Miután Béla a zenéjével földig rombolta a falut, a fröccsök ura pedig felköltötte őt, hogy ne sírjon már, ne zokogjon, kinézett a légyszaros ablakon, és látta, hogy a közmunkások ott úsznak a Szentháromság szobor mellett. Szabályos mellúszási tempóban az egyikük, háton a másik, mellen a harmadik, és mind a varjak hangosan szurkoltak nekik síppal, dobbal és nádihegedűvel, de győztes nem született, mert nem születhetett. Egy centit sem haladt előre egyik sem, hiábavalóan igyekeztek, mert mindent bevont a jég, becsomagolta az egész nyüves világot, csillogó burokpáncélt adva mindenekre, szikrázott a falu meg ragyogott, és megállt benne az élet.
A duplagyűrűsök, az olajos hajúak, a protkósok, a műanyag dömperesek és a bánatos szeműek ott álltak mind a házak ajtajában, nézték a világot, de kilépni nem mertek bele, mert attól tartottak, hogy visszatérés sose lesz, ott törik szilánkosra a nyakukat valamint a combjuk nyakát, a gerincüket meg a kezüket, koponyájuk bezúzódik, és ott vonaglanak az út közepén szégyenszemre sikongva, segítség pedig nem jön, mert nem jöhet, s így belepi őket is a jég, műtárgyak lesznek a faluban, ott várják majd a tavaszt, hogy kiolvadjanak, mint valami mamut, múzeumba kerüljenek kitömve és diákcsoportok sikongjanak köröttük, fényképezzék őket régi idők dokumentumaként, feltéve a kérdést, mi okozta a kihalásukat.
Ezt látta Béla és ezt gondolta végig, vagy nem is gondolta, csak átsuhant rajta mint egy érzés, a varjak elunták a kilátástalan szurkolást, mert látták, nem nyerhet egyik közmunkás sem, küzdelmük céltalan és kilátástalan, ezért elröpültek más mulatság után, madárijesztőt szaggatni vagy a bádogbánost ijesztgetni, mint Belzebub küldöttei, vagy Poe-é, de a bádogbános ilyet nem ismert, csak a talpai léptek egymásra, ahogy nélküled volt, miközben kinyílott a pitypang. A falu tehát belemerevült a jégbe, megdermedt, mindenkinek annyi volt hátra, amennyi a kamrájában állt, a hangyák tovább húzhatták, mint a tücskök, a duplagyűrűsök mint a bánatos szeműek, s valami különös ok folytán a soványak is jobban bizakodhattak, mint a kövérek. Ki érti ezt?
Béla pedig, aki hajlamos volt arra, hogy az egész világ terhét magára vegye, mindenkiért egyszerre fájt a szíve és mindent elsiratott, most csak a három közmunkásra figyelt, akik kilátástalanul úsztak a jégen, mert akit már a varjak is odahagynak, annak nincs remény semmi sem, ki tudja, melyikük ölti magára a sofőrsapkáját és indul el Abadonnáért, hozza ide ironikus módon a Szentháromság szobor tövibe, hogy vegye le a szemüvegét. Béla szíve most hát a közmunkásokért dobogott kizárólagosan, akiktől a jegek óceánja választotta el végtelen tíz méterével olyan messze, mint a Szíriusz, tehát szülőhazánk. Tenni kellett valamit, ez kétségtelen, kihúzni őket, ösvényt vágni a jégen, alagutat kaparni, mert karjaik tempója lassult, ahogy vonta be őket is a jég konokon.
Valami isteni ötlettől vezérelve bement Béla a raktárba, egy marmonkannát vett magához, amelyen Vodka felirat díszelgett, és miután megjegyezte, hogy ezért még elbeszélget a fröccsök urával, hogy milyen szarokat itat vele, vitte mégis a kannát kifele, úgy vitte, mint a Krisztus vérit, Szűz Mária könnyeit, azzal a szent tisztelettel vitte azt a szemszaggató moslékot közmunkást menteni. Megdöntötte azt a marmont, és bugyogott elő belőle a vodka, és nem csak olvasztotta a jeget, hanem szublimálta, ott gőzölgött az utca, és még a flaszter is rotyogott. Így vágott életmentő ösvényt Béla az itallal, hogy a közmunkások föltápászkodhassanak végre a nyomorukból, de azok ezzel nem törődtek egyáltalán, nem foglalkoztak a feléjük nyúló kézzel.
Hanem valahogy küzdelmesen a kocsma ajtaja felé kormányozták magukat, irányba álltak mintegy, és tátott szájjal várták, hogy a vodkapatak elérje őket. Átszellemülten, lehunyt szemmel, mint az elsőáldozók várják szorongva Krisztus testét a bádogbános koszos és hurkás ujjaiból, úgy várták a patakot, s ahogy megérkezett, nyalták a földet, zabálták a humuszt és ropogtatták a köveket, kiszítták az utolsó csepp vodkát is a világból, s ahelyett, hogy felálltak volna szabadulva fogságukból, ott hemperegtek, mintha zsák krumplit kaptak volna a kampányban. Béla nézte ezt a pokolbéli képet, odalöttyintette még a maradékot a malacoknak, és indult a fröccsök urához számon kérni rajta, hogy milyen szarokkal itatja őt. A háttérben pedig hallatszott a közmunkások böfögése.