orbán viktor – Oldal 3

Jumurdzsákország

„Nem önök lőtték ki az emberek szemét? Nem arról van szó, hogy kedden van az évfordulója annak a beszédnek, aminek nyilvánosságra kerülése kiváltotta az emberek elégedetlenségét, amit önök nem párbeszéddel, hanem kardlapozással és szemkilövetéssel próbáltak orvosolni?” – Ezt Orbán miniszterügynök válaszolta Varju képviselő kérdésére az ország házában. Varju képviselő a jelen, a járvány dolgai felől érdeklődött, erre kapta a képébe bele ezt.

Ez a válasz jellegében a „Boldog karácsonyt” orbáni kinyilatkoztatásra hasonlít, amit viszont hordoz, az valami elképesztően aljas. Egy ecsetvonással gyilkosozza le a komplett ellenzéket, amiből látszik, mire számíthatunk, illetve az ellenzék mire számíthat 2022-ig. A kampány elkezdődött, illetve voltaképp soha nem is ért véget. Az új tematikára utal Orbán miniszterügynök manapság legjobb tanítványa, Varga igazságügyes kijelentése is, amiben önmagát mint kormány emelte a nemzet megmentőjévé a rendkívüli jogrenddel.

Ez volt az egyedüli oka annak, hogy a járvány nem szabadult el Varga igazságügyes szerint, amit viszont az ellenzék nem szavazott meg, következésképp nemzetgyilkos. És máris megkaptuk az ívet, amely tegnap a szemkilövéstől a kór terjesztéséig húzódott. De tudjuk, miniszterügynök elvtárs és bájos csapata nem rest távolabbi időkig is visszanyúlni az ellenzék gyalázásában. Ebben a baloldal a nemzetre tör mindig, szünet nélküli kitartó buzgalommal.

A vonal a Gyurcsány, Kádár, Károlyi, Kun Béla rokonság, de előbb-utóbb eljutunk Dózsa Györgyig is, és még távolabbra a múltban, a kipcsak őshazában kétezer éve felforgató kommunistákig. Miniszterügynök elvtársnak mindig annyi mondanivalója van a múltról, hogy ki mindenki hibás mi mindenben, és a jövőről, hogy milyen meseszép utópia vár ránk, csak épp a mostról, hogy most mi van, arról nem beszél soha. Ellenben szívesen emlegeti a tíz-húsz év múlva eljövő Kánaánt, hacsak függöny mögé nem bújik.

De most, hogy valami isteni kegyelem – és nem Ceci néni – jóvoltából úgy tűnik, a kórság nem viszi el a komplett magyarságot, kinyílt a nemzetvezető csipája nagyon. Bár ez csak a hazai vizekre vonatkozik, mert Brüsszelbe nem fáradt el őkegyelmessége. Ott nem lehetett volna szemkilövetőztetni, boldogkarácsonyozni. Egyáltalán, Brüsszel nem vevő a dakota bölcsességekre, a kolbásztöltésre, gumicsizmára, noch dazu a kovászos uborkára sem.

Ezzel a mentalitással és habitussal kizárólag a Felcsút-Bicske tengelyen lehet boldogulni, de, mint kitetszik, ott nagyon. De, ha már miniszterügynök elvtárs fölemlegette a szemkilövetést, mint nemzetszerető zsinórmértéket, mindebből olybá tűnik, hogy valami fordított etika szerint az ő szemében a hősök a kockaköveket feltépő, televíziót kifosztó, autókat felgyújtó, rendőrök sípcsontját eltörő, a várost széthugyozó csőcselék, akik egy szinten vannak már az 56-osokkal.

Ebből a kifacsart etikából következik, hogy a kilőtt szemű jumurdzsákok a hősök, a várost védő rendőrök a gonosztevők. Ha szegény Gárdonyi ezt látná, meghasonlana, az életben meg nem írná az Egri csillagokat, egyáltalán nem írna semmit, hanem Wass Albertre hagyná a dolgokat, hogy megfelelő legyen a fiúknak. A dolgok azonban nem ilyen mókásak, mint ahogyan ebből tűnik, hanem arról van szó, hogy a múlt újraírása történik, sőt, totális meghamisítása.

Amire miniszterügynök elvtárs Varju képviselőnek válaszában utalt, miszerint „Nem önök lőtték ki az emberek szemét?” tizennégy éve volt, az akkori óvodások most lépnek választókorba, és tudatukban ott áll egymással szemben a szemkilövető, keresztény gyermekeket früstökölő, a jómunkásembereket a járvány karjaiba taszító Varju és tettestársai Karácsonytól indulva és vele bezárólag, s velük szemben a szent életű Orbán Viktor, ki népének él, érette, s általa.

Viszont, hogy ma mi történne, ha a forradalmárok fölgyújtanák a várost, elfoglalnák a televíziót és más ilyen cukiságok, azt senki nem tudja. Ki, kire és mivel lövetne, azt sem. Csak annyit látunk, hogy dudálásért, százezrekre büntetnek, facebookozásért bevisznek, sőt, hogy amikor épp Varju László behatolt a televízióba, ott őt ezért földre teperték és vonszolgatták, mégis ő a bűnös, sőt, most már emberek szemét lődözi ki. Ezt így egy kupacba összehozni azért már pofa kell, s miniszterügynök elvtársnak az van, mint tudvalévő.

Gondolj apádra

Bizonyára él bennünk a kép, amelyben Müllerné viszi tolószéken Svejket a sorozóbizottság elé. Eközben ő lengeti a mankóját, és „Fel, Belgrádra” ordibálással veri fel a csendes prágai utcákat, elégedettséget csalva az akkori hülyék arcaira, miközben csak ő tudta, hogy mire készül. Mindezek előtt, mint emlékezhetünk, történt egy s más a Kehelyben. Elvitték Paliveczet, mert a legyek leszarták császár őfelsége arcképét, Svejket is átmenetileg, mert rémhírt terjesztett, egyszóval így, hogy épp bevonulás közben találkozunk a derék katonával, ha nem is in medias res vagyunk, de már majdnem.

Épp az Operatív Törzs tegnapi sajtótájékoztatóján, ahol megjelent Németh Szilárd is, és előadta a toborzónótáját azzal a kérlelhetetlen csökönyösséggel, amivel minden, a Párt által rátestált feladatot végez, legyen az rezsiharc, pacalkotyvasztás vagy most a verbunk. Ő az a pártkatona, aki nem kérdőjelez meg semmit, sőt, száztíz százalékon ég, ő a mi Dub hadnagyunk, ha már Svejket hívtuk mankónak, és még fogjuk is ma sokszor, mert katonásdit játszunk a hetedik napon. Németh Szilárd – mint azt Ceci néni helyén állva kifejtette – várja a seregbe a deli magyar férfiakat tizennyolc és ötvenöt év közt.

Arról szó nem esett, hogy jó lesz-e Svejk módján, tolószékben, mankóval integetve, s épp azt ordibálva, aktualizálva a történelmet, hogy „Fel, Brüsszelre”. Ha így érkeznék meg a béna hadfi, egyből akár kórházparancsnok is lehetne, kerítésfelügyelő vagy mit tudom én, mindenki mehet, aki lélegezni tud. A magyar különben is egészséges fajta, a féllábú sem rokkant, mint emlékezhetünk, az ilyen szimulánsok, mint Svejknél, teljes diétával, beöntéssel és hidegvizes borogatással hadra foghatók, sírva könyörgik magukat a menetszázadba. Ha delibbek, sajtótájékoztatón is pózolhatnak, esetleg huszármentében, lovon, akármi, mert már minden lehet.

Egyébként ez a téboly, ami kibontakozóban van hadsereg és katonaság ürügyén, szót sem érne, ha nem mondta volna Németh elvtárs, hogy ötvenöt éves férfiakat várnak kiképzésre. Másutt ilyen korban kapják meg az obsitot, és még Hitler is csak végső kétségbeesésében, Berlin ostromakor nyúlt ehhez a korosztályhoz a gyerekek mellett, annyira is ment vele, amennyire. Ötvenöt éves nagypapákat csuklóztatna a magyar állam honvédelem ürügyén, szemüveges, nadrágtartós, hónaljig húzott mackógatyás deli hadfikat faragna, mert az ilyen sereg elől sírva fut el minden ellenség.

„Gondolj apádra,/ Ha rákerülsz a lapátra./ Megmondtam előre,/ Hogy fel ne menj a tetőre!/ Egyszer kell leesni, már nincs mit keresni!” – danászta a másik klasszikus, Hofi, és ezt épp ideillőnek vélem, amikor olyan ürüggyel, hogy elveszítette a munkáját, embereket terelnek bakának. Mert vagy nincs más ötletük, vagy, mert ezt kívánja a militáns lelkük, ez majd kiderül. Az egyik kitétel, hogy Dub hadnagyon mindenki röhögött, a másik, hogy a spanyol miniszterelnök tegnap bejelentette, a jövő héten bevezetik országában a létfenntartáshoz szükséges alapjövedelmet.

Csak azt hisszük, hogy ez nem tartozik ide, és mégis. Mert ugyanis, a spanyolok szívbéli jóságból és józan megfontolásokból tesznek azért, hogy az állampolgár ne vesszen éhen, míg pedig a magyar állam, ezt is feltételekhez köti. Az ötvenöt éves katona az egyáltalán nem ér semmit katonailag, viszont ugyanúgy fizetnek neki, mintha nem kellene katonáskodnia. Ez is pénzbe kerül, az is. A spanyolok odaadják, Orbán előtte megalázza az alattvalót, és ez nem kicsiny különbség. Sőt, még amikor haptákba állítja, akkor sem ad annyit neki, amiből megélhetne.

Közmunkás lehetsz vagy katona. Kínálja az állam a polgárainak, s ha a közmunkát – jó okkal – árokvakarásnak tételezzük, akkor a vele egyenrangú katonaság vajon mi lehet. Ebből az egészből csak egy dolog következik, az állam, következésképp Orbán bábunak tekinti az állampolgárt, akit most a járvány miatt úgy kezel, mintha a seggéből rángatta volna elő. Eddig is így volt, csak nem tűnt ki ilyen egyértelműen, s mindehhez állítanak oda katonabábukat. Rókázva röhejes ez a ganyé. De visszatérve a kályhánkhoz, Németh-Dub hadnagyunk meg ebben tapicskol elégedetten, de ő tudja. Vagy ezt sem.

Tapsoljunk

A 24.hu írása szerint a Szent János Kórházban akadt ápoló, aki áprilisban kétszáz órát dolgozott, várta a beígért extraszuper emelt bért, de nem kapta meg, hanem alig több mint százezret. A fertőzött betegek közt dolgozó emberek alapbért kaptak áprilisra, a kiemelt bérezést pedig arra hivatkozva, hogy a járvány már lecsengőben van, megszüntették. Úgy, hogy eddig még egyszer sem adták oda. Akinek karanténba kellett vonulnia, nem a törvényben előírt száz, hanem hatvan százalékos táppénzt kapott, így élünk mi Neriában. A rezsim a fogához veri a garast – hogy antropomorfizáljuk a gyalázatot –, az ápoló nem gázszerelő, és nem mindenkit hívhatnak M.L.-nek sem.

Szarrágó – így nevezi a gazdag és kegyetlen magyar nyelv azt, amikor valaki pitiánerül áll a pénzhez. A Szent János Kórház vezetése ilyen, ha a katonai parancsnok, ha más a bűnös ebben, de még az is lehet, csak az ország maga alkalmatlan arra, hogy benne élni lehessen. A fentiek ismeretében egészen szürreális, hogy Németh Szilárd almát osztogat az egészségügyben dolgozóknak, az ország népe pedig tapsol és tapsra buzdít, az ápoló ezek szerint tapsviharban és harsonaszóra pusztulhat éhen. Tényleg szürreális a világunk, és ezzel a permanens meg idegesítő tapsolással a Brian élete eszelős prófétája jut az ember eszébe, aki szintén tapsra buzdította a bávatag tömeget.

És már helyben is vagyunk. Fel tudjuk idézni a film aktuális jelenetét, amelyben a menekülő Briant követi a tömeg meglelve az ő saruját meg az ő tökét, s midőn beérik őt, a lelkében végsőkig elcsigázott főhős rájuk ordít, hogy menjenek a picsába. A tömeg egyik tagja pedig megkérdi, de hogyan menjünk a picsába, mester? A jelenet annyira bizarr, hogy az ember egyből otthon érzi magát Neriában, ahol a kedves vezető az állami rádióban jelentheti be pénteken reggel, hogy ő máma fickós. Azt tudjuk, hogy Európa ős DNS-e, a magyar faj őrzője hadilábon áll a saját anyanyelvével, de ennyire azért nem kéne, mert vélhetőleg nem azt akarta az éteren át közölni, hogy toszási ingerei vannak.

De akkor vajon mit? Sose tudjuk meg, mert az olyan habitusú tömeg, amelyik a filmben a picsába menés módjai felől érdeklődik, az ilyen fickósságokon sem sokat tűnődik, hanem jóváhagyólag bólint: örvendezzünk, hogy urunk máma fickósnak érzi magát. Ez a tömeg az is, amelyik akkor is elégedett, ha megtudja, hogy a Szent János Kórházban kicsesztek az ápolókkal, tapsol egyet, és teljesítette állampolgári kötelességét, esetleg még a talpaival egymásra lép. Mindez együtt egy jófajta ógörög tragédia hullákkal és kórussal, valamint tapsoló közönséggel. Viszont ez a tömény, házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom fárasztó, nézzünk valami vidám helyet. Imhol egy sajtótájékoztató.

Ezt pedig Németh Szilárd prezentálja nekünk, mint főkatona. Szétfolyik a sok velőspacaltól, díszletként pedig marcona hadfiak jelmezben, hogy az ember sírásig röhögi magát, pedig ez komoly dolog nagyon. Németh Szilárd igen aktív mostanában, hogy állásukat veszített nyomorultakkal akarja föltölteni a seregét. Verbuvál Orbán Viktornak, mégpedig, hogy körbeérjünk, annyi pénzért, mint amit az ápolók kapnak a Szent János Kórházban, tehát semmiért, hogy kuncog a krajcár. A magyar zsoldosok pedig vélhetően háborús helyzetben kapnának – illetve, mint a kórház példája mutatja – nem kapnának extra fizetést, elmenne a kedvük az egésztől, és elveszne a haza.

A pénteken reggel fickós miniszterelnök ugyanis közmunkát és a zsoldot ajánl az állását vesztett magyaroknak, eddig terjed a gazdasági horizontja. Tapsoljunk. Légy nagyvonalú – mondatta ki Füst Milán Störr kapitánnyal az élet elviselésének egyetlen lehetséges módját, és ez a liberalizmus maga. A szarrágók nem nagyvonalúak, a huszármentébe merevedett degeneráltak sem, a fickós, anyanyelvével küzdő miniszterelnök sem. És mindezt látva megértjük ragaszkodását az illiberalizmushoz, a katonásan beszabályozott világhoz, de azt is, hogy hívei mért mennek utána kezükben az ő tökével. Hogy megérdeklődjék, hogyan menjenek a picsába. Ez a világ kétezer éve ugyanaz.

Ontológia

Gulyás Gé. miniszter azt mondta, ártunk és ormányunk a jövő kedden nyújtja be az országgyűlésnek a rendkívüli jogrend megszüntetéséről szóló, ámde a járványügyi készültség fenntartásáról szóló törvényjavaslatot. (Zárójelben: az alaprosseb szerint a különleges jogrend megszüntetése annak a feladata, aki kihirdette, törvényjavaslat ilyesmihez nem kell, ergo, ez itten színjáték.) Zárójelen kívül azt is közölte Gulyás Gé., hogy Ceci néni is marad, aminek mi szívből örülünk, mert olyan ő már, mint Nyunyóka a polcon, továbbá, hogy egynémely, járvány ürügyén hozott intézkedések is maradnak. Persze.

Ilyképp most az van, hogy megvizsgáljuk a létállapotot, tehát azt a ganyét, amiben hömbölögnünk adatik rendeleti kormányzás előtt, épp pont közben, és természetesen utána, ami kedd, amikor a legnehezebb. Volt nekünk léthelyzetünk járvány nélkül, Ceci nélkül, rendeletek nélkül Orbánnal. Volt aztán, illetve momentán van járvánnyal, Cecivel, rendeletekkel, Orbánnal, és lesz a virágos jövőben járvánnyal, Cecivel, rendeletek nélkül, Orbánnal. Még távolabb, ott, ahol a nap a földet éri, lesz majd járvány nélkül, Ceci nélkül, rendeletek nélkül ismét csak Orbánnal. Mint kitetszik, ezekben a képletekben egy állandó van, Orbán Vé. maga.

No most, Orbán Vé., mint nagyapa, elvitte tegnap a dolgozójába a kisunokáját. Ott rollerezett a kiscsaj a Karmeliták erkélyén, ahol bíborosok, kipcsak vezérek meg maga Nagy Feró is tapodta az aljzatot. A bájos képen, amit Orbán Vé. megosztott a hívekkel, a kisunoka rollerezik, míg a papa a sarokban tárgyal a bágyadt napsütésben, akárha Sztálin elvtárs a dácsájában, Szokja az a kölök a fentebb, gumicsizmás stílt, ahogyan a város morajlik ott lent, van neki ilyen alapzaja, amiből a sikolyok nem érnek fel a várba. Meg szép a Duna szalagja is, amin, mint emlékezhetünk, oly jól lehetett koronát úsztatni, s most is azt várja Orbán Vé., hogy befagyjon az a nyüves szalag.

A bájos kép a cserfes kisunokával a dinasztiaalapítás képzetét kelti, s nem is szükséges hozzá erősebb képzelet, csak engedni kell, hogy a hangulatok átiramoljanak az emberen, miközben azon tűnődik, ez-e az a kisunoka, akinek a szaros pelenkáját az anyukája nem is oly rég az út mellett hajigálta. Továbbá, hogy a kiscsaj mennyire áll a saját rollerjén, és stabilnak tűnik a dolog. Az apukája nemrég vett ki négymilliárd osztalékot a közpénzből felfújt cégéből, ilyképp a dolgok rendben lévőnek mutatkoznak dinasztiailag. Hogy az ország ott, a roller alatt milyen halmazállapotban van, az olyan snassz ilyenkor, csak belezavar az idilli képbe.

Mint kitetszik viszont ebből a képből, olyan mindegy, hogy rendeleti kormányzás volt, van, lesz, vagy parlamentes színjáték, a dolgok esszenciáján ez nem változat semmit. A parlament csak bokréta a diktatúra kalapján, ami rendeleti kormányzással vagy anélkül, de köszöni szépen, nagyon jól van. Mindenféle visongás nélkül legyen elég annyi, hogy odáig jutottunk, ha most ez az iromány nem nyeri meg a magasságos nemzetbiztonsági grémium tetszését – mert figyelhetik –, s ha mindezért engemet a dolgozó magyar nemzet ellenségének találnak, a gépemet kikapcsolhatják, sőt, ha úgy tartja úri kedvük, zsandárokat küldhetnek értem.

Hajnalban, fekete autóval. Viszont nem rólam és az én nyomoromról van szó, hanem az országéról. Mert, Buddhában testvéreim, amikor Gulyás G. miniszter azt mondotta, hogy a rendeleti kormányzás de iure megszűnik, de facto mégis itt marad, ha körbenézünk a vérzivatarban. S mint ahogyan annak idején a fasizmus neve színjátékból illiberalizmusból kereszténydemokráciára változott, erre a metódusra szűnik meg most a rendeleti kormányzás, ami a névleges kihirdetés előtt, alatt, és utána is működött, működik és működni fog. Elég, ha csak éjszaka Semjén benyújt akármilyen szart, délelőtt már megszavazzák. Úgyhogy teljesen mindegy, minek nevezik, amiben élünk. Ontológiailag.

Ontológia

József és testvérei

Maradj otthon. Együtt sikerülni fog. – Ilyen feliratok vannak a képernyő sarkában még mindig, amikor pedig a magasságos atyaúristenek, úgymint Ceci néni, meg a főnöke, ez az O. V. lazítottak a gyeplőn. Ennek következtében például kocsmába lehet menni majdnem korlátok nélkül, boltba viszont nem. Ha egy méterre egymástól issza le magát az állampolgár, nem kell eltakarnia az arcát, és együtt vedelhet a hetven éves meg a siheder, ellenben a boltba nem léphetnek be ilyen felállásban, még akkor sem, ha házaspárok. Ha még élne Andy V., nem járhatna a nejével farhátért, viszont egy felest bekaphatnának a sarki talponállóban.

Az élet kuszaságában ugyan lehetne, de kormányunk gondolkodásában ne keressük a logikát, kilátástalan időtöltés volna. Lopni, titkosítani, eddig terjed a horizont. Most már annyira mindegy minden, hogy az amúgy rendőr belügyminiszter irányítja az egészségügyet, tárgyal az orvosokkal, bár, ahol Orbán a prime minister, úgyis mellékes az ilyesmi. Jó pénzért mindig akad valaki, aki az arcát adja O. V. delirálásaihoz, Semjén szokta a leghülyébb és legaljasabb dolgokat előterjeszteni, de ez csak azért jutott az eszembe, mert azon morfondíroztam, mért kéri a tévé, hogy maradjak otthon, meg hogy miért mondja, együtt sikerülni fog. Mi?

Otthon maradni, vagy valami más? Itt tartunk a járvány harmadik hónapjában, és tele vagyunk kérdésekkel, amelyekre soha nem érkezik válasz, mint ahogyan arra sem, mennyit lop majd a rezsim a Budepest-Belgrád vasútvonal kínai pénzéből. Ilyen információkkal nem terhelik az állampolgárokat. Viszont, hogy lazul a járvány szorítása, azt József szomszéd előadásából tudom, és voltaképp ő, valamint az összes többi késztetett arra, hogy félúton visszatekintsek a járvány zajlására, hogy mennyire megszenvedtem én ezekkel, mert beszorítva a karanténba koncentráltan tapasztalta meg az ember a magyar valóságot. Malomalja, fokos.

Így kezdte megérteni (az ember) azt, Orbán mért lehet hatalmon még mindig, és miért fog ott maradni örök időkig. Most azt tessenek elképzelni, hogy József szomszéd a járvány hosszú ideje alatt naponta többször is megjelent azzal a sóhajtással vagy felkiáltással, hogy megbassza őt az unalom. Hogy ezt elűzze, engemet szórakoztatott úgy nagyjából százötven szóból álló világnézetével, amely a Kossuth Rádióból táplálkozik szünet nélkül. És ez okozza, hogy egészen elképesztő történetekkel tud ő letaglózni, ám egy idő után már rohadt fárasztó a hülyeség töménysége, illetve a szánalom terhe, hogy nem bír kijönni szavak formájában a fejében megbúvó gondolat vagy izé.

Ez a hosszas karantén arra is jó volt, hogy alaposabban megismerje az ember az összes szomszédját, akiket szintén megbaszott az unalom, és útravált belőlük valami, nem tudom kimondani, micsoda. „Mi hírért, sikerért szalasszon, ösztönzőnk, igazi valónk, útravált belőlünk az asszony.” Ady így sikongott Léda után, mint ismeretes, az én szomszédaimból pedig az igazi lényük türemkedett elő az elhúzódó napokon, hogy aztán el is csodálkoztam már, Kázmér, cseszmeg, csoda, hogy élsz. De tényleg. Mert például Mihály szomszéd ilyen fűnyíró munkatárs.

Büszkén szokott pöfögni a fűnyírójával, s most, hogy megbaszta az unalom, az időjárást tanulmányozza. Csöpög az eső, jövök be az utcáról a lépcsőházba, aminek a másik felén, nyolc méterre az udvaron áll a fűnyíró munkatárs, és érdeklődik, hogy odakint esik-e. Szemben az utcán egyfolytában az ablakban könyököl Mária néni. Ő az, amikor taxira vártam, el akart zavarni mondván, mit keresek az utca azon oldalán a járdán, hogyan képzelem ezt. Ő beszélget most az autóvillamossági szerelővel, aki gyomorból jövő bunkósággal szid mindenkit, hogy nem kaszálják az árokpartot.

Nem eldönthető, hogyan jutott idáig. Vélhetően a kedves vezető sugalmazására, hogy segélyt nem adunk, dolgozzon meg a pénzért az organizmus, mert ez munka alapú társadalom. A szerelő dolgozik is, öten néznek egy autót az utcán, ami a műhelye, túráztatják azt a kurva motort, jómunkásember magyar férfiak, Mária néni mosolyog az ablakban, szívja a benzingőzt és várja a postást a nyugdíjával. Sorolhatnám még az élményeimet az utcámról és azokról, akik a járvány alatt töményen jelentek meg az életemben, de ilyeneket látván ordítana az ember, de csak megszállja a végtelen spleen.

Hogy mi lesz ezután, azt József szomszéd mutatja, aki tegnap megjelent az unalom farkával a seggében, és elkezdte, hogy a rádiójában Nógrádi professzor (sic!) a migráncsokról beszélt. Eszembe ötlött, hogy én meg a tévében láttam Spöttle professzort hasonló témáról értekezni, ami annak a jele, kezd lecsengeni a járvány, és új kihívások kellenek a harcos magyar férfiaknak. Ránéztem Józsefre, eszembe jutottak a testvérei: az esőnéző, pöfögő Mihály, Mária néni, a gyomorból bunkó szerelő, meg a többi, és elkezdett hangosan csattogni, verni a szívem valahol a fejem fölött.

József és testvérei

Színházsirató-magunksirató

Dr. Nemény András, Szombathely polgármestere tegnap bejelentette, hogy eladta az ördögnek a város mindkét színházát. Megszületett a szerződés ugyanis Fekete Péter, kultúráért felelős államtitkárral – tehát Orbán Viktorral –, hogy a kedves vezetőnek a minisztériumon keresztül jogköre lesz a kinevezésekben, vezetői megbízásokban, felmentésekben, vezetői megbízások visszavonásában, fegyelmi eljárások megindításában és a fegyelmi büntetések kiszabásában is. Orbán Viktor ezért az adófizetők pénzéből nagy kegyesen a Weöres Sándor Színháznak háromszáz-, a Mesebolt Bábszínháznak ötvenmilliót fizet évente. Ennyi volt az ára színházaink függetlenségének, és ennyit fogadtunk el – fogadott el – dr. Nemény András polgármester, hogy egy nem is olyan hosszú álom véget érjen.

Mennyit élcelődtünk azon, hogy volt olyan fideszes helyi képviselő, aki a színház próbafolyamát akarta ellenőrizni, és a repertoárt a saját képére szabni, hát, most már erre nem lesz szükség, eggyel föntebbről intézik a dolgot ugyanis. Emlékszünk Jordán Tamás újbóli kinevezésére annak idején, amikor a fideszes fiúk – élükön Eperjessel – akarták kiszórni őt a színházból, és a mostani polgármester, mint hamvas ellenzéki, háta mögött a városban Jordánért zajló tüntetéssel elérte, hogy a budapesti fideszesek ne pofázzanak bele a város színházának ügyébe. Most pedig sajtótájékoztatón jelenti be, hogy kékszegélyű kistányéron adta át nekik. Hogy itt Alföldi, Valló, Jeles és a többiek többet rendezni nem fognak, az borítékolható, hogy a szombathelyi Weöres Sándor Színház azt a rangot, amit eddig kivívott, elveszíti az szintén bizonyos.

Mint ahogyan az is, hogy ezzel a kiárusítással a WSSz NER-kompatibilis, Trianon-sirató, nagymagyarkodó, sámándobos operettszínház lesz a jövőben, épp olyan, amilyet annak idején a próbafolyamot ellenőrizni óhajtó fideszes képviselő óhajtott, s akin annak idején emiatt mennyit röhögtünk. Dr. Nemény András polgármester elkótyavetyélte a város két legfontosabb kulturális intézményét, viszont mentségére felhozható, hogy mást nem tehetett. Illetve tehetett volna, ha kerít valahonnan háromszázötven millió forintot. A városnak az iskoláihoz már nincs köze, színházaihoz sem, dr. Nemény András polgármesterként lassacskán annyit tehet csupán, hogy kinyittatja és bezáratja a játszótereket, mert a csúszdák fölött még van rendelkezési joga. Ez is valami, az önállóság illúziója legalább.

Mindemellett a sajtótájékoztatón, ahol a színházak kormányzati einstandja bejelentődött, dr. Nemény András polgármester abbéli bizalmának adott hangot, hogy a színházak kapcsán Szombathely önkormányzata és a magyar kormány közt nem lesz gond az együttműködéssel. Ha az együttműködés alatt a térdre, kutyába füttyentésnek való engedelmeskedést tekintjük, akkor biztosan nem. Ezért nem tudjuk mire vélni ezt a polgármesteri bizakodást, mintha nem ismerné, vagy nem akarná ismerni annak a hatalomnak a természetét, amellyel most szerződést kötött. Ez az a hatalom, amelyik pár hete elszedte tőle a parkolási bevételeket, s ez az, amelyik bármikor ráteheti a kezét az iparűzési adóra is, így gazdasági fenyegetéssel folytatja ideológiai térhódítását. Mert a színházak lenyúlása erről szól.

A szombathelyi polgárok pedig, akik annak idején kimentek a térre az ő direktorukért, aki Jordán volt, most nem mennek a színházukért, ami egy és ugyanaz. Amit Jordán Tamás felépített nekik az eltelt bő egy évtized alatt, a szemük előtt fog szétrohadni, mert a tegnap bejelentett szerződés erről szól. A Weöres Sándor Színház elvesztette ártatlanságát, és ehhez dr. Nemény András tartotta a gyertyát, ezen nincs mit szépíteni. Természetesen mindezek után lesznek majd az egyrészt-másrészt hangok, meg a mit tehetett volna szegény megjegyzések, amit értelmezni én nem tudok. Mert ugyanis azt látom, hogy az a forradalmi hevület, amivel a szombathelyi új többség annak idején letarolta a Fideszt, hogy egy ország szurkolt neki, mára odalett. Huss, beesett Orbán széke alá, s onnan integet, hogy megmentette a színházat. Hát, nem.

Beléptető-lélegeztető

Portyáztak az Orbán-hordák hátrafelé nyilazva és lóhússal a nyereg alatt, s mindeközben beszereztek használhatatlan, szar lélegeztetőket. Mert, mint tegnap lehetett olvasni a sajtóban, több fővárosi és vidéki kórházba küldtek olyan gépeket, amelyek a koronavírusos betegek kezelésére egyáltalán nem alkalmasak. Ami gépet a légihíd hozott folyamatos dobpergés közepette, az stabil állapotú, fertőzéses betegségben nem szenvedő emberek légzésének könnyítésére szolgál. A hasonlóság annyi, hogy a nafta ezen is egy orrot és szájat fedő műanyag maszkon keresztül áramlik a páciensbe, de még ez is mindegy, mert a gépeken kínai nyelvű a menü, így, aki nem tud mandarinul, cseszheti.

Ez tehát olyasmi, mint a Dájcstomi beléptető rendszere, csak ebbe a mókába könnyedén bele is lehet halni, de ilyen kicsiségekre nem adunk. Emlékszünk Virág elvtársra, midőn az építkezést vezényelte: „Nincs homok??!! Akkor csinálunk, elvtársam! Nekem homok legyen a föld alól is! Efelől nem nyitok vitát elvtársam, várom a sódert meg a kavicsot!” – Ez megfizethetetlen, minden másra ott van a MasterCard. Amiképpen azonban Virág elvtárs annak idején dirigálta a kőműveseket és a culágereket a szakértelmével, minek következtében – mint emlékezhetünk – ajtó és ablak nélküli ház épült, hasonképp Orbán elvtárs is kiadta a jelszót, miszerint nincs lélegeztető, akkor csinálunk elvtársaim, és indult is portyázni mind az összes elvtárs.

És egyenesen nyolcezer gép szerepel az ötéves tervben. Ennyi lett kijelölve járványi csúcsokkal és fennsíkokkal, hogy a nyolcezer akkor lesz meg, amikor az utolsó fertőzött magyar is meghalt vagy meggyógyult, de meglesz, ha elfehérül a szájunk, akkor is. Viszont ezek szerint ilyenek lesznek, semmire se valók, csak házibulira szórakozni, buborékot fújni, ilyenek. Vagy mennek a raktárba, mint annak idején a beléptető, és annyi felelősségre vonással is, tehát semennyivel, hogy elkúrták a magyar adófizetők pénzét, vagy ellopták. Ezek a gépek is dobozokban vannak, amelyeket lehet fényképezni a reptéren, és ezeket is bejelentheti Szijjártó elvtárs reggel, délben meg este. Ő az új Mazsola a gyerekeknek lefekvés előtt.

Máma százmillió maszk érkezett a rózsaszínű légihídon, vattacukor felhők között, jó éjszakát gyerekek, aludjatok jól, álmodjatok szépeket. Meg nagyokat, mint a kedves vezető. Ő pedig olyat álmodott, hogy tábornokok meg ellentengernagyok legyenek a kórházak élén, s láthatjuk, mire vezet ez. Számol a kórházi katona, hogy egy doboz, két doboz, sok doboz, hogy viszont mi van benne, az másodlagos. A kedves beteg ott szomjúhozza a zoxigént, aztán úgy jár, mint a varázshegyi szereplők, akik szlopálták Behrens udvari tanácsos szerint a palackokat, egyiket a másik után, és mégis meghaltak Hans Castorp ámuló szemei előtt. Egy regény lett az életünk is.

A királyhű médiában a diadalmak közt egy szó sem esett és esik arról, hogy elbaszták ezt (is), abban ezekben a napokban az szerepel, hogy Szijjártó két esti mese közt móresre tanítja a vikingeket, Varga igazságügyes pedig szólni akar a távoli Brüsszelben, de nem engedik neki. Mindehhez Karácsony a desszert, hogy gyilkolja az öregeket, valamint Soros, és kezdenek visszakúszni a köznapokba a migránsok, akik épp kétszázezren állnak a határon, fejükön turbán, foguk közt keresztény kisdedek, és áll a farkuk Bakondi szerint. Viszont megnyugodhatunk, a pár hétig üresen álló kórházi ágyakra lassacskán visszaengedik a még életben lévő betegeket, ami intézkedéshalmazt egy kommentelő így értékelt: „lófasz ez, nem kormányzás”.

A bájos és indulatos kommentelőnek igaza van, eddig is tudtuk, hogy egy nagy lószerszám az egész, azzal a Magyar Bálint kijelentéssel megfejelve, amit a Klubrádióban tárt a hallgatóság elé, miszerint „Orbán Viktor egy bűnszervezet révén uralja az államot”, és még azt is hozzátette, hogy ezért nevezte ezt már korábban is maffiaállamnak. Mint kitetszik, a lélegeztetőgépek esete is ezt mutatja, mert ezen a bolton, ezen a portyázáson valaki jóbarát gazdagodik, hogy viszont a jámbor betegek mindettől még megfulladnak, azt ki nem szarja le. Míg viszont a Dájcstomi beléptetői csak szimpla lopás volt, ebbe meg emberek halnak bele. És az a nagy kérdés, vajh, mit szól mindehhez Polt Péter. Biztosan megint elakad a szava.

Múlt düledékei

Bocsáss el! – Ezt sírta, sóhajtotta, és remegte istenének Ivan Iljics szenvedésének csúcsain, mert vágyott a halálra. Ezt azonban addig nem nyerhette el, míg szembe nem nézett önmagával, és le nem mállasztotta róla a hazugságot arról, hogy élete szép és értelmes volt. Amikor saját maga is eljutott arra a megállapításra, amit Tolsztoj a szöveg első mondataként felütésként és mellbe vágóan közölt, hogy miszerint: „Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt”, amikor hőse képessé vált ennek elismerésére, megszabadulhatott szenvedéseitől, és az arcára halálában kiülő elégedettség azt mutatta, megbékélt magával. De ehhez szembe kellett néznie a múlttal.

Tegnap május kilencedike volt, a Hitler és a nácizmus fölötti győzelem napjának évfordulója és ünnepe, egy olyan dátumé, amikor az emberiség történelmében egyedülállóan a kultúra győzedelmeskedett a gépesített barbárság fölött. Még azok is jó szívvel emlékeztek erre a napra, akiket hetvenöt évvel ezelőtt legyőztek, és hálát adtak a sorsnak, hogy akadt olyan hatalom, amely megszabadította az emberiséget tőlük, így végső soron önmagukat saját maguktól. Hogy felébresztették őket a rémálomból. Azóta azért ténykednek, hogy még egyszer ne történhessen meg velük ugyanez, és ne tehessék meg a világgal azt, amit akkor megtettek.

Ám ehhez szembe kellett nézni a múltjukkal, és belátni, hogy iszonyú volt. Ugyanerre a napra esik az Európai Unió eszméjét és megalakulásának lehetőségét hordozó ünnep is, az Európa-nap. Ez pedig arra emlékeztet, hogy ez a tömörülés – legyen az gazdasági vagy értékek mentén szerveződött – azért jött létre elsősorban, hogy az az iszonyat, aminek a lezárását szintén ez a dátum hordozza, ne ismétlődhessen meg. Alapos ok és indok volt tehát tegnap, ha nem is a csűrdöngölős, hujjogatós mulatozásra, de az elgondolkozásra legalább, az afölött való révedezésre leginkább, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, hol tartunk és hová megyünk egyáltalán.

Ehhez képest és mindezekhez viszonyítva kies hazánkban, legalábbis annak hivatalos helyein ilyesmikről szó sem esett tegnap. Európában egyedülálló az olyan ország, mint a miénk, igazi hungarikum, mondhatni, amelyik még nem végezte el a gyászmunkát, és az egész hetven évvel ezelőtti történelme ott lebeg, mint Kölcsey rémalakja Husztnak romvánál. De nem szembenézni akar a saját rémségeivel, hanem igazolni óhajtja azokat, amitől életünk egyszerű, mindennapi és iszonyú lesz, akárha Ivan Iljicsé, de vele szemben soha nem kapunk elbocsátó feloldozást. Ha van bús magyar soros, akkor ez az, viszont csak magunknak köszönhetjük, ha körülnézünk, és meglátjuk, hová jutottunk.

Oda épp, hogy május nyolcadikán az iskolatévében egy Takaró Mihály nevű szörnyeteg a legújabb Wass Albert nevű istenüket mosdatta a romlatlan diákság számára, mondván, az, hogy őt háborús bűnök miatt elítélték, koncepciós per része volt. Ezzel elvetve annak a lehetőségét is, hogy a romlatlan diákság megismerje, vajh, miket is tett ez a Wass Albert az ítélet előtt, hogy odáig jutott. A történelem május nyolcadikán az iskolatévében a kegyetlen kommunistákkal kezdődött el, akik már akkor is a nemzet életére törtek. Az a generáció, amelyet ezek így kinevelnek, arra fog emlékezni, hogy május kilencedike az a nap, amikor bejöttek az oroszok, akiket aztán Orbán Viktor űzött el.

Ezzel nem is csak az a baj, hogy a múlt hamis lesz, hanem, hogy egyáltalán nem lesz múlt, mint ahogyan a fideszisták számára tényleg nincs is. Orbán még a harminc évvel ezelőtti önmagával sem tud szembenézni, illetve, ahogyan az események gyorsulnak, és egyre inkább győz rajta a demencia, lassan már a tegnapival sem. Sőt, olykor a délutáni sem a délelőttivel, de ez az ő, nyomora és a nemzet tragédiája. Az egy héttel ezelőtti politikai nyilatkozatból megtudhattuk, hogy a történelem velük kezdődött el újra pár évvel ezelőtt, így nem csak az ország életéből töröltek ki évtizedeket, hanem a sajátjukéból is, mintha valami most folytatódna, ami ’45 előtt sajnálatosan félbeszakadt.

És már el is jutottunk a kályháig, ahol a tánc elkezdődik, illetőleg, ahol véget is ér. Marquez múlt nélküli bambaságnak nevezte azt az állapotot, amelybe Macondo került, amikor az álmatlansági kórtól lakosai elvesztették az emlékeiket. Ahogyan körbenéztem honfitársaimon tegnap, akik, amikor eléjük került ez a dátum, ez a május kilencedike, éppen csak azt nem mondták, he, mijafasz? Ebben az országban kiveszett az emberekből a családjuk története is, élnek a folyamatos jelenben, míg aztán Ivan Iljics ellenében ők majd nem kapnak elbocsátást a szenvedésekből. Mert képtelenek belátni, hogy életük múlt nélkül egyszerű, mindennapi és iszonyú.

Azért F. Milán bácsival oldjuk fel ennek a mély tragikumát kicsit. Ezt mondja az öreg: „…Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében, vagy sétálsz akár a folyók partjain, abban a reményben, hogy a fiatal Tuszunnal találkozol ott, vagyis azzal, aki valaha voltál s most majd sírva átöleled őt. Egy lakomára gondolsz és nem tudsz visszaszaladni, hogy viszontlásd azokat a barátaidat fiatalon, akik már meghaltak, vagy ha nem halottak, szakálluk nőtt, vagy ha nem, az eszük begyepesedett. Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé…” – Hát, valahogy így.