A lázadás esztétikája

Tegnap kikerült az éterbe az a felvétel, amelyen Varju László képviselő színjátékot folytat, és félrevezetésül vereti meg cibáltatja magát, sőt külön kérésre a lábát is csavargattatja, mint valami mosott ruhát a patak partján. Az előadás oly jól sikerült, hogy le sem adták közszolgálatilag, mert megzavarta volna a rózsaszínű vattacukros kurvavilágot. Viszont, mint ahogyan minden napvilágra jut előbb-utóbb, a szépségkirálynő pornófelvétele, az őszödi beszéd és Kósa kupakjai, ez a színjáték is közkincs lett, hogy elgondolkoztassa az olyan panelprolit, mint amilyennek magam is születtem.

Azt mutatja nekünk ez a kis színes, hogy négy fogdmeg kezelgeti a képviselőt nagy elszánással és emellett szenvtelenül, mint gyakorlott bérgyilkos, tapasztalt verőhuszár vagy keretlegény, ez még felugrik jeligére. Olyan hűvös, érzelemmentes a dolog. Nincs szó indulatról, ez is egy szakma, amit aljanépek végeznek mocsadékok megbízásából, mert így ránézésre ilyesmit igazi férfiember nem tesz, csak és maximum vak komondor tulajdonosok meg bandában nagypofájú beszariak. Most hagyjuk figyelmen kívül, hogy képviselőt klopfoltak – bár az is döfi -, nézegessük csak a közösen ütlegelés tényállását és az ebből való fakadásokat.

Varju Lászlóból hős lett, mártír, népmesei alak és szenvedő Krisztus, pedig nem is akarta igazán. Ő csak olvasgatni akart, erre nekiestek, s abban a pillanatban másra nem is gondolt, mint, hogy szorult helyzetéből szabaduljon, egy perc múlva pedig már szimbólummá vált. Így születnek a legendák, és így rúgja tökön magát a rendszer. A tüntetők közül kiemelt füstgránátos lány, a hajnalban elvitt újságíró mind egycsapásra és szinte akarata ellenére válik mitikus alakká, amely azt mutatja a tüntetőnek és arra biztatja, hogy lehetne ő is kamikázé. Így szoktak kitörni a forradalmak és parasztlázadások.

A néplélek könnyen azonosul a szenvedővel és elnyomottal, főleg, ha szembe állítják a legkisebb fiú hősiességét a zsarnok királlyal. Esetünkben míg Varju képviselőt négyen teperik le, a mi királyunk kizárólag négy napszemüveges fogdmeggel körbevéve jelenik meg a nagyvilágban, plusz még a kevlár a nagy gyomrán, ami különösen előnytelen, viszont undorító is. Ő utcai harcosnak nevezi magát, aki rendíthetetlenül áll az ágyútűzben, csak néha szalad a függöny mögé. Míg Varju képviselő, a lépcsőházi harcos entestével vesz részt a küzdelemben, s főleg túlerő ellen, azonban rendíthetetlenül, holott csak a szabadulás esélye nélkül földre teperve és megbéklyózva.

Ha Orbán járna színházba, végezne némi esztétikai erőfeszítést magában és tisztában lenne néhány fogalommal, úgymint komédia vagy tragédia, esetleg katarzis, akkor nem követne el alapvető hibákat, amellyel önmagát nevetségessé, ellenfelét pedig hőssé teszi. A NER viszont tapló az urával együtt, és – többek között – ez is okozza majd a vesztét. Nem érti, így el nem viseli sem a gondolatot, sem a humort, beleájult az ájtatos pátoszba, amit megvédeni másképp nem, csak erővel tud. S emellett, mint a bálványokba menekülő paleolit népek, fél is, és a sokaságban véli megtalálni a biztonságát.

Nem véletlenül érkeznek tapsoló lengyel vendégmunkások, a tízezres tömeget sem ok nélkül nevezik párszázas csürhének, így győzködve magukat, hogy ez még nem a birnami erdő, holott, de, bizony az. Ezzel viszont a receptet is megadják a lázadóknak, mert, ahogyan ha öt Varju László állt volna a négy fogdmeggel szemben, s nemcsak ez az egy, akkor nem leteperték, hanem elfutottak volna, hasonképp, ha folyamatosan csurig lenne az utca rájuk mordulva, elrohannának, mert beszari alakok voltaképp. Egy nagypofájú galeri, nem véletlenül menekül már szinte az összes minden olyan helyről, ahol nem az akluk van.

Mert idézzük csak magunk elé nagyjaink fancsali, kétségbe esett arcát az Európai Parlamentben, amikor Sargentini oktatta őket, és nem volt egy Kövérjük, hogy kikapcsolja a mikrofonját. Mindezzel nem azt óhajtom sugallni, hogy ezek csak az erőből értenek (de), azt viszont végképp nem, hogy pofán kéne verni őket. Tanulva Gandhitól már az is elég, ha annyian vannak az utcán, hogy ne lehessen őket egyesével leteperni és elcipelni, mert nincs annyi emberük. Láthattuk, hogy négy fogdmeg kellett egy Varjuhoz, egy tízezres tömeghez negyvenezer rendőr kellene, annyi meg nincs, ha csak nem importálnak Moszkvából. Sokszor kell sokan lenni, ami kitartást, türelmet és bátorságot igényel, viszont megéri. Erre tanít ez a tél.

New Age

Mintha kezdenének összeérni a szálak, kies hazánkban úgy hömbölögnek az események meg a dolgok, ahogyan a cica pofozgatja a gombolyagot. Az történt tegnap ugyanis, hogy egészen érthető módon, az évek óta semmibe vett képviselőknek végleg tele lett a töke, és kivonultak a parlamenti lépcsőre, ahol már nem Kövér az úr, majd meghirdették az összellenzéki tüntetést nem a rabszolgatörvény, hanem a rendszer ellen.

Ez már döfi, már habosodik a torta, és végre talán a fideszcsürhe is kezdi megérteni a játékszabályokat, amikor felháborodva sajtótájékozzák, hogy jé, ezeknek meg a hatalom megszerzése a fontos, hallatlan. Mondják. Hát mi a kendermagos kutyafaszát akarnának a megalázottak és megszomorítottak, amikor voltaképp már az is hazaárulás, hogy eddig asszisztáltak a cirkuszhoz, amitől úgy tűnt, európai módon mennek a dolgok itt, és hát, nem.

Azt ugyanis, amikor az ellenzék javaslatait meg nem hallgatják, szavazata semmit nem ér, csak töltelék Orbán vacsorájában, ahol törvény csak abból lehet, amit a Fidesz, következésképp Orbán Viktor Mihály akar, és lesz is, hiszen ezek a legképtelenebb ökörségeket is megszavazzák, szóval az ilyesmit őszintébb helyeken rendeleti kormányzásnak hívják. (Azt csinálok, amit csak akarok.) Voltaképp ez folyik itt 2010-óta, csak még nem mesélte el senki sem.

S hogy még mennyire aljasul van ez itt minálunk. Legutóbb Adolf bácsi dolgozott így, de annál még ő is gerincesebb volt, hogy miközben Londont bombázta, nem volt pofája pénzt kunyerálni tőlük puskaporra. S ha már idáig jutottunk, ezek az ellenzékiek még szinte ki sem álltak a lépcsőre, még csak gondolat volt a fejükben, hogy mind együtt, balról jobbra és jobbról balra közösen akarják elűzni a zsarnokot, és már megy a fintorgás meg a szájak huzigálása.

Ezzel hogy, azzal mért nem, vagy csak egy kicsit, zajlik a farkak méregetése, amihöz egyetlen apróságot teszek hozzá szintén az Adolf-féle vészterhes időkből, amikor Churchill bácsi magyarázván különös együttműködéseit, ilyen frappáns dolgot mondott: „Ha Hitler megtámadná a poklot, szerét ejteném, hogy kedvezően szóljak az ördögről.” Vajon mit akart mondani a bácsi a vélhetően már akkor is viruló ostobáknak? Elmélkedjünk el ezen.

A Fidesz szerint egyébként ez az egész színészkedés, pillanatnyi politikai balhé csupán, és ez az ostobaság zene az ember fülének, hogy ezek ennyire hülyék. Hogy nem látják a ház égését, hogy az oldat telítődött, és egy gramm mocskot nem bír már befogadni. A szakszervezetek is meghirdetik holnap az országos sztrájkot, és ez is frappáns dolog, de majd kiderül mire elég. Viszont egy biztos: ez egy új kor, amely már a két héttel ezelőttivel sem összevethető.

New Age, s nem az usákos, ötven évvel ezelőtti, amely igyekezett egy új szakralitást teremteni, hanem a J. A.-féle amelyet a mi drága költőnk így öntött szavakba: “Uj nép, másfajta raj. Másként ejtjük a szót, fejünkön másként tapad a haj.” Ennél frappánsabban nem lehet elmesélni, hogy itt nem két érdek, hanem már két világ áll egymással szemben, amely alapvetően különbözik nyelvében, erkölcsében és esztétikájában a másiktól.

Mondhatnánk azt is, az egyiknek vannak ilyen készségei, míg a másik hiányt szenved belőlük. Ám akkor azt mondanánk, hogy a fideszcsürhe nemcsak gonosz, hanem bunkó is, de ilyet nem teszünk, mindenki ítélje meg maga a viszonyokat. A lenini forradalmi helyzet viszont momentán az Neriában, hogy az uralkodó osztály már nem tud a régi módon kormányozni, az elnyomottak pedig nem akarnak a régi módon élni. Ebből bármi kisülhet, még fogpiszkáló is, ha el nem csesszük.

A mókát és a kacagást feledve azonban az is igaz, hogy az erőszakszervezetek azért kapisgálnak már valamit. Erre utal, hogy a fővárosban fokozott ellenőrzést rendeltek el, ami azzal jár, hogy minden indok nélkül bárki segge lukát is átvizsgálhatják. Szörnyülködik mindenki, azonban csendesen utaljunk rá, októbertől ugyanez él már nyolc megyében – Zala, Somogy, Baranya, Bács-Kiskun, Csongrád, Békés, Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár-Bereg –, csak nem dobolták ki hangosan.

Sőt, ha ehhez hozzátesszük, hogy a migrációs válsághelyzet is éles, ami más cuki kurvaságokra is feljogosítja a hatalmat, akkor beláthatjuk, még akármi is lehet ebből, voltaképp nyakunkon a potenciális vérontás. Ez csak a legrosszabb eshetőség, de idáig is eljutottunk, mondom, hogy új kor ez. Viszont van gandhisabb forgatókönyv is, vagy, ha úgy tetszik, kispálos, és éppen itt, az orrunk előtt, csak le kell hajolni érte.

Amikor Lovasi azt nyekeregte a mikrofonba, hogy maradj otthon, nézzél tévét, akkor – bár ő más szándékkal találta ki ezt még a holocénban -, voltaképp a polgári engedetlenség egy formáját vetette papírra, majd énekelte el mindnyájunk legteljesebb gyönyörűségére. Mert gondoljuk azért meg: ha csak egy hétre mindenki a kis vackába húzódna, nem járna a vonat, nem lenne bót és nem termelnének a gyárak, ennyi idő alatt ilyen csöndesen is fejre állhatna a rendszer.

Mindezek azonban csak olyan valószínűségszámítások, ujjgyakorlatok, és hol vannak attól, amikor még boldogult úrfikoromban a taxisblokádról a tűzvonalból tudósítottam a csudálatos békeidőkben. Mert, hogy tisztába tegyük a fennforgást, az ehhez képest maga volt a kiegyensúlyozott örömök és a felhőtlen boldogság szigete. Mert itt és most nem fog Bod Péter Ákos tárgyalni a lázadókkal, itt kurvavilág lesz vagy így, vagy úgy. Ez most már egészen biztosnak tűnik.

Igen, nem

Azt mondta újévi intelmeiben Áder álamelnök elvtárs: “Csak rajtunk múlik, hogy mire mondunk nemet és mire mondunk igent.” – És ezzel magára szabadította a poklot, mert ezen én elgondolkozok, és tudományos alapossággal bebizonyítom, hogy szaralak, meg a cimborái is, tehát elűzhetők, sőt, muszáj is lesz. Mondhatnád, nyájas olvasó, hogy ne szórakozzak, te ezt már magadtól is tudod. Ez igaz lehet, ámde mennyire örömteli meg hasznos, ha nem csak az érzéseinkre és ösztöneinkre hagyatkozva jelentjük ki, hanem filozófusok és egyházatyák gondolataival támasztjuk meg állításunkat, ugye.

Elsőként a szóhasználatról, hogy álemelnök úr mért egy l-es elnök, és mért nem kettő, mint más, normális országokban. Ezért, mert országunk nem normális, hanem ilyen különleges hely a Föld nevű bolygón, ilyen félfeudális, egészen fasiszta, malomalja, fokos hely. Csak itt érthetik meg az alattvalók az alaptörvény asztalának iszonyatát, s csak mimagyarok tudjuk, mi az a nemzeti konzultáció, ilyen a végtelen Univerzumban máshol nincs. Így, midőn a NER hajnalán az előző államelnök önmagát egy l-el írta be a történelembe, azóta ez így maradt, és így is lesz, míg a NER és még két nap.

Áder álamelnök elvtárs tehát csak egy kicsit nem a snecikre gondolt, meg a pontyokra, és máris belekeverte magát – pedig nem is óhajtotta – a szabad akarat, a liberum arbiturum igazából megoldhatatlan problémakörébe. Ez voltaképp azt vizsgálja, hogy Isten is gonosz-e, vagy ez a félresikerült teremtménye, az ember önszántából az, és nem eleve elrendelve. Nem mindegy ugyanis. A természettudományok és Sheldon felől közelítve azt tudjuk mondani a lökött fizikussal, hogy determinisztikus világban élünk ugyan, mégis van szabad akarat. Szükséges – mint ő mondta – táplálék bevitele az organizmusba, levegő meg víz ezek feldolgozásához, és a salakanyag ürítése, minden más választható.

Szellemi síkon nem ilyen egyértelmű a dolog, mert az okosok mindig mindent túlbonyolítanak. Ám meg kell hagyni, némelyik elképzelés feloldozást ad a hülyeségre, a gonoszságra viszont egyik sem. Arisztotelész szerint például a tudatlanságból elkövetett cselekvést nem az akarat irányítja, mert ebben az esetben az értelem nem figyelmeztet arra, hogy valamit tegyen vagy ne tegyen a delikvens. Ez esetünkben a fideszes választók szemszögéből mérvadó, mert már Jézus is bocsánatot kért azok számára, akik nem tudják, mit cselekszenek. Áderilag előre nem jutottunk a görög segítségével azonban, nézzünk hát máshol körül.

Itt van nekünk mindjárt Hippói Szent Ágoston, aki szerint az emberi akarat szabad, innen ered a világban levő rossz is: az embernek szabadságában áll, hogy ne a jót cselekedje. Tanítása szerint a bűnbeesés után az emberi lélek önállósult, vak akarások színtere lett, így, ha az emberben nem volna meg a választás képessége, akkor nem létezne számára különbség a jó és a rossz között. A jóra való szabadság azonban nem minden embernek jutott osztályrészül. – Mondja Ágoston, és elborzadva látjuk, hogy kies hazánkat kizárólag olyanok irányítják, akik nem részesültek ebben a kegyelemben.

Ezzel szemben David Hume arra tanít, hogy az én létezése mellett nem tudunk meghatározó érveket felhozni, tehát nem beszélhetünk szabad akaratról. Az ész sem előidézni sem megakadályozni nem képes semmiféle cselekedetet; erre csak a személyek képesek. S mivel az ész a szenvedélyek fölött nem gyakorol befolyást, így a cselekvés erkölcsi szabályozása nem származhat az észből. Ilyesmit hadovál Schopenhauer is, amikor azt állítja, az ember, akárcsak a természet dolgai, a természettörvényeknek van alávetve. Cselekvéseink nem szabadok, az ember először megismer és azután akar, nem először akar és azután megismer.

Mivel azonban mi keresztény, magyar középosztálybeli úriemberek vagyunk, nézzük, mit mond erről az egész kuplerájról a katolicizmus. Hát ezt: Ha Isten úgy döntött volna, hogy minden az ő akarata szerint álljon fenn változatlanul, akkor teljesült volna a terve, és a világ máig is teljes lenne szeretettel és békével. Mivel azonban szabad akaratot adott az embernek, az ember döntése által beléphetett a bűn a világba. Ha Isten előre eltervezte és akarta a bűnt, ez teljesen összeegyezhetetlen az ő jóságával, tehát nem állja meg a helyét, ellentmondást szül, mert így Isten lenne a bűn okozója.

Efelől nézvést tehát, amikor Orbán, Áder – meg a többi – elhatározta, hogy gazember lesz, az nem eleve elrendelt isteni sors volt, hanem jól megfontolt döntés. Továbbá – mondja álamelnök elvtárs – “Csak rajtunk múlik, hogy mire mondunk nemet és mire mondunk igent.” Következésképp és az ő olvasatában arra kell igent mondanunk, ami az ő álamelnöksége szempontjából helyes. Ez pedig a NER igazsága, ami azonban antagonisztikus ellentétben áll az isteni jósággal és az általános emberivel, mert az kizárólag neki, a gazdájának és a csürhéjüknek szép és igaz.

Mielőtt azonban tovább haladnánk a szépség és igazság etikai és esztétikai boncolgatása felé, torpanjunk meg egészen. Hiszen, ha Orbán, Áder meg az egész csürhe szabad akaratából gonosz, akkor az alattvalónak is van arra szabad akarata, sőt, kötelessége is, hogy ezt a gonoszt kiűzze. Álamelnök úr szerint rajtunk múlik, mire mondunk nemet. Például rá és a bandájára, amit egyébként a gazdája is jogosnak érzett, amikor ő akarta a hatalmat. Ő is mondta, hogy a rosszul kormányzó erőt a népnek joga van elűzni. Ez például etikailag, esztétikailag és történelmi szempontból is annyira igaz, hogy be is fog teljesülni rajta. Innen nézvést Áder elvtárs a lázadásra szólított fel tehát.

Hallgassunk rá ez egyszer.

Táncolt egy hóember

Iszonyú fejfájásra ébredt OVM, arca borostás volt és püffedt, véreres szemei csipásak, szája szélére pedig pörköltszaftba száradt szotyolahéj ragadt. Jellegzetes, kockás inge trottyos gatyájára csúszott, s ami a legérdekesebb, egy papírcsákó volt rajta, gumival az állán át a fejére erősítve, mint Micimackónak, ha jól mulat a rajzfilmben. De, ami még különösebb volt, a várbéli, vadonatúj, mészszagú dolgozószobájában ébredt egy hatalmas bőrfotelben, a milliós szőnyeg összehányva, és üvegcserepek borítottak mindent. Vele szemben pedig, a másik fotelben ült Árpi, hű társa, legkedvesebb fegyverhordozója, és gondterhelten nézte őt.

– Mi történt? – kérdezte OVM elhaló hangon, és látszott, nagyon nehezére esik megszólalni.

– Melyiket mondjam? – kérdezett vissza Árpi cinikusan, kihasználva főnöke szorult helyzetét, és láttatva, ha úgy alakulna, a torkát is minden szívfájdalom nélkül harapná át.

– Arra emlékszem – kezdte OVM -, hogy vőmurammal házi pálinkázunk a demizsonból és egész jól érezzük magunkat. Az unokák hangoskodtak, Ráchel pörölt az urával a tizedik feles miatt, a tizenegyedik után viszont elszakadt a film. Egyáltalán hogyan kerültem ide, és mit keresek itt?

– Dolgozni akartál, belakni a várat még a költözés előtt.

– És? – érdeklődött kétségbe esve OVM.

– Fölhívattad az RTL Klubot, hogy most adsz nekik interjút. – szúrt oda Árpi.

– Aztán?

– Adtál.

– Jézus Mária. Miket mondtam? – rémüldözött OVM.

– Délben megnézheted – mondta Árpi -, nem lesz benne köszönet.

– Mégis.

– Sorost dicsérted.

– Mi van?

– Meg Gyurcsányt.

– Édes Istenem. – sóhajtott nagyot OVM – és még?

– Beállított Stefka, hogyan reagáljanak a Srácokban erre az egészre.

– És?

– Elküldted a picsába, hogy takarodjon a vén komcsi. De ez a kisebbik baj.

– Mi van még?

– Fölhívtad Sorost.

– Úristen…

– Elnézést kértél tőle mindenért.

– Ez még korrigálható.

– Ez igen, de Putyinnal is telefonáltál. – élvezkedett már Árpi.

– Mit?

– Én nem tudom, csak annyit hallottam, azt ordibálod, hogy jaffaimatty, de nem tudok oroszul.

– A rohadt életbe. – esett kétségbe OVM – Mi történt erre?

– Én azt nem tudom, azt hiszem lecsapta a telefont. De az orosz nagykövet már átadott egy jegyzéket.

– Mi áll benne?

– Nem bontottam fel, mert sörért küldtél.

– Sörért? – értetlenkedett OVM.

– Azért, mégpedig ragaszkodtál a Heinekenhez.

– Heinekenhez.

– Ahhoz.

– És?

– Ittad, és szelfiztél vele. Elküldted Lázárnak, hogy ezt szopd, ne a Csikit.

– Ez még nem olyan nagy baj.

– Semjénnek is küldtél, azzal a szöveggel, hogy térdre, imához csuhás.

– Kiheveri.

– Meg, hogy lógjon helikopteren, még ezt mondtad neki.

– Ez se olyan nagy baj – nyugtatta magát OVM – de mik ezek a cserepek?

– Ott táncikáltál a tükör előtt. Kötözködtél vele, hogy ki az a hóember, aztán labdát kértél és gólt rúgtál neki. Kétmilliós tükör volt.

– Ki hányta le a szőnyeget?

– Te, mégpedig az RTL kamerája előtt. Kétmilliós szőnyeg volt. De még ez sem a legnagyobb baj. – igyekezett fenékig üríteni a poharat Árpi.

– Hanem?

– Ma délre meghívtad a tüntetőket ide vendégségbe és tárgyalni.

– Majd a TEK megállítja őket. – próbált reménykedni OVM.

– Az ugyan nem.

– Mért?

– Idefelé beugrottál a parlamentbe, és lehugyoztál egy szobrot. A parlamenti őrség pedig keménykedett.

– Aztán? – kérdezte bárgyún OVM.

– Kövérhuszároknak nevezted őket, és megígérted, hogy rájuk küldöd a TEK-et.

– És?

– Rájuk küldted, most is ott vannak.

– Ezt nem lehet kibírni. – sóhajtott fel OVM – Mi lesz most Árpi?

– Komolyan?

– Komolyan.

– Véged lesz, főnök, véged. – ezt szúrta oda Árpi.

OVM pedig bőgni kezdett, könnyei kis csíkokat mostak a száraz pörköltszaftba, és az egész trutymó csöpögött le a kétmilliós szőnyegre, a hányás mellé. Jött a takarító személyzet, hülyén néztek és kacsingattak egymásra, Árpi pedig behozta a nagykövet jegyzékét, hogy felbontsák, és megtudják, milyen halálnem szerepel benne, milyen méreg és hány hangos kalasnyikov vagy testvéri tank feldübörgése esetleg. Mielőtt még elolvasták volna, OVM letépte a fejéről a papírcsákót, tehetetlen dühvel ugrálva rajta, de már nem volt mit tenni, kezdődött a híradó az RTL-en ugyanis.

Adhatol ám…

Magyar, keresztény sorstársam, vérem, hazámfia!

Én írok magának – ahogyan a jeles költő mondja valahol – tisztelt hölgyem, uram, drága barátom ezekben a vészterhes időkben, amikor sokat szenvedett hazánk az utolsó, mindent eldöntő ütközetre készül. Amikor végleg eldől, megmaradunk-e magyarnak, kereszténynek, vagy nemzetünk végleg elsüllyed az iszlám mocsárban, fajunk kipusztul, szép szemeink nem mosolyognak többet, gyermekünk nem gőgicsél, a Puskás nevet pedig örökre elfelejtik a világ labdarúgást szerető népei, és írmagunk sem marad. Odalesz a paradicsom, bőségünk forrása és záloga.

Kerítésünk még áll, honvédeink a határon tartóztatják a migránsok milliós áradatát, két kezükkel védik a fenyegetett hazát, de Soros nem nyugodhatik. Repülővel hordja a határra a terroristákat, ellátja őket zsebpénzzel, telefonnal, fertőző szendvicsekkel. Hát minekünk mikor adott valamit is? Egyetlen centet? Kérdem én. Hadserege, a bukott, hazaáruló baloldal, az elmúlt nyolc év, Gyurcsány, a bölcsészek, a liberális médiatúlsúly és kultúrterror, az ideológiailag képzetlen zajos kisebbség, az agresszív, mocskolódó ellenzéki képviselők minden aljasságra képesek.

Már bizonyítottak. Megszentségtelenítették szánkóinkat, inzultálták a kisjézust, romba döntötték a Kossuth teret, szétverték a rendőrséget, biztonsági őröket zaklattak a tévé székházában, fenyegetőznek, mocskolódnak, félrevezetik a lakosságot, hazudnak, lopnak, csalnak. És ez mind nem elég. Határainkon kívül a bevándorláspárti erők, a Soros által manipulált Brüsszel, ENSZ, Párizs, a vesztünkre törő Sargentini-Juncker-Macron tengely, a hazugságokat terjesztő nyújorki tájmsz, és az egész világ összefogott ellenünk.

Ha nem állítjuk meg a fékevesztett tombolást, migránsok árasztják el szeretett hazánkat, plébániáinkból mecsetek, keresztünkből félhold válik, nem nóta szól az ebédhez, hanem müezzin. És milyen ebéd lesz az disznó nélkül, ki főz nekünk velős pacalt akkor, ehetünk-e jófajta kolbászt, ki iszik akkor házi főzésű kisüstinkből, és magyar gyomrunk vajon bírja-e majd a Ramadánt? Mit kezdünk az arab számokkal, hová lesz a férfias verbunk, amely mindenféle hastáncokban oldódik fel, megtanulhatja-e azt Rózsika néni? Kérdem én.

Minden veszélyben van, az összes vívmányunk. A világszínvonalú egészségügy, a páratlan oktatás, száguldozó gazdaságunk, nyugdíjaink értéke és demokráciánk. Én írok magának, magyar, keresztény sorstársam, vérem, és nem szégyellem, kérek. Pénzt kérek, mégpedig sokat. Ami volt, a hazára költöttük. Neked épült a stadion – ha szabad már így per tu -, neked térköveztük a teret és világítottuk ki azt, a te javadra vettünk újságot, tévét, lovardát és jachtot, az én szőlőm a te szőlőd is, a te csokid az enyém, hiszen testvérek vagyunk a nincstelenségben.

Pénzt kérek tőled, hogy festethessek még plakátot, sokat, gyárthassak reklámot, szépet, tarthassak gyűlést, ahol csak érted beszélek. Én írok hát neked. Eddig tőled, tőletek jött a milliónyi konzultációs levél támogatva engem, szeretett népem, most hozzád csönget a postás, nem is kétszer, hanem háromszor, négyszer is talán, mint, amikor az utalványt vitte, ezt soha ne feledd. Most visszakérek egy kicsit, és nem magamnak, csak a haza üdvére, és a te biztonságod miatt.

Ne kételkedj, adj! Gondolj arra, hogy el is vehetném, mégsem teszem. Csöngetett nálad már a NAV? Zaklatott a TEK? Nem, naugye, de még megteheti. Így szívesen fogadom önkéntes és nagylelkű felajánlásod. Eszembe jut katonakorom, amikor egy honfitársam a mozi előtt odajött hozzám, és megszólított, hogy adhatol ám tíz forintot. S mivel egy hatalmas fuksz lógott a nyakában feszülettel, jó keresztény lehetett, így adtam neki, bár akkor is olyan nincstelen voltam, mint ma, mégsem sajnáltam. Akkor is a hazát védtem, most is. Akkor is a romló nyugattól, és ma is.

Te se sajnáld a pénzt. Ételre ne gondolj, majd kapsz a krisnásoktól, ruhára ne költs, ad neked a karitász, gyerek tandíjára ne gyűjts, jó munkásember lesz belőle, orvosnak ne adj, meggyógyít úgyis, rezsi már nincs is, csak a végtelen boldogság, és ez mind veszélyben van, ha nem adsz. S amikor kitöltöd azt a csekket, gondolj arra, ha az utca végén megjelenik a kék plakát, ha a tévében, újságban, rádióban, szórólapokon és nagygyűlésen hallhatod az egyetlen igazat, ami a hazát megmenti a véromlástól, hogy csak a Fidesz, ez neked is köszönhető lesz.

Itt az idő, magyar, keresztény honfitársam, vérem, hazámfia! Fizess! Vagy elveszünk. Illetve véged.

Adhatol ám…

Magyar, keresztény sorstársam, vérem, hazámfia!

Én írok magának – ahogyan a jeles költő mondja valahol – tisztelt hölgyem, uram, drága barátom ezekben a vészterhes időkben, amikor sokat szenvedett hazánk az utolsó, mindent eldöntő ütközetre készül. Amikor végleg eldől, megmaradunk-e magyarnak, kereszténynek, vagy nemzetünk végleg elsüllyed az iszlám mocsárban, fajunk kipusztul, szép szemeink nem mosolyognak többet, gyermekünk nem gőgicsél, a Puskás nevet pedig örökre elfelejtik a világ labdarúgást szerető népei, és írmagunk sem marad. Odalesz a paradicsom, bőségünk forrása és záloga.

Kerítésünk még áll, honvédeink a határon tartóztatják a migránsok milliós áradatát, két kezükkel védik a fenyegetett hazát, de Soros nem nyugodhatik. Repülővel hordja a határra a terroristákat, ellátja őket zsebpénzzel, telefonnal, fertőző szendvicsekkel. Hát minekünk mikor adott valamit is? Egyetlen centet? Kérdem én. Hadserege, a bukott, hazaáruló baloldal, az elmúlt nyolc év, Gyurcsány, a bölcsészek, a liberális médiatúlsúly és kultúrterror, az ideológiailag képzetlen zajos kisebbség, az agresszív, mocskolódó ellenzéki képviselők minden aljasságra képesek.

Már bizonyítottak. Megszentségtelenítették szánkóinkat, inzultálták a kisjézust, romba döntötték a Kossuth teret, szétverték a rendőrséget, biztonsági őröket zaklattak a tévé székházában, fenyegetőznek, mocskolódnak, félrevezetik a lakosságot, hazudnak, lopnak, csalnak. És ez mind nem elég. Határainkon kívül a bevándorláspárti erők, a Soros által manipulált Brüsszel, ENSZ, Párizs, a vesztünkre törő Sargentini-Juncker-Macron tengely, a hazugságokat terjesztő nyújorki tájmsz, és az egész világ összefogott ellenünk.

Ha nem állítjuk meg a fékevesztett tombolást, migránsok árasztják el szeretett hazánkat, plébániáinkból mecsetek, keresztünkből félhold válik, nem nóta szól az ebédhez, hanem müezzin. És milyen ebéd lesz az disznó nélkül, ki főz nekünk velős pacalt akkor, ehetünk-e jófajta kolbászt, ki iszik akkor házi főzésű kisüstinkből, és magyar gyomrunk vajon bírja-e majd a Ramadánt? Mit kezdünk az arab számokkal, hová lesz a férfias verbunk, amely mindenféle hastáncokban oldódik fel, megtanulhatja-e azt Rózsika néni? Kérdem én.

Minden veszélyben van, az összes vívmányunk. A világszínvonalú egészségügy, a páratlan oktatás, száguldozó gazdaságunk, nyugdíjaink értéke és demokráciánk. Én írok magának, magyar, keresztény sorstársam, vérem, és nem szégyellem, kérek. Pénzt kérek, mégpedig sokat. Ami volt, a hazára költöttük. Neked épült a stadion – ha szabad már így per tu -, neked térköveztük a teret és világítottuk ki azt, a te javadra vettünk újságot, tévét, lovardát és jachtot, az én szőlőm a te szőlőd is, a te csokid az enyém, hiszen testvérek vagyunk a nincstelenségben.

Pénzt kérek tőled, hogy festethessek még plakátot, sokat, gyárthassak reklámot, szépet, tarthassak gyűlést, ahol csak érted beszélek. Én írok hát neked. Eddig tőled, tőletek jött a milliónyi konzultációs levél támogatva engem, szeretett népem, most hozzád csönget a postás, nem is kétszer, hanem háromszor, négyszer is talán, mint, amikor az utalványt vitte, ezt soha ne feledd. Most visszakérek egy kicsit, és nem magamnak, csak a haza üdvére, és a te biztonságod miatt.

Ne kételkedj, adj! Gondolj arra, hogy el is vehetném, mégsem teszem. Csöngetett nálad már a NAV? Zaklatott a TEK? Nem, naugye, de még megteheti. Így szívesen fogadom önkéntes és nagylelkű felajánlásod. Eszembe jut katonakorom, amikor egy honfitársam a mozi előtt odajött hozzám, és megszólított, hogy adhatol ám tíz forintot. S mivel egy hatalmas fuksz lógott a nyakában feszülettel, jó keresztény lehetett, így adtam neki, bár akkor is olyan nincstelen voltam, mint ma, mégsem sajnáltam. Akkor is a hazát védtem, most is. Akkor is a romló nyugattól, és ma is.

Te se sajnáld a pénzt. Ételre ne gondolj, majd kapsz a krisnásoktól, ruhára ne költs, ad neked a karitász, gyerek tandíjára ne gyűjts, jó munkásember lesz belőle, orvosnak ne adj, meggyógyít úgyis, rezsi már nincs is, csak a végtelen boldogság, és ez mind veszélyben van, ha nem adsz. S amikor kitöltöd azt a csekket, gondolj arra, ha az utca végén megjelenik a kék plakát, ha a tévében, újságban, rádióban, szórólapokon és nagygyűlésen hallhatod az egyetlen igazat, ami a hazát megmenti a véromlástól, hogy csak a Fidesz, ez neked is köszönhető lesz.

Itt az idő, magyar, keresztény honfitársam, vérem, hazámfia! Fizess! Vagy elveszünk. Illetve véged.

Istenem, látok!

Mivelhogy elmúltak az ünnepek, a férgek pedig fába szorultak, az ember kitörli a füléből a bejglit, újra belép az aréna ajtaján, elfelejti a csízeket, és leginkább Kovács Zoltán jut az eszébe. Mert elmúlt a kegyelmi állapot. Tele volt az éter ez alatt a pár nap alatt is azzal, hogy a The New York Times felfedezte a spanyolviaszkot, megállapítva, hogy kies hazánk fasizmustól szenved, annyi engedménnyel, hogy Gestapo még nem működik.

Két dolog egyből eszembe ötlik most emiatt. Az egyik, hogy Kovács Zoltán eleddig nem szólalt meg az ügyben – ezért gondoltam rá egyből forró szeretettel -, nem küldött el senkit a francba, mert nem tud magyarul, és nem habzott a szája Sorostól vagy a mosószappantól. A másik pedig, hogy mindenki orrba-szájba idézgeti, képletesen lobogtatja, hogy na, ugye, a jenkik is megmondták, ugye, most aztán már elég, ha már ők is.

Én is – teszem hozzá szerényen -, és már évek óta meg szakadatlan. És még sokan mások is. Úgy néz ki momentán, valami olyan betegségben szenved itt az eszmélni még képes népek többsége, mint Sheldon. Ő, amikor Leonard mondott neki valami okosságot, örült, és azt hangoztatta, ez nagyon jó, kár, hogy nem a tévében hallotta. A magyar is, ha a Józsi mondja, nem érdekli, de ha a NYT akkor az már döfi és megfontolandó. – Ezért fogunk megdögleni.

Nem ártana megbecsülnünk egymást ugyanis, és hinni annak, aki ugyanazt éli át, amit mi. Egyébként verseny is kerekedett a felfedezésből, az Amerikai Népszava fölhorgadt, döngette a mellét – ez jó kép, csak nem röhögni -, hogy “A New York Times utolérte az Amerikai Népszavát”. És még arra is hivatkozik, hogy ők már 2011. május 18-án kijelentették, hogy itt fasizmus van, győztek tehát, és nem is mellbedobással. Majd elsorolják azt, amit én évek óta naponta mondok.

Jó dolog, ha a messzi távolból figyelnek az emberre és aggódnak érte. Meg is hatódtam teljesen, hogy a jól fűtött és jól fizető szerkesztőségekben is ugyanarra jutnak, mint ott és azok, akik szó szerint az életükért küzdenek naponta. Viszont ez, amikor a krónikás a saját kínjaival együtt meséli el a sokakét – mert benne van ő is szügyig -, a magyarnak nem olyan hiteles, mint, ha nyolcezer kilométerről mondják ki az ítéletet, illetve az diagnózist.

Istenem, látok! – Kiálthatnék fel Hans Castorppal a The New York Times felfedezése után, de ezen már rég túl van az ember, illetve benne is ül szügyig a barna masszában. Olyannyira, hogy már a kikecmergés módozatairól gondolkodik, töri a busa fejét. Énnálam a biztosítékot teljesen az a kép verte ki, amelyen miniszterügynök elvtárs a várbéli erkélyéről tekint alá a birodalomra Ez az én olvasatomban önmagában tíz év magánzárka, és még plusz a súlyosbítók. Úgy tűnik, a szimbólumok erősebben hatnak rám, mint az éhezés. – Beteg egy állapot mindenképp.

Mert ezeken a szeretettől csöpögő napokon bűnözvén a TV2-őt kellett nézzem kötelezően, lévén Jégkorszak és Shrek rajongó. És még csak nem is kapcsolgattam kétségbe esve a szünetekben, úgyhogy életre szóló élménnyel ajándékozott meg a Jézuska. Szinte elviselhetetlen az a barna takony, ami ebből folyik, a benne ülő népek pedig önbizalomtól telve és otthonosan érzik magukat így, azt sugallva, hogy övék az egész nyüves világ.

Sajnálom nagyon, de ezt nem tudom másképp kifejezni, Úgy talán még, ha a nyájas olvasó érzett már hányingerbe forduló jeges borzongást, akkor ez az. Ehhez nem kell NYT, mint ahogyan ahhoz sem, hogy belássuk, ez így nem mehet tovább. És tényleg, Gestapo még nincs, ám amíg még nincs, addig kell tucat autókkal – ennyi utanként elég – eltorlaszolni a városok de főként Budapest be-, s kijáratait. Odarakni, otthagyni, mint valami sziklákat.

Olyan autók kellenek, amelyekért nem kár, ha áthalad rajtuk egy tank. Egyrészt, hogy ne fájjon a szívünk, másrészt pedig, hogy a fideszcsürhe érezze meg azt az örömöt, hogy nem tud kenyeret venni a boltban, és rájöjjön arra, kinek köszönheti ezt. Ebből két folyomány fakadhat: vagy ő is föleszmél kijelentve, Istenem, látok, vagy pediglen ki fogjuk tekerni egymás nyakát. Más feloldozás nem lesz, és ehhez kívánok kitartó, erőtől duzzadó új évet. Egésség, bódottá.

Pandóra szelencéje

Tegnap Áder János – mint azt már mindenki tudja úgyis – aláírta a rabszolgatörvényt. Újólag bizonyította tehát, hogy méltatlan és alkalmatlan a hivatalára, viszont tudjuk, ezzel nincs egyedül ebben az országban. De az aláírás aktusával és a hozzá fűzött cinikus üzenettel szintén nem először bizonyosodott be, hogy a rezsim az ország lakóit semmibe veszi, a hatalmat nem értük gyakorolja, és le is nézi a szavazópolgárt. Ám ez sem nóvum.

Viszont Áder János valószínűleg még ostoba is – illetőleg akarat nélkülim bábu -, mert nem mérte föl azt sem, hogy mindezzel a kapkodós aláírással a poklot szabadította az országra – mint Pandóra az első szelencenyitással -, aminek intenzitása attól függ, a történelem melyik kis szelete ismétlődik meg. Illetve, hogy ez az újabb löket elég lesz-e ahhoz: a megalázott és megnyomorított alattvaló belássa, neki már mindegy, és odaadja testét a lázadásnak.

Az elkövetkező egy-két hét sok dolgot, de leginkább mindent eldönt majd. Valószínűleg azért, mert ez egy ihletett pillanat, amely az összes alattvalót felébresztheti, öntudatra ébredhetnek a gépek, ami megvilágosodás elsöpörheti a rendszert. Vagy pedig elérkezik az újabb lehorgadás, és végképp elborítja az országot a sötétség. Belátható időn belül ez az utolsó alkalom a felszabadulásra, illenék nem eltoporogni

Innen nézve akár meg is köszönhetnénk Ádernek, hogy ennyire hülye volt, hacsak nem rejt valami csapdát ez a színjáték. Hiszen Áder aláírása előtt pár órával kormányzó úr őfőméltósága egy mondatot odaböffentett egy kamerának a vérlázító törvényről, és ezt sikerült neki: “Most fogadtuk el és működni fog.” – Ebben a rövidke mondatban benne volt Orbán egész elcseszett jelleme, és az ország reménytelen állapota is.

Végül is, jut eszembe, a Harmadik Birodalom is strammul működött ideig-óráig az Európa minden szegletéből odahurcolt rabszolgákkal. Gyarapodott a Berghof, gördültek le a tankok a szállítószalagokról, mígnem megérkezett egyik irányból a jenki, a másikból meg a muszka, és vége lett. Orbán birodalmában is működnek a dolgok, olyan tökéletesen, hogy plakátok is készültek róla, nagyok, kékek, és most meg itt vagyunk, ahol.

Kérdés, ugye, hogy mi működik és hogyan. Az egészségügyről, oktatásról vannak lehangoló ismereteink, a gazdaságot a multik és az Unio pénze eldöcögteti, de az sem tart örökké. Gyűlik a szemét, rohadnak le az utak, szóval az látszik, amit saját kútfőből kell gardírozni, az gajra megy. Hogy a rabszolgatörvény működni fog Orbán szerint, az csupán annyit jelent, megszorongatjuk a dolgozó tökeit, termeljen még picit, aztán meglátjuk, mire jutunk. Annyi minden ganyéságot túlélt már, ezt mért ne. – Gondolhatja.

Ezen a ponton azonban föl kell tenni a kérdést, honnan ez a fene nagy önbizalma, a kevlár ennyit nem nyújthat ugyanis, sem a TEK. Hogy szó szerint tökön rúgják, az a legkisebb rossz, ami történhetik vele, ennél még az is jobban fájna neki, ha elvennék a kisvasútját, a stadionját és a röpcsijét. Ez a szentháromság érdekli mostanában leginkább, ami lehet a leépülés vagy a végtelen elbizakodottság jele is.

Mert biztosan belegondolt a következményekbe, midőn ilyen pökhendien megszólalt. Vagy, ha pediglen nem, akkor a diktátorok törzsfejlődésének azon szakaszába jutott, amelyben a valóság eltűnik, valami vibrálás lép a helyébe, aminek a végén egy rókalukban vagy lámpavason tér magához a delikvens. Ezzel csak azt óhajtottam momentán demonstrálni, hogy országunk jelen állapotjából nagyon sok minden fakadhat.

Sok jóra nem enged következtetni, hogy épp e történésekkel párhuzamosan Orbán egyik leghűbb végrehajtóját, Szijjártót a CNN-ben arról kérdezték, hogyan lehet az, hogy az általa képviselt kormány abban a meggyőződésben leledzik, neki mindig igaza van, és az egész világ rajta kívül téved, szóval, hogy mért hiszi magát helikopternek. De ezt is megmagyarázta, amiből az következik, nem nagyon tanulnak az urak semmiből.

És még az is fakad ebből, hogyha itt ordítás következik, akkor az hosszú lesz és véres. Nem nekem jutott eszembe először a polgárháború, mint kimenetel, és akkor most ezen a szemüvegen át szemléljük a nemzet pecásának tegnapi ámokfutását. Ugyanakkor az is benne van a pakliban, hogy a játék épp erre megy ki, ezért a sietség és a hatványozott bunkóság. Szóval, sok minden lehet, de, hogy nyugodt napok azok nem jönnek, az hétszentség.

Rétvári mítosza (A NER és az öngyilkosság)

Ha hétvége, akkor Rétvári Bence ideokádik nekünk valami rózsaszínű boldogságot, amihöz órát lehetne igazítani. Az ilyen takonyköpülés akkor érdekes különösen, amikor elég erősen reng a föld és szállnak a légben a könnygáz-permetek, de be kell látnunk, a maffiában mindenkinek megvan az előre megírt szerepe. Rétvárinak az örömhírhozó jutott, olykor látni őt egy zsák krumplival is a hóna alatt, miközben tömjénillat lengi körül, valamint fokhagymaszag.

Ebből is kitetszik, hogy nem szeretem Rétvári elvtársat – egyáltalán ki szereti őt, ugye -, de az, amit most előadok, egyáltalán nem emiatt történik. Csak úgy elgondolkodok a világ folyásán, amiben neki annyi a szerepe, hogy rákésztet, ráserkent az agybéli tevékenységre, ilyképp tehát köszönetet is mondhatnék neki, aztán mégsem teszem. És most, hogy elmeséltem a fél életemet, lássuk, államtitkár elvtárs milyen örömöket kínált nekünk ezen a borús, nyálas, hideg vasárnapon, alig valamivel karácsony előtt.

Azt írja a tudósításunk, hogy Rétvári Bence hangsúlyozta – ezek egyfolytában hangsúlyoznak, leszögeznek és aláhúznak, egy nagy emelvény, illetve asztalosüzem az ország tőlük -, szóval hangsúlyozta, hogy Orbán Viktor Mihály áldásos országlása következtében Neriában csökkent az öngyilkosságok száma. Mondott adatokat is, de nem rakom ide, mert egészen egyszerűen nem hiszem el azokat. Mégpedig azért, mert ilyenekkel érvelt:

“A csökkenés hátterében az egészségügyi rendszer fejlődése áll, amely hatékonyabban kezeli a veszélyeztetetteket, másrészről a gazdaság élénkülésével a kilátástalanság is csökken. A növekvő foglalkoztatottság, az emelkedő bérek, a családok javuló anyagi helyzete miatt a magyar embereknek egyre inkább jó kilátásaik vannak, melyek mind az öngyilkosságok számának csökkenése irányában hatnak. Jelentősen csökkent a szegénység vagy társadalmi kirekesztődés kockázatának kitetettek aránya, ez is segít megelőzni az öngyilkosságokhoz vezető helyzeteket.”

Ez itt egy gyönyörű csomag, viszont nem igaz. Amit Rétvári elvtárs az egészségügy nagyszerűségéről, a szegénységről és a társadalmi kirekesztődésről hadovál, azt naponta cáfolják meg mindenféle nem holdingos híradások. Szép az a rózsaszín szemüveg, csak nem divatos. Másrészt az a tragédia, hogy mindezek miatt mást sem hisz el neki az ember, azt sem, hogy kevesebben öngyilkolták meg magukat, sőt, azt sem már, amit kérdez. Idáig jutottunk a párhuzamos valóságokban.

Értem én, hogy a diktatúra alapvető érdeke azt elhitetni az alattvalóval, ez a világ a lehetők legjobbika, és ezt mind Orbán Viktor Mihálynak köszönhetjük, ám ez eléggé kontraproduktív bír lenni. Rétvári elvtársnak elég lett volna a szemüvegén túl az utcára is kilátni, ahol épp bájos és hamis szavai közben csírázik a forradalom, mindjárt megszeppent volna a győzelmi jelentések közlése közben, de nem. Muszáj volt neki elmondani a hülyeségeit, amiből az is kiviláglott, halovány fingja nincs az öngyilkosság mibenlétéről, de miért is lenne.

Vannak dolgok a világban, amelyeket már tökéletesen megírtak, újjal próbálkozni istenkísértés és fölösleges. Ilyenkor idéz az ember, s mint a figyelmes olvasó felfedezhette, már a címmel is Camus Sziszüphoszára utaltam, és most meg belőle citálok, hogy lássuk a valót:

“…Az öngyilkosságnak több oka is lehet, s általában nem a legnyilvánvalóbb a leghathatósabb. Az ember ritkán lesz öngyilkos hideg megfontolásból (bár elméletileg ez sem zárható ki). Szinte mindig ellenőrizhetetlen, hogy mi váltja ki a krízist. Az újságok gyakran írnak „szerelmi bánat”-ról, vagy „gyógyíthatatlan betegség”-ről. Helytálló magyarázatok. De tudni kellene, hogy aznap valamelyik barátja nem beszélt-e közömbösen az illetővel. Az a bűnös. Mert ennyitől is felfakadhat a felgyülemlett harag és keserűség. Nehéz tetten érni azt a pillanatot, amikor a szellem a halál mellett dönt, a tettből azonban már könnyebb levonni a benne rejlő következtetéseket. Az öngyilkosság – akárcsak a melodrámában – bizonyos értelemben vallomás. Azt valljuk be, hogy az élet túllépett rajtunk, vagy hogy nem értjük… Az élet elvetése azt föltételezi, hogy az ember, ha ösztönösen is, ráébred, hogy ez a megszokás szánalmas, hogy az életnek nincs mélyebb értelme, hogy a mindennapi lótás-futás esztelen, hogy a szenvedés fölösleges… Mi hát ez a megfoghatatlan érzés, mely megfosztja a szellemet az élethez szükséges álomtól? Ha egy világot jól-rosszul meg lehet magyarázni, akkor az a világ otthonos. De ha a világmindenséget hirtelen megfosztjuk minden illúziótól, minden fénytől, akkor az ember idegennek érzi magát benne. Száműzetése végérvényes: nincsen többé elveszett hazája, melyre emlékezhetne, nincs ígéret földje, melyben reménykedhetne…”

Ezzel csak arra szerettem volna utalni, nem azért lesz öngyilkos az ember, mert elfogyott a zsír a kamrából, mint ahogyan nem is azért dönt az élet mellett, mert dübörög a gazdaság. Az ilyen magyarázatok Rétvári elvtársnak és a híveknek esetleg megteszik, megfelelnek a NER egydimenziós világképének, viszont még a Kétfarkúak örökélet-ingyensör kampányígérete is komolyabb, mint a fideszcsürhe gondolatisága, ami nincsen neki.

Most csupán gyöngéden céloztam arra, hogy bunkók ezek, csak, hogy nagyon meg ne sértődjenek. Viszont hogy még jobban megmutassam, ez a kérdés tényleg nem egyszerű és tényleg nem tréfadolog, nézzük, Füst Milán milyen példát mesél nekünk:

“…Hábi-Szádi keleti mágus egyszer így szólt fiához, Tahtúrhoz:
– Egy vadszamár Libyában ezt panaszolta nékem: – mi vagyok én? Egy rongy vadszamár. Még nevem sincsen. Oh, ha én is a teremtés koronája, ha én is ember lehetnék!
– Newyork mellett egy néger így sóhajtott felém: – oh, ha én a teremtés koronája, ha én is fehér ember lehetnék! A zsidók bemennek egy keresztény templomba és mint hibátlan emberek jönnek ki belőle, – oh, ha nekünk is volna ilyen templomunk, ahol leválna rólunk ez a feketeség!
– Nancyban viszont találkoztam egy francia íróval, aki így beszélt: – Oh, ha én egy szép fiatal katonatiszt lehetnék, asszonyok kedvence, és méghozzá milliomos!
– Mindezek után pedig Rochum doktor, egy daliás szép, fehér és fiatal katonatiszt, még hozzá angol ember és orvos, egy délelőtt Edinburgban agyonlőtte magát. És ezt írta búcsúlevelében: – angol is vagyok, gazdag is, fiatal is, és én mondom nektek: nincs ocsmányabb, szerencsétlenebb állat e földön, mint a teremtés koronája, az emberi lény…”

Egyetlen kérésem van csupán: ezeken gondolkodjunk el, miközben a rádióból Rétvári szól. Elleszünk vele estig, ezért kezeskedem.

Komoly, kézzel írt (4.)

Tisztelt szerkesztőség!

Köszönöm szíves levelüket és a csomagot. Főleg az ételküldeményt, benne a kolbásszal, amelyet, mint írják, maga Orbán Viktor töltött a saját kezével. Ez, amilyen mérhetetlen öröm, akkora gond és felelősség is nekem. Biztatást ad ezekben a vészterhes időkben, megerősíti a hitemet, de próbára is bocsát, mint az úr Ábrahámot, mert ilyen ereklyét meg én nem ehetek, mert elkárhozok. Tabernákulumban a helye, Orbán Viktor fröccsöntött szobra, és a minden bizonnyal általa kiköpött szotyolahéj mellett, becsomagolva a tőle kapott konzultációs levél borítékjába, bár ez utóbbi kissé viseltes.

Így lesz, megőrzöm a kolbászt, csak félek, megpenészedik, de ez legyen az én gondom, ugye. Beszéljünk inkább a feladatról, amelyet magam választottam ugyan, mégis úgy érzem, a mindenható testálta rám, akárcsak a kolbászt. Magnót, mikrofont megkaptam, köszönöm, szükség azonban momentán nincsen rá, ezek hárman ugyanis, mint ismeretes, K. József, a hentes, J. Miklós, hajdani vasutas és M. István, volt történelemtanár, ahogyan azt tudhatják, már sportot űznek a bosszantásomból, kihasználva szorult helyzetemet. Már nem is sutyorognak a lépcsőházban, hanem ordibálva szidják a rendszert, nem is titkolva gyűlöletüket.

Sőt, csatlakozott hozzájuk Mária néni is, aki eddig nem tűrte a hangoskodást az ajtaja előtt, most azonban gyakorta közéjük áll, hallani a vércse-hangját, járókeretének kopogását, sőt, olykor ő a leghangosabb és a legmocskosabb szájú, hogy nem győzöm vetni a keresztet miatta. Orbán Viktort aljas gazembernek, tolvaj nácinak, trottyos majomnak titulálják, sőt, hájas seggdugasznak. Mi ez, ha nem felségsértés, egyszer el is pityeredtem miatta, nem bírtam tovább, és a csukott ajtón át kikiabáltam, hogy megveri őket az Isten, sírnak még, ha senki sem látja őket. De szerintem Mária néni az ajtómhoz vágta a járókeretét, mert a durranás után ő ordította, hogy kuss, patkány.

Már kocsmába sem járnak, reggel fölszerelkeznek a piacon borból, Mária néni meg a mandulalikőrjét osztogatja nekik. Ha bármely lakó elhalad, azzal udvariasak, előzékenyek, csak én vagyok a kitaszított. Úgy kell kilesnem, mikor csitulnak el, mikor alszanak kicsit, hogy az újságomért kisurranjak, valami emberi szót olvashatni sikereinkről és Orbán Viktor küzdelmeiről, amellyel minket védelmez, bennünket óv és rólunk gondoskodik szerető atyánkként. Ez tartja bennem a lelket, és híradóink, meccsek közbeni egyperceseink higgadt, őszinte hangja, olykor-olykor Nógrádi úr, Bakondi úr megnyugtató elemzései a migránshelyzetről, kerítésünk állapotáról és az úton lévő milliónyi terroristáról.

Néha szétnézek az utcában a gukkeremmel, ilyenkor Hende Csabának álmodom magam, tőle véve vitézségből formát, s ahogy ő, én sem látok semmit soha. Csak hallom az autók zaját, sejtem a szél zúgását, az emberek sietős szavait. Az utca állapota egy tízes skálán nyolcas. A szemét büdös kicsit, mert már ritkábban viszik, és a ház falán a hányások szaga sem ideális, olykor a kátyúkban kitörő bokák roppanását hallom, ebből fakadó sikolyokat és kurvaanyázást, de akkor épp a polgármesterünket szidják, az ő böcsületébe gázolnak, mert nem lehet minden tökéletes. Itt, a lépcsőházban viszont akkor tört ki a botrány, amikor a parlamentben.

Először nem is tudtam, mért ordítanak, a valahai hentes mért készül lapátkezével beszakítani a falat, Mária néni pedig mért szidja sikoltozva Kövér urat, mert a rendelkezésemre álló televízió és rádiócsatornákon csak azt hallottam, hogy a parlamentben zavartalanul nagyon fontos törvényeket hoznak meg. Csak estefelé, amikor a lépcsőházban már teljes volt a tombolás és a zűrzavar, akkor tudtam meg, hogy a sorosista képviselők puccsot terveztek, magát Orbán Viktort fenyegették síppal és csúnya nézéssel, hogy a testőrséget is be kellett vetnie, hogy Áder úrnak egyenesen kérdést tettek fel, de ő bölcsen és higgadtan, szó nélkül távozott. Így is kell ezekkel, férfiasan.

Viszont elszabadult a pokol, mert ezek valami álomvilágban élhetnek. Tüntetésekről, vonuló munkásokról, szabadságról kiabálnak, míg én annyit tudok, hogy pár anarchista készül meggyalázni a Szent Koronát, megszentségteleníteni a Kossuth téri kisjézust, támadják keresztény hitünket és meggyalázzák az Ádventet. A baloldali médiatúlsúly ezzel szemben azzal eteti őket, hogy Budapesten elégedetlenek az emberek, pedig csak részeg garázdák, mint ezek is a lépcsőházban. Söpredék, kommunistaliberális sorosimádók, sátánfattyak, idegenszívű hazátlanok. Eláradt a gonoszság áldott hazánkban, a tettek ideje van most tehát.

Az én lehetőségeim szűkösek, ezért magamhoz vettem a partvist, egy födőt pajzsul, egy fazokat sisaknak, meg egy Fa sprayt, hogy azzal vakítom meg őket, ha muszáj, mert ez már háború. Föltéptem a bejárati ajtót, és elébük ugrottam, de nem az történt, amire számítottam. A hajdani történelemtanár rám kiáltott, hogy fapapucs, amitől úgy ledermedtem, hogy elvették a partvist, a födőt, letépték a fejemről a fazokat és kiteperték a kezemből a sprayt is, majd visszalöktek a lakásba és rám csapták az ajtót. Mária néni még utánam kiáltott, hogy faszfej. Most itt állok, és már nemcsak éhes vagyok, de büdös is. Mégsem adom fel, majd jelentkezek.