Órák

Juhász Péter azon rugózik, hogy Rogánné Cilikének milyen óra lafog a csuklóján. Szerinte ez hasonlít ahhoz, amely Botkát díszíti, s ami miatt meg a Fidesz hülyéi verték a nyálukat. Erre Rogán aszondja, hogy Juhász többet költ jointra, mint amennyit keres. Tisztára, mint valami tébolyult, dedós óvoda, de mi választottuk magunknak őket.

Juhász ezen kívül divatguru is lehet, mert tudja, és ezt is tudja, hogy a nőn valami Valentino cipő van, ami ötszázhúsz ajrót kóstál, igaz, tavalyi modell, és még sokszázezres táskája is van neki. Az állítólagos drogos fölteszi a kérdést: „mibü” – tán ezzel a népies fordulattal óhajtja meghódítani az V. kerületiek szívét -, én meg hozzáteszem, ki nem szarja le?

Ilyen apatikus állapotban van például a szombathelyi MSZP is. Vezérünk itt építi nekünk a kacsalábon forgó fedett sportlétesítményt, amelynek tegnap készen kellett volna lennie, de nem lett. Valami ganyéság van körülötte, és arról sajtótájékoztak a szocik a verőfényben, hogy baj van, viszont nem fognak feljelentést tenni, mert nem érdemes.

Megkérdezhetném akkor, hogy mit érdemes, de már azt sem érdemes. Ennek az egésznek így annyi értelme van, mint a Cili órájának, tehát, semmi. Ott tartunk a zsarnokság hetedik évében, hogy időnként kiállnak az ellenzékiek, mondanak valamit, mert az úgy illendő, és megy tovább a NER a maga jól kitaposott útján. A másikak sem különbek, és ez a pofázás elfedi a mélyben megbúvó mocskot.

Róna Péter viszont elmesélte nekünk a tutit: „Van az országban olyan száz-kétszázezer ember, aki ennek az új uralkodó osztálynak a része. Van további ötszázezer, aki jól él, mert kapcsolódik valamilyen szinten hozzájuk. Van egymillió ember, aki elvan, és akkor ott marad nyolcmillió, aki nyomorog, leszakad, küszködik. A kormánynak az alapvető feladata, hogy ezt a hét-nyolcmillió embert becsapja.”

Úgy vélem, az ellenzéknek meg az lenne a feladata, hogy ezt a nyolcmillió polgártársat kiemelje az anyagi és lelki mocsokból. Nem most, hanem ha valami csoda folytán győzne jövőre – amire alig van esély -, és leginkább erről kéne mesélni, nem órákról meg stadionok csúszó átadásáról, meg hogy épp ki mennyit lop. Majd aztán. Később lehet számon kérni.

De addig munka van. Ezt például nem úgy képzeli az ember, hogy balos pártmuftik diákok testére föstögetnek, sőt, vörös csillagot, mert juj, az olyan izgi, hiszen tilos. Ilyenkor tényleg azt hiszi a választópolgár, hogy a középső csoportban van, és mindjárt hozzák ebédre a finomfőzeléket, ami megfelel egy jókora hányásnak, így pont illik a képbe.

Nézegetem én ezt a világot már jó ideje, és azt tapasztalom, hogy a NER beszivárgott a legrejtettebb zugokba is, ott ücsörög az agyak homályában, és eltorzítja embertársaink ábrázatát. Itt, a bő szomszédságban nem találhatni egyetlen manust sem, aki ne hülyült volna el teljesen, s holott küszködik és nyögi a mindennapokat, mégis dicséri az Orbán formájú urat.

Ez voltaképp felfoghatatlan, az azonban teljesen bizonyos, hogy őket ilyen Rolexes históriákkal nem lehet megvilágosítani, mert nem tudják, mi az. Hallgatják a Sokoljukon a Kossuthot, s miközben egy kis apróért kuncsorognak, hogy kilegyen a napi fröccs, úgy vélik, hogy most nekik jó nagyon. Ilyenkor én meredten nézem ezt az abszurd drámát, és imbolygok, akárha Vladimir vagy Estragon.

Mivelhogy csupán krónikás vagyok és nem elvetemült politikus, agyon is nyom a tehetetlenség. Ha nem lennék már ennyire vén, választhatnám az antalli taktikát, hogy alámerülök, és kibekkelem őket, de erre már egyáltalán nincs időm. Annyi marad hát, hogy szomorúan mérleget vonok, és megállapítom, hogy teljesen szétcseszték a nyamvadt életemet, és, mint jó indián, ezért soha nem bocsátok meg. Aztán az egésszel kitörölhetem az Arschomat.

Orbán kutyái

Kellő kondicionálás után Pavlov bácsi kutyája minden fényjelzésre elkezdett nyáladzani, ha kapott kaját, ha nem. A II. Világháborúban az oroszok, ha csak nem csináltak csizmát a blöki bürkéjéből, akkor gyilkolni használták őket. A nyáladzás mintájára úgy képezték ki szerencsétleneket, ha megláttak egy német tankot, akkor a hátukra szerelt bombával alája futottak, és a Kolják távirányítóval bumm, fölrobbantották a lánctalpast, és értelemszerűen a dzsihádista kutyát is.

Továbbá, amikor a szövetségesek a nyugati fronton rugdosták Hitler bácsi valagát, és sorra ejtették a hadifoglyokat, meglepve tapasztalták, hogy kamaszok ellen harcoltak a Hitlerjugend jóvoltából, de azt is, hogy soha olyan gyűlöletet ember szemében még nem láttak, mint ezeknek a kölköknek a tekintetében. A bajuszos ’33-ban hajtott végre fülkeforradalmat, tizenkét év alatt tehát kitenyésztette a neki tetsző új fajt. Mi a nyolcadik esztendőben járunk a forradalmunk után, és az irány megfelel a nürnbergi útmutatásoknak.

A szövetségesek, ha föltámadnának, meglepve tapasztalnák a békemenetek népének utálkozó, s egyszersmind imbecillis pillantásait. Legyintenének, és behajóznának hazafelé, mert látnák, hogy itt már nincs mit tenni. Így vagyok én is. A szomszéd Józsi, igaz, már nem kamasz, de legalább annyira fanatikus és egyszerű, mint a jugendisták hajdan. Amikor bemáttózik, malacszemeivel és a protkójával élteti az urat, aki nála nem valamely Jézus, hanem a Viktor. Próbáltam vele értelmesen elbeszélgetni a világ folyásáról, de nem ment. Legyurcsányistázott, és böfögött.

Van nekünk a CSOK jóvoltából sok óvodistánk, akiket migráncsnézőbe visznek a határra szellemi és jellembéli gyarapodásul, valamint iskolásaink is, akik testnevelnek naponta, mert ez felel meg az árja gondolkodásnak. Aztán hitet tanulnak, későbben az iskolai lőtereken gyakorlatoznak majd, nem fapuskával. Tizenhat évesen pedig, amikor már nehéz lesz az egyszeregy, kapát és kaszát kézbe kapva közmunkáznak. Képzésük véget ér, de ennyi elég is lesz, készen áll bennük a kód, hogy mire kell nyáladzani.

Egy éve kezdődött el a plakát-kondicionálás, és termő talajra lelt nemzetünk aprajában és nagyjában is. Nem kell ehhez egyéb, mint szertenézni a homokos, füves, vizes síkon csalás nélkül és könnyedén. Pár napja, a kedvenc kávézóm teraszán egy szerencsétlen koldus odalépett egy állampolgárhoz némi apróért. Olyan ordítást én még az életben nem hallottam, aminek az volt a veleje, hogy ő adózik. Ez, nem tudom, hogyan aránylik az emberséghez, de önélzetes volt a kis latol, nagyon.

Ha most azt hiszed, én nyájasom, hogy ennek semmi köze a föntiekhez, el kell meséljem, hogy debizony van. Úgy is idomították a falkát, hogy akinek nincs semmije, az annyit is ér. Ez a koldus a jólszituált szavazópolgár szemében egy szardarab volt, ami szintén megfelel a nürnbergi szellemiségnek, mint ahogyan irtandó fajta a meleg, a cigány, meg a többi. A Józsinak is a nő az nem ember, és a dakoták veszik el az ő munkáját, mint panaszolni szokta. Ilyen közegben válaszút elé kerül az ember, hogy nyáladzik, és végül vet neki egy falatot a Viktor, vagy inkább éhen döglik. A magam részéről indulok a büdösbe.

Bayeriáda: a Vatikán az új Brüsszel

Most már teljesen biztos, és kétség sincsen felőle, hogy Bayer tagkönyv beteg ember. Mégsem tudjuk tisztelni őt, mint a rézbőrűek a degeneráltakat, mert ezzel együtt kártékony is nagyon. Nem foglalkoznék vele, ha csak önmagában nyüszítene, ámde muszáj, mivelhogy egyszersmind eszencia is ő, a NER párlata mintegy.

Ez az organizmus ezúttal azzal szórakoztatta a nagyérdeműt a miskolci helyi érdekű televízióban, hogy a pápa a migránsokról szóló megnyilvánulásával beállt a jelenlegi EU-s vezetők sorába, akik szembe mennek az uniós állampolgárok érzéseivel, szándékaival, akaratával, és egy semmibe menő politikát akarnak ráerőltetni Európa lakosságára.

Ferenc, mint uniós vezető, ez delikát idea, ami állítás önmagában még szórakoztató is lenne, ha nem hangzottak volna el a továbbiak: az argentin születésű Ferenc migráns hátterű pápa, akinek az égvilágon semmilyen európai kötődése sincsen. És innentől nyitjuk ki a zárt osztály ajtaját.

A tagkönyv szerint az sem véletlen, hogy amikor a leginkább szükség lenne egy európai pápára, dél-amerikai pap került a katolikus egyház élére, és éppen most sikerült idehozni egy európai értékektől idegen pápát. Szerinte – most betűhíven – a pápa “hiába ismételgeti kretén brüsszeli politikusok kretén mondatait kretén módon”, ettől „migráns marad, mert Argentínában szinte mindenki az”.

A korona ezen a deliráláson, hogy az Orbán által kitüntetett szavakkal foglalkozó képződmény szerint a pápa ne képzelje azt, hogy amit ő mond, az isteni kinyilatkoztatás, csak egy hülye, ostoba politikai vélemény, és ekképpen is kell hozzá viszonyulni. Ezen kívül először „argentin libsi”-nek, később pedig „derék liberális, gender-ben hívő marhá”-nak titulálta az egyházfőt.

Most, hogy ismertettem a tényállást, gondolkozzunk el rajta, foglaljuk össze tagkönyv elvtárs Ferencről való elmélkedésének velejét. Ezek szerint a pápa: migráns, libsi, marha, kretén, és ebbéli minőségében EU-s vezető. Íme hát, bayeri előadásban, a felszólítás a csatára, kiket kell utálni, ha majd véget ér a vizes cirkusz, amely most ápol és eltakar.

Hozzáteszem, mindehhez a magyar katolikus egyháznak, a magyar püspöki karnak semmi hozzáfűzni valója nincsen, mert el vannak foglalva azzal, hogy Orbán Viktor lelki üdvéért imádkozzanak. Legalább arról felvilágosíthatnák a drágalátos tagkönyvet, hogy még a pápa-állításról sincsen lövése, továbbá, hogy Péter mindenkori utódja nem Európát dirigálja, hanem a Föld nevű bolygó összes csuhását és minden hívőjét, de ez mindegy is.

Ez az egész szórakoztató is lehetne, mégsem az. Úgy tűnik ugyanis, hogy Bayer és közönsége ilyen egymás hülyeségét erősítő szimbiózisban él, és ezek így közösen elkezdtek szélsebesen pörögni. S míg a tagkönyv olyan ökörségeket beszél, mint amit volt szerencsétlenségem bemutatni, az ő hívei pedig ilyen megnyilvánulásokat eregetnek a kibertérbe: „Na jó, őszentsége leszophat, úgy tetszik, szépen befeküdt a liberálisok alá szexuális célból. Vén latin genya.”

Íme, hölgyeim és uraim, Magyarország, 2017-ben, és nem tudom, tetszenek-e érezni, hogy nem lesz ennek jó vége. Egy Fidesz-es mufti szerint már előkészítették a vizes szar után induló gyűlölet-félórát. Azt nem árulta el, ki vagy mi lesz a célpont, de, ha ez így megy tovább, még megérjük, hogy Ferenc fog mosolyogni a plakátokon, és őt kell majd megállítani. Az lesz ám csak a ramazuri.

(Zárójelben végül: ehhez az egész mocsokhoz a KDNP nevű mókus őrsnek sincs egy szava sem. Hallgat Semjén, hallgat Harrach, kussol Rétvári. Több ájtatos manó nem jut az eszembe.)

Na, ugye! – Nem

Egy drága, jobbos ismerősöm azt üzente egyszer nekem a facén, hogy térjek észhez, keveredjek ki a liberalizmus mocskából, és akkor nem leszek permanensen boldogtalan. Azóta is ezen tűnődök meg-megállva, ma hajnalban pedig különösen, hogy mitől futkároznak hangyák a hátamon mérhetetlen homeless lelkem magányában, pedig nem is akartam igazán, hogy így legyen. Csak aztán jönnek az ilyen drága jobbos ismerősök, akiknek egymásra lépnek a talpai.

Mert nekem semmi se tetszik, semminek se tudok örülni, sőt, még ütemesen tapsolni se, pláne. Megtörtént hát a csoda az este, az univerzumban soha nem volt sokmilliárdos Káel-cirkusz nemzeti nagylétünkről, hogy Orbán megint elmondhassa, na, ugye. Csak olyan volt ez az egész, mint a Nemzeti Színház épülete is a parton, megfoghatatlan egy valami, csak egy a biztos, hogy nem komilfó. Minden a szentkoronaszent hajókáztatásával kezdődött, aztán ide jutottunk, valami, valami, nem tudom kimondani hová.

Itten a felszín fecseg, drága polgártársak. Arra szolgál a cirkusz, amely már nem a plebsnek szól, hanem a nagyvilágnak, hogy képeslap legyen, giccses anzix, föladva a kétkedők számára bizonyítékként, hogy ez egy élhető ország, itt bőség van és mérhetetlen boldogság. Csak hát, minden időkben az összes kedves diktátor így adta el magát, figyelmes szemeinket 1936-ra vetve, ahol a drága berliniek fogsziszegve tapsoltak Jesse Owensnek, hogy aztán két hét múlva folytatódjanak a pogromok. Itt is foggal és körömmel kaparták le a Sorost, de, mint hírlik, már készen van a következő szeretetcsomag terve. De addig csobbanunk.

És erről momentán ennyi elég is. A második napirendi pont a nemzet göcsörtös tagjainak nagyközös összeborulása, amire itt már hetek óta kapacitálják az elfekvőben lévőket is, hogy egyesüljenek az örömben. Az egész tavaly kezdődött, amikor csillogó szemű lakájok hetekig mantrázták szerte a világban, hogy a futball hogyan hozta össze „Az éjjel soha nem ér véget” jegyében az összes rajongót. És ez a Soho Party – vagy mi a rosseb – tákolmány lett az új „Nemzeti összetartozás dala”, és a talpnyaló média mondta, hogy na, ugye, és Orbán dörzsölte duci tenyerét, hogy na, ugye.

Most két hetes ilyen happyt vizionálnak a gonoszok, hogy az ezerszer átkozott Katinkától és a pólósoktól alél egymásba az egész ország, és aki ezt nem teszi, az hazaáruló, mert nem ér véget az éjszaka megint. A vizes nyolcasból már kilopták, amit lehetett, nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni, de a tavalyi éjszaka is lopott volt, Menyhárt Jenő, amikor még volt remény, már elmesélte nekünk, hogy „…egy őrület fogságában/ a buja pesti éjszakában/ elmondom az imát és bedobom a vitaminokat/ az igazi élet nagy kaland/ a sok jóból jó sokat!/ Ez az éjszaka sosem ér véget,/ gyönyörű vagy és én szeretlek téged…”

De, ha már ezt elkezdtem, folytassuk azért okulásul, hogy aszondja „…én nem tudom, hogy hol a határ,/ és szeretem azt is, ha valami fáj!/ Mért lennék jó, mért lennék kedves,/ én vagyok az áldozat, én vagyok a tettes!/ Itt vagyok és elmegyek,/ és semmit se adok csak elveszek./ Egy darab jövőt, egy darab jelent,/ hagyd, hogy elveszítsem a fejem…” De ilyenek máma már nem játszanak. Itt és most álhappy, álnyuszi ájlávjú van, a sikerekben egyesült nemzet, míg el nem fehérül a száj is, hogy nagy vezérünk mondhassa, na, ugye, pedig lófaszt mama. Szóval, nem vagyok én boldogtalan, csak végtelenül szomorú, de nem a sírás szorongatja a torkomat, hanem a hányinger lüktető kényszere. Lehet vinni akasztani.

Budibuli

Dezső már éltes egy disznó volt magunk közt szólván, és nem is szerették őt igazán a zemberek, a kutyák meg pláne nem, de ez egy másik történet. Mindenki tudta ezt, hogy Dezső egy bunkó, egy kőkorszaki szaki, és mindenki hallgatott is róla, de senki nem tudta, miért. Valami kimondatlan egyezség született a hátsó kert lakói közt úgy húsz éve, hogy Dezsőt nem bántják (Malacka szerint bánccsák, ki tudja már az emmi iránymutatásai közt), szóval, hogy békén hagyják. Olyan jól nézett ki a trágya tetején, föss egy disznó volt, tokája, hasa csüngése böllérek álomvilága. Mondta is a macsek, hogy elmegy ecsetért meg gyurmáért, hogy Dezsőt aztán szoborba meg vászonra kalibrálja a leendő kettőegészegyes szaporulat ámítására, de a hülye kakas lekukérkolta ezt is. Neki olyan gyurcsányfeje volt, de ezt senki nem tudta, és ebből fakadón észre sem vette se a kacsa, se a liba, meg a hülye tyúkok sem, és mindebből az fakadt, hogy a macsek már megint hazudott, viszont éppen ezért mindenki nagyon boldog is volt, hát hogyne. Nézték, mindenki együtt, ahogyan Dezső ül a szarok csúcsán, és, akár valami nyomtató, préseli ki a halomból a lét, amelynek ótvar szaga volt, a kiscsibék meg alig is tudtak odébb tipedni, hogy ne érjen a csőrükig a sár, de a Dezső le se szarta ezt az egészet, csak pofázott egyre. Mondta a baromságait a trágya tetején, a kakas taraja lekonyult, és a birka is csak annyit tudott mondani, hogy „He”. A csibék ámulva lestek, hogy jé, ez megtanult beszélni, de á, dehogy. Csak leesett az álla, és elgurult. Így nézték ők közös örömökkel a Dezsőt, amikor megcsikordult a ház ajtaja is, és abból panelprolik kis csapata pergett ki a napvilágra, az egyik kezében fémesen csillogott a frissen fent kés, és senki nem tudta, mi a lófasz lesz ebből, kinek a torkát vágják át, kinek a fejét basszák neki a háznak, egyszóval, hogy ki fiának lesz azonmód kampec, ha dolores nem is, és nem mennyország, de legalább hullaszag. Mindenki menekült. A csibék, kacsák, birkák és más mélyfagyasztott áruk, mind az összes szerteinalt, hogy mentse kis ideig a szaros életét, így volt nekik jó, és aztán így lesz vége a világnak, ha nem is tudjuk. Mostmég. Ámde így lesz. Így alakultak a dolgok az udvarban, és a Dezső ebből semmit nem látott az ég egy világon. Ott ücsörgött a trágya csúcsain, ajkaival megszólítva a csillagokat is, mikor az egyik panelproli elkapta az ő fenséges lábát, és húzta volna le a teszkós mocsokba alá, hogy megtudja, mi az élet, még a halál előtt. Dezső azonban éber volt, húgyos lábát kiszabadította, kiiramlott a szorításból, és az egyetlen menedékben csapta magára az ajtót, amely a budi volt, tisztesség ne essék szólván, és az mti se tudja meg. Ott ült hát hősünk zihálva a világ budi közepén, és, hogy sírt e vagy sem, azt még a kacsák sem tudták, ám a legyek ott kvaterkáztak az orra közepén, és a panelprolik – egyikőjük késsel, ezt el ne feledjük -, szóval ők nekiláttak nyitogatni a klozet ajtaját. Tisztára dili.

Családi kör

Nem elég az ember gyerekének a tíz, duci kis ujja, hogy megszámolja, összeadja, kivonja és szorozgassa azt a tengernyi jót, amit pártunk érette tesz, de legfőképp helyette gondol. Főleg a szexuális életében, és ezen belül is a szent családi tűzhely kapcsán, amely totem az alfája meg az omegája annak a szuszakolós vágynak, hogy a polgártársnők bugyogójában, valamint a keményen dolgozó kisember vonalkódos gatyájában turkáljanak könyékig, hogy tele legyen szülve az ország leendő elsőáldozó kisdedekkel. De azt hiszem, hogy cseszhetik, mégpedig többféle okból.

Két napja láttam egy tanulmányt, igaz, a hanyatló nyugattól, hogy Kelet-Európa homo sapiens állománya vészesen fogy. Olyannyira, hogy bár lángoktól öleltünk még csak nem is az élmezőnyben szerepel a listán, de a jövendölések szerint csak hatmilliónyian leszünk az évszázad végére, ami időt bár rohadt sokan nem érünk meg, de mégis csak itt van. És ezen nem segít a kettőegészegyes szaporodási ráta, amely bűvös számot egyetlenünk a partedlije fölött, és a pörküttre ráhajolva kigondolt a lakótelepi kifőzdében, hogy aztán Rétvári Bence, az ország mókamestere egészen különös dolgokat hozzon ki belőle.

A lényege az egésznek, hogy az ország erős és büszke, ráadásul jobban is teljesít, mert, mint nyilatkozta, „jelenleg úgy tűnik, mintha a nyugat-európai országok nem bíznának saját családjaikban, fiataljaikban… ezért a demográfiai helyzetet külső forrásból akarják megoldani”. Magyarán, nem tudnak azok már toszni se tisztességesen, szemben ugye a keménytökű magyar legényekkel. Azt is delirálta, hogy „az unióban olyan irányú próbálkozás van, hogy átírják az egyes országokban a természetes együttélési formákat. Ezeket a több évezredes természetes fogalmakat, vagyis, a férfi-nő együttélését azonban nem megváltoztatni kell, hanem tisztelni és támogatni”.

Ebből az jön le a vasvellára támaszkodó értő nagyközönség számára, hogy Brüsszelben a nagyhasú kapitalisták kirángatják a jobb sorsra érdemes fiatal kanok farkát a vaginákból, és a Soros segge felé terelik. Rétvári azonban nem csak szexológus, hanem történész is egyben, mert azt is tudja, hogy ez az egész a gyarmatosítás miatt van így, és most már tényleg nem lehet tudni, ez hogyan jött ki neki. Talán úgy, hogy a nyugat Szodomává válásának okai közt föllelte még a különböző miniszterelnökök személyes családi viszonyait is, és ez nem vicc, bármennyire iszonytató egy baromság. Ellenben logikus hivatkozás, mert pár napja még Szent László példás családi élete volt az etalon.

További unikumok is akadnak ebben a fortyogó katyvaszban, például, hogy: „Az unióban jogi eszközökkel akarják átírni azokat a definíciókat, amelyek már az európai államok létrejötte előtt megfogalmazódtak. A különböző nemű emberek házassága és együttélése, a családi lét a természetes gondolkodásból, a biológiai rendből fakad. Nem hiszem, hogy ez ellen kellene küzdeni.” Harangkongásos tudatában valahogyan nem ragad meg, hogy ez az egész nem azért van, hogy Isten összes bárányát megbuzítsa, hanem elsősorban az okból, hogy a melegeket ne ruházzák meg a villamoson, és szittya álmodozók ne óhajtsák kiherélni őket.

„Aljas bűnökkel terhes a századunk: / megfertézé a házasok életét, / aztán a mocskos ár kiöntött / s elborította egész hazánkat.” Ez nem Semjén Zsolt fiatalkori zsengéje, hanem Horatiusé. Kizárólag a Németh-féle göröglatin kultúránk miatt jutott eszembe, meg az is, hogy a szabadság egykorú az emberiséggel, Rómában már Caligula előtt is Rétvárinak nem tetsző életet éltek a népek, még a férjek és feleségek is nyíltan vállalták házasságtörő életmódjukat. A „görög szerelem”, vagyis a homoszexualitás a férfiak és nők körében is teljesen általánossá vált, sőt a „fiúszerelem” is széles körben elfogadott volt.

És hol volt akkor még Brüsszel, és pláne Soros. Jött viszont Augustus, aki rendet kívánt tenni elfuserált, a rómaiak libidóját kordában tartó törvényeivel, amelyeket meg is cseszhetett magunk közt szólván. Kiröhögték vagy fellázadtak ellene, mint saját édes lánya, Iulia is. Őt ugyan már tizennégy évesen házasságra kényszerítette, s ezután még két ízben férjhez adta, így végül három férjtől összesen hat gyermeke lett, azaz teleszülte Rómát. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy a „szemérmetlenségen túl is szemérmetlen” életet éljen, így az apja száműzte, mert akkoriban még nem voltak kolostorok.

Ez az egész csak azért villant be, mert a mókamester ősi definíciókról mesél, hogy a saját nyomorát igazolja. Ennek olyan izzadságszaga van, mint jófajta leharcolt kuplerájoknak, és az a tanulsága, hogy a népeket békében kellene hagyni a gatyájukban meg a bugyogójukban, nem matatni benne, és akkor sem fog összedőlni ez a rohadt világ, maximum a NER. Ám mivelhogy felettébb virágos a kedvem, iderakom a drága Marquez vízióját arról az asszonytípusról, amely a KDNP ideálja lehet, tessenek tanulmányozni:

„…Fernanda magával vitt egy aranykulcsocskával zárható, finom naptárt, amelyben lelkiatyja lila tintával jelölte meg a házasélet böjti napjait. A nagyhetet, a vasárnapokat, az előírt ünnepeket, az első péntekeket, a magányos ájtatosságokat, az áldozásokat és a havi periódusokat leszámítva, Fernandának évente mindössze negyvenkét kihasználható napja maradt, szétszórva a lila keresztek rengetegében. Második Aureliano bízott benne, hogy idővel majd csak elvásnak az ellenséges spanyollovasok, s a tervezettnél hosszabbra nyújtotta a lakodalmat. A házat elárasztották az üres pálinkás- és pezsgősüvegek, Ursula már belefáradt a kihajigálásukba, s ugyanakkor megbotránkozva látta, hogy a fiatalasszony és a férje nem egyszerre fekszik le, és nem is ugyanabban a szobában, miközben szünet nélkül pukkannak a petárdák, szól a zene, és nyúzzák az ökröket: eszébe jutott a saját esküvője, és arra gondolt, hogy hátha Fernanda is szeméremövet vett magára, ami aztán előbb-utóbb szóbeszéd tárgya lesz, és tragédiát okoz. De Fernanda bevallotta, hogy csak várni akar két hetet, mielőtt először magához engedné a férjét. Amikor a két hét letelt, Fernanda az engesztelő áldozatok csendes belenyugvásával csakugyan nyitva hagyta a hálószobája ajtaját, és Második Aureliano előtt félelemtől csillogó szemmel, mint egy riadt állat, és a párnán szétterülő rézszínű, hosszú hajával ott feküdt a földkerekség legszebb nője. Annyira elbűvölte a látvány, hogy az első pillanatban meg se látta Fernandán a bokáig érő és csuklóig zárt, hófehér hálóinget, amelyen egy gyönyörűen kislingelt, nagy kerek gomblyuk nyílt az ágyék táján…”

Most, hogy ezzel készen vagyok, valami eszményi férfitípust is keresnem kell a világirodalomban a NER számára. Vakkomondoros hőst még nem leltem, de rajta vagyok erősen, és mindeközben nem mondom ki, milyen mosdatlan szavak jutnak eszembe erről az egész szarhalomról, mert mégsem vagyok egy Ötös Számú Tagkönyv, ugye.

Csillagsors

Létezik egy tanulmány, amelyet Kövér László nem olvasott, esetleg nem értett meg, és úgy emelkedett szólásra a magyar egészségügy kapcsán, kiverve az összes biztosítékot azokban, akik már tényleg láttak magyar kórházat belülről, és nem csak rózsaszínű képeslapokon.

Ez a dokument’ a 2014-es évet vizsgálja, s ha figyelembe vesszük, a helyzet azóta csak exponenciálisan romlott, akkor minden joga megvan a választópolgárnak arra, hogy berúgja a Lendvay utcai kupleráj ajtaját, és a kopaszokat félrelökve keresetlen szavakkal illesse a portást és a vezérigazgatót.

A górcső alá vett évben harminckétezer magyarnak nem kellett volna meghalnia, ha megfelelő ellátást kap, amire esélye sem volt. Az én anyám az előző év őszén kapott egy jófajta szepszist a sebészeten, hogy három héten belül ne kelljen már neki nyugdíjat fizetni.

A szomszéd Józsi combjából narancs nagyságú daganatot operáltak ki alig egy hónapja, három nap múltán emittálták – hogy miket nem tudok -, és két hétig naponta sántikált vissza kötözésre. Valami megmagyarázhatatlan ok miatt még mindig él, így mutatva fityiszt a maga módján a magyar egészségügynek.

Ez a 2014-es harminckétezres lista egyébként az évi veszteség több mint negyede, ami emberes adat. Van egy rossz hírünk is vezénylő csillagunk számára: ha ez így megy tovább, nem lesz elég a kettőegészegytizedes szaporodási ráta, s mire megvénül, és teljesen elmegy az esze, nem lesz kit etetni a hülyeségeivel.

Kövér házelnök et. akkor állította, hogy világszínvonalú a magyar betegségügy, amikor az is kiderült, hogy a rendszerváltás utáni nyomorban, 1992-ben kies hazánk a GDP hat százalékát költötte gyógyításra, most meg, hogy erős és büszke, már csak négyegészhetet.

További cukiságok még ebben a Barbie-világban, hogy alig van orvos, kétmillió keményen dolgozó panelproli fél órán belül nem jut el sürgősségi osztályra, az esetek ötödében a mentőre negyed óránál többet kell várni, a listához pedig mindenki tegye hozzá a gusztusának és tapasztalatának megfelelő toldást.

Ami viszont engemet a csillagokról való elmélkedésre késztetett, az az egy mondat, miszerint „Az egészségügyre költött pénzek a háztartások egyötöde számára katasztrofális terhet jelentenek.” Mondhatnám, hogy ezen el lehet gondolkodni, de minek, hiszen ilyen, drága polgártársak a kövéri világszínvonal, legalábbis a Gyalog galopphoz képest, ahol kordéval gyűjtötték a megboldogultakat a falu közepén.

Visszük a hullákat, hozzátok a halottakat, mondá a vásári kikiáltó a filmalkotásban, és tényleg, a tapasztalatot és módszert át is vehetné Balog páter, az erőforrások atyja, aki hullazsukokat küldhetne szerte az országba, és az összegyűjtött szavazni már képtelen állampolgárokat közmunkások vakarhatnák a föld alá.

Nincsen most jó kedvem, sőt, ha belegondolok, egészen szar kedvem van nekem, hiszen azt is be kell látnom, hogy a magyar emberek nagy részének nem csak az egészségre költött pénz jelent katasztrofális terhet, hanem úgy általában az egész létezést bajos finanszíroznia. Hiába, nem lehet mindenki decens Bözsi néni.

Visszatérve még házelnök/mester elvtársra, azt kell megvizsgálnunk, hogy mért hazudja le a csillagokat az égről ő meg a főnöke is, sőt, hogy ebben a kontextusban egyetlenünk álló, avagy hullócsillag-e, ha már itt tartunk. Nincsenek jó híreim egyáltalán.

Állócsillag nincsen, azt csak a Fidesz állítja. A mi Napunk is a Tejútrendszer Perseus-karában kering a középen ücsörgő bazi nagy fekete lyuk körül, úgy hozzávetőlegesen egymillió kilométer perórás sebességgel, és, ami érdekes, még csak a menetszél sem fújja a hajunkat.

S ha már a fekete lyukaknál tartunk, azok halott csillagok, amelyek egy szupernova robbanás után maradtak meg, előtte még azonban az a rohadt csillag mindenféle anyagokat gyártott le, hogy azok szertelökődve a végtelen térben belőlük éppen itt és éppen most Kövér és Orbán képződjön, hogy cseszné meg dartvéder a fénykardjával.

Egyébiránt, ha egy csillag megmurdel, nem válik feltétlenül mindent, még a fényt is felzabáló Orbán/oppardon fekete lyukká, lehet belőle neutroncsillag, pulzár, kvazár, vagy tűzoltó, esetleg katona. A lehetőségek száma végtelen, mint a magyarnak, aki szabadon választhat az egészségügy kínálta halálnemek közül.

A hullócsillagok is, amelyek a világűr szemetjei, légypiszok nagyságú meteoritok, még ezek is becsaphatják a népeket, mintha Finkelsteintől tanultak volna. Képzeljük el drága polgártársak, midőn egy ilyen átsuhan az égen, és csókra ingerli a szerelmeseket.

Rosszabb esetben ez nem egyéb, mint az űrállomásról kilökött, csonttá fagyott szar, amely kulacsomó elhagyva a geostacionárius pályát a légkörbe érve felizzik, a honleány pedig ettől a harmatos fűre hanyatlik, és széttárja a combjait. Tiszta átverés, de nincs ebben semmi nóvum, megszoktuk már.

És abba is gondoljunk bele, hogy drágalátos Napunk a maga észvesztő sebességével is csak kábé kétszázharminc millió év alatt kerüli meg a Tejútrendszer középpontját. Ebből a szempontból, amikor a dínók hatvanmillió évvel ezelőtt végleg megmurdeltek, mert hosszú volt a várólista, akkor még csak a tavasz vége volt a mi csillagunk évében.

Ma június elseje van, éjfél után pár perccel, és egészen biztosan nem érjük meg a kakasszót. Ha erre gondolunk a koszlott várótermek roggyant székein, helyzetünkkel, ha nem is valami rózsás, voltaképp elégedettek lehetünk. Ezt nem azért meséltem el, hogy a házelnököt felmentsem, csak úgy, játszásiból, meg, hogy teljen az idő, míg nem szólítanak.

Emlékezőn és okádva

A rendőravatáson Orbán Viktor kijelentette, hogy megállította a népvándorlást, majd a friss húsok jó részét egyből elküldte határt őrizni, hogy csak az jöhessen az országba, aki a cimboráknak tejel, hogy majd a miénkből fizesse vissza óriási veszteségekkel, mert ki van ez találva.

Olyan volt ez az egész, mint ’41 novemberében a Vörös téren, ahol is a katonák elmasíroztak a generalisszimusz előtt, és a parádé után nem valami tavernába indultak vodkát szopogatni, hanem a frontra, hogy leginkább hősi halált haljanak. Ezek a mieink nem a Panzergruppe 3, hanem uszkve hét-nyolc menekült ellen küzdenek, és bele sem pusztulnak, csak a lelkük.

Ahogy itt van nekünk ez a globális felmelegedés, amely számos más öröme mellett a Föld nevű bolygó egyes vidékein elsivatagosodást fog okozni, úgy üli meg a magyar nem köztársaságot a szellemi ótvar, mert ez alkalommal is megmutatkozott, hogy a mi Kobánknak immár, hogy izmai lazulnak, más mondandója voltaképp nincs is.

És tényleg, hozzá már hűtlenek lettek a szavak, és agyának holdvilágát két szóval – migráncs, Soros – le lehet írni, illetve ezek mulatságos permutációival, amely elmebéli horizont azt mutatja, hogy megülte a futóhomok. Viszont ez a szint sajnálatosan elégséges az egyatábornak, mint a Józsinak is a szomszédban, aki némely delírek közepette azt kiáltja, hogy „Viktor az Isten!”, amúgy viszont nem nagyon érteni, mit beszél, mert makogásának értelme egyáltalán nincsen.

A sivatag olyan terület, amelynek vízháztartása állandóan veszteséges. Ez a legkonkrétabb definíciója a földi pokolnak, amely kies országunkban is kitartóan alakulgat, mert egyre rosszabb az ember közérzete abban a kultúrában, amelyet Orbán Viktor sötétsége szabadít ránk.

Itt, minálunk, vidéken is, az új „elit” azt visongta a színházbotrány kapcsán, hogy neki könnyű darabok kellenek. Tényleg így van. A „Falu rossza” például most épp szénné nyerte magát a POSzT-on. És amikor már másodjára láttam az emberi létezés különös dimenzióit bemutató borzongást, és hazatérve a Józsi megtudta esti kirándulásom okát, ismereteit azzal nyugtázta: „Abban cimbalmoznak, ugye?”

Végül is, igaza van, a világot így is fel lehet fogni, de amikor ez a szint válik zsinórmértékké, akkor az ember leginkább sikítana, vagy menekülne, ha van neki még hová.

Most, június elején készült egy felmérés, amelyben azt az eredményt dobta a gép, hogy több mint egymillió ember tervezi, hogy emlékezőn és okádva tántorog el innen messze, és az okok között a Fidesz-kormány és Orbán Viktor már előkelő helyen szerepel. Ennyit a londoni mosogatásról.

Mintegy félmillió polgártársunk már úgyis odavan, s ha még ez a milliónyi is útra kel, akkor itt tényleg nem marad más, mint sivatag, lárma, durva kezek, és azok, mint én is, akik nem tudnak már hová menni, mert öregek, sánták és süketek.

Ha ez így lesz, és mért ne lenne így, akkor másfél milliónyi szavazat elvész, miközben a határokon túlról újabbak érkeznek, és végleg elér minket az az új középkor, amelynek most tartják a bokrétaünnepét. Mindebben pedig a szellemi vigyázállás a legelborzasztóbb, mert jönnek a cimbalmos Józsik, ránk szabadítva az abszolút nulla fokot, ami – 459,67 Fahrenheit, és ugyan soha nem érhető el, de már a közelében is megszűnik az atomok és molekulák mozgása, hogy ránk szabaduljon az elfajult anyag.

Ők írnak neki

Vitézséghez forma:
„Én írok levelet magának -/ Kell több? Nem mond ez eleget?/ Méltán tarthatja hát jogának,/ Hogy most megvessen engemet,/ De ha sorsom panaszszavának/ Szívében egy csepp hely marad,/ Nem fordul el, visszhangot ad.”
(Puskin)

Orbán Viktor addig-addig konzultálgatott nemzetileg népével, mígnem a fagyi visszanyalt, s immár az alattvalók irkálnak neki nyakló nélkül abban a reményben, hogy választ kapnak, de azt ugyan cseszhetik. Mert milyen naivitás már azt feltételezni, hogy a világ összes gondját párnás hátán hordozó jótevő egyáltalán törődik szeretett népe nyűgével. Éjjeliedény és mutatóujj.

Kedves vezetőnk levelekkel való kapcsolata meglehetősen ambivalens. Annyit tud erről a postai szolgáltatásról, hogy tízmilliót szétküld a Párt szerte a nagyvilágban Szváziföldtől Alaszkáig, északtól délig, és várja a csodát. Visszajön egypár, ezek számát négyzetre emeli, bontatlanul a szemétbe hajítja, és kijelenti, hogy győzött.

Ez a tempó irreverzibilis károkat okoz a polgártársak tudatában. Láttuk ezt például Győzikénél is, igaz, nála a baj mélyebb gyökerű, ám mégis csak orbáni ihletésre vált belőle Tatjana. Viszont azt nem tudja, hogy ez nem a romantika kora, sőt, ha jobban belegondolunk, azt sem lehet tudni, igazából milyen kor ez, mert olyan egy kiismerhetetlen massza.

Győző azonban megtette, amit megkövetelt a haza. Nem showmanként (?), hanem vérző szívű embereként (?) szólítja meg szíve egyetlen reménységét, mert veszni látszik a haligalis zebralét. Ráadásul tiszta lélekkel és szívvel. Győzőtől ennél sokkal több nem is igazán várható el, úgy véli, eddig a nagymamája segített neki, most majd Orbán fog, de hát, lófaszt mama (by: Gyurcsány).

Ez az egész mostani valóság-illúzió a magyar ugar egy újabb sajátos gyümölcse, amely igazából annyit sem érdemelne, hogy kinyissam miatta álmos szemeimet, ha nem kapcsolódott volna bele Sóvágó László is, aki meg Hajdúszoboszló polgármestere. Mint ilyen, azt várná az ember, hogy a középső csoportos, kantáros tudatnál előrébb jár, de nem.

Orbán már nála is Rudolfokkal érkező gyedmaróz, akinek levelet írunk az északi sarkra, majd kitesszük a kandalló fölé a kötött zoknit. Polgármester úr sportcsarnokot óhajt városának és népének, ezért levelez, amit, mint kétségbeesésének ékes bizonyítékát, még a facebookon is megmutat, demonstrálva. mivé züllött ez az ország a szabadságharc közepette.

Ilyen éji meg hajnali órán egyáltalán semmi kedvem nincs ahhoz, hogy utánanézzek, Hajdúszoboszló részt vett-e a „Modern városok” turnéban, amely során, mint tudjuk, Orbán Viktor a hunyorgó, nyüves csillagokat is odaígérte a mázsás, szörnyű mennyboltról. De tulajdonképpen mindegy is, a fürdőváros csak úgy nem kap sportcsarnokot, mint ahogyan Veszprém uszodát.

De nem is ez az igazi baj, hanem az, hogy mivé teszi az alattvalót az illiberális demokrácia és az unortodox gazdaság. Könyörgő pincsivé, aki úgy véli, azt hiszi, elég egy levél a kedves vezetőnek, és minden vágya egyszerre teljesül, már, ha a király olyan hangulatban van. S hogy olyanban legyen, csak úgy kell táncolni, ahogyan ő fütyöl.

Orbán voltaképp célt ért. Őt és rendszerét – esetleg – le lehet váltani, bár erre egyre kevesebb az esély, az elhülyített népek tudatának lecseréléséhez azonban generációváltás szükséges. Ott tartunk, hogy a kádári tempó még ki sem kopott a magyar társadalomból, máris helyére nyomult az orbáni, és a kettő voltaképp egy és ugyanaz. Így sikerült körbeforogni majd’ harminc év alatt.

Ockham borotvája

Annak, ami jelenleg folyik kies hazánkban, jól megnevezhető oka van. Túl sokat nem is kell rajta tűnődnünk, hogy rávágjuk a bűnös nevét, akinek záloga a kezünkben van, és ez Orbán Viktor volna, mon Dieu. És persze azt is megkérdezhetnénk, hogy mit érdemel, ha úttörőtáborban volnánk, de nem vagyunk ott. Viszont semmi sem ilyen egyszerű.

Tagadhatatlan, hogy vészes állapotban van az ország, valamint a benne élő emberek. Miközben a fortélyos félelem igazgat, és most már tényleg nem lehet tudni, mikor, honnan és kit visznek el, és pláne, hogy miért, mint most például Czeglédy Csabát, azok, akik pedig vakon hisznek, kezdenek teljesen megőrülni, mint az én ismeretlen cimborám is a boogie woogie klubból.

Ő fáradságot nem kímélve ostoroz engem az oldalamon, rajtam tartja a szemét, s holott felhívtam rá a figyelmét, hogy ne igyekezzen annyira, úgyis kivágom a kommentjét a francba, ez nem hatotta meg, és tátott szájjal szidja az anyámat, engemet, s holott magam sem riadok vissza a mocskos beszédtől még írásban sem, okádását inkább nem citálom.

Összefoglalóan kijelenthetjük, hogy az ország egyetlen nagy hangulatban van, mégpedig egészen különösben, viszont ezen tulajdonképpen nem kell meglepődnünk. Oly régóta, és oly kitartóan cukkolja a sunyi hatalom a polgártársakat, amitől még a legjámborabb hintaló is fölnyerítene, nemhogy a keményen dolgozó, szarrá szívatott proletár.

Szelényi István, az MTA és a Yale kutatója minden bajok okát a hajdani alkotmányozásban látja, szerinte ott van valahol az ősbűn, meglátásom szerint viszont Sorosnál, és ezt most tényleg komolyan hiszem. Ő emelte ki a budi tövéből a parasztgyereket, és tartotta lélegeztető gépen a pártját jó ideig, most meg ott tartanak, ahol, de nem is ez a lényeg.

Egy Szelényi professzor megállapításában csalódott olvasó szintén demonstrálja nekünk, hogy az ország tényleg zizeg, éspedig így:

„Már azt hittem, valami olyan konkrét történelmi pillanatról rántja le a leplet a cikk, ami közvetlen kihatással volt a csutigeci szellemi integritására, ami kiváltója volt a Graz-protokollnak. Például a 2002-es nagy állfelkopás, vagy amikor El Kúró feltörölte vele a padlót a tévévitán, aztán még egyszer kicsavarta és kitörölte vele a seggét is. Az ősbűn valami ilyesmi lehetett, amikor a Grazi vitaminbomba hatása alatt, kábultan, egy parányi tudatossággal elhatározta, hogy felforgatja az egész az országot, a magyar népet pedig egy magához hasonló pitiáner, passzív-agresszív, ellenségeskedő, mindenféle kényszerképzetektől terhelt elmeroggyanttá teszi. Ezzel még adós nekünk a világ, a sors, az Isten, hogy legalább az okot megismerjük, ami miatt a csutigecit érdemeljük!”

Karakteres szavak és mondatok mitagadás, de azt tényleg nem lehet tudni, ha mindezek az örömök túlcsordulnak a klaviatúra peremén, mi történik, mi történhetik. Hiszen nem mindenki kétfarkú kutya, aki magáévá tette a kierkegaardi óhajokat, hogy legyen vele a nevetés. Például a CÖF-ös bagázsnak is egyfolytában rángatózik a szája széle, hogy az ilyen Németh Szilárdokról szót se ejtsünk.

Nagy, nemzeti tébolyda az egész ország, én pedig meggondolatlanul megfejtést is ígértem. Hogy rövidre lehessen zárni záros határidőn belül ezt a vizsgálatot, az „Ockham borotvája” elvet szükséges alkalmazni. A jámbor szerzetes szerint két, az adott jelenséget egyformán jól leíró magyarázat közül azt érdemes választani, amelyik az egyszerűbb, azaz, minden, a dolog magyarázatához nem szükséges ok fölösleges és ennélfogva elvetendő.

Tehát minden külön értesítés helyett fogadjuk el a gyakorló orvos diagnózisát, miszerint Orbán Viktor súlyosan beteg. A gyakorlott szem szerint skizofréniában szenved, ami sajátos pszichotikus állapot, és ez nem tréfadolog.

Röviden úgy jellemezhető, hogy a beteg akarata, gondolatai és érzelmei szétesnek. A pszichotikus állapotok a realitásérzék elvesztésével, érzékcsalódásokkal, hallucinációkkal, az érzelmi élet zavaraival, téveszmékkel, tudatzavar jelentkezésével járó elmegyógyászati betegségek. Több tényező játszik szerepet kialakulásukban, de e kórképek kiváltó oka lényegében ismeretlen. Viszont a beteg úgy rakja össze a külvilág történéseit, hogy azokból egy veszélyes, ijesztő kép áll össze. A betegség aktív szakaszaiban a beteg veszélyes lehet önmagára és környezetére is.

Itt a hunyó, stimmt, sokat merengeni ezen fölösleges. Azon azonban már sokkal inkább, hogy a környezete és csatlósai ugyan nem terheltek, viszont mégiscsak Simicska-folyadékok. Tudjuk, hogy bár determinisztikus világban élünk, mindenkinek van szabad akarata. Sheldon előadásában: szükséges a táplálék bevitele, a salakanyagok ürítése, és oxigén a sejtek működéséhez, minden más választható.

És hogy ezt az egészet, amit most itt előadtam, erkölcsi szintre emeljük, térjünk vissza a dánhoz, aki így morfondírozott: „Az én vagy-vagyom nem a jó és a rossz közötti választást jelenti elsősorban, hanem azt a választást, mellyel jót és rosszat választunk, vagy amellyel ezeket kizárjuk. Itt az a kérdés, hogy milyen meghatározások mellett szemléljük az egész létezést, hogy milyen meghatározások mellett akarunk élni.” Gondolj tehát Malacka, gondolj.