Kategória: Orbán

Könyökös

Tegnap dupla öröm ért. Módom volt láthatni kétszer is azt, ami majd megőrződik nagyjaink járvány elleni küzdelméről, hogy majd ötven, száz, vagy akár csak három év múlva is nézi ezeket a képeket egy tanácstalan ET, és a saját vartyogó nyelvén fölteszi a költői kérdést, hogy ezek meg mi az anyám valagát csinálnak? ET testvér ugyanis tanulmányozta ennek a különös bolygónak a még sajátosabb lakosait, és az üdvözlési formulák fejezetnél talált ezt-azt, kézfogást, orrok egymáshoz dörzsölését, pacsit, integetést, ilyeneket, de olyat nem mutatott a szakirodalma, hogy ezek a szerencsétlenek a könyöküket böködik egymáshoz. Ez valami titkos nyelv, a maffia saját üdvözlési módja lehet, gondolja majd ET, és csóválja a zöld fejét a nagy szemeivel, miközben belebiciklizik a napba.

Tegnap ugyanis elibém került két fotó. Az egyiken Szijjártó elvtárs, a másikon a gazdája gyömöszköli a könyökét más bűntársakhoz, ami lehet a járvány elleni védekezés eszelős és értelmetlen módja, merthogy közben meg csupasz pofával lihegnek egymás képibe, vagy, mint mondtam már, valami titkos jel, az együvé tartozás sajátos szimbóluma. Salvini mondta szintén tegnap, hogy hamarosan Orbánnal ők ketten irányítják a vén Európát. Így, ha majd ez a két eszelős találkozik, és ezek is könyököst adnak egymásnak, akkor minden titok föloldódik. De addig marad nekünk a szemiotika. Mert momentán úgy vagyunk, mint amikor Sheldon nem értette Leonard kilincsre akasztott nyakkendőjének jelentését, mígnem a szoba mélyiből föl nem hangzottak a hölgyvendég sóhajtásai, s mondhatta: aha.

Hogy a könyökömmel böködöm a másikat, közben meg a képbe lihegek, járványügyileg semmit sem ér, a két képem tehát Szijjártóról és a gazdájáról, amelyeken ilyesmit csinálnak, a színjáték részeként értelmezhető. Előadás a szűkös tudatú alattvalóknak a hősök köznapjairól, akik népükért élnek, érette, s általa. Ámde nem véletlenül emlegettem a szemiotikát, mivelhogy benne elmerülve tudhatjuk, mindennek jelentése van, jelképekkel van tele a világ, olyiknak hajdan köznapi haszna is volt, de az lekopva róla formulává vált. Kezet azért fogtak a hőskorokban, hogy mutassák, nincsen benne fegyver, a szándékok ha nem is nemesek, de békések, legalábbis átmenetileg. Mint ahogyan a lányok is azért jártak és járnak ma is a fiúk jobb oldalán, mert a balon kard figyegett valaha.

Ha azonban valaki a könyökét nyújtja üdvözlésként, akkor a tenyerében még lehet bugylibicska, méregfiola vagy akár tojás-kézigránát is, szándékai tehát ismeretlenek, hogy úgy ne mondjuk, alattomosak. Mégis úgy mondjuk, mert ismerjük ezeket töviről hegyire. Ez az üdvözlési formula tehát a könyökös, kevésbé emelkedett körökben azonban ismerik a gyomros fogalmát is, aminek bevitele után a delikvens kiokádja a belét. Átvitt értelemben azonban azt takarja, ha valakivel sunyin, vagy akár szemtől szemben kicseszünk, ellehetetlenítjük őt, pokollá tesszük az életét, és így tovább. Mint ahogyan a Fidesz teszi ezt azzal a társadalommal, amelyet leigáz, holott nem erre kapott megbízást, és mégis. Hallatlan.

Tekintsünk azonban bizakodva a világba. Látjuk, ahogy nem csak ezeken a képeken, de másokon is megmutatkozik, nagyjaik vannak annyira hülyék, hogy minden járványügyi előírásnak fittyet hányva élik a nyomorult életüket. Röpködnek, röpülőket fogadnak és taperolnak, szaladgálnak ide-oda páváskodni és jó képet mutatni magukról, mígnem egyszer csak arra csudálkoznak rá nagyon, hogy elviszi őket a kórság, hiába a könyökös. Nincs azonban ilyen szerencsénk. Addig is tehát, míg magunk föl nem fordulunk, hozzuk ki a legtöbbet szorult helyzetünkből. Lám, én is mire nem jutottam két kép fölött elmélkedve, sőt, ha még bevontam volna az eszkimók és maorik orrdörzsölését is, teljesen megnyílt volna a végtelen. Így azonban csak ezen a két hülyén röhögök.

Övék ez a cirkusz

Még egy ilyen helye nincs a világnak, mint Neria, amelynek ura olyan, akár egy infantilis óvodás, uralkodó osztálya galeribe verődött, degenerált maffiózók, népe pedig bávatag szellemi egytálétel szenteltvízzel locsolva. És így egyben mind a Szíriuszról jöttek csodaszarvasháton, mert Szűz Mária ezt mondta nekik a kanyarban. Tegnap megérkeztek a maszkok az egzotikus, messzi Kínából, és a kedves vezető jó gazda módján személyesen ment átvételezni és összetaperolni azokat. Ilyen pitiáner despotát se hordott még a hátán a föld, amint érezni, hogy a maszkok szemrevételezése közben szuszogva számolja magában a szavazatokat.

A maszk az új gumicsizma, a vírus az új migráncs, Magyar György az új Soros. Semmi sem változik, csak Orbán csúszik egyre lejjebb a hatalom-alkoholizmusban, olykor elvonási tünetei vannak, ilyenkor ordít a téren. Putyin, Erdogan se kutya, sőt, ha lehet, még nagyobb sátánok, mint a miénk, de ilyenre azért nem vetemednek, hogy egy Facebook fénykép miatt kivitessék magukat a reptérre csomagokat nézni. Egy diktátor is lehet elegáns, ez a miénk nem az, megőrizte parasztgyerek-jellegét, ilyképp térdünket csapkodva kellene kiröhögnünk, ha nem a mi bőrünkre menne ki a játék, de arra megy. Politika lett a járványból, és ezek a jellemtelen férgek tapicskolnak benne.

Eléggé unalmas volt hallgatni, hogy hónapokon, éveken keresztül az ellenzék, és mindenki, akinek nem tetszett a pofája, bevándorláspárti volt. Most mindenki víruspárti, aki rajtuk kívül áll, és ennek a fele sem tréfa. Mert, míg Jolán néni ugyan rettegett, hogy turbánosok megtosszák és elveszik a keresztény kultúráját, és ezt a félelmet a kedves vezető és aljas csapata szeretettel táplálgatta is, most új alapokra helyezték a játszmát. A közvetlen halálfélelemre játszanak rá, az elemi ösztönökre, miszerint rajtuk kívül az egész tágas világ Jolán néni életére tör, miközben éppen ők szarják keresztbe a legelemibb előírásokat is, mondjuk épp a parlamentben.

Vagy mindenütt másutt. Ez az ő bajuk, viszont tudatlanságra és félelemre alapozni a hatalmat olyan középkorias, de a gondolkodásuk minden téren úgyis feudális, tehát nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni. Ezt a királyság jeleget erősíti egyébként mostanság Orbán médiatevékenysége is. Hajlamos volt eddig is a megváltó szerepében tündökölni, most lubickol a gyönyörökben, míg meg nem feszítik. Ez akkor fog bekövetkezni, amikor személyesen aggatja az átvett maszkokat jól kiválogatott, letesztelt, tünetmentes nyugdíjasok orcájára, ha már az óvodák bezártak, és nem lehet pöttyös labdát osztogatni, ami biztos terep volt ezidáig.

Ez csak a cirkusz része, a színjátéké, mert alig leplezetlenül a válságos helyzetet arra óhajtja használni a galerimaffia, hogy bebetonozza a hatalmát végleg és visszavonhatatlanul. A kilencven napos felhatalmazás nem elég, korlátlan idejű kellene, s amiért ez nincs meg, az ellenzék víruspárti. Most azt kell eldönteni, hogy ez aljas vagy alávaló, esetleg ocsmány ténykedés és létmód, tessenek eldönteni. Nekem volnának más jelzőim is, de akkor meg azt mondanák rám, hogy mocskos a szájam. Az. S nem restségből vagy önös szándék miatt, hanem kényszerítő erők okán, hogy az ember tehetetlenségében nekilát ordítani, s ezt nem lehet virágnyelven.

Úgy tudnám jellemezni a helyzetet, mint mikor A rettenthetetlen című filmben Mel Gibson William Wallace-ként, midőn épp koncolták őt föl a király pribékjei, beleordította a halálába, hogy szabaccság. Így vagyunk épp most. Hogy a mi királyunk épp egy sugárhajtású gép rakterében fosztorgat nejlonokba rejtett maszkokat, az csak azt mutatja, a kor változott, a módszer nem, a tudatlanság erő, a szabadság szolgaság a klasszikust idézvén. Karanténban fölerősödnek az ember érzékei, szinte hallja, ahogy a gyönyöröktől Orbán szuszog, s amikor ettől sugárban kezd okádni, még nem tudja, hogy a kórt kapta-e el, vagy csak a kedves vezető váltja ki a bajt. Ez utóbbi, egyelőre.

Micsoda idők, micsoda ócska idők

Hiába mondja nekem bájosan akármely időjós a tévében mosolyogva, hogy három nap múlva már szinte tavasz lesz, fütyölnek a madarak, zümmögnek a gyerekek és donganak a lányok, ha most kinézve takony lóg a fákról és búbánat csepeg. A kukásautó beleveszik a ködbe, csak a szuszogását hallani, a munkások füttyentését, hogy mehet, és nem akar világosodni sehogyan sem. Győrben győzött a papagájos ember, viszont Salvini nem tudta bevenni Emilia-Romagnát, mert az olaszoknak valamivel több eszük van ezek szerint.

Hetvenöt évvel ezelőtt is már rég fejjel lefelé lógatták a diktátorukat, míg mi azon a napon, amikor Auschwitz fölszabadult, enkezünkkel vertük agyon Szerb Antalt. Éppen akkor, s ha ez nem lenne ógörög tragédiákba illőn tragikus, akkor ironikusnak is nevezhetnénk, de nem tesszük. Mert Győrben azok választották meg a papagájos embert, akik virágot visznek annak az embernek a sírjára, szobrot állítanak neki, akinek a rendszere agyonverte Szerb Antalt, ami olyan, mintha egy csecsemőt csapnának a falhoz.

Mi, akik a Spenóton nevelkedtünk irodalomtörténetileg, ámulva olvastuk, akárha szépirodalmat a szikrázó szellemességű irodalomtudományi és irodalomtörténeti könyveit. Nekem majdnem bibliám is lett a világirodalmi dolgozat, mert akkora hatalmas tudást olyan könnyedén előadni, ahogyan ő azt teszi, szépirodalmi cselekedet, de hát, az is volt. Nem is tudták elviselni ezt a szikrázást korának Demeter Szilárdjai, égették volna, betiltották volna, de egyszerűbb volt szívlapáttal elintézni. Ez január 27-e, a taknyos nap.

A kedves vezető, a bajuszos beosztottja más-más helyekre, de ugyanazért mennek ma, hogy a civilizált világnak bizonygassák hamis főhajtásukkal, hogy ők is közéjük tartoznak, pedig dehogy. Az egész Kossuth tér, Gyöngyöspata, a romák – az új zsidók – annak még eleven bizonyítékai, hogy nem valók oda, s tán akkor lehetne bemutatni ezt elevenen, ha, mint annak idején egy láger felszabadításakor Eisenhower is tette, hogy kötelező erővel terelte oda a németeket megmutatva nekik, mit csináltak.

Csak nem tudtak róla. Akik a papagájos emberre szavaztak, azokat is el lehetne buszoztatni egy szabolcsi szegénysorra, hogy lássák, mit is csinálnak. De mindez ma már fölösleges lenne, mert az ember nem tanul és mindent elfelejt. Vannak ilyen napok, mint ez a taknyos január 27. is, amikor hazugságban tobzódva sápítozik a nép, hogy jajj, illetve ejha, aztán visszatér Schobert Norbit éltetni vagy ekézni gusztus szerint, mit amit lényegesnek tart az életben, illetve kölyökkutyák sorsa fölött keseregni.

Pedig Isten már rég elhagyta őket, mint az auschwitzi zsidókat is, és, akik valami csoda folytán visszatértek a pokolból, megrendültek hitükben. Vagy, ha meg akarták őrizni azt, komoly gondolati csavarokat kellett elvégezniük a mindenható kiismerhetetlen szándékairól, mert nem volt bátorságuk bevallani, hogy már régen meghalt. A művészetek levonták a következtetést, ahogy Adorno mondta, hogy „Auschwitz után verset írni barbárság”, mint ahogyan Szerb Antal agyonverése után virágot tenni Horthy lábai elé is az.

„Micsoda vidék, micsoda ócska vidék”, énekelte vagy sírta annak idején Cseh Tamás, akivel a mindenható megtette azt a szívességet, hogy ezt ne kelljen megélnie, ha ez nekünk fáj is. Az senkit nem érdekel, Adynak is fájt a maga korában a szerb komitácsi szíve, ő sem volt magyar, Szerb Antal is idegen volt, és én is az vagyok. Nincs ezen mit szépíteni, nem vagyok én száj ezeknek a füleknek való, akárha Zarathustra, de Nietzsche is megőrült, mert már eltemette Istent ő is. Jó napot, jó szurkolást, hajrá Magyarország, hajrá magyarok.

NOSZF – NER

Olyan harmincöt évvel ezelőtt lehetett ezen a napon, mégpedig november 7-én, hogy az éjszakás műszakban ücsörögtünk a fűtőmmel a kazánház mélyiben, rohadt nagy köd volt, a gépek meg dübörögtek, hogy a szocialista jómunkásember segge be ne fagyjon. A Március 15. téren volt ez a kazánház, s valami különös okból kifolyólag Lenin szobor állt a téren kezében szorongatva a sapkáját, a másikkal előre mutatva, de ebben nem vagyok biztos már. Mármint, hogy mutogatott az a szobor. Általában mutogatni szoktak.

Kádár rendőrsége éberen vigyázta ezt a műalkotást, hogy valami méltatlanság ne érje, bár elég baja volt így is, mert ahol galambok vannak, ott a szobrok biztonságban nincsenek. Mert ez már a konszolidáció ideje volt, a szobrot senki le sem szarta magunk közt szólván (a galambokon kívül), a rendőrök is, akiket a védelmére rendeltek, reggelig sakkoztak velünk, mert jobb volt ott a melegben, mint kint a hidegben a szoborral. Szólt a vókitóki egyfolytában, és két játszma közt a rend éber őrei jelentették, hogy nincsen semmi baj.

Pedig, ha tudták volna, milyen veszélyes alakkal kvaterkáznak, háromszor is meggondolták volna, hogy sakkozzanak vele. Az én fűtőm ugyanis büntetett előéletű volt, de nem ám szimpla lopás vagy gyilkosság miatt vették el régebben a szabadságát, hanem politikából kifolyólag. Ő ugyanis egy részeg éjszakán a Március 15. tér melletti Pelikán parkban lévő szovjet hősi temető obeliszkjének csúcsáról leverte a veres csillagot. Ezért kapott pár évet, és akkoriban, amikor vele dolgoztam, élénken olvasta Nietzschét meg Szabó Dezsőt.

Ilyen volt az eszmei gusztusa neki abban az abszurdban, amiben ücsörögtünk. Mert gondoljuk meg, az ellenálló sakkozik a Lenint őrző rendőrökkel bűntényének szomszédságában, amely állam ellenes bűnöket veres csillag ellen követett el a parkban, aminek a neve Pelikán. Már csak Virág elvtárs hiányzott a komplett színdarabhoz, de nélküle is egészen élvezetes volt az élet, akkoriban már nem kellett Lenin apánkat tanulmányozni, ahogyan dolgozik, az elvtársak kitüntették egymást, és kész is volt az egész nyüves ünnep.

Már rég túl voltunk a hazugságokon Auróráról, ágyúlövésről és nemes szívű férfiakról, már tényleg túl voltunk minden jón és rosszon. Sakkoztunk. A múlt valóságát átírták már rég, átszínezték-festették, ma meg már nem is tudják a népek, mi is az a NOSZF. Akár lehetne ez: Nem Ottó Szólt Ferinek, vagy akármivel be lehet helyettesíteni, teljesen érdektelen a valaha imádott és rettegett ünnep. Ja, most jövök rá, lehet olyan olvasó, aki tényleg nem tudja – s önhibáján kívül – mi a rosseb is ez a NOSZF.

Nos, tehát: Nagy Októberi Szocialista Forradalom. Hogy ezt tisztáztuk, képzeljük el azt az ideális jövőt, amikor az ehhez hasonlatos NER jelentése vész el. Már senki nem tudja, mit takart valaha a három betű, lehet akár Ne Egyél Rákot, vagy akármi, amennyit ér is valójában a NOSZF-al együtt. Ennek a NER-nek most íródik a története azzal az ideával, hogy a jövendő generációk azt tanulják, Orbán atyánk kiűzte innen az oroszokat, amiből annyi lenne igaz, mint az Auróra valahai lövése, mint forradalmi jel.

Semmi sem. A történelem már csak ilyen, gusztus szerint alakítják, mint a fánkot, hogy aztán végleg elfelejtsék, mert tegye a szívére a kezét, aki tudja, ki volt például Ehnaton. Na, ugye. Forradalmár fáraó, aki bevezette a bávatag egyiptomiak számára az egyistenhitet, amit ők nem nagyon szerettek, mert kibillentette a bejáratott lelkivilágukat a harmóniából. Mint ahogyan Orbán erőszakolná most a magyarokra Krisztust, pedig nem is akarják igazán. Innen is látszik, hogy igaza volt Spenglernek, de ez messzire vezetne, úgyhogy momentán hagyjuk is.

Egyébként a legújabb kutatások szerint ez az Ehnaton Nofertiti férje és Tutanhamon apja lehetett, és így már érdekesebb talán a manus. Vagy nem. Lám, milyen messzire is jutunk egy hajdani, ködös novemberi éjszakától, ha csak kicsit nem figyelünk oda. Egy tanulság van azért és csupán, hogy amiként a NOSZF most, akképp a NER is le lesz szarva előbb-utóbb, mert a betűszavaknak és a benne rejlő diktátoroknak ez a sorsuk. Ugye, ma Erdogan grasszál elkerítve a bűnös Budapesten, és annyira retteg a néptől, mint a Lenin szobor akkor.

Ebből vonhatnék le messzire mutató tanulságokat, de nem akarok, mert mindenki azt gondol magában, amire csak akar. Én például arra, hogy Lenin, Erdogan megszentelt napján, Orbán uralkodásának kilencedik évében épp mossak vagy takarítsak. Mindkettő ráférne a háztartásra, s ezek most és jól meggondolva sokkal fontosabb dolgok, mint akármely nyüves, narcisztikus diktátor páváskodása. Így az egyetlen helyes magatartás szarni a fejükre, mint a galambok hajdan Leninre. A világ dicsősége úgyis elmúlik, vigasztaljon minket ez a tudat. Kirielejszon.

Aztán

Volt olyan műsora a Hír Tv-nek, amelyet úgy nagyjából a lehetséges nézők egy százaléka bámult, s mindezt már az Echo megszűnése után, amely aktus elsősorban arra irányult, hogy ne aprózzák el az erőforrásokat, és koncentrálják a nézőközönséget is. Sikerült. Előtte még a milliárdokkal kistafírozott Echo hozott olyan mutatót is, miszerint a Föld nevű bolygó összes magyarja közül mindösszesen ötezren voltak kíváncsiak rá, és nincs sokkal jobb helyzetben az M1 sem, és mégis zavartalanul folyik belőle a takony.

Amióta Mészáros einstandolta a megyei lapokat, meredeken zuhan az előfizetők száma, az országos terjesztésűek, mint a Magyar Nemzet, meg a többi, alig mérhető olvasottsággal rendelkeznek. Logikus lenne tehát, hogy a magamfajta ilyenkor örömökben törjön ki, és mégsem teszem. Azok az orgánumok ugyanis, amelyeknek van még valami köze a valósághoz, nem profitálnak ebből, nem ugrott meg a nézettségük és olvasottságuk, ezeket is csak a megszokott törzsközönség fogyasztja, a társadalom jelentős része tehát kiesik a világból, köze sincs a valósághoz.

Következésképp rengeteg honfitársunknak halovány fingja nincs a körülötte történő dolgokról, így egy múlt, jelen és jövő nélküli bambaságba süllyed, a Fidesz pedig tarol. Ezért nem lehet felhőtlenül örömködni afölött, hogy a lakájmédiát a többség le sem szarja, mert ugyanez a többség a másfajtát sem fogyasztja, sorsunk így teljesedik be tehát. Viszont mindennek ellenére egyszer ennek is vége lesz. Valamikor. Nem tudni hogyan, nem sejteni hány év múlva, de vége lesz, és akkor következik be az iszony, ha meglátjuk, hová jutottunk. J. A. homokos, füves, vizes síkja maga lesz a mennyország ahhoz képest.

Mindenféle televíziók, rádiók és újságok, amelyek léte ma egy dologtól, mégpedig a kormányzati csöcstől függ, villámgyorsan mennek tönkre, zárnak be, és eresztik az utcára az írástudatlan “újságírókat”. Ők majd visítanak a médiaterror és a politikai tisztogatás miatt, holott csak az alanyt és az állítmányt nem tudják egyeztetni, műfajokról pedig fingjuk nincs. Mert Kiss Pisti 5b osztályos tanuló nívóján állanak a szerencsétlenek (ha talán), és az életet nem lehet copyzva ábrázolni. A piaci viszonyok elvégzik majd azt, amit a forradalom nem tud, de, ami ennél is tragikusabb, olvasókat is nevelni kell újra.

Iszonyatos lesz, újjá kell építeni az országot, és nemzedékek mennek majd rá. Vegyük csak a stadionokat, amelyek nyakló nélkül épülnek voltaképp fantom csapatok és fantom nézők számára. Szombathelyen már százmilliókat kell pumpálni a stadion fenntartásába, olyan helyeken pedig, mint Felcsút, Kisvárda, Mezőkövesd, ahol Orbán kegyéből Orbán kegyenceinek van futball csapatuk és stadionjuk, a központi csöcs nélkül ezek megszűnnek, a stadionok a’la Ceasusescu lerohadnak, és fölveri őket a gaz. Nem lesz ez öröm, de így lesz, ha pukkan a lufi.

És még tovább menve, a Mészáros és Mészáros cégek, amelyek polipként hálózzák már be az országot, szintén e nélkül a csöcs nélkül, közbeszerzések híján mennek tönkre, ontják magukból a munkanélkülieket, mert a mai gazdasági álomvilág nem tartható a végtelenségig. És még továbbá, az uniós csöcs elapadása és a multik érdekének megszűnése után az egész magyar gazdaság szükségszerűen omlik össze, és a ma még ellenzéknek – már nem baloldalnak – marad a szokásos feladat, eltakarítani a romokat és újjáépíteni az országot.

Viszont az sem fog menni, mert a mostani megveszekedett kétmillió hívő van annyira elvakult, hogy azt mondja majd, ezt tudja a baloldal, tönkretenni az országot. És ők ki is mennek az utcára gyújtogatni meg fölszedni a macskaköveket, mint azt 2006 példája is mutatja. Ha majd öt, tíz, húsz, harminc év múlva mindez bekövetkezik, és él még valaki azok közül, aki ezt most olvassa, akkor gyújtson meg az emlékemre egy gyertyát. Ugyanis nem próféciát mondok, hanem a szükségszerűségeket mutatom, hogy mi lesz a vége az ellopott ezermilliárdoknak, és a szellemi, erkölcsi züllésnek. Ez. Így hát, bár örülnöm kellene, hogy nem nézik a Hír Tv-t, mégsem teszem, mert ezt látom benne. S bár ne látnám.