Kósalajosok és más hangalakok

Nem a mondat, nem a tartalom, ami nincs, és amely a némethszilárd betűsorral jelölt organizmus mélyiből előbugyog, hogy kihívom egy birkózómeccsre, ha van kedve, aztán leülünk tárgyalni. Hanem a tempó, hogy gyere ki, ilyenek, akárha valamely falusi búcsú szaros budija mellett hullámzanának a dolgok, olyan itt.

És akkor rájöttem, hogy mi mozog bennem, mint a lét türelme, hogy nem a düh, nem a lázadás már, mert ez immár felesleges. És nem is a tanáros tempó, hogy elmesélem, mért vagy hülye fiam, mert nem érti, föl nem foghatja, lepörög róla, bambán bámul, vigyorog és vicsorít.

Hanem az undor. Az ösztönös, génbe kódolt roguentini öklendezés, amikor a beleivel gondolkozik az ember, mert ez az egész kupleráj egy lila nadrágtartó, szaros, vizes papír vagy göcsörtös fa. Egy calvadost, gyermekem! Megy ez fiúk, még darabig, aztán vége lesz, és úgy tetszik, az csúnya lesz.

Midőn némethszilárdok, kósalajosok és más hangalakok teljesítik a beléjük kódolt parancsot, és nem azért, mert meggyőződésük, és már nem is csak azért, mert lopni muszáj, hanem az erősebb kutya ököljogán, amely csak a csordájában, az övéi közt bimbózik, idáig züllöttünk nagy igyekezetünkben.

A spirál rég önmagába fordult, és minden egyes tüntetés, az összes érv csak még egyet teker rajta, s amint egyre világosabb szavak hallatszanak el, úgy bukik elő belőlük egy újabb mélység, hogy tárgyalunk, persze, csak gyere ki te takony, liberális állat, vedd a karikás ustort, oszt nézzük, ki a faszagyerek.

Mint alvadt vérdarabok pörögnek le róluk a szavak, csak az ököl a tiszta beszéd, s ha ettől az ember okádva aláfordul, akkor nem férfi, hanem Tajgetoszra való bölcsész, ahonnan majd a melós alapú társadalom olajtól iszamos kezű hóhérai taszajtják alá, miközben böfögve törlik meg pörküttől zsíros pofájukat, ahogyan a vezérürü, dagadt angyalkám.

Sivár életünk mindennapjain így hordoz bennünket az idő, amely lassan elszivárog, és nincs alku. Lehetett volna más, és mégsem az lett. Valamikor a születéskor volt néhány kósza, ihletett pillanat, csak hát fölbuktak az árból az y-végűek, jött a bocskai, a zuram, a bátyám, és abban a szétcseszett pillanatban lett vége az egésznek.

Ez, ami most itt folyik, már a végjáték. Kiteljesítése az antalli bűnöknek, és Soros vétkének is, aki a saját csecsén hizlalta ide nekünk ezt a disznót, és már minden hiába. A csuhások fölálltak a térdre imához után, és míg a Lőrincek az ország egyik felét viszik el, ők a másikat, és fogy a levegő, és nő a baj, hámlik le a vakolat.

És már minden mindegy, gyí lovam, gyí betyár, megy ez fiúk, fokozzuk a tempót, míg el nem fehérül a száj is. Aztán nosza, gyere ki, ég a házad ideki, meg vasvillát, vasvillát, hadd szúrjam keresztül! És akkor csönd lesz végre. Kurva nagy, halálos csönd. Míg el nem kezd az eső cseperészni.

Orbán micsodája

Hihetetlen dolgokra képes a football, a népeknek ez a nagy, közös vallása, mondhatni, olvasztótégelye. Minálunk pedig különösen. Volt egy ilyen láblabda esemény, amelyen egymásnak feszült az Újpest, valamint miniszterelnökünk nagy-nagy szerelme, a Videoton.

A tévések nyertek a valahai belügyesek ellen ez utóbbiak otthonában 3-0 arányban, amelyet a hazai szurkerek lelke nehezen viselt el, ezért ők az ellen rajongóit arra szólították fel, hogy kezdjenek orális szexbe Orbán Viktorral. Emiatt az éber MLSZ négyszázezer forintra büntette a lila-fehér klubot.

A hazai láblabdát irányító szervezet büntet naponta, néhanap, viszont a szövetség eddig még soha nem rótt ki sarcot azért, mert fanatikus drukkerek közszereplőt pocskondiáztak. Ebből is kitetszik, hogy ezek hálátlan népség, fölépíti nekik a stadiont, aztán ezt kapja érte cserébe.

Viszont nézzük, mennyibe került maga az aktus. Jobb esetben is ezer ilyen videotonos lehetett a fedett sportlétesítményben, így, ne legyünk prűdek, egy darab szopás ÁFA nélkül négyszáz forintot kóstál. Hát ennyit ér az MLSZ-nek miniszterelnökünk becses dákója, hallatlan.

Viszont vannak ennél érdekesebb dolgok is. Amikor ezek a dózsások látogatnak el a Franzstadtba, ott általában az fogadja őket, hogy „lila majmok”, ez még hagyján, de rosszabb esetben meg szó szerint ez: „Újpesti cigányok, basszátok az anyátok!”, ami szintén nem egy komilfó mondat.

Tegyük hozzá rögtön, amióta Kubatov et., mint az FTC atyaistene a vénaszkennerjével kiszűrte a vehemensebb népeket a Groupama Arénából, ez már ritkább. Ugyanis, azok a kopaszok, akik a fentebbi a népi rigmust szokták ordítani, ma már Fidesz, illetve NVB székházakat védenek. Így transzformálódnak át a dolgok kies honunkban.

Viszont verstani szempontból nem értem a dolgot. Mert, amint kitetszik, az édesanyával való közösülést lehet ritmizálni, az orális szexre való felszólítást viszont nem, akárhogyan is fordítgatom le népi nyelvre az inkriminált mondatot. Ebből is kitetszik, hogy leleményes népek ezek a dózsások, vagy olvasták a Hadrovics-Gáldi versformákról szóló alapművet, de erre kevés az esély.

Más aspektusból meg az is bevett buzdítási forma a hazai pályákon, hogy „Indul a vonat!”. Erről mondta a rossz emlékű Dávid Ibolya, hogy nem ért a focihoz. Tiszta beszéd, viszont Pintér Sándorról nem tudjuk, hogyan is van ezzel. Ő sms-ben utazik, meg kerítéseket épít, és mostanság alig is hallani róla.

Viszont miniszterelnök úr szerszámját egyénileg is szopogatják. Zana művész úr személyesen, amikor kijelentette, hogy ő focizott együtt OV-vel, ami miatt Kossuth-díj jár neki, amit állítólag meg is ígért neki egyetlenünk. Mondom, elképesztő dolgokra képes ez a football, még arra is, hogy kijelentsem, én is együtt rúgtam a bőrt valaha a Nagy Ő-vel (tényleg), és ezért nem, hogy nem kérek semmit, hanem leginkább elfelejteném.

Derű és szabadság

Sheldon:
„A kínaiak azt mondták, ez a legnagyszerűbb dolog a Kommunista Párt óta. Azt hiszem, a Kommunista Párt utasította őket arra, hogy ezt mondják. Szeretem Kínát, ott tudják, hogyan kell rendet tartani.”

Miniszterelnök úr világot látni volt a messzi Kínában, és úti élményeit meg is osztotta a széles közönséggel szokásos pénteki szeánszán, és bár ne tette volna. Mielőtt azonban elmerülnénk a zakkant lélek tobzódásában, nem árt figyelembe venni, hogy miért utazgat egzotikus vidékekre minduntalan.

Egyszerűen nincs érkezése máshová menni. Az amerikai kirándulás már nem opció, és másutt sem látják szívesen. Van neki a V4-e, ami egy rossz galeri, amely főleg a két bandavezérrel – úgymint lengyel-magyar hű cimborák – az élen úgy viselkedik – hogy képes beszéddel éljünk -, mint tahó kamaszok, akik terrorizálják az egész lakótelepet.

Vagy, hogy Váncsa örökbecsű megfogalmazásával éljünk, beengedtük őket a klubba, de belehugyoznak a zongorába. Most, hogy Párizs is elesett, szűkül a kis hugyos játszótere. Itthon riogathat, másutt nem annyira, ezért elment megnézni a Mennyei Béke Terét, hogy nagy tudásokkal vértezetten térjen meg az övéihez, és hülyeségeket dumáljon.

Nagy bölcsen azt mesélte, hogy: “A kínaiak derűsebb emberek. Filozófiai gondolkodásuk középpontjában a harmónia, a harmóniára törekvés áll. Ehhez képest Nyugaton meg van a szabadságra törekvés, ami mindig konfliktushoz vezet. A szabadságot veszélyeztető dolgok miatt folyamatosan alarmírozott állapotban van az EU.”

Ha jól értem, itt mintegy filozófiailag állítódott szembe a derű és a szabadság, amely kettős közül miniszterelnök úr a vigyorgást választja a csak gondokkal terhes, és voltaképp megfoghatatlan, ezért számára értelmezhetetlen szabadsággal szemben. Ezek nem dakota lovak, innen eredhet a baj, de azért segítsünk neki.

Az a derű, amelyre gondolhatott, a taoizmus áldott állapota, amely szerint a legfőbb cél harmóniát találni a természet erőit mozgató teremtő őserővel, elérni a nem-cselekvés (Wu-wei) állapotát, és ezáltal megvalósítani a tökéletességet és a halhatatlanságot, vagyis a teljes megvilágosodást. Ez maga a szabadság, és nem egyenlő a vigyorgó kínaival, aki mosolyogva húzza le az ember gatyáját.

A szabadság ellentettje nem ez, hanem a zsarnokság, amelyet a Mennyei Béke Terén 1989-ben történtek is mutatnak, amikor is a hadsereg páncélos, ejtőernyős és egyéb egységeit vetették be a Tienanmen téri demonstrálók ellen. A beavatkozás mintegy háromezer ember életét követelte. Ez egész jó minta lehet miniszterelnök úr számára, ha itthon nagy a ricsaj, ugye.

Sok mindent lehetne mesélni a szabadságról még, én beérem a drága Eörsi Pista – akivel nagyokat lehetett unikumozni itt, Szombathelyen – két sorával: „Vedd példának a madarat, /Olyan szabad, hogy visszaszáll./ Ki messze megy az itt marad./ Ki itt marad az messze jár.” De ilyenekhez miniszterelnök úrnak lövése sincsen magunk közt szólván.

Randalír

Most, hogy ’asoros már a rigókat is megvette kilóra, nem lehet nyugtunk egy percre sem. Egy közülük, aki terrorista kiképzést kapott, egy Boeinggel óhajtotta megkerülni amúgy mindent megállító kerítésünket. De nem a csomagtérben húzta meg magát, hanem a pilótafülkében akciózott, ott randalírozott, ami galádságra a személyzet nem volt felkészülve. Mint írják, “összerondította a pilóták ülését, és vadul csapkodott a szárnyaival”.

És nem volt ott egy Kövér Laca, hogy kitiltsa őtet, ezért törölni kellett a járatot, holott mindent megtettek, hogy ne erőszakolja meg a légikisasszonyokat. Bajba jutott madarak rögzített segélykiáltásait, segélycsipogásait játszották le neki, hogy megijedjen. A terv annyiban jó volt, hogy a madár megijedt, de nem szállt ki, hanem úgy elbújt, hogy sehol sem találták. A gépet emiatt végül nem merték elindítani.

„Állítsuk meg a rigót!” címmel nem indított akciót pártunk és kormányunk, mert elfogyott a pénze. Mint kiderült, azért, mert egy, a Fővárosi Vízművel közös projekttel 22 ezer euróval, vagyis 6,8 millió forinttal mozdítjuk elő egy szíreket befogadó menekülttábor vízellátási gondjainak megoldását. Az ENSZ szakosított szervezetei afrikai munkáját pedig 2012 óta – vagyis öt év alatt – 1,2 millió euróval, 374 millió forinttal támogattuk.

De ez is alig negyede annak a summának, amennyit a sajtóhírek szerint a két hónapja zajló nemzeti konzultáció „Állítsuk meg Brüsszelt”- plakátjaira költött a kormány, és kevesebb, mint tizenkettede annak, amennyibe a tavaly októberi menekültellenes kormányzati gyűlöletkampány hirdetései kerültek a közel egymilliárdos utólagos „tájékoztató kampány” nélkül.

Ilyen kiadások mellett, amikor az oroszoknak adjuk át a keményen dolgozó kisemberek hálószobatitkait, azt is megtudtuk, hogy miniszterelnök úrral kapcsolatban nem merült fel a nemzeti szuverenitást érintő biztonsági kockázat. Ez a nemzetbiztonsági bizottság ülésen derült ki, amit Gyurcsány miatt hívtak össze, de sem ő, sem a ’zorbán nem ment el reá.

Mindebből az következik, hogy tégedet, nyájas olvasó, valamint engemet is hülyének néznek. Annyit sem érünk a hatalom, és állítólagos ellenzéke szemében, mint a rigó a pilótafülkében. Ez szomorú dolog, de Isten segedelmével túléljük ezt is. A rigók jó fejek egyébként. Tavaly, amikor nyáron száz fok volt, egyikük a kertben ugrált fejest a vizes vödörbe, amely látomáson oly jól szórakoztam, mint egyetlen Gyurcsányon és Orbánon még sohasem. Csak a rigókban lehet bízni most már.

Vakondon ott legyen a szemetek!

Tegnap Áder bajuszos-töltőtoll letette a második etapra vonatkozó köztársaság nélküli köztársasági elnöki esküjét, és az Úr kegyes volt hozzá, mert akkor sem szakadt le a mennybolt, és új vízözön sem árasztotta el a holt lelkek birodalmát, amikor megválasztották őt a kijelölt bólogatójánosok, akik nem voltak kantáros rajzfilmfigurák.

Az egész aktus szóra sem volna érdemes, ha nem lennének magamfajta vén hülyék, akik már akkor is éltek, amikor ’álamelnök úr 2.0 mezei képviselőként dirigálta annak a Sólyom Lászlónak a kijelölését, aki ma már maga is a francba kívánja akkori mentorát.

Akkor, a hősi időkben Áder bajuszos kerti bányászokra vadászott ott, ahol ma Kövér a házmester, és mint volt szíves kifejteni, az ő pártja a sólyomi szavazás közben ki akarta deríteni, kik azok a képviselők, akik nem Sólyom Lászlóra, hanem Szili Katalinra szavaztak. “Ki akartuk ugrasztani a nyulat a bokorból, de helyette vakondokok ugrottak elő”

A vakondugrasztáskor a teremtő 2005-ik esztendejét írtuk itt, ahol a madár sem jár, és nem tudhattuk, hogy a jámbor, kertjeinkben bányászkodó rajzfilmhős mily fajsúlyos szerepet tölt majd be nyüves életünkben, mert ifjúi bohóságunkban nem ismertük még Bözsi nénit. Mentségünkre szóljon, hogy nagy valószínűséggel még ő sem tudott mai önmagáról, hogy báb lesz a színházban.

Ezt a létezésbéli hiátust oldotta fel a rajtunk gombaként megtelepedő rendszer, amely a listák mélyiről elővarázsolta a jobb sorsra érdemes idős asszonyt, hogy szeretett vezetőnk kampányolási céllal néki vakondoki tanácsokat adhasson. Mert ez is megvolt, ahogyan kiderült, midőn a váratlan utazás részletei fölbuktak az árból.

Mint a máma még nem titkosított jelentésekből megtudható, Nagygécen a mindenkori és örökös miniszterelnök arról is beszélt, hogy ő hogyan segített az apósának a birkáknál, ezen kívül tanácsokkal is ellátta arról, hogyan kell megvédeni a vályogházat az egerektől és a vakondoktól, ami bölcsességtől Bözsi néni padlót fogott, és nem találja már a disznait sem a hidasban.

A kedves vezető elmondta a matrónának, neki is van egy vályogháza, amit tévedésből országnak neveznek, és Áder et. 2005-ös tapasztalatai alapján az egész kócerájt nagy hatékonysággal védik meg a vakondoktól. Ilyen teremtmények ma már nincsenek is, helyettük olyan alakok töltik ki az összes teret, mint Németh Rezsi, vagy soha nem feledhetően Bayer Tagkönyv.

Ez a Tagkönyv máma az élharcosa a permanens küzdelemnek, amelyet a velem hasonlatos giliszták ellen folytatnak. Ezért vérdíjul meg is plecsnizték, hogy olyanokat mondjon a szaros szájával, amilyeneket voltaképp kedves vezetőnk gondol, csak az ő fogai közül nem lenne komilfó hallani dohos, elbaszott rendszerének leglényegét, amely ilyen kedélyesen hangzik:

“Ha még egyszer ezek vagy ilyenek megjelennek a parlament épületében, és ott megzavarják a munkát, akkor úgy kell őket kivágni, mint a macskát szarni. Ha a taknyukon és a vérükön kell őket kirángatni, akkor a taknyukon és a vérükön. Ha kell, akkor szanaszét kell verni a pofájukat.”

Értve vagyunk. Azok az idők jöttek el újra, mint amikor Dezsőnek meg kellett halnia, és a nevezetes gátőr olyan szavakkal hagyta oda népes családját, hogy ürgén, vakondon ott legyen a szemetek! A mindent ismerő tapasztalat mondatta vele a rezignált intést, hiszen nem tudhatta, hogy a maradék fogait veri-e ki a rendszer hóhéra, avagy csupán kedélyesen fölköti.

Az ilyen bayeri fölkoncolásra buzdító szavak egyébként már az ország házától sem idegenek, hiszen épp azon a napon, tehát tegnap, amikor 2.0 ’álamelnök úr nem talált vakondot a tiszteletlen ház padsorai közt, fölvette a házi tollnok tempóját egy másik fasiszta is.

Szilágyi György vizslasimogatós képviselő utcai harcra szólított egy államtitkárt, e szavakkal: „Gyere ki, úgy nyakon baszlak, hogy leszáll a fejed.” Mindez nem rendszeridegen, miniszterelnök et. is minduntalan férfias küzdelmekről álmodik, mint azt Goodfriend amerikai ügyvivő-vakondnak címzett szavaiból is kiderült, amikor ő volt terítéken, és nem a Soros.

Szilágyi manust minden bizonnyal fel fogják négyelni, miután kiderítették, hogy az üknagynénje soroshitlerbérenc kommunista volt, ő maga pedig buzi, ellenben a Bayert meg kitüntetik újra. Ő a jeles eseményre véres taknyon, térden csúszva érkezik meg a t. házba, ahol Bözsi néni zsugorított feje mosolyog majd a vitrinekben. Hogy most Hieronymus Bosch lettem, az nem az én bűnöm. Ilyenné tett a kor, amelyben nappal vér folyik, éjjel meg bor.

A nagygéci vendég

O. V. emberszerű organizmusnak a jól kiszámítható működésébe olykor zavarok csúsznak, és hirtelen-váratlan egészen különleges helyeken jelenik meg, mint most is, amikor megnézte, mennyit ér a velszi tartomány, és eközben özv. Csúcs Imréné, Bözsi néni hokedlijén materializálódott, hogy jót beszélgessen az idős asszonnyal.

Hogy mért éppen Nagygéc, arra épeszű magyarázat nincsen, hacsak nem az, a már falunak sem nevezhető településen, közvetlenül a román határ mellett mindösszesen hatan laknak, így kicsi volt az esélye annak, hogy spontán tömegtüntetés alakuljon ki. Csak a páncélozott kisbuszba többen férnek, de leginkább azt kellene megnézni, Bözsi néni melyik kopasz neve mellett szerepel a kubatovi listán.

Arról nem szól az életszerű történet, az öregasszony megkínálta-e a neves vendéget zöldes mandulalikőrrel, ilyeneket szoktak otthon tartani az éltes matrónák, hogy a tárolás évtizedei alatt az üveg szélére kiül a cukor. Vagy egy tálka szotyolával, igaz, ilyen csemegét öregasszonyok nem tartanak otthon, bár a spontán látogatás előtti bombakeresők még vihettek volna.

A kedélyes, baráti beszélgetés a nyugdíjról folyt természetszerűleg, mi másról, azt nem kérdezhette a vendég, hogy Bözsi néninek fáj-e a bütyke, és hűsítő, kámforos kenőccsel sem kenegette meg a sajgó ízületeit. Viszont ehelyett azt mondta a messziről jött látogató, hogy „ha úgy vannak a számok” novemberben emeli a nyugdíjat. Így, egyes szám első személyű értelemben.

Úgy lesznek a számok, ha előbb nem, akkor kora tavasz táján mindenképp, csak, hogy ezt mért a világ végén kellett felböfögni, arra nagyon nehéz magyarázatot találni. Tán, hogy a hokedli a távozása után búcsújáró hellyé alakuljon, vagy gyakorlatiasabb okokból, és Bözsi néni szédítése csak elterelő hadművelet volt.

Tudjuk, hogy egyetlenünk milyen erős vonzódással bír vidéki kastélyocskák és házikók irányában, és innen nem messze, a kisgéci pusztán van egy kúria, amelyet a Majláth-kastélyból építtetett át 1852-ben nem más, mint br. Haynau, a bersciai hiéna, aki erre költötte kétszázezer forintos vérdíját. Egyik nap majd Mészáros Lőrinc arra ébred, hogy ezt is megvette.

Egyébként marha nagy mázlija van a spontán látogatás szervezőjének, hogy ez a Nagygéc nem úgy viselkedik a toldalékolás közben, mintha úgynevezett hangzónyújtó tő volna, és a kéz-kezet analógiájára működne. Tessenek elképzelni, milyen klafa simicskai áthallású lenne a címbéli helységmegjelölés, miféle látogató válna akkor hősünkből. Viszont ilyen unikumokat csak a részeges bölcsészek tanulnak romkocsmák mélyén, és effajta tudásra meg nincsen szükség a munka alapú társadalomban.

Levél születik

– Gyere Árpi, hozz tollat, papírt, levelet írunk.

– De főnök, az előbb írtunk, még ki sem ment az összes, mert a postát lefizette a Soros, tudod, a Sziszi mondta.

– Hülye vagy, Árpi, nem a sok kreténnek írunk, hanem ezeknek a Verho…, a tököm se tudja, hogy mondják, még rendes magyar neve sincs, ennek a Verho… buzinak, meg a többi hülyének Brüsszelbe.

– De hát, most hajtottak el minket a picsába, főnök.

– Nem baj, azt kell lássa a proli, hogy a markomban vannak.

– Azt mondták rád ott a Brüsszelbe’, hogy hazudsz.

– Az lehet, de itthon az nem érdekes.

– Látták a tévében.

– Múló káprázat.

– Azt is mondták, hogy félsz.

– Tényleg be voltam szarva, de nézd a képemet, ettől olyan elszántnak tűnik.

– Nyalogattad a szájadat, rángatózott a fejed.

– Mindig rángatózik, mint egy fenséges nagypapának, ezeket ez nem érdekli.

– Azt is mondták, olyan vagy, mint a régi komcsi káderek.

– Nem láttak azok élő kommunistát, én igen. Különben sincs kalapom.

– Ezek már utálnak téged.

– Ki nem szarja le?

– De minek írunk akkor?

– Hiába tanítottalak Árpi? A sok senkiházi, aki majd rám szavaz, ettől azt hiszi, hogy én szartam a spanyolviaszkot, azok meg ott elnyammognak rajta, én meg itt zavartalanul csinálok megint kétharmadot a pénzükön.

– Nagy vagy, főnök. Mit írunk?

– Hogy nyitott vagyok, meg hálás, és tényszerű.

– Te? Főnök.

– Ejj, de nehéz veled, agyadra ment a kokó? Árpi!

– Azt én honnan tudhatnám?

– Hülye vagy, írd ezt: „Szeretném kifejezni hálámat, hogy részt vett az Európai Parlament plenáris ülésén. Biztosíthatom Önt, hogy mindig nyitott vagyok az eszmecserére és vitára annak érdekében, hogy megkönnyítsük a tényszerű és méltányos európai párbeszédet a minket közösen érintő ügyekről.”

– Elég lesz ennyi?

– Talán. De a biztonság kedvéért tegyél bele egy Jimmy cd-t, azt, hogy “Egyszer megjavulok ééén, jóóó leszek majd….”

– Nem értik.

– Én se értek semmit, kvittek vagyunk, de az a vonyítás majd megenyhíti őket. Írd alá helyettem, remeg a kezem.

– Oké, főnök.

– Hány óra van?

– Tizenegy.

– Éhes vagyok. Foglaltass asztalt abban a lakótelepi étteremben, ahol a múltkor voltam, jó volt a pörkütt, az Anikó már nem főz nekem, valamit csak kell enni, a szotyola nem telít eléggé.

– A szokásos módon?

– Ja. Kiüríteni, civil ruhás tekesekkel berendezni, ételkóstolót vinni, egyebek. Fényképész is jöjjön.

– Rendben, főnök. De mi legyen ezzel a levéllel, ha a sorospostások ezt se viszik el?

– Küldd el hollóval, nem a középkorban élünk, nemigaz?

Nekem te nem mutogatol

Nagy volt a zsivaj az 5. b.-ben, a nagyszünetben mindenki a tízórait majszolta, nagyon gyorsan, hogy a Viktor el ne vegye. Ekkor megszólalt az iskolarádió, és valahonnan az éterből hallatszott a hang:

– O. Viktor 5. b. osztályos tanuló azonnal menjen az igazgatói irodába!

Csönd lett egy csapásra, csak a sustorgás hallatszott, O. Viktor fölállt, kitörölte füléből a bukta maradékát, kiköpte a szotyolahéjat, zsebre vágta a kezét, és hasát kidüllesztve megindult a folyosón. Az egész osztály utána tódult, nézték, ahogyan pöckösen vonul, és csak suttogtak, ki-ki vérmérséklete szerint, hogy na, most majd megkapja végre, mások meg épp ellenkezőleg, hogy jól megmutatja annak a rohadék igazgatónak. Odaért az ajtóhoz, kopogott, s amikor megkapta az engedélyt, belépett. Ahogyan behúzta maga mögött az ajtót, tíz centivel rögtön összement, cinikus képére kiült a szűkölés. Az igazgató maga elé intette, de nem ültette le.

– Ide figyelj te istenátka. – Így kezdte az igazgató, amitől kicsi Viktor haptákba vágta magát, és elkezdett folyni a taknya.

– Megint elvetted a Jenőke tízóraiját? – Viktor megszeppenten bólogatott.

– Bezártad a szekrénybe a Bélust, összetörted a Marcsi vonalzóját, és elkoboztad a Misi matchboxát?

– Az úgy volt – kezdte suttogva a Viktor -, az úgy volt…- De az igazgató leordította a fejét.

– Nem érdekel, hogy volt. Ebben az iskolában vannak szabályok, amiket lehet, hogy a drágalátos szüleid nem tanítottak meg neked, de akkor is betartod, mert kicsaplak, és mehetsz az apád bányájába követ fejteni, értve vagyok?

– Jajj, ne! – Zokogott fel a kölök, már patakzottak a könnyei. – Drága jó igazgató bácsi, instálom, azt ne. Mindent úgy csinálok, ahogy mondani és akarni tetszik, jó leszek, csak ne csapjon ki, mert az apám agyonver. – Így szüpögött, remegett a szája széle, amit csak nyalogatott, és a fejét furcsán oldalra döntve tartotta.

– Jó leszek, édes, drága igazgató úr, ígérem, visszaadom a matchboxot, veszek egy vonalzót, Jenőkének meg egy kakaós csigát a büfében, csak ne tessen kicsapni. – Már meg is görnyedt, mint valami hülye zarándok.

– Takarodj a szemem elől, ez volt az utolsó figyelmeztetés. – Így az igazgató, és az ajtó felé mutatott.

Viktor hétrét hajolva, bólogatva iszkolt kifelé, és ahogyan bezárult mögötte az ajtó, érthetetlen módon megnőtt. Letörölte az arcáról a könnyet meg a taknyot, kezét zsebre vágta, és fütyörészve ment be az osztályba, ahol a degeneráltak rajongva várták.

– Na, mi volt? – Kérdezték, és letörölték a feneke alatt a széket. Viktor fölcsapta a lábát az asztalra, körbenézett a teremben. Látta az üres tekinteteket, és érezte, hogy újra otthon van.

– Lerendeztem. – Harsogta. – Nekem ez nem pofázik, nem mutogat, engemet nem lehet irányítani, utasítgatni, ugye? Be is kaphatja a buzeráns pondró. Jenő, mit hoztál tízóraira? Hol a szotyolám? – Amikor ez elhangzott, látszott, hogy az élet visszatér a megszokott kerékvágásba, és senki nem vette észre a téboly fényét a szemében.

– Győzött megint, megvédett minket a mi hősünk, egyetlen vezérünk. – Így sutyorogtak a bambák, amikor becsöngettek, Valóság tanár úr fölszabta az ajtót, két lépéssel a katedra előtt termett, és megszólalt.

– Na, sutyerákok, kuss legyen! Dolgozatot írunk. – Olyan csönd lett, hogy a légy a saját zizgése elől kezdett menekülni, a székek nyikorogtak, a levegő pedig megfagyott, mert senki nem tudta, hogy ebből mi fog kisülni. Viktor pedig gonosz szemekkel elővette a puskáját, és a füzete alá csúsztatta.

Elzavarni a búsba

Schiffer András, aki állítólag visszavonult, tehát mégis van, a búkon üzent a fideszfiúknak a grundok kötetlen stílusában, mondván: „Na, most húzzatok a picsába!”. Azért horgadt fel ilyen mocskos módon a polgári fiatalember, mert az MLSZ elutasította az Újpest és a Vasas láblabda csapatának licenckérelmét, mondván, a két fedett sportlétesítmény nem alkalmas első osztályú meccsek megrendezésére.

Nem mindenki lehet olyan nagy híve a szotyolázásnak, mint Orbán et., ezért számukra megszínezem a kifestőt. Mind a két stadiont – amelyek konspirációs neve fedett sportlétesítmény, mint az tudvalévő – most újították fel súlyos milliárd forintokból, amelyek elvesztették közpénz jellegüket. Ilyképpen a mosdatlan szájú kirohanás még jogosnak is lenne mondható, ha nem Schiffer et. szájából csusszant volna a napvilágra.

De hát, így történt, ezért a magam részéről kénytelen vagyok a mondat irányát megfordítani, egyes számba tenni, és Schiffer et. felé pökni. Ő ugyanis, akárha Vladimir és Estragon, már régen elbaltázta a jogait, hogy egyáltalán megszólaljon a magyar ugaron. Egyetlen lehetséges cselekedete lenne ebben az esetben, ha szép csöndesen elballagna Polt zsandárhoz, és följelentené Orbánt.

Mint ahogyan tette azt oly igen nagyon buzgón Gyurcsánnyal Sukoró kapcsán, amely fidesznyalonc ganajságnak máig visszhangzó hozadéka van, és annak idején nem csak Budai Gyula szájából csorgott ez az egész, hanem még a vízcsapból is, ki tudja, hány szavazatot generálva ezzel a rezsimnek. Azóta is megszámlálhatatlan ügy van, ami megérne egy kósza feljelentést, de Poltnak még annyi munkája sincs Schiffertől, hogy megtagadja a nyomozást valami átlátszó ürüggyel.

És ha már itt tartunk, akkor most Hadházy Ákos folytatja a schifferi metódust, aki két napja jelentette ki, a Napnál is világosabb a Mészáros-Orbán szimbiózisban a bűncselekmény, de ő sem terheli az ügyészséget holmi feljelentéssel, mert minek. Pofázni, azt lehet, csak semmi értelme nincsen, mint ahogyan Gyurcsány is teszi, aki hetvenkét órázik itt nekünk, meg hőbörög.

Ez a tempó korrelál azzal, amikor Dájcstomi nagymamáját hallgatta le személyesen a szépemlékű Horn Gyula, mint emlékezhetünk rá, és voltaképp azóta megy a magyar közéletben a szavak puffogtatása azzal az eredménnyel, hogy csöndesen szétrohad az ország.

Ez a folyamat nem kevéssé köszönhető Schiffer et.-nak, aki áldatlan közszereplése nyomán semmit sem ért el a habverésen kívül, de abban jó volt. Most meg, miközben úgy hiszi, hogy faszagyerek, ha picsázik, mert meghallotta az idők szavát, meséljük el neki közösen, hogy ez így nem kóser. Nem Briant ő, akit a hülye népek követnek, és mondhatja nekik: Menjetek a picsába!

A fideszfiúk nem fogják megkérdezni tőle „Hogyan menjünk a picsába, Uram?”, hanem a képébe vigyorognak, illetőleg hálatelt köszönetet mondanak neki eddigi szolgálataiért. Én például joggal abszolválhatnám a schifferi felszólítást, mert még sohasem kellett Orbán seggéből elővakarászni, és gyakorta meg is teszem, ám egyre kevesebbszer.

A sokévi ellenállás közben ugyanis előkerült likacsos agyam mélyéről az a Bálint Györgyhöz – asszem, ki tudja ebben a nyüzsgésben – köthető mondat, miszerint az nem újságírás, ha mindenkit elküldünk a francba. Ezt Schiffer et.-nak is javasolnám megfontolásra, aki azt hiszi, ha káromkodik, akkor megértette az idők szavát.

De más szelek fújnak máma, az utcára vonuló fiatalok tulipánokat hordoznak, meg pogóznak az Oktogonon, mert rájöttek arra, hogy a rezsimnek legjobban az fáj, ha a képébe röhögnek, az ilyen picsába küldés pedig az olyan kivénhedt alakoknak való, mint amilyenné Schiffer aszódott az eltelt évek alatt.

Két menekülési útvonala van, az egyik a bölcs hallgatás, a másik pedig, ha annyira viszket a valaga, hogy Polt úr elé járul, és megteszi azt a rohadt feljelentést Orbán ellen, úgy, mint amilyet vicsorogva Gyurcsány nyakába akasztott. Ha ez megtörténik, akkor kiegészítésképpen el is küldheti melegebb éghajlatra az egész bagázst, de addig tyíse! Hogy mért vagyok abban teljesen biztos, nem születik meg a komoly, géppel írt feljelentés, azt nem tudom, de a fejemet azért rátenném.

Háromezer indián

A messzi Brazíliában uszkve háromezer őslakos, magyarul indián – de nem dakota – helyi polgártárs a brazil kongresszus épületénél tüntetett, mivel a fakitermelők, állattenyésztők és más vállalkozó egyedek veszélyeztetik az ősi élőhelyeiket, és az állam ez ellen nem tesz semmit.

Az ottani rendőrök nem olyan cukik, mint a mieink, akik angyali nyugalommal tűrik, amikor a mi indiánjaink, akiket meg egyenesen az állam akar ledarálni, mintegy hetvenezren ricsajoznak a magyar parlament épülete előtt. Könnygázzal mentek tehát az ottani szervek a brazil indiánok ellen, akik az összecsapásban bevetették nyilaikat és lándzsáikat.

A csata kimenetele csak úgy nem volt kétséges, mint amikor a drágalátos konkvisztádorok megérkeztek a kontinensre, és a kereszt nevében rabszolgasorba taszították őket, azokat pedig, akik ellenálltak, lemészárolták. Később a hódítók jelentős része nem spanyol és portugál, hanem idegen volt: génovai, velencei, francia, angol, a hajók legénysége meg jórészt Európa minden kikötőjéből összeszedett börtöntöltelékekből állt, akik tovább abajgatták őket. Az indiánok tehát a nagy és örök vesztesek.

A Kárpátok alatt, a fülkeforradalom nyomában is megjelentek a hódítók, és alaposabban megvizsgálva ezek is börtöntöltelékek, feladatuk is csupán annyi, mint a hajdani contadoroknak, beszedni a pénzt az Uniótól, valamint az itteni őslakos indiánoktól. Éppen ezt vágta a pofájába tegnap az EP-ben bizonyos Verhofstadt nevű ember a mi konkvisztádorunknak, miközben ő kínosan mosolygott.

Belehazudott egy kontinens szemébe, kioktatták, eljárást indítottak ellene, aztán mégis győzött. Ez a természete neki, hogy nem bír veszíteni, a népszavazást is megnyerte, és mindent, amibe csak belefog, míg el nem fehérül majd a szája. Vonzalma az oroszokhoz ebből a szempontból érthető, mert bármily furcsa is, de a medve Nagy Péter óta nem igazán veszített háborút, szemben velünk, akik viszont egyet sem nyertünk.

Épp akkor, amikor az indiánok íjakkal keresték az igazságot a nagy vízen túl, a testvéri Moszkva Hazafi Parkjában igazi tankokkal és röpcsikkel játszásiból újra elfoglalták a Reichstagot, amely előadásban kétezer partizán vett részt, az ottani M1 pedig drámaian mutatta be az eseményt: robbanások, fegyverek ropogása és német katonának öltözött férfiak lángoló teste is látható volt.

A röpke összevetésből kiderül, hogy ezek az oroszok mindig nyernek, az indiánok sorsa meg a rezervátum, vagy a dzsungel mélye. A mi drágalátos hazánk a mongolok után megszenvedte a törököt, majd az osztrákot, hogy aztán az orosszal kerüljön bensőséges, vesztes kapcsolatba 1849-ben, 1945-ben és 1956-ban is.

Szijjártó külügyes nem járt a CEU-ra, ezért történelmi ismeretei is hézagosak. Ebből fakadóan beszél hülyeségeket, amikor egy lengyel lapnak így nyilatkozik: „Ön lengyel, ön itt él. (…) Én nem vagyok lengyel, nem itt élek, nincs lengyel gondolkodásmódom. Magyar vagyok, és megvan a magunk történelme. Mi nem tekintünk fenyegetésként Oroszországra. Pont.”

Mindez annak fényében érdekes különösen, hogy egy éven át visongtak ’56 okán, sőt, pár hete meg a málenkij robot volt a téma. Igaz, az ő felfogásukban azért nem az oroszok a felelősek, hanem a Gyurcsány.

Nehéz dolgok ezek, és elsősorban ganajosak, de mást nem nagyon várhatunk azoktól, akik a mi indiánjaink ellen a parlamentjükben aknavetőket, gépkarabélyokat óhajtanak bevetni, pedig a magyar őslakosnak se íja, se lándzsája nincsen, viszont ő is védi, amije a dúlás után még maradt, azt a kevéske szabadságot. Je suis indián tehát.