Másnap

1945. május 8-án véget értek a harcok Varga Miklós kontinensén, és ettől az egész világon végigsöpört az eufória. Táncikáltak meg trombitáltak Moszkvától New Yorkig, egyrészt teljesen érthető módon, különben meg azért, mert nem láttak tovább már akkor sem az orruk hegyénél, és azt is elfeledték, hogy sírni volna jó.

Miközben szállt a konfetti a légben, és egymás ajkain csüngtek a népek, a szarrá bombázott Európában milliók lestek ki tanácstalanul a fejükből, és megindultak az utakon, mert haza akartak jutni, vagy, mert menekültek. Ott kavargott az úton a lágerek népe, a foglyok és az őrök vegyesen, eközben kollaboránsokat húztak lámpavasra, így jött el a szabadság.

A pokol egyáltalán nem költözött odébb, csak egy másfajta bugyrát nyitotta meg, amelyben ott fődögéltek a megalázottak és megszomorítottak. Mindeközben pedig a nagyok készültek Potsdamra, hogy újabb cifra kínokat szabadítsanak a népekre, és Nürnbergre is, arra meg azért, hogy hitük szerint igazságot szolgáltassanak, a gyalázatokat azonban eltörölni azzal nem lehetett.

2018. április 9-én és fel fog kelni a Nap, és ugyanolyan szenvtelenül fog sütni, bármi lesz is, bárhogyan is dönt a lágerek jelenlegi népe, vagy bármit is hazudnak, hogy döntött, minden lehet. Végkifejlet azonban csak kétféle van. Vagy bukik a mi zsebcézárunk, vagy nem. Nincsen más kilátásban, a konfettiket pedig még tegyük talonba.

Ha győz ez a mocsok, akkor úgysem lesz sok kérdés. Hatványozottan folytatódik a téboly, már csak a diktátorok lelki-, és törzsfejlődésének dinamikája miatt is, meg azért, mert be is ígérte. De nem csak ő, hanem a megvezetett bázisa is Bayertől a CÖF-ig, mind-mind a számonkérést lihegik, és meg is fogják kapni a gazdájuktól.

A módját majd kitalálják, hogy mit érdemel az a bűnös, aki másképpen látta a világot, mint az rendelve volt, sok jóra számítani nem lehet, nem is érdemel több szót. Sokkal kacifántosabb lesz a környülállás, ha valami isteni sugallat nyomán és következtében sikerül a történelem szemétdombjára tenni a csúti bolondot, úrnak, magyarnak egyként rongyot.

Akkor indul igazán útjára a gyönyör, és, ha addig nem, akkor majd belekerül a puskapor a levegőbe. Mert van itt ez az uszkve kétmillió ember, akinek tényleg a világ végével ér fel, ha az állónak hitt csillaguk egyszer csak lezuhan, és üressé válik a fényes égbolt. Tényleg úgy érzik majd, hogy Isten meghalt, és nincs értelme az életüknek.

Gondolj csak bele, hogy fölnőtt itt egy generáció, amelyik csak ezt a világot ismeri. Tíz éves volt a mai tizennyolc, s ezek közül a gyengébbek megkapták az orbánjugendi kiképzést, és máris a kezükben van a páncélököl, és mindenre képesek. Lásd a Fidelitast Szombathelyen, akik túllihegve a teremtő atyjukat, gyűlölet-plakátokkal toszták tele a város Fő terét.

Félelmetesek ezek is, mégis ők a veszélytelenebbek, mert ott van az a réteg, százezres, milliós nagyságban, akinek a fizikai léte függ a NER-től. Mert munkát, apanázst, megélhetést csak tőle kaphat, máshoz, mint a lojális seggnyalás, ugyanis nem ért. Az ilyen munkaerőt kivíve a szabad piacra éhen hal.

Ha pedig az új hatalom teljesen logikus módon elveszi az amúgy semmit sem érő munkáját, vagy nem kap több közbeszerzéses megrendelést, akkor úgy véli, ő politikai üldözött, holott másképpen nem ér semmit sem. Ezek a központi csöcs nélkül maradt tömegek aztán vértől csöpögő fogakkal járnak és kelnek majd az utakon, mint a ’45-ben hazátlanná vált népek.

Bármi lesz itt tehát április 9. után, haligali semmiképpen nem száll reánk. Két percig lehet ölelkezni, ha netán összejön a csoda és megszűnik a rémálom, a romok eltakarítása azonban évtizedekbe telik. Nem károgni akartam most, csak végig gondoltam a kifejleteket. Munkás, vagy menekülős jövőnk lesz, hellokittys az semmiképp.

Kutyák, gyerekek, malacok

Orbán Viktor, minden zakkant magyarok örökös keresztapja és oltári szentsége tegnap birodalmának két fontos szegletében járt: óvodában és csüngő bajszú gazdáknál. Ép ésszel felfoghatatlan késztetések miatt, de azzal a folyománnyal, hogy belássuk, sikerült immár és megint olyan mélységekbe tornáznia magát, ahová nem kéne feltétlenül utána menni.

Innen, ahonnan a számunkra meghagyott falatnyi ép ész látni engedi még Nap testvér kajla fényét a szürke köd mögött, a két látogatás oka abban mutatkozik, hogy lengyel testvérein kívül e két rétegnek képes a Himnusz első pár sorát felolvasni, ha el nem fújja a szél a papírját. Illetve és persze a lábasjószággal ápol bensőséges viszonyt, közkeletűleg.

Mert azt soha nem feledjük, amint nem is oly rég Erzsi néni disznaját a régen látott elvtárs meghittségével köszöntötte: Hello, röfi! – Így szólt a barátjához. Már akkor is látszott, hogy Orbán Viktor elsüllyedt. Gyerekekbe, malacokba, szögesdrótokba merült bele, az örökös keresztapa ott rúgkapál saját démonjai mélyén, és nagyon fél a büntetéstől. A birnami erdő pedig toporog.

Az idillt, amely az óvodai látogatást körüllengte, el is kell adni a hülyéinek, hogy értelmet leljen a fáradozás, és ez az origóban így történt meg:

„…Egy közel egyperces videót töltött fel a miniszterelnök Facebook-oldalára, amelyen óvodás gyerekekkel találkozott. A fiatalok először bátortalanok voltak, de aztán jöttek a bemutatkozások, a kézfogások és pörögtek a fotók! Miniszterelnök bácsinak mutatkozzatok be! – szólt a szigorú óvónői kérés a gyerekekhez. Először picit meg voltak illetődve, hogy mégiscsak a miniszterelnök áll velük szemben, de aztán többen is kezet fogtak Orbán Viktorral…”

Szegény Patonáné tanárnő, aki engemet először randevúztatott az irodalommal még ötödikben, most minden bizonnyal hempereg a sírjában szegény, amikor ilyen fogalmazásokat lát az égi katedráról. Remélem, vele együtt érezzük a NER magvas színvonalát, amelyet a kollektív lobotómia után mutat. Én, a magam részéről annyival egészíteném ki, hogy azt a kurva életbe, midőn a szocialista brigádok naplója életre kel véreres szemeim előtt.

Aztán azon is elmorfondírozik anyám gyereke, hogy mi a bánatos retket keresett a kisdedek között ez a rosszember, hogy mivel riogatta őket. Mondjuk, hogyha a mamájuk a sorosistákra szavaz, akkor azok a migráncsoknak adják a kakaójukat, vagy ilyesmi? Kibogozhatatlan rejtély.

Mert például a bokodi csüngő bajszú gazdákat azzal boldogította szintén tegnap, „ha az ellenzék jelöltjei kapják meg a mandátumokat, akkor a pénzt el fogják venni a gazdáktól, és oda fogják adni a bevándorlóknak”. Erre varrjál gombot, proletár. Igaza volt, amikor januárban azt jövendölte – mármint ez az Orbán -, hogy az kutyafasza, amit akkor tapasztaltunk, na, majd a kampányban, ezzel riogatott, és kivételesen tartotta is a szavát.

Még előkerülhet a kuvasz is a vérzivatarban, mert mint tudjuk, a kutya is hozza a lájkokat cefetül. Például tudja ezt Vona is, aki nem véletlenül fotózkodott annak idején vizslakölkökkel, amivel azt óhajtotta demonstrálni, hogy ő nem fogyaszt reggelire sem cigányokat, sem pedig zsidókat. Közben meg növeszti körmét és fogát.

Tizenhét nap az élet, ennyi van még hátra a totális elmezavarból. Én például napra nap várom, hogy az ostoba aljasság mely újabb képtelenségei kerülnek még elő a ládafiából, hogy meddig lehet a tébolyt fokozni. Nem szoktam csalódni, és nem is fogok, de mindeközben abban reménykedek, annyira túltolják ezt az egészet, hogy még a jámbor népek is belátják, ezek nemcsak gonoszak, hanem teljesen el is ment az eszük. Így, e tapasztalattól megihletve pedig hajlandóak lesznek az urnákhoz járulni.

Viszont tegnap megjött a házba a Bözsi. Illetve sok Bözsi, amire hárman voltak jogosultak, és ahogyan borízű csatakiáltásokkal úgy rohanták le a postást, mint valami kiéhezett hiénafalka, és majdnem szét is tépték, bimbózó reményeim nekiláttak lohadozni.

Tánc a hóban

Amit tegnap Lázár überminiszter a behavazott úton, a kamerák kereszttüzében összedelirált az utókor számára, abban benne volt a rezsim minden romlottsága, összes kicsinyes röhejessége és agresszivitása hóttbunkósággal elegyest. Mert ezek ilyenek.

Elkerülőt adott át gyorsan-gyorsan a hózivatarban, még hamar a választások előtt. Az sem látszott a fehér lepel alatt, hogy készen van vagy nincs, de ez nem is annyira lényeges minálunk. Csak a cirkusz, amikor az Unió pénzével lehet kurválkodni, hogy ezt azért megkapjátok még tőlem, erre költöttem a kastély maradékát, örüljetek, mert én vagyok a mindenható apátok, és adok nektek cukorkát.

De mégsem erről akarok igazán mesélni, hanem, hogy gyógyszertárban voltam, mert tele volt a tököm a permanens fájdalommal, ami ellep a fülem csücskétől a lábam bütykéig, hogy onnan hozok valami enyhületes kemikáliát.

A műintézményben előttem nyüszögött egy szerencsétlen nő, és föltette a félénk kérdést a patikáriusnak, hogy van-e valami szer, ami gyorsan és olcsón elmúlasztja a megfázását. Ajánlgatott neki a néni ilyet is, olyat is végtelen türelemmel, de az összes meghaladta a pénztárcája lehetőségeit.

Kisomfordált hát taknyosan, bele a márciusi télbe. Ott, Hódmezővásárhely határában talán épp ebben a pillanatban indult el a mennyek felé ez a Lázár az útjával, miközben tucatnyian filmezték a jól táplált orrát, hogy hírét vigyék a bamba nép számára a NER dicsőségeit.

És talán éppen akkor, abban a pillanatban fagyott meg az idei közel kétszázból egy honfitársunk, aki ezen a télen nem bírta tovább Orbán kegyetlen uralmát a havi negyvenhétezrével, ott maradva az út szélén és annyit is érve, hogy kerek legyen a történet. Az ő Istenük pedig bambán bámul, és nem érti, mi történik itt.

Ilyen gyógyszerre már nem futja és halálra fagyó népek azonban nem érik el a nagyságos média ingerküszöbét, maximum statisztika formájában. Mert tiltják nekik, vagy, mert nincsen érzékük a valódi élethez, amely a mai kurvaországban másról sem szól, mint perverz és töketlen pártokról, akiknek a nyomora megüli az egész szarhalmot, és ezek miatt nem nyílik már az ibolya sem.

A kamerás emberek mindegyike boldog volt ott, a behavazott, ropogós úton, mert vihette a főnökének a szenzációt, hogy ez a Lázár a helyi földesúr minden dölyfével megfenyegette Márki-Zayt, hogy „a legtöbb, amit a város elérhet, ha háborúzni akar a kormánnyal, hogy elveszít egy régi barátot, egy régi szövetségest, és hiba volna a polgármesternek beszállnia az országos politikába, mert a városnak fejlődésre volna szüksége”.

Lázár kőbunkó, ez nem újdonság, ezt már az óvodás is tudja. Ám nem kéne hozzá alacsonyodnia legalább azoknak az újságíróknak, akiknek nem erre van napiparancsuk a pártközpontból. De az összes rohant haza a rovatvezetőjéhez meg a főszerkesztőjéhez a breaking news-szal, ami hozza a kattintást, hogy Lázár megfenyegette ezt a Márki-Zayt.

Lófaszt mama, hogy finom legyek. Nem a friss és ropogós polgármestert fenyegette meg, hanem a népeket, akik megválasztották őt, illetve az egész várost a benne élő gyógyszer nélküli taknyosokkal és a megfagyni készülődő polgártársakkal.

Ahogyan a főnöke meg mindenkit, aki rajta kívül áll, és akkor a zsurnaliszták ott táncolnak a hóban Lázár mellett, hogy mit mondott, mit mondott? Mintha köcsög celeb lenne. Ki nem szarja le magunk közt szólván. És ugyane napon az volt a másik szenzáció, hogy egy másik slapaj öt percig loholt a Kósa után, az meg menekült.

Az ellenzékinek mondott média pedig hátradőlt, hogy ez is megvolt, ez is megkapta a magáét, holott arról sem kellene tudni, hogy egy ilyen félkegyelmű figura egyáltalán a világon van. Lehet húzni a strigulát a napi forradalmi cselekedetről. Most mit mondjak?

Az élet értelme

Magda Goebbels 1945. május elsején, vezére után egy nappal öngyilkos lett, és elküldte a másvilágra hat gyerekét, Helgát, Hildegardot, Helmutot, Holdine-t, Hedwiget és Heidrunt, bár ők ezt biztosan nem kérték kedves édesanyjuktól. A birodalomban is számosan érezték úgy, ha a Führer halott, akkor már nekik sem érdemes tovább élni. Úgy hitték, meghalt az Isten, holott őt Nietzsche már korábban megölte.

Az ilyen történések az emberi faj lelkének ősi állapotához vezetnek vissza, amikor az egész világ tele volt ártó szellemekkel, és minden bokorból a halál leselkedett. E borzalmak elől az Istenhez vagy istenekhez lehetett menekülni, megbújni mintegy a kebelén, keblükön, és ott nyugalmat lelt a zaklatott lélek, mert nem érhette baj. Modern korokban is van ilyen, ha avíttas is egy kicsit. Szűkös tudatú alakok manapság is keresnek maguknak bálványokat, amelyek előtt le lehet borulni.

Orbánért is csörög az imalánc, reszkető fejű nyugdíjasok pedig a kezére lehelnek csókokat, meg áldást kérnek a lába nyomára. Az ilyen világlátás nem nevezhető korszerűnek, és mégis divatos, mutatva azt, hogy az emberi faj tényleg menthetetlen, és megérett a pusztulásra. A mi szerencsétlen országunk sem képez kivételt, sőt, mennyire nem, hiszen Orbán elvtárs második, nyolc éves uralma rengeteg embert kormányzott vissza a középkorba.

Nem mondhatnánk, hogy kizárólagosan a csúti rém a bűnös, mert nagyon sok embernek nem vette el az eszét, számosaknak viszont teljesen. Érjük be azzal, hogy ők genetikailag hajlamosak az alélásra, ha már hülyének nem illik nevezni őket. Valami Magda goebbelsi megzuhanásra utal például, hogy a televízió nyilvánossága előtt azt mesélte az egyik békemenetelő, hogy azonnal elköltözik az országból, ha az ellenzék győz.

Jogában áll, mégis fölmerül az emberben az egyetlen nagy és ősi filozófiai kérdés: miért? És még hozzá tehetjük a póriasabbat, hogy hová, kedveském, merre a rossebbe lehet itt menekülni a normalitás elől? Mert ott van ugye Bécs a maga romlottságával, tegnap dájcstomi meg Brüsszelből üzent, hogy oda sem érdemes. Egyáltalán, egész Európa úgy meg van romolva, mintha Menyhárt Jenőnek engedelmeskedett volna.

Szar ügy, ha az ember mellett elrohan a történelem, aztán ott marad magában az Orbán iránti végtelen szerelemmel, amit csúnya emberek el akarnak venni tőle. És a tévképzeteket fizetett őrültek is erősítik. Például Borbély Attila Zsolt politológus az Echo TV-ben azt fejtegette, hogy ”aki ezen a választáson az ellenzéki káoszra szavaz, azzal vagy nagyon komoly intellektuális problémák vannak, vagy erkölcsi gondok, és pedig az, hogy nem a nemzet sorsa számít neki.”

Egyszer majd mesélek a nemzetről is, ami ideát romantikus költők találtak ki borongásuk közben. Elmondom majd, hogy ezen lovagolni máma menyire röhejes, most azonban azt nézzük meg, ez a Borbély elvtárs mit üzen a bálványimádóknak. Azt, hogyha nem a vezérre szavazol, akkor hülye vagy és erkölcstelen. Továbbá pedig, hogyha az ellenzék győz, eluralkodik a káosz, mert megszűnik a jól bejáratott rend, és vége lesz a világnak. Egy ilyen Tohuvabohuban tényleg nem érdemes élni.

Már várom az ilyen alakoktól, hogy bukás esetére április kilencedikén reggelre szeppukut javasoljanak a nagyérdeműnek, mert azt írja elő a szamurájok etikai kódexe. Ehhez képest az emigráció maga a mennyország, ha fölösleges is. Mégis, ha most vígkedélyűen szórakozok itt az ilyen szerencsétlenek lelki nyomorán, nem azért teszem, mert gonosz vagyok. Sőt, azt remélem, hogy ők is megszabadíthatók a démonjaiktól, és meglelik életük igazi értelmét. Én a madárfüttyöt javasolom, de szabad a pálya.

Jómunkásemberek

Szita Károly már megint kivillant egy pillanatra Orbán Viktor seggéből, és újólag kiderült róla, hogy spicli volt Krakus Péter néven, amikor még Kádár apánk ánuszában lakozott. Vannak ezzel így az emberek. Ha nincsen nekik gerincük, mindenféle lukba beleférnek, legyen az NER vagy épülő szocializmus, mindkettő a csordaszellem langymelegét nyújtja, mindehol egyazászló.

Tudható volt ez a ganyé Szitáról eddig is. Hiszen már évek óta várjuk, hogy, miként ígérte, bíróságon bizonyítsa igazát, a tagadást, de még nem jutott el a kapuig, mert elállták a kaposvári migráncsok az ajtót. Szóval nem az a nóvum az egészben, hogy a NER-harcos valaha mások bemószerolásából tengette magát, hanem, az, hogyan.

Lelkesen és kitartóan, hiszen, mint tartótisztje elismerően nyilatkozott róla, „bár keveset ismer mindabból, amiket végeznie kell, érdeklődéssel várja feladatait, melyeket legjobb tudása szerint kíván végrehajtani. Kijelentette, hogy örül annak, hogy segíteni tudja munkánkat”. Valamint még: „feladatát kedvvel, tőle telhető legjobb akaratával végezte”.

Nem Rákosi törte meg őt tehát a Terror Házában, ami, az elbukás után, ha nem is bocsánatos, de érthető bűn lenne, lehetett volna. Nem mindenki lehet dakota harcos ugyanis, vagy inkább hallgatag sziú törzsfőnök, mert az ember esendő eredendően. Ám hősünk akkor csatlakozott a hadhoz – 1980-ban -, amikor már mindenki a végét várta és látta.

’89-ig űzte az ipart, onnan meg már ismerjük, hogy micsoda harcos vált belőle megint. Hanem, hogy a spionkodást kedvvel, érdeklődéssel és legjobb tudása szerint végezte, ez nagyon felkeltette az én érdeklődésemet. Mert szenvtelen monotóniát mutat, amellyel szolgálatba állt, és ez nem más, mint a butaság bátorsága.

Ilyen az összes. Ha József Attila meg nem sértődne, ellopnám tőle a „nincs alku, én hadd legyek boldog” mondatot más kontextusban, mert ez jellemzi a NER harcosait: keresztülgyalogolni mindenen. Ilyen habitus azonban nemhogy egy ország vagy város vezetésére, de még egy párkapcsolatban való részvételre is alkalmatlanná teszi a díszes társaságot. Elég csak ránézni Lévai Anikóra.

Itt és most azonban nem Orbán elfuserált házassága fölött kesergünk, hanem azt állapítjuk meg, hogy miért tapló valamennyi nerhuszár. Ezek ilyen haszonelvűek, bencsikek, kerényik, bayerok, gondolat híján megkeresik az aktuális zászlót, és gyűlölik a másikat, aki nem áll alatta, most épp a liberálisokat, mert bántják a szemüket a színek. A tábori szürkéhez vannak szokva szerencsétlenek.

És Szalacsi Sanyi bácsitól is poszthumusz bocsánatot kell kérnem, mert a jómunkásember, általa meghonosított fogalmával illetem az egész retkes bagázst. Ám, míg nála ez pozitív felhangot kapott, mert segítette az ojjektum felépítését, nálam negatív töltéssel bír, mert azt mutatja, nem nagyon van mire verni a nyálukat, és még svájcisapkájuk sincsen.

Mérleget vonva tehát máma megint, azt jegyezhetjük fel a füzetünkbe, kedves gyerekek, hogy egy huszadrangú, bunkó és lelketlen banda uralkodik az országon, kiegészítve az aljasság, kapzsiság és tahóság minden gyönyörével. És pláne még egyre agresszívabbak is. Ez a Szita is már megint veri a nyálát és fenyegetőzik, de cáfolni most sem tud semmit.

Ez jutott nekünk, de hát, úgyis tudjátok. Ez a posvány, ez a trágya.

Fogd kézen az ördögöt!

Azért jó azt tudni, milyen sorsot szán Orbán elvtárs azoknak, akiknek nagy a füle, ráncos az orra, vagy valami más ok miatt nem tetszik neki a képe. Volt szíves kijelenteni, hogy a választások után elégtételt vesz majd, mint valami megsértett dzsentri, mindenféle értelemben, de legfőképpen jogilag.

De nem párbajra hívja az ellent, hanem erdogani módszerekre utalgat. S bár szinte teljesen biztos, hogy szokása szerint üresen handabandázik, sohase lehessen tudni, főleg, ha az ember vigyázó szemeit Czeglédyre veti. De még azt a szívességet is megteszi, hogy lájtosan körülírja, kiket köttetne föl szíve szerint.

Ez pedig egy birodalommá szerveződött nemzetközi hálózat, külföldi konszernek által kitartott média, hivatásos béraktivisták, bajkeverő tüntetésszervezők, nemzetközi spekulánsok, etc., hogy még Rákosi pajtás is elégedetten csettintene a karakán összefoglaló felett, mert az tartozik a körbe, akit csak akar.

Igyekeztem megtartani azt a jó szokásomat, hogy amikor megszólal ez a degenerált, akkor én másról beszélek. Elsősorban azért, hogy ne kapjak agyvérzést, meg amiatt, mert ilyenkor más önkéntesek úgyis darabokra szedik, hogy miket pofázott össze. Most viszont átlépett egy határt, tehát vállalom, hogy lefordulok a székről.

Sok-sok éves munkálkodásom során többféle jelzőt aggattam már erre az őrültre, a legsikerültebb, és leginkább ráillő, hogy szaralak. Ez karakánul foglalja össze őtet kívül is meg belül is, csak rá kell nézni, és figyelni, ahogy valami rossz pocok módján harácsol, meg hazudik és menekül, tehát reszket. Szaralak, jobb esetben Szarjankó.

Nem a keresztapaság terhe miatt álltam neki azonban az irkálásnak, hanem, hogy – a magam szórakoztatása mellett – valami kis haszonnal is járjon már ez az egész, a nyüves kis életem nekem, hogy kipréselek belőle valami jövőbe vivő biztos utat. Tehát a munkálkodás végén majd le kell vonni valami tanulságot, ha már katarzissal nem szolgálhatok.

Ebből fakadóan megemlítem még Balog Zoltán elvtársat is, aki ugyan nem az ünnep révületében, hanem egy kelenvölgyi kampányszeánszon volt szíves leegyszerűsíteni a dolgokat, ekképp: „Az április 8-ai választás tétje az, hogy kié lesz Magyarország.” Semmi kecmec, lacafaca és cicó, bele a közepibe.

Ez a duma, kiegészítve Orbán handabandázásával, végre tiszta vizet öntött a pohárba, bár eddig is tudtuk, mégis jó ezt így hallani. Semmi antalli kamaszos álmok, hogy tizenötmillió magyar miniszterelnöke, ilyenek, ugyan már, királylány. Vagy az enyém, vagy az övék, vagy-vagy, életre, halálra, kard ki kard.

Mondhatnád azt is drága olvasó, hogy te ezt már rég tudtad, és igazad is van, de mégis csak új szintet lépett a delirálás Mert egyre lehangolóbb a megszokott aljas nóta, viszont annál csupaszabb benne az agresszivitás. Ez is érthető, Orbán szó szerint az életéért harcol. Nem golyóálló, mellényes, hanem kattanó bilincses módon.

A sarokba szorított patkánytól is minden kitelik, tőle meg pláne. S mivel meggondolatlan módon tanulságot ígértem a befejezéshez, ám legyen. Gyurcsány tegnap bejelentette, hogy vár az irodájába minden ellenzéki erőt korra, nemre, felekezetre való tekintet nélkül, tárgyalási céllal.

Lehet, hogy sokaknak nem fog tetszeni, amit mondok, de Fletó most föladta a magas labdát. Kiderül végre, ki akarja tényleg elzavarni a gonoszt, vagy kinek a pofája nagy csupán. Churchill bácsi is kijelentette, amikor a nácik lerohanták Sztálint: „Ha Hitler megtámadná a poklot, szerét ejteném, hogy kedvezően szóljak az ördögről.”

Így valahogy, tehát várom a jó híreket a frontvonalról.

Rendkívüli kiadás

– Üdvözlöm önöket, kedves nézőink. Rendkívüli adásunkkal jelentkezünk, amellyel a béke menetéről tudósítunk ezen a gyönyörű tavaszi napon. Velünk együtt élhetik át, amint a melegszívű magyarokból és lengyel barátaikból álló emberfolyam a Bem tértől a Kossuth térig halad, ahol meghallgatják Orbán Viktor, népünk nagy jótevője beszédét a jövőbe vivő biztos útról. A sokaságban ott vannak kollégáink is, akik összegyűjtik a felvonulók kívánságait, amelyből egy csokrot állítunk össze önöknek, amelyet a Nagy Beszéd után sugárzunk.

Mintha az időjárás is örülne kedves, drága nézőink, a Nap is mosolyogna, hogy láthatja, amint dolgos népünk apraja és nagyja együtt dobbanó szívvel tesz hitet a béke, a szabadság mellett, és utasítja el a gyarmati létet, és azt, hogy migránsok millióit telepítse Soros György a kertjeinkbe, a nappalinkba, hogy elvegyék asszonyainkat, munkánkat és keresztény kultúránkat. Emiatt halad ezen a csodálatos napon a sokaság, és ezért mosolyognak a TEK jóltáplált harcosai is az utak mentén és a házak tetején.

A szervezők kétszázezer résztvevőt várnak, de szakértőnk, Nógrádi elvtárs szerint jóval többen lesznek, hiszen már tegnap este óta özönlenek a városba a buszok, traktorok, a fellobogózott fűnyírók és hajszárítók, mutatva dolgozó népünk leleményességét, ha arról van szó, hogy lépni kell, ha szólít a haza. És az őseink vérétől megszentelt föld szólított is Kövér elvtárs szavával, aki elmondta, hogy aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére, de csak beszélek itt, amikor már jönnek is. Mit jönnek, haladnak, érkeznek együtt dobbanó szívvel.

Az Alkotmány utcán halad a menet eleje, a „Haza minden előtt” felirat alatt jőnek a jól ismert arcok, Bayer elvtárs, az író és költő, az ötös számú tagkönyv lánglelkű védelmezője, Bencsik elvtárs, a főszerkesztő, aki fáradságot nem ismerve neveli és oktatja a mi népünket a szépre meg a jóra. Kerényi és Csizmadia elvtársak, akik mindig, minden nehézség közben csak értünk élnek. Mosolyognak, hát persze, hogy mosolyognak, kedves nézőink, hiszen narancssárgába borultak az utcák, ünneplőbe öltözött a hömpölygő emberáradat, és gondtalan a jókedv meg a vidámság.

Ott van a tömegben kollégám, őt szólítom most. Hallasz, Jenő?

– Persze, persze és máris itt áll mellettem, illetve itt lépked szügyig kokárdában és talpig bőrben a vezérszurkoló, a választási bizottsági irodai csata hőse. Hogy érzed magam? Kérdem tőle.

– Remekül, remekül. De szép, felemelő is egy ilyen márciusi ünnepség. A fiatalok, akiknek szép emlékeit gazdagítja a boldog tavaszi ünnep, talán nem is gondolnak rá, milyen hősiesség, bátorság kellett még tizenkét évvel ezelőtt is akár egy szerény október huszonharmadikai találkozó, egy ártatlan kirándulás összehozásához.

– Köszönjük, Jenő! Még annyit, onnan a helyszínről hogyan látszik, mennyien lehetnek a felvonulók?

– Rohadt sokan, Béla, milliószám nyüzsögnek itt, nem is tudom, hogyan férnek el, az egész világból, a táblák alapján Vlagyivosztoktól Sopronkőhidáig, Bakutól Csengerig vannak itt ünneplők és hitet tevők. Ez a fehér hajú, sántikáló fiatalember itt mellettem Kenderesről érkezett a táblája alapján, őt kérdem. Miért csoszog velünk bácsi?

– Ma a falusi fiatalok szépen öltözködnek, szórakoznak, s alig egy-két éves házasok már saját házukban laknak. Az iskolák kapui is nyitva állnak a fiatalok előtt. A mi fiainkból évről évre egyre több tanító, mérnök, agronómus, vagy jó szakember kerül ki az életbe. A sorosista ellenforradalom mindezt elseperné. Emlékezzünk erre, s ne feledjük, hogy Kenderesen is sárba taposnák zászlónkat. Mert ma ez a zászló szebben, büszkébben lobog, mint valaha, s mi alatta menetelünk a szép jövő felé.

– Köszönjük, Jenő, még annyit árulj el, mit kértek leginkább a felvonulók, milyen kívánságokat kell majd előkeresnünk, hogy mindenki igen nagyon boldog lehessen a Nagy Beszéd után?

– Semmi meglepő, egyöntetű a kérés, még lengyel testvéreink is a Nagy Beszéd ismétlését szeretnék megnézi, mert már most tudják, hogy nem fognak betelni vele.

– Még egyszer köszönjük, Jenő. Kedves nézőink, önök pedig csak nézzék a vonulást, beszéljenek a képek, mert én például már nem találok szavakat, annyira el vagyok alélva. Utána a Nagy Beszédet közvetítjük, majd, mint hallhatták, annak ismétlését, közkívánatra és rogyásig. Viszontlátásra, örüljünk most közösen és nagyon.

(Vallomás: néhány szövegrészletet a Szolnok Megyei Néplap 1958. május 1-i tudósításából másoltam, hogy autentikus legyen a dolog.)

A migráció rossz dolog

Tuzson Bence elvtárs a pártrádióban, amelyet valami különös véletlen folytán Kossuthnak hívnak, arra szólította fel a népeket, hogy mondják ki, a migráció rossz dolog. Látja, Tuzson elvtárs, kimondtam, nincs ebben vita miközöttünk.

Kimondom megint, hogy jó legyen magának: a migráció rossz dolog, mert menekül vele az ember. Félti a nyüves életét. Gondoljon bele, Tuzson elvtárs, ha a maga fejére is bombák potyognának, elvágnák a nénikéje torkát, és mondjuk, Felcsút nem úgy lenne szarhalom, ahogyan most, hanem, hogy visszabombáznák a középkorba, és Orbán elvtárs ott kószálna a porhalom stadionjában. Csak elindulna keletnek ő is, Azeribe, orosz dácsába, ilyenekbe.

A migráció rossz dolog, mint ez a kisfiú is mutatja nekünk a képen, bele is lehet halni, ha meg nem, harcias újságíró nénik rúgják le az ember papáját, ilyenek.

Régen sem voltak boldogok a népek, ha menni kellett. Például egy Lévay József nevű költő százötven éve így tette érzékletessé a menekülést Mikes című versében:

„…Egyedűl hallgatom tenger mormolását,/ Tenger habja felett futó szél zúgását-/ Egyedűl, egyedűl/ A bujdosók közűl,/ Nagy Törökországban!…/ Hacsak itt nem lebeg sírjában nyugvó/ Rákóczinak lelke, az eget csapkodó/ Tenger haragjában!/ Peregnek a fákról az őszi levelek,/ Kit erre, kit arra kergetnek a szelek,/ S más vidékre száll a/ Csevegi madárka/ Nagy Törökországból…/ Hát én merre menjek, hát én merre szálljak,/ Melyik szögletébe a széles világnak,/ Idegen hazámból?…”

Vagy például, Tuzson elvtárs, Faludy György is iszkolt eleget, de róla – ha egyáltalán – annyit tudnak, hogy volt Recsken is, ami biztosan a Gyurcsány bűne. Előtte elmesélte azt is azért, miért lett belőle is migráncs, egy kis íztelítő:

„…Két hónapon belül, a katolikus költőt kivéve, a társaság valamennyi tagja már elhagyta Magyarországot. A konzervatív, orientalista báró meg sem állt Indiáig; egyesek Amerikába, mások Angliába emigráltak; én Párizsba mentem. Elhatározásomhoz nem az alsóházi tag adta meg az utolsó lökést. Inkább az utolsó szálat vágta el, mely még visszatartott – azt az elképzelést, hogy emigrációmat menekülésnek bélyegezhetik. Egyébként minden okom megvolt, hogy menjek, és éppen Párizsba menjek. A legjobban az ijesztett, hogy az elkövetkezendő háborúban a magyar hadseregben, a németek oldalán kell harcolnom. Tudtam, ha Hitler győz, Magyarország eltűnik a térképről, és néhány évtized múlva már csak a germán földbirtokosok jobbágyai beszélnek magyarul, amikor este, a félhomályos istállókban kinyújtják dermedt, bütykös lábujjukat a szalmán. Az ország fennmaradására csak akkor van remény, ha Hitler elveszti a háborút, bár ez sem következik szükségszerűen. Világos, hogy az elkövetkezendő háborúban a látszólagos ellenség oldalán van a helyem…
…Emigrációm második oka ennél is kényszerítőbb volt. Úgy mellesleg, néhány szatírát írtam a magyar fasiszta vezérek ellen; az egyik egy Csilléry András nevű képviselő. Amikor maliciózus titkára ebéd után átnyújtotta neki a róla szerzett költeményemet, melyet a szociáldemokrata párt röplap formájában terjesztett, szívrohamot kapott, és lefordult székéről – amit életem egyik legnagyobb sikerének tekintettem. 1938 márciusáig megtámadott ellenfeleim egyike sem gondolt arra, hogy fellépjen ellenem. Egy nappal azután, hogy Hitler bevonult Bécsbe, az ország számos vezető tisztviselője, bírája, ügyésze, intellektuelje állt sorba a nyilas pártház előtt, hogy felvételüket kérjék a nemzetiszocialista pártba. Hosszú sorban álltak az Andrássy úton, és nem minden szégyenkezés nélkül, elvégre kevesen rokonszenveztek a nácizmussal közöttük. Mégis türelmesen várakoztak, és szégyenérzetükben azzal vigasztalódtak, hogy nem tehetnek egyebet, hiszen a Nyugat éppúgy cserbenhagyja Magyarországot, mint ahogy cserbenhagyta Ausztriát. Az ország atmoszférája egy csapásra megváltozott; ellenem a becsületsértési perek lavinája indult, németellenes verseim miatt pedig az ügyészség emelt vádat. Az egyik ügyben két esztendőt mértek rám: előrelátható volt, hogy a felsőbíróság súlyosbítani fogja az ítéletet. 1938 decemberében az igazságügyminisztérium egyik osztálytanácsosa, Csánk Béla – akit egyébként addig nem ismertem – magához hívatott, és lelkemre kötötte: utazzam el mielőbb külföldre, mert le fognak tartóztatni. Ugyanezt üzente Budapest rendőrfőnöke és Antal István, az igazságügyi államtitkár is. Kedvességük meglepett, mert mindkettőt főellenségemnek tartottam: az utóbbi, figyelmeztetése jutalmául, még könyveim dedikált példányait is elkérte…”

József Attila meg szegény, mintha magukról írna, Tuzson elvtárs, Hazám című humoreszkjében:

„..Sok urunk nem volt rest, se kába,/ birtokát óvni ellenünk/ s kitántorgott Amerikába/ másfél millió emberünk./ Szíve szorult, rezgett a lába,/ acsargó habon tovatűnt,/ emlékezően és okádva,/ mint aki borba fojt be bűnt./ Volt, aki úgy vélte, kolomp szól/ s társa, ki tudta, ily bolondtól/ pénzt eztán se lát a család./ Multunk mind össze van torlódva/ s mint szorongó kivándorlókra,/ ránk is úgy vár az új világ…”

Látja, Tuzson elvtárs, ennyire rossz ez a migráció. Ej, ej.

Levelek egy ifjú balogzoltánhoz

Néhány napja tettem félre magamnak egy gyöngyszemet Balog Zoltántól, akit most kivételesen nem illetek eposzi jelzővel, mert a neve már önmagában áruvédjegy, sőt köznévvé válik lassan, vagy illetlen dolgok jelzőjévé.

Tehát azt mondta Heidelbergben – ezek mindig mindenhol mondanak valamit -, hogy „a migránsok befogadásának legnagyobb vesztesei Közép- és Kelet-Európában a romák lehetnek, mivel az ő integrációjukra fordított pénzeket kellene az illegális bevándorlókra fordítani”.

Ehhöz nincsen mit hozzátenni. Elég csak a mellékelt képre pillantani, amelyen atyai szeretettel búbolja balogzoltán a romák integrációjára fordított pénzek eltüntetőjét, a Polt által még csak nem is ismert F. Flóriánt. Ebből a formállogika alapján az következik, hogy a Flóri is migráns. És nem éppen erről értekezett Miskolcon mindkettőjük főnöke?

Debizony, ennyire kampány van, és ennyire elment az agyuk vadászni. Az ilyenek általában megbuknak a történelemben. Mindig és mindenhol, csak idő kérdése az egész. Ezzel semmi újat nem mondtam, azzal azonban már talán, hogy a balogzoltánok már csak esztétikai okok miatt is elmennek a náthás susnyásba végül.

Nem a sármos, neonosan világító hajuk miatt, amitől minden bizonnyal állva pisálnak a traktorista lányok, hanem az irodalom szemszögéből, ami így maga az élet, következésképp elég macerás is, de mindjárt elmondom.

Az egész akkor kezdődött, amikor balogzoltán odahagyta a prófétálást meg az esztergapadot, és elszegődött szolgálni a gonoszt. Nem sajnáltam a fáradságot, kutattam-kerestem egy olyan képet, amelyen hősünk esztergál olajtól iszamos kézzel, de ilyet nem őriz az emlékezet. Érdekes. Se prédikálósat nem leltem seholse.

Balogzoltán élete tehát Orbánnal kezdődik. Belőle fakad mintegy, ami azzal jár, hogy, amikor fehér hajjal megszületett, beleállt egy már meglévő és formálódó szövegbe, amely – valljuk meg – nagyon sokat romlott az utóbbi években, ami a veszte is lesz, és egyben balogzoltánnak is.

Eleinte arra gondoltam, hogy amint a címből is kitetszik – utalva Llosára „Levelek egy ifjú regényíróhoz”, ugye – az ő tanár bácsis módján mesélem el, hogyan lehet működő fikciót teremteni, ezzel azonban nem lennénk kint a vízből, mert abból balogzoltán nem tanulja meg a szakmát. (Különben sem.)

Az ifjú balogzoltán felütés mégis szükséges, mert ez mintegy feloldja őt a nagy, közös masszában, és olybá tűnik, mintha egy lenne a belőlünk, aki nem népének, hanem negyvenhétezerből él. Ebből fakadóan nem szór izsajási átkokat már az indításkor a fehér fejére a ’zember, mert ráér arra később is. Úgy véli.

Hogy megértsük mért fog balogzoltán és az egész bagázs, tehát a balogzoltánok mind megbukni, egészen Füst Milán bácsi esztétikájáig – „Látomás és indulat a művészetben” – kell elhajóznunk, amely alkotásban a lobogó hajú hisztérika a fikció megteremtésének egyedül üdvözítő módját magyarázza el egészen egyszerűen.

Arra tanít tehát az öreg, hogy bármilyen ál-világot meg lehet teremteni – hazudni lehet akármit, magyarán -, ha következetesek vagyunk. A mese egészen addig hihető, míg a legapróbb részlet is passzol, és minden kockánként illeszkedik egymáshoz. Ha azonban a legkisebb hibát is véti a fikció megteremtője, egy pillanat alatt omlik össze az egész.

Ebben a stádiumban leledzik a NER éppen. Megteremtettek egy párhuzamos univerzumot, az ő Magyarországukat, amelyet teljesen fölösleges leírni bővebben, s amely ordas hazugságokon alapszik, és most hullik darabokra éppen. Egy szép, nagy, rogyadozó dzsenga az egész hóbelevanc. Már nincs, ami összetartsa, csak a békemenetelő népség vak hite.

Őket az sem zavarja, ha naponta köpnek a képükbe, mert más dimenzióban élnek. Ellenben a dolgoknak megvan a maguk sorsa: születés, élet, halál, és az ilyen balogzoltáni megnyilvánulások jelzik, hogy az utolsókat rúgják az artikulálatlan üvöltésükkel, és már a látszatra sem adnak semmit. Lásd a Svédországról hazudozó idegbajos börtöntölteléket, mint a NER igazolóját. Röhej.

Ilyenek vannak a tarsolyban, meg balogzoltánok. Egyébként megtalálhattam volna akárkit a maffiafalkából, de épp ő heverészett előttem, szar ügy neki, nekem tökmindegy. Egyként ótvaros az összes.

De hogy elmeséljem, mért nyomogattam a billentyűket megint, az csupán az, mint mindig. Hogyha már úgyis látszik, hogy összedől a kóceráj, segítsünk má’ rá egy csöppet valami bontógolyóval. Vagy akármivel.

Boldogok a tetőfedők

Németh Szilárd már megint magához igazította a világot, és egy nagyot feredőzött is benne. Pétfürdőn tartott előadást a saját, jól bejáratott közönségének, ebből fakadóan pedig egészen jól meg is értették egymást, így a szeánsz tanulsága az volt, hogy a részeges bölcsészek fölöslegesek a munka alapú társadalomban, mert elszívják a ’zoxigént és fölzabálják a felesleges zabot.

Nem árt betűhíven idézni a rezsi koronázatlan királyát, mert szavai a végtelenbe mutatnak. Valami fortyogó fideszmasszába, amelyből munkás dolog a menekvés, olyannyira, hogy sokaknak egyáltalán nem is sikerül, és így hülyülnek meg Németh Szilárddal együtt, szegények. Ezt mondta a mi bálnánk:

„Ma már mindenkitől elvárás, hogy diplomája legyen, de olyan egyetemek meg főiskolák vannak, hogy annyit érnek, mint vászontarisznyán a lakat, némelyik. Avval nem lehet elhelyezkedni, a magasba néző diplomával nem lehet elhelyezkedni. Egyáltalán, semmi ilyen nincs. Hát ne vicceljünk.” – ezek után kavarta ide a tetőfedőket, mondván: „attól, mert valaki tetőfedő, még nem hülye, és mennyivel jobban is jön a szakértelme.”

Most én kérek elnézést kies honunk mindahány tetőfedőjétől, hiszen ők is láthatják, nem én vertem a farkukkal a csalánt, hanem az alelnök és birkózóisten, valamint konyhatündér.

Hogy teljes legyen a káosz, a lelkes közönség azt is megtudhatta tőle, hogy a nyugati országok leszoktatták az embereket a munkáról az elmúlt évtizedekben. Ha ehhez pásszítjuk az überminiszter bécsi kis színesét a keringők rothadó városáról, totális lesz a csőd.

Itt már csak a hit játszik, polgártársak. Olyas, mint amikor Brian a jó édesanyjával nézi és hallgatja a prófétát és megváltót, aki – szerintük – a sajtkészítők boldogságáról értekezik. Ilyen tudással felvértezve aztán követik is Brian tökét és papucsát a népek, és még azt is megkérdezik tőle, hogyan menjenek a picsába.

Mindez nagyon mókás ott a filmen, 2018-ban személyesen átélni nem annyira. Mert a totális sötétségben azért mutatkozik némi rendszer is, a gyűlölet filozófiája. Hogy a péti szerencsétleneket az egyetemisták ellen uszítja épp, a dologtalanok ellen, akik a dolgozó nép vérét szívják, az élősködők.

Fel nem bírom sorolni, hogy ki mindenki ellen lett már kiadva a napiparancs, és már nem is érdemes, mert mindenki ellen, aki rajtuk kívül áll. Véletlenszerűen kiválasztott rétegek, személyek, intézmények, mindenki és minden, aminek a végén szinte logikusan jut el odáig Kövér et., ha nem ők nyernek, akkor Magyarország megszűnik létezni.

De ez már megtörtént. Míg szegény J. A. nem tudott mást, mint szeretni, görnyedve terhei alatt, ezek ugyanígy vannak a gyűlölettel, és egy ilyen országban nem, hogy nem lehet, nem is érdemes élni.

Ezért tényleg az van, mint amit Bödöcs Tibor is elmesélt, amikor kérdezték tőle, Gyurcsánnyal mért nem volt annyira kérlelhetetlen, mint most Orbánnal. Azt felelte, az nem volt élet-halál kérdés. És milyen igaza van. S ha már nála járunk fössük le az ő szavaival a némethszilárdok világát:

„Fájdalmasan hatalmas, mély magyarsággal köszöntöm ribizliszemekként szétgurult hun-morzsalék népemet a Camden Town-i lángosostól a St. Thomas boncnokáig. Én, magyar ember, magyar férfi, magyar gerinchúros emlős, hím organizmus. Gyere haza, fiatal! Mert Magyarország a bicikliútnak az a része, ahol nem kell tekerni. Magyarország az, hogy nem koccintunk sörrel, hogy állva a Himnuszt, hogy hétfőre azt ígérték, kész lesz. A magyarságban a részvétel a fontos. Gyere haza, fiatal! Itt jut a legtöbb stadion egy Nobel-díjasra. Hol születik még ennyi olimpiai bajnok az éves csapadékhoz képest? Lehet, hogy vannak magasabb hegyek, mint a Kékes-tető, csak nincsen semmi értelmük. Mert nem az van, hogy nincs tengerünk, hanem, hogy nem kell! Gyere haza, fiatal! Többen vagyunk, mint a dánok, északabbra élünk, mint a görögök! A magyar nők, asszonyok szebbek, mint a bolgár férfiak. Gyere haza, fiatal! Apád nem bírja egyedül a szőlőt! A Bundás vedlik! Penészes a spájz! Ott volt a hely a földhivatalban, Imre bátyád helye. Te meg szoftvert fejlesztesz a King’s Crosson? Nézd meg anyád visszereit az Instagramon! Gyere haza, fiatal! Gyere haza, fiatal! Ne legyünk a bábok bábjai! Ne legyünk az új Irak kurdjainak cigányai!”

Vége van.