot, Szaddam, meg még nem tudom, ki. És elborzadva látta az ember, hogy a mi kedves vezetőnk mindegyiktől tanult, mindegyik aljasságából átvett valamit, és gyúrta új egységbe, amit a történelemkönyvek majd Orbánizmusnak neveznek, és ő is kap egy részt majd a tévében elrettentési szándékkal. Viszont mi benne élünk a ganyéban.

Petőfi szegény, ha élne máma, teljesen paff volna, hogy milyen költői képet is alkosson, mert semmire se menne a gályájával meg a vízazúrral, mert azt látná, hiába is vergődik, mindig az a rohadt gálya az úr. A tenger sem támad föl, mint a népek tengere, nem ijeszt eget se földet, sőt, szilaj hullámokat sem vet, ilyenek. Petőfi éhen halna most, vagy elmenne a valóvilágba feledkezni, és az lenne a neve, hogy VV Sanyi. Így élünk Neriában, és mindezt azért bátorkodtam elővezetni, majd ne lepődjön meg senki, ha a neki kedves összefogós csapat győz októberben, és mégsem azt teszi, amit szeretne. Nem fogják megengedni neki.

Makácsné rendet rak

Makácsné Mengyi Mágia képviselő asszonynak bögyében volt a színház, amelynek dolgaiba a bizottságán keresztül beleszólhatott, és bele is akart szólni minduntalan. Mert egy kisvárosi képviselő az a kis szemétdombján olyan, illetve olyannak hiszi magát, mint pártjának első, egyetlen és örökös vezetője, az ország teljhatalmú ura, aki szerte a birodalomban dönt élet és halál fölött, mert övé a hatalom meg a dicsőség most és halálunk órájában, ámen.

Ámde, hogy ez a Makácsné ez csupán megfelelni óhajtott volna a központi kívánalmaknak, és jól megfontolásból játszotta az apró kiskirályt, a helyi hatalmast, mint kinyújtott csáp, mert élni akart ő is, vagy generikusan volt pállott szagú párttitkár, nem lehetett tudni. A kettő elegye lehetett, ilyen klón, aki a szocreálban fölnőve hozta magával a reflexeket és a rendíthetetlen tudást, amely mindent magában foglalt Istentől a spájzig bezárólag, és tartalmazta közbevetőleg a színházművészetről való kikezdhetetlen ismereteket is, a butaság rendíthetetlen bátorságával leginkább.

Viszont nem is a színházzal magával akadt baja Makácsné Mágiának, hanem annak igazgatójával, aki nem az ő kutyájának kölke volt, viszont országos alak, s mint ilyen, szálka lehetett a pártközpont frekventált elvtársainak szemében. Iderakták még az eemúútnyócba, és valahogyan még mindig itt volt, a Kossuth, meg mindenféle díjával mérgezte a kisváros kultúrálissan bevált homogén taknyát mindenféle renitens előadásokkal, amelyek díjakat nyertek ugyan, ámde Mágia asszony nem értette mégse azokat, mert mit lehessen tenni, ugye.

Az jó volt, ihletett perc, amikor ennek a mindenféle díjas igazgatónak lejárt a mandátuma, és meg lehetett hirdetni a helyét, hogy méltóbb, jártasabb és nyálasabb katonát ültessenek oda. Ámde szar került a propellerbe, és valami fenomenális országos botrány miatt sem az igazgató, következésképp az irányváltás sem jött össze ebben a színházban. Így, abban a szent pillanatban Makácsné Mengyi Mágia kijelentette, hogy ő szakmailag ellenőrizni fogja ezentúl ezt az egész kócerájt. És a mindenféle díjas azt mondta, elvárják a próbákra, de soha nem látták ott.

Az önkormányzatiságnak az is az előnye, hogy a pártközpontnak nem kell személyesen felügyelni a végeken történő dolgokat. Mindenhol vannak ilyen Makácsnék ugyanis, mint csápok, akik vértől csöpögő szájjal, ámde negédesen mosolyogva felügyelik az óhajtott rendet és irányt. Következésképp nem csak módjuk van rá, de kötelességük is olyan dolgok fölött dönteni, amiről fingjuk sincs, aztán mégis primadonnák lehetnek. Ez a Mágia asszony is permanensen kekeckedett a mindenféle díjassal, mert nem csak képzelte, hogy a főnöke neki, hanem tényleg az is volt törvény szerint.

Viszont vizsgálandó, milyen késztetésekkel és készségekkel működött, mint a színház helytartója, és a megnyilvánulásaiból szánalmas kép bontakozik ki. Arról nem tehet, hogy a mindenféle díjas színházában rosszul érezte magát, mert nem olyanhoz volt szokva. Még ifjúkorában kialakult benne egy kép a színházról, amelyben dalolnak, a termelés gondjait beszélik meg, dráma, ha van, az csak szerelmi természetű lehet. De többnyire a színházat a móka és a kacagás üli meg, nagyot nevetnek a jóváhagyott kikacsintásokon, és van bambi is a büfében. A darabokat pedig a pártbizottság láttamozza, hogy megfeleljenek az iránynak.

Az ilyen színház hasznos, mert nem kell gondolkozni felőle és rajta, így betölti hivatását, és gondoskodik dolgozó népünk kikapcsolódásáról, amit a brigádnaplóban lehet rögzíteni beragasztott jegyekkel. Ez, a Fejes Endre definíciójával “esztergályos főnemes elvtársak” ideje, s most, hogy az idő háromszázhatvan fokot fordult, itt kéne tartanunk színházilag újra, kiegészítve a kokárdával, turullal és feszülettel. Ehhöz képest Mágia asszony nem ezt kapja ebben a színházban, hanem azt veszi észre, ha nagy ritkán ellátogat oda, akkor fölzaklatva tér haza az urához. Gondolkodnia kell a látottakon, és ettől ő rosszul érzi magát.

Ez okozza, hogy először könnyű darabokat követel, táncos komikust, meg ilyeneket, most meg, hogy a nemzeti vonal és a nevelés vált elsődlegessé a birodalomban, magyar klasszikusokat, azzal a megszorítással, hogy ilyet megnevezni nem tud, ezért az a baja, hogy sok az előadás. Mágia asszonynak az a fixa ideája, hogy a színház ebben a formájában az ördög tanyája, és az a szent meggyőződése, hogy ott rendet rak. Amíg a mindenféle díjas igazgat, ez csak módjával fog menni, de Makácsné bízik az időben és a választók bambaságában, hogy őt mindig újra bejuttatják a szemétdombra, és még akkor is képviselőként rontja a levegőt, amikor a mindenféle díjast már rég eltakarították.

És így is lesz, mert a választó, ha magyar, már csak ilyen. Tehát egyszer rend lesz abban a kurva színházban, ha Makácsné addig él is. Addig fog.

Direktor úr a darálóban

„ – Démoszthenész, hát hiszesz te Istent?
– Hiszek.
– És mi a bizonyságod reá?
– Tulajdon engem vert meg, de nagyon.
– Jól megmutattad.”

Ilyen nyalánkságokkal szórakoztatja a nagyérdeműt Kierkegaard, és valami igaza csak lehet. Az ő logikája mentén Kecser György mostantól élénken dicséri Orbán Viktor nevét, aki mindenható a Ceglédi Tankerület kezével mért csapást a jobb sorsra érdemes igazgató úrra miheztartás végett, meg, hogy láthatóvá váljék a NER pöcegödrének egyáltalán nem delikát tartalma.

Kecser György eleddig huszonöt éven át irányította a sülysápi Szent István Iskolát, mint igazgató, az ősztől viszont nem fogja. Lejárt az ötödik ciklusa, és, ahogyan az szokásban van minálunk, a posztot újólag meg kellett pályáznia, amit a direktor meg is tett.

Senki más emberfia nem óhajtotta a széket, ő igen, ami tán érthető. Mindenféle munkaközösségek, szervezetek véleményezték a pályázatát, és meg is felelt nekik, semmiféle bajuk nem volt Kecserrel. Viszont a polgármesternek nem tetszett az ábrázatja, ezért nagy szuszogva elintézte, hogy az önkormányzat elutasítsa a folyamodványt.

Innen már a NER természetéből fakadóan ment minden, mint a karikacsapás, mondhatnánk, elindult Thomas, a gőzmozdony füstöt pöfögve, így az illetékes oktatási államtitkár úgy döntött, hogy nem nevezi ki újabb öt évre a korábbi vezetőt, sőt, hogy még jobban megalázzák a jóembert, arra kérte volna a tankerület, hogy egy évig irányítsa az iskolát megbízással, míg találnak valakit a helyére.

Kecser nem kérdezte meg tőlük, hogy tollas-e a háta, hanem illőn – ami önuralmat nem értünk, viszont tisztelünk – nem vállalta a hülye szerepét, és kérte áthelyezését másik iskolába. Mintha ott jobb lenne, de ezt már csak az én cinikus lelkem fűzi hozzá.

Volt már ilyen a NER-ben, és lesz is még, ami miatt azonban a sülysápi buli megér egy külön misét, az a cinikusság csimborasszója, mert a ganyét meg is indokolta az önkormányzat, mégpedig három pontban:

1. Véleményük szerint a pályázó az autokratikus vezetői stílus megtestesítője.
2. Az elmúlt években – álláspontjuk szerint a pályázó téves helyzetértékelésének, rugalmatlanságának és rossz kommunikációs stílusának köszönhetően – egyre inkább romlott a kapcsolata és az általa vezetett intézmény együttműködése a városvezetéssel.
3. Tapasztalataik szerint a pályázó számos kérdésben (pl. dohányzás) nem mutatott megfelelő példát az iskolai közösség számára.

Ehhez csak csendben és csak halkan kiegészítéseket csatolnék. Ha autokratikus a mókusunk, akkor azt nem az önkormányzat, nem a polgármester, hanem a tantestület érzi. Támogatták, nem érezték. Az önkormányzat a jelen rezsimben semmije se az iskolának, a fenntartója a KLIK, szellemi atyja meg a tankerület. Azokkal kell jóban lenni, nem polgármester atyuskával. És a bokréta a kalapon a dohányzás, az is édes egy dolog.

Látszik, hogy Kecsernek nem volt kalapja, vagy igen. Mindamellett, amikor az élet-halál ura helyi képviselőket megkérdezte az ellene felhozott vádakról, hogy ez most hogy, azt felelték néki, hogy ők ilyenről egyáltalán nem tudnak, ami ismét csak pikánssá teszi az esti mesét.

Ennyi, mondhatnám elfuserált filmrendező módján, de nem teszem, mert azt is minek. Hétköznapi történet ez máma már, ami öröm és boldogság fakad belőle az az, hogy a nemzethyek megint buktak egy szavazót. Üröm azonban, hogy rohadt hosszú kivárni, mindenkivel egyenként csesszen ki a rendszer, hogy így eszméljen föl a választópolgár. Annyi haszna mégis csak lehet, hogy aki nem hótt zakkant, talán észreveszi, hogy ő is lehet Kecser. Mindenki lehet Kecser, s ha ezt észben tartja a fülkében, akkor még bármi is lehet.

Viszont én ebben egyáltalán nem bízok.