orbán viktor – Oldal 2

Bodzaszörp

Németh Szilárdunk, úgy is, mint hadvezér, a rezsik őre és görög-római filozopter, egyúttal a hit őrizője, most kovászos uborkát pancsolt, ezzel örvendeztetve meg a bávatagokat, a hívőket és engem. A koviubi jó a velőspacalhoz, dobostortához, mindenhöz, de leginkább a szervilizmus savanykás trutymója. Amióta a kedves vezető is ilyennel pózolt, vitte be a dolgozójába, lehet jó pontot szerezni, ha magunk is koviubiban utazunk. Az ember, de leginkább Németh Szilárd setétsége végtelen, ha a kedves vezető szart szopogatna idvezült arccal, ezek rendelnének két szippantós kocsival. Az ő nyomoruk, viszont az ország nívója.

Mint ahogyan a disznóvágás, kolbásztöltés, pálinkafőzés, szotyolapökködés is. Nincs ezekkel gond, ha a manus a budija sarkában hódol nekik, de ehhez kár volt a várba költözni. Igaz, a freskók le lettek meszelve, az unoka ott rollerezik, már csak néhány csirke meg kacsa kellene az erkélyre, hogy készen legyen a festmény. A tragédia mindebben mégsem ez, hanem az érzet, a látvány, hogy az ország elfoglalása után ezek kezdik magukat lakájosan érezni benne, alakítják át a várat – és mindent – a nívójukra, aggatják a sparhelt mellé a hímzett falvédőt, csak hozzá kakastollat tűznek a csákójukra, és leginkább ez nincsen jól.

A koviubi tegnap a diplomáciában is szerepet kapott, jutott belőle egy üveggel a szlovák miniszterelnöknek is. Ezt állítólag Orbán szottyantotta saját kezűleg, voltak régebben fotók is, ahogyan a karmeliták folyosóján cipeli a tejfehér folyadékkal teli üveget, de azt elbaszhatta. Mert az a darab ilyen egyenes falú készség volt, míg Igor Matovics kis hasas üveget kapott nemzeti színű pántlikával. Mindebben nem is ez az érdekes, hanem, hogy viszonzásképp a kedves vezető meg bodzaszörpöt kapott. Ami szintén szép gesztus. El tudom képzelni, ahogyan szerveződött a nagy találkozó, jöttek-mentek a levelek, hogy ez a Matovic hozzon magával valami nagyi lekvárját.

Ezek csudálatos mesék, amikor a nép egyszerű és vagyontalan gyermeke saját készítésű ajándékkal lepi meg a kis pajtását, nincs is ennél szebb a világon. Ráadásul és pláne hogyan zabálják ezt a kézcsókos matrónák, a röfijüket mutogató nagyik, az egymás talpain tapodó ifjak és szüzek, valamint a nemzetért gőgicsélő kisdedek. Azért kíváncsi lettem volna a szlovák csinovnyik képére, amikor a magyar külügy értesítette, meglepetésként küldjön a főnökkel valami házi készítésű izét, és ő pedig hülyék ezek nyugtázással csomagolt el ennek a Matovicsnak egy kis bodzaszörpöt, hogy ne maradjon szégyenben vendéglátója és a sajtófogyasztó nagyközönség előtt.

Én szeretem a színházat, de nem Orbán kaliberű színészekkel, illetve azt nem, ha díszletnek vagyok használva benne. Mert ugyanis azok vagyunk mindahányan. Két kézzel mutogatnak ránk magyarázkodva, hogy mi ugyan hülyék vagyunk, de ők választottak, egyenesen igénylik ezt, enélkül boldogtalanok, tehát mindenki fogja be a pofáját. Nem csoda, ha a magyari embert lassan de biztosan furán kezdik méregetni a nagyvilágban, keresik, hová tette a kumiszt, és csodálkoznak, ha késsel-villával tud enni, persze egy sztyeppei kipcsaktól mi mást is várhatnának. Mucsa, budikirályság, malom alja, fokos, csíkos gatya, bamba társak.

Tegnap a városomban fényes nappal, egy templom melletti padon halt meg egy hajléktalan. Órákat feküdt ott, jártak-keltek körötte az emberek, míg felfedezték, hogy valami nem stimmel. S amikor a mentősök sikertelenül próbálták újraéleszteni, a decens úri közönség, tán istentiszteletről jövet szidta az elhunyt édesanyját, hogy ez is iszik vagy ivott, esetleg szívott, épp ki nem mondva, hogy nem kár érte. S ugyanők azok is, akik elalélnak, amikor szívbéli szerelmük a várban koviubit cserél bodzaszörpre, hogy ez milyen emberi, mennyire zabálni való a mi kedves vezetőnk. Nem tudom, érezhető-e az a szükségszerű kapocs, ami itt a dolgok között van.

Hogy az igénytelenség miképp vált át embertelenségbe, milyen úton válik a szellemi és lelki restség sátánivá, még ha gyermeki arcát mutatja is. Ez a legveszedelmesebb és a legaljasabb, a gyerek fejét cirógató diktátor, a bratyizó vezér. De, hogy Németh Szilárdtól indultunk el, térjünk is vissza hozzá, a pacaljához és az uborkájához. Azon gondolkoztat el sudár alakja, hogy vajh, miért olyan sikeres a rendszerben, amely teremtette őt. És, hát, ezért, az ilyen koviubis pörformanszokért. Így hát, én nyájasom, olybá tűnik, ha boldogulni szeretnél, gyárts te is uborkát, vagy legalább bodzaszörpöt, és előtted is megnyílik a mennyeknek országa. Ami maga a pokol.

Godot a lukban

Miniszterügynök elvtárs esztétizált, moralizált és lebuktatta magát, midőn a V4-ekkel dőllesztette a gyomrát. Szeretem, amikor kirándulásokat tesz az elvont gondolkodás szövevényébe, ha ugyan jól nem is áll neki, de legalább megpróbálja. Két, számára ismeretlen fogalmat vett a nyelvére, abszurd és morál, de nem sikerült ezeket megfelelő kontextusba helyeznie. Ha én volnék a tánctanára, javasolnám neki, hogy a krumplileves legyen krumplileves, a harsonaszó az harsonaszó, a pacal pedig pacal. Velővel.

Miniszterügynök elvtárs abszurd elemeket vél fölfedezni az Unió helyreállítási alapjának elosztási elveiben, mint mondja, morális probléma benne, hogy a gazdag országok többet kapnak, mint a szegények, ezen még dolgozni kell. Így biccentett némileg jóváhagyólag, konstatálva mintegy, hogy van lóvé, már csak meg kell szerezni valahogyan. Ez az abszurd morális probléma azonban szíven ütött, mintha ott álltam volna hirtelen a katedrán megint, szemben a tudásra szomjazó kisdedekkel.

Hogy egy pénzügyi táblázatban miniszterügynök elvtárs abszurditást lát, az messze vivő tehetséget mutat. Olyat, mint amikor Szabó Lőrinc szerelmét komcsi fenyegetésnek állítja be, vagy nem létező dakota törzsfőnökök bölcsességeit adja elő. Tényleg utánozhatatlanul egyszerű a manus, ám azt bízvást kijelenthetjük, nem az az abszurd, ami neki nem tetszik, sokkal inkább az, amit ő művel. Sőt, mi több, teljes nyugalommal állíthatjuk azt is, Neria olykor már a szürrealitás mezsgyéjére téved, és akkor érünk igazán haza.

Az abszurdban nincsen lineáris cselekmény, ahogy miniszterügynök elvtárs ideológiai kacskaringóiban is ezt látjuk. Ebben a műfajban ritkák az ok okozati összefüggések, Neria is következmények nélküli ország, a dumák itt is képtelenségek, csurig logikai tévedésekkel, közhelyekkel és trivialitásokkal. Egy Beckett vagy Ionesco itt megnyalná a tíz ujját, még csak ferdíteniük sem kellene a valón, és olyan tökös abszurd darabok születnének, hogy ihajj.

Itt van mindjárt, nekünk ez a legújabb alagút, amit egy kisvakond áshatott a kantáros nadrágjában, most pedig mutogatják a csapott fejű népeknek, mint a nemzetre leselkedő veszedelem ékes bizonyítékát. Ennél több már nem is kell, ebből egy irodalom szakkörös ötödikes is pengés abszurd egyfelvonásost tudna rittyenteni, ügyelve a bevezetés, tárgyalás, befejezés hármas egységére, kihasználva viszont az ugráló idősíkokat, belefoglalva tán a párhuzamos univerzumokat is.

Viszont a dolgozat elcsúszhatna a szürreális felé is, J. A. Medáliák-ja mintájára a kisvakond énekelhetné: kisvakond voltam, jámbor és szegény, hűvös és bölcs lukakat fúrtam én, a labdán álltam, s csákányommal ott, megsimogattam a Holdat a Napot – és így tovább egészen addig, hogy borostyánkőbe fagy be az ügyész, fekete frakkjában guggolva kinéz…Mert minden lehet. De beszéljünk még pöttyet a kedves vezető morális aggályiról is, mert ez ugyanis szintén nagyon érdekes jelenség.

Nos tehát, maga az, hogy egy szövegkörnyezetben szerepel a morál és Orbán, már maga móka és kacagás, az abszurd, mi több, a szürreális maga. Mert ugyanis, ha már itt tartunk, a szürreális, amikor önmagukban megálló és valóságos képeket teszünk egymás mellé úgy, ahogyan az a valóságban lehetetlen volna. Példának okáért a lovagló víziló, vagy a röpködő nikkel szamovár, illetve a moralitással rendelkező Orbán. Dali ecsetjére kívánkozó témák, tessenek elképzelni a morális Orbánt lobogó hajjal.

S hogy igazam van, ezzel mutatom: térjünk vissza a kedves vezető uniós költségvetési gondolataihoz, mikor is kijelentette, hogy a pénzek rugalmas felhasználásra van szükség. S míg dolgozatunk elején konstatáltuk miniszterügynök elvtárs elégedett biccentését, hogy van lóvé, itt megmutatkozik abbéli óhaja is, hogy azzal ő azt csináljon, amit csak akar. Innen minden abszurditás és morál, s ahogyan körbe értünk, előttünk áll az egész nyüves magyar valóság kisvakondostól, Orbánostól, szürreálisan.

Cien años de soledad

Eléggé lehangoló, látni és hallani, hogy miniszterügynök elvtárs nem olvas, csak beszél. Egyre többet, s pláne még miket. Ha most kellene a beszédeiből összeállítani egy kötetet, ilyen harcászati kézikönyv kerekedne belőle zupás őrmesterek számára, az ő szókincsükkel, nívójukon és habitusukkal. Mint tegnap is, amikor turulszobrot avatott a trianoni ünnepkör utójátékaként, mint nemzeti politika. Nem idézném, csak szavakat belőle, az is épp elég megismerhetni azt a végtelent, ami benne leledzik: csapás, támadás, csatatér, golyó, kardvas, vérveszteség, katonák, döntő ütközet, vérveszteség, győzelem.

Mindez keresztény maszlaggal leöntve, amitől olyan lett az egész, mint amikor Svejk ministrált a tábori misén a fontra induló katonáknak. Ezen túl, mint tapasztalhattuk, gondjai akadnak az idézetekkel. Szerelmes verssel komcsizik, Wass Albertet delirál mindenhová, ilyenek. Tegnap nem idézett, csak utalt, de ezt se nagyon kellett volna, s nem azért, mert zokon veszem, hogy a mocskos mancsával Marquez mesterhez ért, hanem, mert ebből is szarul jön ki. „A száz év magány korszaka véget ért, ismét vannak szövetségeseink, jó szomszédaink, akikkel együtt készülhetünk a jövőre.” – mondta miniszterügynök elvtárs, s nekem más dolgom nem akadt, mint tiszta forrásból megmutatni, hogyan is ér véget a száz év magány. Tessék, gyerekek:

„…Melchiades az eseményeket nem az emberek megszokott időrendjében helyezte el, hanem úgy sűrítette össze egy évszázad mindennapos epizódjait, hogy ugyanabban a pillanatban együtt legyen érvényes valamennyi. Most Aureliano e leleménytől elbűvölve, hangosan, kihagyások nélkül olvasta az enciklikákat, amelyeket maga Melchiades kántált el Arcadiónak, s amelyek valójában a kivégzését jövendölték, és rátalált arra a jóslatra is, hogy meg fog születni a világszép leány, aki testestül-lelkestül felszáll az égbe, és elolvasta a két meghalt ikertestvér származását, akik lemondtak a pergamenek megfejtéséről, nemcsak tehetetlenségből és állhatatlanságból, hanem azért, mert korai volt a próbálkozásuk. De Aurelianót itt már cserben hagyta a türelem, alig várta, hogy a saját eredetéhez érjen, és átugrott egy részt. Ekkor támadt fel a szél, lágyan és langyosan, és múltbeli hangokat hozott, ősi gerániumok suttogását, a legszívósabb nosztalgiáknál is régebbi csalódások sóhajait. Ő észre sem vette, mert éppen akkor jutott el az önmagához vezető első nyomokig egy bujálkodó nagyapában, akit a léhaság a délibábos sivatagba hajtott, hogy megkeresse a gyönyörű lányt, és aztán sohase tegye boldoggá. Aureliano felismerte, majd tovább haladt származásának titkos útjain, és rátalált arra a pillanatra, amikor skorpiók és sárga pillangók közt megfogant az alkonyi fürdőben, ahol egy kétkezi munkás csillapította kéjvágyát a szeretőjével, akit a lázadás hajtott a karjaiba. Úgy elmerült az olvasásban, hogy nem is érezte a szél második rohamát, amelynek cikloni ereje kitépte az ajtókat és az ablakokat, lesodorta a ház keleti szárnyának tetejét, és elszaggatta az alapzat gyökereit. Csak ekkor tudta meg, hogy Amaranta Ursula nem a nővére volt, hanem a nagynénje, és Francis Drake csak azért támadta meg Riohachát, hogy ők ketten a vér legtekervényesebb labirintusain át egymásra találjanak, és világra hozzák azt a mitológiai állatot, amely majd véget vet a nemzetségnek. Macondo már félelmetes por- és romtölcsér volt a dühöngő bibliai orkán örvényében, amikor Aureliano megint átugrott tizenegy oldalt, hogy ne vesztegesse az idejét nagyon is jól ismert eseményekre, és azt a pillanatot kezdte megfejteni, amelyet épp átélt, egyszerre haladva a megfejtésben és az átélésben, prófétai szemmel látva önmagát a pergamenek utolsó oldalának megfejtőjeként, mintha egy beszélő tükörbe pillantana. Aztán ismét átugrott néhány sort, hogy a jóslatoknak elébe vágva megtudja halála időpontját és körülményeit. De még mielőtt elért volna az utolsó verssorhoz, már tudta, hogy soha többé nem lép ki ebből a szobából, mert úgy volt elrendelve, hogy a tükrök (vagy trükkök) városa szétszóródik a szélben, és kihull az emberek emlékezetéből, mihelyt Aureliano Babilonia végez a pergamenek megfejtésével, és hogy mindaz, ami írva vagyon bennük, öröktől fogva és mindörökre megismételhetetlen, mert az olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik még egy esély ezen a világon…”

Nos hát, ennyi.

Nemzetológia

Kövér bácsi megint kiszabadult a palackból, és azt hitte, mond valamit. Olykor korbácsos tanító bácsi ő, a szertelen képviselő pajtásokat rendszabályozza, máskor pedig filozopter, amit nem nagyon kéne, mert az ország nem kollégium, ahol böfögve lehet álmodozni, aztán meg úgy tűnik, mégis de. Kövér bácsi a filozopter énjét vette elő a Magyar Művészeti Akadémia emlékülésén, és azzal nyitott, hogy a “tanuljunk meg önmagunk lenni, és a merjünk nagyot álmodni gondolatát teszi a közösségi cselekvés vezérfonalává”.

Az ilyen dumák, amiknek az ég egy világon semmi értelmük nincs a lózungok pufogtatásán kívül, az MSZMP Központi Bizottsága Társadalomtudományi Intézete ifjúságkutató csoportjának segédmunkatársaként tapadhattak rá. Önmagunk lenni, nagyot álmodni, közösségi cselekedni, vezérfonal: KISZ taggyűlés nagyjából, de ezt csak azért említettem, hogy látszódjék ennek fényében a kontraszt, miszerint kies hazánkban “soha ne lehessen többé mást, mint nemzeti politikát folytatni”. Hogy ez mi, azt konkrétan nem tudom, de ezt is ő mondta a KISZ-es duma mellett.

Az, hogy disznóólba bejelentett, magyarul sem tudó ukrán nyugdíjasok szavaznak ránk, vagy, hogy futballakadémiát csinálunk Szerbiában, netán a Csiki sör tulajdonosát tömjük közpénzzel, Tusványoson szidjuk a Gyurcsány kurvaannyát, vagy talpaink egymásra lépvén zokogunk a Nélküledet hallgatva, hogy ez-e az önmagunk levés és a nemzeti politika, azt én nem tudom, mert nem is tudhatom. Csak annyit látok, hogy fideszista nagyjainknak elkezdett gőzölögni a feje, és ilyen nemzeti kijövések szállnak elő belőle. A dolgot Antall József kezdte egyébként, mint emlékezhetünk.

Köszönjük neki a mai kuplerájt, mert ugyanis ő lett először tizenötmillió magyar miniszterelnöke, ami közben a néhai Fidesz kivonult a parlamentből. Látta azonban Orbán Viktor, hogy ez a zsigeri politizálás hatalmat ér, így ma ő az Univerzum minden szegletében megbúvó magyaroknak nem is a miniszterelnöke, hanem istene és papja egy személyben. Szóval az a gőz, ami most Kövér elvtárs szájából sípol elő, Antall idejében sűrűsödött össze, csak, hogy lássuk a folytonosságot a történelemben. Az ő idejében kerültek elő a szekrényből a bocskais bohócok.

“Trianon óta nemcsak a nemzet egyharmada van kisebbségben a külhonban, hanem Magyarországon még mindig kisebbségben van a nemzeti politika is”. – ezt megint Kövér elvtárs hangoztatta, ami megint nettó hülyeség, és idézni csak azért volt szükséges, hogy lássuk – és gondolom, nem tévedek nagyot – mostantól ez lesz, nemzet, nemzet hátán, a szügye alatt meg a felhőben. Mert ugyanis eddig is az volt, látva a nemzeti dohányboltot meg a nemzeti kutyaszart, ám a nemzet fogalmát most, a Trianon 100 projekt kapcsán adta meg Gulyás elvtárs.

Valami ég és föld között lebegő bigyó lett a nemzetből, egy spirituális izé túl minden érthető köznapi dolgon, amelyet – és ezt a NAT egyik kártékony atyja, a borzalmas Takaró Mihály próbálta megfogalmazni – a magyarságon keresztül lehet abszolválni, ami szerinte erkölcsi fogalom és érzelmi erőfeszítés. Értem én, hogy lebegni igyekszünk, hadonászunk a nagy szavakkal, aztán belehullunk a semmibe, és nem marad ott más, mint az üres pátosz. A magyar és a nemzet ilyen félig már vallási köntösbe öltöztetett lufi, ami előtt le kell borulni, mert csak.

Mezővárosok és vármegyék világa kérlek alássan nagyságos úr, bő gatya, fokos, perzekútor, no meg a deres. Ez a nemzeti politika, ami a XXI. században nem csak anakronizmus, hanem a halál maga. Most már tényleg megérkeztünk a Horthy világba, ami nem csak embertelensége és tévútja miatt volt tragikus már akkor, és még mennyire az száz év után, hanem szellemi restsége okán is, amikor a teljesítmény vagy a gondolat helyett elég volt annyi: magyar, nemzet, mint ahogyan elég most is, csak épp ez nem vezet sehová.

A NER gazdasági, társadalmi, szellemi, erkölcsi csőd. Zsákutcás, sehová nem vivő kísérlet, amely, ha valami módon nem lehet megfékezni, tragédiához vezet. Nem afféléhez, hogy éhen halnak benne az emberek – ahhoz is –, hanem, hogy olyan álomvilágot delirálnak az ilyen Kövér félék, aminek a végén pogózó agytörzsi lények már csak annyit bírnak majd kinyögni, magyar, a román paraszt meg, amikor felfogadja őket idénymunkára, annyit mond neki, nem értem, és a kezébe nyomja a kapát, hogy saraboljon, ahogyan Horthy gazdatisztjétől tanulta.

Popzene

Hála a jó és kegyelmes Istennek, elkészült, valamint közkinccsé is vált rögvest a Nélküled című fidesznemzeti himnusz angol nyelvű változata. Épp tegnap történt meg a csoda, amikor hajnaltól késő éjszakáig vagy még azon is túl Trianont nyáladzott minden és mindenki. Az új, angol nyelvű opus igaz, hogy felcsúti akcentussal készült, de ettől van meg neki az a diszkrét bája, hogyha egy jóravaló amerikai tehénpásztor vagy angol földműves meghallja, legalább halálra röhögi magát. Olyan mucsai ez is, mint a Fidesz, és voltaképp, mint a NER. Azt mondják róla, ez az összetartozás dala.

Tegnap reggeltől estig tartozott össze mindenki, viszont erről nem ártana tudni azoknak, akik szerint a fideszista kétmillión kívül nincsen más a nemzetben. A helyzet, ha nem is reménytelen, de legalább teljesen kilátástalan, mert ugyanis Trianon ma, mint olyan, szélsőjobboldali tálalásban ismerhető meg csupán, ilyen ismeretei lehetnek róla a nemzetnek. Mind az egész hatalmasnak. Ebben pedig minden kórság és nyomor Kun Béla és Károlyi műve, viszont az ő egyenes ágú leszármazottjuk Gyurcsány meg az összes többi, aki, illetve akik azóta is egyfolytában rontanak rá a nemzetre.

Nos, ehhez képest állította meg Karácsony tegnap egy percre a buszokat, itt, az én városomban pedig akkora összeborulás volt a pártok fölötti ünnepben, hogy az embert elöntötte a hányinger, mint Roquentin urat Bouville-ben. Bár ahhoz neki egy szaros papírdarabra vagy lila nadrágtartóra volt szüksége, míg itt, minálunk elég csak elmerengve körülnézni. S hogy a sorosisták jól viselték magukat a tegnapi hazugságözönben, sőt, még be is álltak a sorba, megkapták a kedves vezető vállveregetését, meg is érdemelték, most biztosan szélesen mosolyog a szájuk.

Emelték az álságos ünnep fényét, és öntöttek pár vödör betont Orbán lebonthatatlan talapzatába. Bírom én ezeket a fiúkat, csak nem tudják, mit cselekszenek, vagy nekik sincsenek elveik. Mert azért megmutatnám, mihez adta jóváhagyólag a képét a gazsuláló ellenzék. Gulyás miniszter kijelentette, hogy a nemzet az más, mint az állam, amivel nem mondott hülyeséget, ezt minden óvodás tudja. Viszont és ellenben a nemzet fogalmát elemelte, szakralizálta mintegy, ami felfogás a fundamentuma a fasiszta nacionalizmusnak és sovinizmusnak, meg sok minden másnak.

No most, ha egy Orbán-vállveregetésért ebbe megéri beleállni, akkor nem vagyunk egymáshoz valók, mert nem kellene egy bizonyos szint alá süllyedni. Ezt a szintet pedig – hogy visszatérjünk kiinduló tételünkhöz – a Nélküled képviseli, amely műalkotás arról szól, hogy adjuk át magunkat a szenvelgésnek, hallgassunk lassú, nyújtott hangon elszenvedett dalokat arról, hogy nyakig a szarban vagyunk, fejjel lefelé, de ez mind más hibája. Ez a dalocska vagy mi a rosseb egy tőről fakad a nemzetállam ideájával, ami, hiába hajtogatja maga Orbán elfehérült szájjal, maga az anakronizmus.

Épp abban a korban, amikor már nemcsak ez elavult, hanem maga az állampolgárság fogalma is okafogyottá válik lassan. Ilyen közegben óbégatni az elvesztett tartományról, ráadásul száz év távolából, nos, ez mindennek nevezhető, de felemelőnek semmiképp. Félreértés ne essék, ami tegnap történt az összes médiumban, meg a kismaci farkában is, a Fidesz és csatolmányai előadásában egyáltalán nem meglepő. Ami elgondolkozásra késztet az az úgynevezett ellenzék simulása, akik ezek szerint nem elég tökösek, vagy nincs meg a kellő tudásuk ahhoz, hogy kijelentsék, ők ebben nem vesznek részt.

Tegnap az egész ország alámerült Orbán traumatizált pöcegödrébe, közösen megvizsgálták a köldöküket, és megállapították, kellőképp szöszös és dohos. Ennek az esszenciája pedig a Nélküled, pláne tájnyelvi angolul, ami kábé egy szinten van Kovács Kati – amúgy Tompa Mihály – szívet cseréljen, aki hazát cserél nyáladzásával, mert minden egyformán popzene. Arra a kádári népek és elvtársak aléltak el, erre meg az orbániak, az a diktatúra is olyan falvédős nívójú pitiáner volt, mint ez, és mind a kettőben van olyan, aki jól érzi, érezte magát. Sőt, olyan is, aki egyszerre. Ők a leghangosabb keresztények ma.

Ereszkedj le kutyába

Tegnap a kutyások megint festettek, ezúttal egy metrószellőzőt, és megint nyektették őket a rendőrök. Be ugyan nem vittek senkit, de meggondolva a dolgot hajnalban akárkit elzsuppolhatnak, mindenkinek megvan a kartotékja, okot pedig akármikor lehet találni, ha J. A.-ra tetszenek gondolni, akinek a szobra is büdös volt ezeknek. Hogy a rendszer jogilag instabil, az mutatja, nem lehet előre tudni, miképp reagál majd egy járdafestésre, dudálásra vagy rasszista cigányozásra, leginkább úgy tűnik, attól függ, milyen napja van, hogyan ébredt.

Persze, ahol alkotmányként funkcionáló alaptörvényt lehet hetente módosítani, visszamenőleges vagy személyre szabott törvényeket lehet hozni, ott az ilyesmin csodálkozni nem kell. Hogy egy járdafestés, buszváró-állítás, dudálás bűncselekmény lehet, illetve nem lehet gusztus vagy hangulat szerint, ott az a hatalom ki nem mondott szándéka, hogy az alattvaló mindentől féljen. S erre két egészséges reakció van, csengőfrászban él a manus, tényleg mindentől retteg, vagy pedig már semmitől sem, ami a hatalomra nézvést járhat nagyon kellemetlen következményekkel.

A forradalmak azonban ritkák, és hiába az utólagos tudományos magyarázatok ezekre, hogy régi módon élni meg kormányozni, mennyiség, illetve minőség, ezek csak a fideszistáknak valók a marxista esti egyetemen. A dologban mindig a spontaneitás a lényeg, úgy, mint a Camus által megénekelt öngyilkosságban. „Szinte mindig ellenőrizhetetlen, hogy mi váltja ki a krízist. Az újságok gyakran írnak „szerelmi bánat”-ról, vagy „gyógyíthatatlan betegség”-ről. Helytálló magyarázatok. De tudni kellene, hogy aznap valamelyik barátja nem beszélt-e közömbösen az illetővel. Az a bűnös. Mert ennyitől is felfakadhat a felgyülemlett harag és keserűség.”

Ha emlékszünk az internetes tüntetésre, ami a legnagyobb volt az Orbán uralom alatt, ki gondolta volna, hogy épp akkor és amiatt szakad át valami, mint ahogyan Antallt is meglepetésként érte annak idején a taxisok elementáris erejű felháborodása. Az ilyeneket kiszámolni és modellezni nem lehet, csak utólag elemezni a semmi tudású politológusoknak, akik képesek mindent és annak az ellenkezőjét is kiolvasni a társadalmi folyamatokból, ilyképp nem különbek egy tenyérből jósoló cigányasszonynál. Ne higgyünk a politológusoknak és elemzőknek, de ne higgyünk nekem se.

Csak annyit lássunk, hogy mit visel nehezen a hatalom. Alapvetően az orbáni diktatúra a pitiánerség diktatúrája, a velőspacalé és az erkélyen iddogálásé, mást nem akarnak, mint lopni, és ehhez találták ki a kereszténységet meg a nemzeti lózungos pátoszt. Sajnálatosan minden olyan készség, ami ezt őrizni hivatott, pénz, paripa, fegyver, rendőrség, katonaság, és minden a világon megingathatatlanul a kezükben van, így más mód nincs, mint karcolásokat ejteni a hatalom monolit struktúráján, és ez a dudálás meg a járdaföstögetés.

Illetve még sok minden, ami nem fér bele az operettes világukba, a rózsaszín haj, meg mindenféle illetlen zenék, amelyekkel annyit lehet elérni, hogy ne adják rá az emberre a tábori szürkéjüket, tulajdonképpen a szabadság lázadása a porosz egy ütemre lépés ellen. Minden olyan, ami megőrzi az ember identitását, ha az pár színes paca a betonon, akkor az, ha egy koncert, ahol nem, vetítenek előtte Orbán kisfilmet, akkor az, de legfőképp a törekvés arra, ha már nekünk mindegy, arra ügyeljünk, hogy a gyerekeink agyát ne darálják le vagy ne főzzék bele a pacalba.

Elég szar ügy kimondani, hogy ennyi maradt tíz év orbánság után, de, ha ezzel szembenézünk, már megtettük az első lépést a szabadulás felé. Így tehát, menjünk le kutyába. Ám figyelembe véve a speciális körülményeket, ne a Petőfi által megénekelt oldalba lőtt módon, és ne is Hobó módján, hogy „ereszkedj le kutyába, légy a kutyák királya, ne királyok kutyája” – mint emlékezhetünk, hanem kétfarkú mintára, pingálni a szürke diktatúrát. Ez a lázadás aeterno modo, avagy sub specie aeternitatis, ahogyan a művelt kipcsak mondja.

Óriás leszel

Azt révedezte, hogy illetlenül ne mondjuk, delirálta tegnap a kedves vezető baljában késsel, a jobbik kezében villával szórakozottan babrálva a velőspacallal, s mindeközben nyaligálva ajkait mintegy előre vetítve a kulináris élvezeteket, vagy épp kényszeresen, mint kórok mutatója, szóval azt mondta, hogy: „Megmondom őszintén, falusi ember vagyok, de úgy neveltek világ életemben, hogy egy nagy nemzet gyereke vagyok, így gondoltuk Felcsúton is, Alcsúton is, hiába voltak itt a ruszkik. Ha kormányzok, azt szeretném, hogy minden magyar azt érezze, nagy nemzet vagyunk.”

Mindeközben turbékoltak a gerlék, kacsintott a csalfa nap, és felhők szálltak az égen. Ezt se feledjük, ahogyan szemeink előtt megjelenik a kedves vezető, midőn kormányoz, a népekbe pedig beléhasít a felismerés, a nagynemzeti lét nyila, s megszíják a népek odvas fogaikat, csámpás talpuk egymásra tapod, s ezt erősítvén természetszerűleg kinyílik a pitypang, mint nemzeti sorskérdéseink tudója, őre és szimbóluma is, valamint kisnyúl. Ha most gonosznak tűnünk, az a valósággal való szándékos egyezés bizonyítéka, mert nem kedveljük hősünket egyáltalán egy kicsit sem.

Vannak érzékenységek, mondják erre a kétkedők, van tisztelet és tekintély, s mindaközben, hogy ezt készséggel elismerjük lelkünkben, eszünkkel tudjuk az igazat, hogy de hát ennek? Ilyeneket kérdezett özv. Kányásiné is, amikor még élt az ura, s ő a kocsmából megtérvén, taknya-nyála összefolyván, beszarva és behugyozva magunk közt szólván, állította, hogy a teremtés húgyos koronája ő, akit megillet a tisztelet. Ekkor, ilyen alkalmakkor kérdezgette Kányásiné, akkor még nem özv. önnön tükörképétől ezt: de hát ennek? Majd tagadón megrázta fejét, és hagyta fetrengeni az urát a mocsokban.

Tisztelet, érzékenység, olyan bizonytalan fogalmak ezek, amelyek azt sem tudni, mit takarnak, s valljuk meg, ahogyan elképzeljük a suttyó kedves vezetőt az alcsúti tyúkszaros udvaron, ahogy álmában vezeti, kormányozza, mint valami jaguárautót, sevroletet vagy fekete pobjedát a nemzetet, s mindeközben kap egy maflást a baromfipöttyös fűben, majd húzgálja a rövidgatyája kantárját, pityereg, és a sós könny csíkokat rajzol az udvar porából az orcájára. Tiszteletet ezért nem érzünk, érzékenységünk pedig nekünk is van dögivel, amelyen a kedves vezető tapod.

Vicaversa, kölcsönkenyér visszajár, de leginkább J. A. testvér két hexameterje az, mi zsinórmérték, vagyis: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” – Ez a bús magyar sorsom nekem is, de, hogy ne ragozzuk szét ezt az egészet, engemet egyáltalán nem érdekel, kinek milyen érzékenységei és tiszteletei vannak a kedves vezető kapcsán és okán, magam ilyen késztetést és ilyen irgalmat nem ismerek, egészen pontosan azért, mert elvesztette az erre való jogait. Eljátszotta, mint Vadimir és Estragon, amíg Godot-ra vártak.

Hogy a taknyos, suttyó kedves vezető kapott egy maflást a rövidgatyájában, abból az lett, hogy ludasabb lett magánál a Ludas Mátyásnál is, és egyfolytában veri vissza nem is háromszor, hanem permanensen az egész nyüves világon. Hogy ezt így tisztába tettük, megláttuk a mélyben a permanens verekedés okát és indokát, azt sem árt tisztázni, hogy ez a jelenség, amit ez a kijelentés mutat nekünk, nem egyéb, mint a narcisztikus diktátor egyedfejlődése, amely megegyezik akármely más hasonszőrű társa megőrülésével, mikor is elkezdi növelni önmagát, fújja föl az egóját, mint a lufit mintegy.

A kedves vezetőnek kis, libafostos, örök vesztes ország jutott, ezt kár is volna tagadni, még a forró honszeretet sem alakíthatja úgy a gondolatot, hogy ezen a vidéken valaha is lett volna akármi nagyság. Alávetettség, kiszolgáltatottság, rossz lóra tevés inkább, kicsi az ország, savanyú is, de az övé. Hogy mekkora viszont, az nézőpont és viszonyítás kérdése, de, mint kitetszik, nagy embernek nagy nemzet dukál, másképp, kis nemzetnek nem lehet nagy embere, csak ilyen porbafingó, mint a minék is, de egyfolytában méregeti a farkát, valamint pózol a tükör előtt. Meg a ruszkik Alcsúton, ja.

Nem kell olyan messzire menni, mondjuk nézzük a szlovéneket, akiken megvan az az áldás, hogy mernek kicsik lenni, nem nézik egyfolytában a bús és hatalmas köldöküket, és mégis egészen jól érzik magukat így ránézésre. Nekünk meg itt van a tyúkszaros királyunk, szimbólummá emelve: a dagadt kiskakasunk, aki kukorékol a ganyédombon, miközben istennek képzeli magát. Az orvosok majd eldöntik a sorsát, de lerántom róla a leplet, ledöntöm a formálódó szobrot, ezért tegyük ide megint a kiinduló tételünket, majd mellé mindjárt az előzményeket is, amit kakasunk már feledett.

Nos tehát, állítás most: „Megmondom őszintén, falusi ember vagyok, de úgy neveltek világ életemben, hogy egy nagy nemzet gyereke vagyok, így gondoltuk Felcsúton is, Alcsúton is, hiába voltak itt a ruszkik. Ha kormányzok, azt szeretném, hogy minden magyar azt érezze, nagy nemzet vagyunk.” – És régebben kettő: “Semmi közünk a faluhoz, anyám-apám egy szocialista alkalmazotti réteg tagja, a paraszti világról semmit nem tudunk.” – valamint: “A magyar egy félázsiai származék, nem tud mit kezdeni a szabadsággal, ahogy a francia vagy a német, a magyarokat vezetni kell, különben széttartanak, mint a kósza nyáj.”

Nincs több kérdésem.

Óriás leszel

Nincs több kérdésem.

Az ő hazájuk

Kegyeleti megemlékezést tartott tegnap a Mi Hazánk Mozgalom Budapest utcáin és terein, s mint azt gondolták és hangoztatták, ez nem tartozik a gyülekezési törvény hatálya alá, tehát mindenkinek, így a rendőrségnek is el kell néznie azt. Eközben hangosan röhögtek, a rendőrség pedig eltelten mosolygott. Itt egy tipp Hadházyéknak, hogy a dudálás és az uniós zászló lengetése is legyen gyászcselekmény, a demokrácia temetése, és akkor nem fognak röpködni a százezres büntetések. Dehogynem.

Mert ugyanis, míg Hadházy képe irritálja a hatalmat, a maszkos, feketébe öltözött, kopasz, cigányozó, jámbor polgártársak kezükben fáklyákkal, akárha Ku Klux Klan meg nem, s erre egyetlen válasz van csak, ez pedig Gyöngyöspata. Mert ugyanis a pörformansz oka és indoka az volt tegnap, mégpedig az Országos Roma Önkormányzat székháza elé szervezve, hogy Apáti István (MHM) „szerint” a Deák téri gyilkosság elkövetői roma származásúak. „Szerintem” meg ők nácik. Feltételezni mindent lehet.

Ettől viszont még egyikünknek sem lesz jobb, csak a romáknak rosszabb. Az ilyen kegyeleti megemlékezések vezetnek aztán Tatárszentgyörgyhöz, meg a csak a szélhez, ezek viszont csak a tünet. Az ok a haszontalanul keccsölő miniszterelnök dumája és gondolatisága, az utalgatás Európa DNS-ére, a tiszta magyar fajra, a fehér és keresztény munkavállalókra, egyáltalán a ki nem mondott, de látens übermenschként megjelenő asszonyverő macsókkal, akik ők maguk, szemben minden más organizmussal a világon.

A tegnapi törzsközönség valami káprázat miatt erősen hasonlatos volt a 2006-os hősökhöz, ugyanaz a habitus, ugyanaz a gondolatiság vagy épp gondolat nélküliség, a stadionok népe jelent meg most is. Látszott ott – híradások szerint – Ferencváros, Újpest és Vasas rajongó is, akik általában egymást ütik, de ezek szerint megvan a nagy közös ellenség. Ezt tudtuk eddig is, azt is sejtettük, hogy „két hét alatt rendet teszek” Pintér Sándor és csapata nem fog beavatkozni, csodálkoznunk tehát nincs min.

Tágabb kontextusba viszont helyezhetjük az eseményeket, és ezt abban lelhetjük meg most épp, hogy miniszerügynök elvtárs csomagot kapott tegnap, mint ahogyan arról a Facebookon kitörő örömmel beszámolt. A csomagjában pedig szép, hímzéses maszk volt, akárha falvédő a sparhelt fölött, készítője és feladója pedig azt a szöveget mellékelte hozzá, hogy nem is elsősorban a vírus ellen, hanem a miniszterügynök úrra fröcsögő szóbeli sarak ellen készült túláradó szeretettel.

A logika nehezen érthető, ha védekezésül van az átkok ellen, akkor fokhagymával bedörzsölt szkafandert kellett volna küldeni, de a rajongók cselekedeteiben értelmet egyáltalán ne keressünk. Ismerjük a tertullianusi hiszem, mert képtelenség abszurd logikátlanságát, kies hazánk pedig, illetve ebből a szempontból az ő hazájuk ezen alapszik, és meg is látszik rajta. Az ilyen miniszterügynök elvtárs számára hímezgető öregasszonyok (meglett férfiak, csecsszopó kisdedek) a NER fundamentuma, és belőlük fakad voltaképp minden.

Ők táplálják a tegnapihoz hasonlatos tüntetéseket is, ők azok a rendőrök, akik ezt nézik, ők kardoznak esernyőkkel és tapsolnak ütemesen kézcsók után. Ez az elemi erejű sötétség, a szellemi és erkölcsi restség maga, amit és akiket Márai lemondó-szomorúan keresztény, úri középosztályként határozott-, és vetett meg. S habár merész gondolatkísérletnek tűnik a tegnapi csőcseléket hasonlatosnak vélni a szalonok úri közönségéhez, tévedés ebben nincs, ők csupán két, más színű bimbaja ugyanannak a virágnak.

Nem tudni miért, s azt sem, hogyan, de elcseszett nemzetünkben nagyon élénken leledzik ez a kiválasztottság érzés, hogy ők a bokréta Isten kalapján. Az ilyenek vezettek Trianonhoz, hozták el nekünk Horthyt, és szökött szárba mindebből Orbán a maga messiás-tudatával. Ez már annyi tragédiát hozott, hogy nem győzik letagadni és átírni a történelmet, viszont azzal, hogy ölbe tett kézzel figyelik az olyasmiket, amit tegnap is láthattunk, csak azt bizonyítja, ugyanabban a folyóban tapodunk, és ugyanaz a dráma közelít. Még nem tudni, mikor, azt sem, pontosan hogyan, de ennek is nagyon rossz vége lesz.

Orbán nem szeret téged

Orbán Viktor nem szeret téged. Legyél akár kicsi, nagy, göthes vagy kigyúrt, fiatal vagy öreg, fiú vagy lány, hívő vagy hitetlen. Elhagyott téged, mint mennyei atyád. Bár az is igaz, a kezet csókolók, fröccsöntött orbánokat vásárlók, békemenetelők, polgári körök és nyugdíjasklubok csak álmodták, miszerint Orbán Viktor minielnök érettük van, mert nincs ő senkiért csak önmagáért.

Akik szívükben az érthetetlen rajongással a kedves vezető iránt élik szerencsétlen és nyüves életüket, de a sors úgy alakította, hogy ellenzéki vezetésű városban, kerületben, faluban vagy utcában élnek, olyan elbánást kapnak, mint akármely libsi-sorosista. Egy kaszasuhintással dögöleszti meg őket rajongásuk tárgya, és sóhajtozhatnak a keresztjükön, hogy az atyjuk mért hagyta el őket, miközben soha nem is volt velük.

Ha valaki bávatag módon abban reménykedett, vagy idealistaként el sem tudta képzelni, hogy az ország vezetője bosszút fog állni – mint ígérte is – minden apró választási vereségen és minden csöppnyi sérelmen, az most csalódik nagyot, miközben áll a vérzivatarban. A járvány ürügyén és indokával fosztja ki az önkormányzatokat a minielnök, szedi el a bevételeiket, és vet rájuk ki újabb adókat.

Ezzel nem csak azt éri el, hogy nem tudnak új játszóteret építeni, hanem egyáltalán működni sem tudnak, de valószínűleg a szándék is ez, csak épp nincsen nagydobra verve. A XVIII. kerület polgármestere, a DK-s Szaniszló Sándor például, amikor megtudta, három milliárdja bánja, hogy a minielnök megnöveli a szociális hozzájárulás címen kivetett sarcot, szóval, amikor ez kiderült, felsóhajtott: “Nem nagyon van más megoldás, mint a tömeges elbocsátás”.

Kicsinyes bosszút áll Orbán, és épp azzal sem törődik, hogy e beteges ténykedésébe netán emberek pusztulnak bele. De és persze föltehető az a kérdés, törődött-e ő élete során önmagán kívül egyáltalán valakivel is. Ha a válasz nemleges, és minden bizonnyal annak kell lennie, akkor Orbán a feladatra, amellyel a választók – a módon most ne mélázzunk – megbízták, nemcsak méltatlan, hanem alkalmatlan is. Akik momentán rajonganak érte, de őket is bármikor képen hugyozhatja, figyelhetnének erre. (Nem fognak.)

Mint ahogyan azt se feledjük, hogy március körül még a minielnök azt mondta, járványügyileg figyelő szemeit Bécsre veti. No most, Kurz kancellár pár napja jelentette be, hogy egymilliárd eurót oszt szét a települések között, enyhítendő a járvány okozta károkat, munkahelyeket tartani meg, és más, ilyen felesleges úri huncutságok. Ez a mi minielnökünk meg sarcol. A koldustól elveszi a pénzét, a szomjazótól a vizét, az éhezőtől a kenyerét, az élőtől az életét.

Ilyképp működését embertelennek, istentelennek, kegyetlennek és aljasnak minősíthetjük. Kiegészítve föntebbi ítéletünket, egy ország vezetésére nemcsak alkalmatlan és méltatlan, hanem arra nézvést veszélyes is. Mert, mint kitetszik, ténykedése nem az építés, hanem a rombolás, sőt, háborús kifejezéssel a felperzselt föld taktikája, amikor a sereg kivonulván valahonnan mindent földig rombol, hogy a bevonulóknak semmi se maradjon.

Tett ilyet Kutuzov Napóleon ellen, Sztálin Hitler ellen, aztán Hitler a szövetségesek ellen, ami szép, csak mi most épp nem egy háború közepén ülünk, hiába képzeli úgy a nagyságos minielnök. Mi, akik enyhén szólva nem szeretjük őt, évek óta tudjuk ezt. Azok viszont, akik minden Fidesz-hitük ellenére ellenzéki településen laknak, most tapasztalhatják meg azt, milyen is Orbán ellenségének lenni, amikor ő hatalmon van. Üdv a klubban, kedves narancshitűek.

Mindebből természetszerűleg az következik, Orbánt el kell távolítani a hatalomból, mielőtt teljesen tönkre nem teszi az országot, ha már meg nem történt ez. De úgy vélem, igen. Viszont, ha valami csoda folytán ez megtörténne, erős a gyanú, hogy Kutuzovot játszana, vagy, ami rosszabb Hitlert, aki, mint emlékezhetünk letaroltatta volna egész Németországot, amely, mivel nem követte őt a paradicsomba, méltatlan volt arra, hogy éljen (Szerinte). Ezt a habitust látjuk csírázni a mi minielnökünkben is, az úr legyen tehát irgalmas hozzánk.