Rohasztás

Szijjártó elvtárs interjút adott az osztrák Der Standardnak, amelyben kijelentette, addig maradnak a Néppártban, amíg utcára nem teszik őket. Akkor is ott pöffeszkednek majd, ha – mint fogalmazott – nem sikerül megerősíteni a migrációellenes erőket. Ezzel azt vallotta be ez a szarházi, hogy már semmi keresnivalójuk ott, közük nincs azokhoz az értékekhez, amelyek ezt a pártcsaládot jellemzik, de előnyöket vélnek a maradásban, így a szokásos elvtelen módon terpeszkednek még csöppet.

Persze az érkezésük a liberálisoktól ugyanilyen etikailag terhelt aktus volt, amikor a belpolitikai dúlásuknak kerestek külső formát, de ez az idő is elmúlt. Az evolúció, amely a darwinitól eltérően, itt a politikában és eszményekben – ha van ilyenjük egyáltalán – nem előre mutató, hanem az aljasság egyre újabb bugyraiba vezet. Szíjjártó elvtárs azt is mondta ennek az újságnak, hogy “…Tagok vagyunk, és mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy megváltoztassuk a Néppártot…” Ez pedig felér egy fenyegetéssel.

Viszont a jámbor osztrák kolléga nem kérdezte meg, hogy a nyavalyába képzelik ezt mégis. Sőt, sikítva el sem rohant, mert azzal a tudással sem bírt, hogy a Standardját, ha ezek beteszik a lábukat Európába, ugyanúgy bezárják, bezárhatják majd, mint minálunk a Népszabadságot, és ő elmehet üldözött homlessznek. Ehelyett megnyálazta a ceruzáját, negédesen diskurált, mert a világ azon boldogabbik felének szülötte, ahol még nem ezek vagy az elvetemült haverjaik dirigálnak. De akarnak, mint az idézett mondat is mutatja.

Én csak egy szerencsétlen slapaj vagyok a Der Standard nagyhatalmú újságírójához képest, de egészen delikát információkat tudnék adni az elkényelmesedett kollégának, mivel jár az, ha ezek a kezelésbe vesznek egy pártot barátilag. Megboldogult Torgyán elvtárs tudna erről kiselőadást tartani, hogyan tűnt el a pártja a chilei cseresznye árnyékában. Akkor még nem tudtuk teljes valójában, de mára tudományosan beigazolódott, hogy a Fidesz tényleg olyan, mint a rák.

Mindent fölzabál, elemészt és megfojt. De nem is igazán jó ez a költői kép, mert a rák valójában egy karakán manus, odaáll elibéd, a képedbe röhög, és azt mondja, én mostan szép lassan, módszeresen megöllek, aztán úgy is tesz. Ezek viszont sunyi férgek, belülről, csöndben és aljasul zabálják föl a kiszemelt prédát, megrohasztják, mint azt jelen időben az LMP és a Jobbik példája mutatja nekünk. Az utolsókat rúgja mind a kettő, mert az egyik belőle fakadt, a másik pedig leállt vele snóblizni.

Így jártak a magyar demokrácia dicsőségére. Ha nem lenne olyan fenségesen félelmetes, akkor azt is mondhatnám, hogy a Fidesz, akárha a Margarita Abadonnája, ha leveszi a szemüvegét és valakinek mélyen a szemébe néz, az holtan esik össze. A magyar vidéket már letarolta ez a veszedelem, és most Európát vette célba. A debil tehetetlenséget az is mutatja, hogy nem csapták ki már most, mint a macskát szarni. Kezd az egész bagázs eltorgyánosodni, pedig ott tart a sündisznócska, hogy folyamatosan köpi szembe őket.

Kirgizekkel, tatárokkal, putyinokkal és erdogánokkal kokettál, és már nem is fű alatt, hanem dafke megmutatva mutyizik és röpcsizik, lop, csal, hazudik, és még mindig azt hiszik ezek a jámborak, hogy majd észhöz tér egy lárifáritól. Gyurcsányt megkérdezhetnék, ez mennyire jött be, milyen jó volt, amikor lángokban állt a város és röpködtek az utcakövek. És most már nem is burkoltan, hanem a külügyes csetnikjével üzeni, hogy ezt szánja az eltrottyosult Európának is. Így akarják szétrohasztani azt is.

Itt már rég nem arról van szó, hogy a drágalátos Európának a magyarok érdekében kell a repedt sarkára állnia – ez is csudás egy dia a falra vetítve -, hanem a saját nyamvadt érdekében. München, 1938 – csak ennyit mondok, de ezek soha nem tanulnak semmit. Amúgy meg engemet már tényleg hidegen hagy a töketlenségük. Magyarország rég elveszett, és már csak olyasmi kármentésért imádkozom, hogy fiainknak legyen hová menekülni, ha jön értük a fekete autó. Viszont ahogyan ez kinéz, nem lesz ilyen lehetőség sem. Fasza.

Kövér ezt is tudja

1848, 1849, Arad, a Pilvax, Világos, Bem apó, meg minden egyéb, ami ehhöz tartozik, azt juttatta Kövér László eszébe, hogy ma a magyarság ellen tudatos kultúrharc folyik változó eszközökkel és módszerekkel. Ezt az éleslátó alapvetést kiegészítette még azzal a delikáttal, hogy “akik támadnak, azok önmagukat haladóknak nevezik, akiket támadnak, azokat maradinak titulálják”. – És elkezdett az eső cseperészni.

Ekkor húztam a hokedlit a szélesvásznú elé, megpukkasztottam egy zacskó popcornt, hogy apám, én innen el nem megyek, amíg tart a buli. Föltűnt a képen Orbán is, aki úgy örült az atomkori szultánnak, olyan felhőtlenül boldogan ragyogott, mint az unokája születésekor sem, igaz, most épp biztonságban leledzett a lehegesztett és kiürített utcákon. Sőt, és ráadásul türk testvér ez az Erdogan, így a magyarság gyökerei a valagába nyúlnak. Miheztartás végett, ugye.

Ez csak a Fidesz magyarkultúr-védése okán jutott az eszembe, de már ugorhatunk is, mint Pósalaki bácsi. Visszatérve így a kövéri axiómához – hogy maradinak érzi magát -, amellett, hogy megállapítható, ebben épp igaza van – mert a bigott komcsi máma nem épp menő -, az is egyre inkább látszik a fiatalokon, hogy eluralkodott rajtuk valamiféle kisebbrendűségi érzés. Hogy sejtik, nem bírják a képüket a klubban, és fintorognak a szaguktól.

Mondjuk, ha egyfolytában belehugyoznak a zongorába, akkor ez nem is annyira különös, ám, ez még mindig nem mutatja nekünk, Kövér elvtárs mitől érzi úgy, vagy mért érzi szükségét annak a hazugságnak, hogy az ő kultúráját támadják, amikor az enyémen nem érzek ilyen nyomást, hacsak nem felőlük. Hogy a NER akarja ledózerolni az agyamat és annak összes tartalmát. Most értettem meg, mi ez a nyomás a mellemen, de most nem az én nyamvadt életemről van szó.

Hanem a miénkről így nagy közösen, hogy mibe adatik belepusztulni, amikor itt ilyen kövérek és az összes magyaridőkös folyományaik védik a keresztényi kultúrájukat, amiről máig nem tudható, mi a rosseb lehet, de, amint kitetszik, a támadás már világméretű. Egy komplex összeesküvés ez a redves élet, a sorosista bitangok fölszámolják a hangsúlyos verselést meg a szinkópát, sőt, coca colával öntik le a matyóhímzést. Így valahogy.

Ott vagyunk megint a Szabolcska Mihálynál, meg a Nyugatba írdogáló zsidócska költőknél. Ezeket a mostani renegátokat is élteti a hanyatló nyugat, míg a mai karikás ustorosoknak meg kell elégedniük azzal, ha egymást tüntetik ki, és azt a plecsnit nem a Gyurcsány kezéből kell átvenni. Ám ez mind csak ilyen elefántcsont tornyos cifra nyomorúság, mert őszintén a szívünkre téve a koszos mancsunkat, be kell látni, hogy senkinek a szomszéd Józsiját ilyen dolgok nem érdeklik egyáltalán.

Viszont a gyerekét már érdekelhetné, meg mind az összesét, ámde nem fogja. Göring birodalmi marsall is, midőn meglátogatta a leigázott Ukrajnát, ahol a szőke kalászszedő leányok felszabadítóként járultak elé a frissen sütött kenyérrel, a marsall pedig a valagukat fogdosva csöndesen megjegyezte, elég, ha a nevüket le tudják írni, aztán dolgoznak nekünk, míg föl nem fordulnak. Ez volt az oktatási programjuk a modernkori rabszolgák számára, és akárha a NER-t látnám meg hallanám.

Mert mi mást is jelenthetne Palkovics miniszter azon kijelentése, hogy az ország összes egyetemén a Corvinus módija lesz az iránymutató, mert, mint ismeretes, itt két év múlva már nem indítanak államilag finanszírozott képzést. Nos, ha az egész ország összes felsőoktatási intézménye így működik majd, az nem lesz más, mint újabb, és bővebb Numerus Clausus, csak a pénz mögé bújtatva. Göringi program ez is, lányok, lehet sütni a kenyereket.

Ezt a gyalázatot az a meggyőződés diktálhatja a rezsimnek, amit már nem is tudom, melyik hülyétől hallottam, miszerint a liberálisok nem mások, mint diplomás kommunisták. Ez annyira kurvajó, hogy bár ökörség, de meg kellett örökíteni az utókor számára. És még azért is, mert bármennyire abszurd is, még igaz is lehet. Viszont ne röhögjünk, hanem forradalmi feladatként magyarázza el mindenki a saját szomszéd Józsijának, mit készülnek tenni a kölkével.

És itt érhetünk körbe meg vissza Kövér elvtárs kényszerképzetéhez, a magyar kultúra elleni támadáshoz. Ilyen van. Ők folytatják. Elég csak rájuk nézni, az újságjaik meg a tévéik nyelvezetére, az elitjük makogására kupakostul meg tízparancsolatostul, és máris előttünk áll a merénylet maga, ahogyan a Párt útmutatásai alapján iramlik az ország a dedós, sötét középkorba. Még két lépés, és ott vagyunk a Gyalog galopp közepén, hogy akkor elsüllyed vagy sem. Kövér elvtárs már csak tudja ezt. Illetve és, ezt is tudja.

Szakács a várban

Ott ült Ő a hosszú teremnek végén, nagy, nehéz tölgyfaasztal mögött, a falakról brokátok, selymek lógtak alá, minden aranyban villódzott, s a metszett üvegen át csíkokban szivárgott be a fény, a lebukó Nap sóhajai. Száz méter hosszú volt az a terem, végig mellette erkély húzódott, alatta a folyó ezüst csíkja, kis hangyák, az emberek és a végtelen város. Vörös szőnyeg terült el a terem száz méterén, alabárdosok, szolgák hada nézte, ahogyan vacsorál Ő. Az asztal rogyásig: pörkütt, ubi, nokdeli, szalonnák és frissen töltött kolbászok, halmokban szotyola. Mind a száz métert megülte a fokhagymaszag, tömjénnel elegyest.

A partedli, amely hatalmas gyomrán nyugodott, a nyakán hátul megkötve játékos szamárfüleket formált a tokától ölelt busa feje mögött, véreres volt a szeme és erősen szuszogott, valamint a szája szélit nyalogatta. Jobbjában villát szorongatott egész marokra, mint az óvodások a homokozó lapátot, baljából félig rágott uborka meredezett, és, ami a legfurcsább volt az egészben, kockás volt az abrosz és a partedli is, pedig az eszcájg az arany, meg ezüst, a porcelán viszont herendi, de matyómintás, a sótartó pedig mókás matrjoska babák, hogy a legkisebbikben volt az anyag, szóval egy nagy káosz volt minden, mint ahogyan az egész ember is.

Trottyos volt a gatyája, a foszöld inge ujja könyékig tűrve, ilyenek. Sőt, a fején széles karimájú kalap. Hogy ezt ki érti, mindegy. Táplálkozott tehát fenségesen, fröcsögött a zsír, roppant a csont, morzsák röpködtek, a zenekar – mert az is volt, ezt el ne feledjük – Ákos szignáljait játszotta, a táncosok pedig egymás talpait tapodták. És ebben a reneszánsz vásári elegyben a nehéz tölgyfa asztal előtt állt egy vékonybélű alak fehér ruhában, kezében szakácssipkát gyűrögetve remegőn. Ott feszengett már órák óta, nézte a nagy zabálást, és várta, hogy megszólítsa Ő, a kiválasztott és fölkent, valamint elátkozott is, de ezt nem mondták el neki valami miatt.

– A hirdetésünkre jelentkeztél hát. – szólt végül nagy kegyesen. A szólástól a vékonybélű arcára fröccsent egy kis szaft, folydogált rajta, de nem merte letörölni.

– Igen. – ezt rebegte ez a vékonybélű, hogy alig is lehetett hallani.

– Szóval szakácsok akarunk lenni a várban. – érdeklődött Ő a partedli mögül.

– Igen. – felelte a vékonybélű elhaló hangon, és Ő fölhorgadt, a nehéz tölgyfaasztalra csapott, hogy csörgött az eszcájg és röpködtek a szotyolák.

– Hangosan felelj, ha kérdezlek! Férfi-e vagy, vagy mi a rosseb, voltál katona-e, van feleséged-e, azt is félve tepered le-e, hány gyereked van, hiszel te Istenben-e? – ezt így mind egyszerre ordította rá a vékonybélűre, aki rezgett a szájából kiáradó huzatban, és összepisálta magát. Ez viszont egyáltalán nem zavarta Őt valami furcsa okból, sőt, röhögött, és elkiáltotta magát.

– Ráhel, Ráhel, dobj ide egy pelenkát! – és a térdeit csapkodta Ő gyönyörűségében, mint egy eszelős, de újabb bajt talált.

– Koszos a körmöd. – ezt szegezte neki a vékonybélűnek, és így folytatta:

– Szakácsot keresek, nem minisztert. Neked a tízparancsolatot sem kell kívülről fújnod. De imádkozni tudsz, ugye? – ezt bökte oda hirtelen, amire a vékonybélű csak bólogatott, mint egy kutya az autóablakban, de ennyi elég is volt. Csettintett Ő egyet a hurkás ujjaival, a zenekar tust húzott, és egy reflektor megvilágította az egyik sarkot, amelyben ott állt egy ősz hajú, szemüveges ember bohócsipkában, a terem tetejében helikoffer csattogott fölötte, és egy szarvas lógott alá madzagon, és Ő kérdezett.

– Mit főznél ebből?

– Pörküttet. – felelte a vékonybélű szokatlanul határozottan, és a válasz helyesnek bizonyult. Újabbat csettintett hát Ő, a dobok peregtek, a másik sarokban pedig hatalmas orrú, vékony ember bukkant elő a reflektorok tüzében “Kurva sokat érek” feliratú 2rule márkájú, de rózsaszín pólóban, lábai előtt, amelyeken futballcsuka volt, fácánok füzére kiterítve.

– És mi adnál ezekből elém? – érdeklődött Ő, és sercegve az uborkába harapott.

– Pörküttet. – mondta lakonikusan, de már határozottan a vékonybélű, és ezt is eltalálta.

– Föl vagy véve. – ezt mondta neki Ő, a zenekar tust húzott, csettintett Ő megint, de most édesen búgón hívogatott is.

– Vejem! Hol vagy drága vejem? – halvány fények gyúltak a kandeláberekben, hogy csak homályosan látszott alattuk a szőke herceg, jobbjában demizson, és az inge az ugyanolyan kockás volt, mint az abrosz.

– Igyunk! – örvendezett Ő, és folytatta.

– Saját főzésű kisüsti. – cuppogott elégedetten, és barátilag fejezte be az audienciába ojtott workshopos szakácscastingot.

– Elsején kezdel. A családot is hozhatod, a lovardában ellakhattok.

– Kárpátalján élnek. – aggodalmasokodott a vékonybélű, de így sem volt baj.

– Annál jobb. A kijáratnál vehetsz nekik kötvényt. Tíz százalék kedvezményt kapsz, de most eriggy, kezdődik a meccs. – így bocsátotta el, és a zenekar hangját elnyomta a hajtóművek zaja, ahogyan a röpcsi ereszkedni kezdett a terem végében. Szotyolát tömött a zsebébe Ő, és odaintett a pilótának.

– A végtelenbe, és tovább. De inkább Felcsútra, máma a Mezőkövesd jön. – és elnyelte Őt a gép, csak halvány fokhagymaszag maradt utána, amely lassan lengett. Lengett, nem suhant.

Repülővel Bicskéig

Amikor Orbán Viktor Mihály csütörtökön este ült a Stamford Bridge lelátóján, és nézte a meccset, az volt az a pillanat, amikor szembefordult a saját pártjával, a politikai ellenfeleivel, a választóival, és pofán köpte őket, miközben elhelyezte magát képzeletben az Olimposzon. Ám, hogy milyen taknyosan mókás ez a rongyos élet, épp Bálint György mondta, az nem újságírás, ha a társadalom arcába köpünk. Róla újságíró iskola kapta a nevét, ma pedig Habony lapjához úgy keresnek tollforgató embereket, hogy a szükséges készségek közt az írásé nem szerepel. A dolgok így felelnek meg egymásnak a NER-ben.

Ez a londoni meccsnézés azért volt különösen visszataszító és lehangoló, mert épp a közepén volt annak a botránynak, amely során azt vitatta a közvélemény, hogy az ország első embere csupáncsak adócsaló, vagy a velejéig romlott, korrupt féreg, tolvaj, vagy ezek stramm elegye. Erre kijelenti, hogy a kérdéses utazgatásait eddig is így abszolválta, s ezután is így fogja, majd elégedetten és nagy pofával repülőre szállt újra. Ezzel a gesztussal azt üzeni mindenkinek, az imádóinak és gyűlölőinek egyaránt, hogy minden és mindenki le van szarva, azt csinálok, amit csak akarok, a törvények rám nem vonatkoznak, illetőleg nekem külön paragrafusaim vannak.

A hívek azért kaptak a képükbe ezzel a röpködéssel egy langyos adagot, mert tán épp azon morfondíroztak, hogyan igazodjanak az újabb irányhoz, vagy, hogy miként mosdassák ki a ganajból a gazdájukat, az pedig most már végképp és végérvényesen fölöttük állónak határozta meg magát. De nem egyszerű társadalmi rangsor ez, hanem szakrális különbség, amely az istenkirályság sajátja, és piramisok építéséhez vezet. Az ellenérdekelt oldalról szót sem kell ejteni, ők – a fenséges elgondolás szerint – örüljenek, ha luk van a seggükön, és nincs még kötél a nyakukon. Itt tartunk most a diktatúra evolúciójában.

A múltba révedve azért arra is emlékezhetünk, fenséges urunk saját magát és eszméit – ha egyáltalán van ilyenje neki – is rendszeresen és látványosan sercintette képen, midőn az ateista liberálistól eljutott a katolikus fasisztáig. De ezek csupán – ha létezhetik ilyen megengedés – hatalomtechnikai csulázások voltak, s mint ilyenek, ha ótvarosak is, de még ép ésszel magyarázhatók. Az a dacos szembenállás viszont, amely a kisvasút dafke Bicskéig hosszabbításában, a csak azért is röpködésben szarja le látványosan az összes rajta kívül álló organizmust, már egy, a csoportszoba sarkában kantáros rövidnadrágban toporzékoló kisdedóst mutat nekünk.

Viszont az ilyenekből lesznek a veszedelmes fölnőttek, akik gondolkodás nélkül, csupán férfias dacból emésztik el a világot. Mint a jó Adolf is ’45-ben, aki arra jutott a sok férfias kiállás után – vissza nem vonulunk, meg nem adjuk magunkat, ilyenek-, hogyha a népe győzni nem tud, akkor nem méltó arra sem, hogy éljen, ezért jobb, ha vele hal. Utasította is a patkány Speert, hogy égesse fel az országot, de helyette megtették azt a szövetségesek. Ezzel, ha úgy is tűnik, hogy párhuzamot vontam, ezt csak a te játékos képzeleted mutatja, csupáncsak egy habitust föstöttem le, aki azt hiszi, hogy férfias faszagyerek, holott csak közveszélyes őrült.

Csütörtökön derült ki az is, hogy ebben a tébolydában, amit ez a röpködő debil megalkotott nekünk, az alattvalók lelkét úgy is óvni óhajtják, hogy Hernádi Juditot nem engedik boci szemekkel szerepelni a köztévé szilveszteri műsorában. Ez engemet nem nagyon érint, szilveszterkor már nagyon régóta aludni szoktam. Nem valami dacból, hanem, mert öreg vagyok és álmos. Ez a kitiltás azért fogott meg mégis, mert ennek kapcsán mondta el nekünk Hernádi művésznő a tutit, hogy még én is azt mondtam, jé, télleg, s ami ez: szerinte kies hazánkban momentán háború van, és ebben “nem kell megmagyarázni, hogy mi volt tegnap, nem kell arra gondolni, hogy mi lesz holnap”.

És valóban, ebben a röpke összetett mondatban benne van Orbán Viktor Mihály jelenlegi működésének lényege. Ez viszont azért kellene elgondolkodtassa az embert, mert ezt így csinálni nem lehet, országot irányítani így lehetetlen, és ráadásul nagyon rossz vége is lesz, olyan Speer által megtagadott, és mégis megvalósult. Itt kő kövön nem marad, ha bukik ez a manus, a kár pedig annál nagyobb lesz, minél később. Ilyenkor szokták az ember képbe vágni, ezt mi is tudjuk, de, ha olyan okos vagy, azt mondd meg, hogyan. Én ezt azonban nem tudom, ám most arra intek mégis, írjuk alá ezt az európai ügyészséges cuccot. Belső erőkből megállítani képtelenség a gonoszt, viszont a független igazságszolgáltatás lehet az az amerikai tank, amelyet ’56-ban hiába vártak a Dózsa Lászlók.

Ius primae noctis

Szombathelyen, a helyi választási bizottság – amit nevezhetnénk akár Fidesz alapszervezetnek is – úgy határozott nagy bölcsen és hűvösen, hogy megbünteti a Momentumot valami plakát miatt ötvenezerre. Az ilyesmi fölött már röhögve átsiklik az ember, és azért, mert boldog, hogy nem kötötték föl, lőtték főbe, ami engedmények azt mutatják, hogy a hatalom kegyes és jóságos.

Viszont hozzácsaptak egy indoklást is az ítélethez mintegy desszertként, amelybe belecsempészték az egész elcseszett NER-t, szőröstül és bőröstül, miszerint a plakát szövege a: “…Fidesz-KDNP jelöltjének választási esélyeit csökkenti…” – Itthon vagyunk, a lábunkhoz térdepelt néhány bokor. Ha ezt lefordítom, akkor az jön ki, hogy egy ellenzéki párt nem csökkentheti a Fidesz-KDNP esélyeit, a választási rendszer pedig egyenesen arra való, hogy növelje azokat.

Végül is, tudjuk ezt a körzetek megrajzolása, a zsák krumplik, a lefagyó számítógépek, az utaztatott ukránok, a választási bizottságok és az ügyészség sajátos működése óta. Hogy a Kárpátok alatt ennek a csürhének nemhogy az esélyeit csökkenteni nem lehet, hanem egyenesen kiváltságokat élveznek. És sajnos nem csak a választások során, hanem a nagy büdös élet minden szegletében és szeletében. Ez az illiberalizmus lényege ugyanis, csak most épp kereszténydemokráciának nevezik.

Ne áltassuk magunkat a téboly kilencedik évében. Aki a rendszert működteti, vagy csak kellően lelkesen tapsol, annak előjogai vannak, és meg is van győződve róla, hogy az neki jár. Ezért nem érti, mert föl nem foghatja, miért zavarja a többséget a magániskolája, a röpcsije, a jachtja meg a helikoptere, a kastélya és az alanyi jogon elnyert pályázatai, ahogyan ott tartunk képletesen, hogy a fagyos utcáról az ablakra tapasztott arccal nézzük, ahogyan a benti melegben dőzsölnek.

És ebben az egészben az érdemtelenség a legtaszítóbb, hogy a gázszerelőt és a vejt is azóta szereti az Isten csak, amióta bemásztak a cimbora/após valagába. És például Simicska a megmondhatója, mi történik, ha öntudatra ébred valaki, mert eltapossák, mint egy nyamvadt szúnyogot. Esélyt sem kap senki, aki nincs benne a brancsban, s itt nem az új, nemzeti tőkésosztály kiépítése folyik, mint arra hivatkoznak, hanem kasztok kialakítása, amelyek átjárhatatlanok.

Éppen ezért, drága nyájasom, egyenes kaszával a kézben kellene noszogatni a változást, hogy az unokádnak a csámpás Tiborcz gyereke ne mondhassa “szép öcsém, be nagy kár, hogy apád paraszt volt, és te is az maradtál”. Illetve hát, nem fogja ilyen elnézően mondani, mert belé fog rúgni egyet miheztartás végett, a felesége pedig a húszmilliós órájában vezényli a nappalijában a fölmosást, amit az unokád kedvese végez majd.

Sarkítva ugyan, de erről szól a Momentum ötvenezre, amely azokat a folyamatokat szimbolizálja, amelynek a vége az lesz, hogy az új földesuraknak születésük okán jár minden, akár a címbéli ius primae noctis (az első éjszaka, ugye), amiről kiderült, ugye, hogy így élesben talán soha nem is volt, ámde azért vitték be a köztudatba mégis, hogy ezzel is szimbolizálják a totális kiszolgáltatottságot, ami, ím, megadatott nekünk is.

Úgy fogják föl ezek az életet, mint egy lejtős futballpályát, ahol minden madár nekik fütyöl, és esélyük sincs észhez térni, hiszen való élettel, piaci viszonyokkal soha nem is találkoznak. A kölkeik pedig ebben szocializálódnak a magániskolás mellénykéjükben, és az anyjuk nem fogja föl, mi is ezzel a baj. És ez nem a jövő, hanem a lehangoló jelen, amit Márai egyszer már bemutatott:

“…Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a »jobboldaliság« címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő, mint »keresztény magyar ember« előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert »keresztény magyar úriember«, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem »keresztény magyar« vagy »úriember«, tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a jobboldaliság minden értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt harminc éves, és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett, reménytelen…”

Nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy nem kéne ezt hagyni.

Rákenról

Éjfél óta októbert írunk, és ennek két következménye is van momentán. Egyre nagyobb az ősz, másrészt pedig, ha a szomszéd Józsival éjjel kettőkor kiálltunk volna a ház elé Orbánt szidni, elvihettek volna a zsandárok gyülekezés miatt. Az előző de facto adott az univerzum törvényei okán, a második folyomány azonban de jure létező emberi jelenség, csak Orbán birodalmában, és csupán éjfél óta. Ez azt is hozza magával, hogy az őszt még alaptörvénnyel sem lehet megállítani, ezzel szemben Orbán Viktor Mihályt egy egyenes kaszával ki lehet kergetni az életünkből. Ez a különbség.

Megjegyzendő azonban, hogy bár a kaszával történő hajkurászás egyszerűnek tűnik, megoldhatatlan feladatot jelent mégis, és szinte kilátástalant, többféle okok miatt. A magyar az nem olyan hajkurászós típus, még gyülekezni is alig akar, ha a sor végén nem osztanak cukorkát vagy zsák krumplit. Ha viszont igen, akkor a hóna alá csapja, s hazamegy a legény, a szónokok meg ott maradnak szégyenszemre a mikrofonjukkal. Másrészt ez a hatalom, amit NER-nek hívnak, a kilencedik évébe lépve meglehetősen monolit és sajátosan eszelős is lett, és egyik tulajdonsága sem független a leszedált emberektől, akik működtetik.

Freud bácsi értekezik arról a “Rossz közérzet a kultúrában” című esszéjében, hogy a boldogság üldözése közepette a legcélravezetőbb a világ átalakítása, magunk képére formálása. Ám a szakállas nagyon illetlen módon azt is mondta ugyanitt, hogy ugyanakkor a vallások a világ eszelős átalakítására törekszenek, miközben nem ismerik fel tevékenységük eszelős voltát. Ezzel máris itt csücsülünk keresztény kultúránk centrumában, azzal a megszorítással, hogy a Fidesz-KDNP jellemzésére a keresztény jelző is meglehetősen eufemisztikus, kultúráról pedig jobb nem is beszélni. Ilyen homokos, füves, vizes síkot találunk ennek helyén, elképesztő következményekkel.

Szerdán például ez a fideszmassza, amely hasmarsként folyik ki Orbán seggéből, végképp dedós idiótát csinál magából, amikor elfogad egy olyan javaslatot, hogy a kormány “ne engedjen a zsarolásnak, utasítsa vissza a Magyarország elleni valótlan vádakat, és jogi úton is lépjen fel a csalással elfogadott, Magyarországot rágalmazó jelentéssel szemben”. – Eközben a Sargentini-afférra gondolnak természetszerűleg, és nem veszik észre, mennyire röhejesek, sőt, a hazát megmentő hős harcosoknak képzelik magukat. Teljesen degenerált az összes, mert pénzért nem lehet ennyire hülyének lenni, erre születni kell.

De mit is tehetnének mást, ha a vezérlő csillaguk, sem egyéb, mint egy duzzogó, durcás, dagadt óvodás, akinek elvették a játékát. Mert mi egyebet jelenthetne, ha azt olvassuk, hogy nem írta alá Lech Walesa szülinapi üdvözlőkártyáját, amit egyébként az EU tagállamainak valamennyi vezetője megtett, kivéve őt, és lengyel kollégáját, ezt a Mateusz Morawieckit, mert két jóbarát, ha tuskó is. Orbán baja egyébként az volt minden bizonnyal, hogy Walesa már sokszor elmondta a keresetlen véleményét róla és a kormányáról is. De így van ezzel pár cimboráján kívül mindenki, ezért lehet, hogy az egész világgal harcban áll, sőt, a saját népével is, sőt most készül épp az összecsapásokra.

Erről Kocsis Máté tudósított minket, amikor kifejtette, hogy az októberrel elmélyülő őszön a “Soros-hálózat” utcai provokációkkal és megmozdulásokkal készülhet az ellenzéki pártokon is keresztül. “Senki ne számítson békés időszakra!” – Soha nem jöhetett volna jobbkor az újfajta gyülekezési törvény tehát, bár a Kossuth-térről enélkül is cipelték el az embereket a csípős hajnalokon, és ezután is fogják, nem kell ahhoz semmiféle törvény, mert azt csinálnak, amit csak akarnak. És ezen a ponton érkezünk el megint az egyenes kaszák problémaköréhez, és be kell látnunk, hogy az úgy nem fog menni, mert nekik még tankjaik is vannak.

Mindemellett azon kapom magam mostanában, hogy vénségemre egyre többet hallgatom a zeneművészet hiphop irányzatnak nevezett fajtáját, ami úgy nagy általánosságban a lázadásról szól. Ez is mutatja, hogy minden mindennel összefügg, s ahogy ereszkedik a köd az országra valóságosan és szellemi értelemben is, úgy válok egyre sötétebbé magam is tehetetlenségemben és jobb híján. Viszont ez döbbentett rá arra, hogy az eszelősen monolit hatalom ellen abszurd gerilla módszerekkel lehet már csak föllépni, és el is mondom, mért és hogyan. A kulcs a 80-as évek Amerikájában rejtőzik, és végig itt volt az orrunk előtt.

Reagan elnök annak idején az 50-es évekbe álmodta vissza az országát, annak az avas szagú erkölcseit óhajtotta rákényszeríteni az usákos népekre, mint most nálunk Orbán is jön a vallással megspékelt fasiszta kommunizmussal. Reagan országában pedig elemi erővel tört ki az indirekt lázadás, megszületett a rap, a hiphop atyja, és mindent elborítottak a graffitik, azt üzenve, hogy az élet él és élni akar. A jelenleg nálunk zajló kulturális forradalom közepette a NER-ben sem marad más eszköz, mint az efféle lázadás. Mert mit kezdhetne azzal akár a TEK is, ha az országban egy időben ezer helyen vonatozna a falakon Orbán, vagy, ha percenként kapnák a hívást, hogy itt is gyülekeznek, meg ott is.

Nem egy lenini program a Téli Palota bevételére, de kezdetnek megtenné. Sőt, azzal is kecsegtethetne, hogy a művházakból, színházakból kiszorított emberek, akik esetleg unják az operettek és a nemzeti temtikájú színművek talmi világát, ugyanúgy megteremtik azt az ellenkultúrát, ami elemésztheti a rendszert, mert lássuk be, más lehetőségünk nem maradt. Ellőttünk a rákenról új korszaka, amikor az új bálványokat gitárral lehet ledönteni. Hogy ez már harminc éve megtörtént kies hazánkban, az ne zavarjon senkit se. Erre jutottam most, hogy éjjel egykor fölébredtem, és nem hívtam ki a szomszéd Józsit gyülekezni a ködökbe, s nem azért, mert nem esett volna jól, hanem, mert ő is hívő, ráadásul a magyarnótát kedveli.

Orbán, az ’56-os hős

A hétvégeken mindig Rétvári Bence szokott szórakoztatni minket különféle jó hírekkel. Ilyenkor, a vasárnapi mise környékére időzíti általában az olyan kijelentéseket, hogy kinek miért nagyon jó éppen, s kinek lesz majd, mely társadalmi rétegek részesülnek a NER jótéteményeiből, ők pedig hogyan fáradoznak szakadatlan a boldogulásunkon, ilyenek.

Ezen a héten másfajta örömöket kínált. Nem arról mesélt, hogy mért mosolyog az egész ország szünetmentesen a rohadt fogával, mert kapott egy zsák krumplit, hanem utat mutatott mintegy, kijelölte az ösvényt, amelyen haladni szükséges az elhülyüléshez, hogy úgy általában akadályok nélkül fogadhassa be az egész lakosság, komplexen és kollektíven a szent lelket, és az Isten csavaros farkát.

Az államtitkár rámutatott – szólnak a híradások -, szóval rámutatott, s magunk látjuk is, midőn acélos tekintettel, a jövőbe vetett hittel lengeti a mutatóujját, szóval, még egyszer: rámutatott, hogy “az iskolai nevelés sem kulturálisan, sem felekezetileg nem lehet független”. Ezt egyszerűbben úgy mondják, folyik a rekatolizácó, és alattvalókat tenyésztünk.

Én ilyesmin élcelődni már nem bírok, így momentán Rétvári államtitkárról szóló gondolkodásomat be is fejezem azzal a toldással, hogy ördögi körbe kerültünk mi ketten – államtitkár úr meg én, de az egész NER is -, mert a permanens hülyeségekre hasonképp szünet nélkül kell reflektálnia az embernek, mert a végén még azt hiszik, hogy nekik van igazuk.

Rétvári államtitkár viszont nem azért menekül meg, mert olyan jámbor a szívem, hanem, mert kihívója akadt az eseményekben, de még milyen. Orbán Viktor emlékérmet kapott ugyanis, mégpedig az 1956-os mártírról, Szobonya Zoltánról elnevezettet, és ez az esemény mutatja nekünk, Rétvári államtitkár ábrándozása a kívánatos oktatásról – amely nem független – milyen eredményekhez vezethet. – Ilyenekhez.

Olvasva ugyanis, hogy “a díjat azok vehetik át, vagy kaphatják posztumusz, akik életüket áldozták a forradalomban való részvételért, példát mutattak a harcok alatt, vagy példát adnak a magyarság felvállalásáról”, és végig gondolva, hogy Orbán Viktor Mihály milyen fajsúlyos szerepet játszott ’56-ban, előttünk áll az odaítélés aktusában megtestesülő kiforrott szervilizmus, amely már az idiótaságba hajlik, így tökéletesen NER kompatibilis.

A díjat ugyanis a Szobonya család legidősebb tagja ítéli oda, mint a kuratórium elnöke. Ebben a gesztusban tehát mást nem láthatunk, mint a vallásos imádat és rajongás megtestesülését, lévén, Orbán Viktor Mihály egyetlen kritériumnak sem felel meg, ami miatt a díj elnyerhető. Életét nem áldozta a harcokban, példát sem mutatott a küzdelmek során, ugye.

Magunk közt szólván ’56-hoz annyi köze volt a most ennek okán kitüntetettnek, hogy még szakállasan Nagy Imre szimbólumával kurválkodott, és zavarta ki a már úgyis poroszkáló oroszokat. Létezése tehát már akkor hazugságban fogant, hiszen láthatjuk, hogy akinek a szimbolikus koporsójánál akkor verte a nyálát, annak a szobrát most készül eltávolítani, hogy újraírja a történelmet.

Már évek óta annyira tarja csak ’56 hőseit, hogy a Forradalom lángja nevet viselő alkotást is egy kutyafuttató mellé költöztette. Ott tartunk, hogy Dózsa László a legnagyobb király, és Wittner Mária az egyetlen hős, mert ők egyelőre még ugyanúgy kéznél vannak, mint a Szobonya család legidősebb tagja, akinek senki nem mondta meg, hogy tévedni tetszik, sőt, ez így valahogyan olyan perverz gesztus.

Nem tudom, hogyan illik viselkedni ilyen kitüntetésekkel, de, ha a Kossuth-díjat vissza lehet utasítani, hogy komcsiktól nem veszem át, ilyen Szobonya emlékéremre is lehetne annyit mondani, hogy nem vagyok méltó rá. Ilyenről azonban ne is álmodjunk, mert ahogyan az odaítélés gesztusát belengi a mindennapos agyvérszegénység, a jutalmazottat pedig hasonképp üli meg a romlott gonoszság.

S ez, hogy szimbiózisba került az elvakult szervilis imádat, s kitenyésztődött az, aki élvezi, sőt, hovatovább elvárja a személyi kultusz játékos formálódását, több más mellett mutatja, hogy abba a történelmi korba jutottunk vissza, ami ellen azok harcoltak, akiket most nem tüntettek ki, hanem helyettük az érdemtelen és nevetséges Orbánt. Szintet léptünk megint.

Hajrá, Agyarország!

Ott hullámoztak a népek a téren, amelyen minden szürke volt. A frissen faragott szobrok és a térkövek, meg az egy darab bokor is valami különös módon, nem tudni miért. Tömve volt a tér a lágy őszi napsütésben, lengtek a zászlók, ágaskodtak a transzparensek, amelyek azt mutatták, hogy a világ összes eldugott szegletéből érkeztek látni Őt. Ott állt a hit bizonyítéka, nagy betűkkel rajta, hogy Felcsút, Bugyi, Ondód, Kozármisleny, Varsó, sőt, Csolpot-Ata és Vlagyivosztok is.

Bömbölt a csasztuska a hangszórókból, a ceremóniamester pedig számolt mellette hangosan és egyesével, már egymillió kilencszázkilencvenkilencezer kilencszázkilencvenkilencnél tartott, és azt, hogy kétmillió, varázsütésre együtt üvöltötte a tömeg, talpaikat egymáshoz ütögették, néhányan szültek, és vak komondorok vonyítottak mindenfelé. A ceremóniamester ordított, hogy üdvözöljük lengyel, és türk testvéreinket, viva Azerbajdzsán, amikor égsiketítő dobpergés és füst közepette színpadra lépett Ő.

Foszöld inge feszült a hasán, fehér kalapja csillogott a naptól, nadrágja harmonikát vetett, minden egyes trottya más színben csillogott, és a tömeg sikoltozott. Számosan elájultak, s amikor a hangszóróból harangzúgás hallatszott, a kivetítőn pedig egy sötétben világító kereszt képe jelent meg, ingajáratban közlekedtek a mentők, mert hullottak a népek, akár a legyek. Ekkor fölemelte hurkás karjait Ő az ég felé, véreres szemeit a tömegre vetette, nyaldosta az ajkait, majd megszólalt, hogy minden térkövek és szobrok őt visszhangozzák.

Na, ugye! – ettől csönd lett, és zavartalanul folytathatta – Lyukas lufiba nem kell levegőt fújni, és, ami nem romlott el, azt nem kell megjavítani. – és a tömeg egyként felelt rá, hogy nem – A bizalom olyan, hogy gyalogosan érkezik és lóháton vágtat el, viszont, ha döglött lovon ülsz, szállj le róla. – a népek pedig visszhangzották, szállj le. – Ha két ló közül választhatsz, ne a baloldalit válaszd. – válaszd, sóhajtották vele szemben.

Ekkor a szónok papírjaiba nézett, rendezgette, ajkait nyalogatta, a zászlók csattogtak, a nők szültek, a komondorok vonyítottak, Ő pedig akadozva olvasott:

– Az etnikai homogenitást meg kell őrizni, mert az élet igazolta, hogy a túl nagy keveredés bajjal jár. Erős ország nincs stabil etnikai összetétel nélkül, viszont nőügyekkel nem foglalkozom, és a disznóvágás dolgai sem tartoznak a kormány hatáskörébe. Ellenben, ha bennünket megtámadnak Soros György toprongyos zsoldosai, akkor abban mindenki biztos lehet, hogy megfelelő súllyal fogunk válaszolni. Ha valaki idesuhint, akkor arra számíthat, hogy olyan lesz a fogadjisten, amilyen az adjonisten volt. Oszt jónapot. – jónapot, sóhajtotta a tömeg, és ő tovább mondta.

– Nyerhetnénk, de ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet, ám, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, ha emiatt is még mindig az iszlamista Vona Gábor nem tud belenyugodni a vereségbe, a Sargentini-Gyurcsány tengely pedig tovább hazudozik, mit felelünk mi? Hát azt, hogy boldog karácsonyi ünnepeket kívánok, mert ez nem egy ilyen konyhaasztalon elmondott, családi terefere során kifejtett szalonálláspont, hanem egy gyomorból és szívből jövő magyar álláspont, mert valódi félelmeink vannak a gyomrunkban. – gyomrunkban, zümmögte a tömeg, és Ő még folytatta tovább.

– Tudta? – kérdezte – Tudtátok, hogy keresztény kultúránk ezer éve, és aki idejön erőszakolni asszonyainkat, sőt, lányainkat, gyermekeinket, lerombolja templomainkat, kiolvassa könyveinket és kiissza tavainkat, és szendvicsben terjeszti a kórt, az terrorista mind. És védjük Európát a perverz baloldaltól is, s hogy minden és mindenki kommunista, a nyugat elveszett, és keleten kel a Nap? Zsigerünkben érezzük a lódobogást, és a Turul szárnyán röpül Szent István a mennyekbe, ahol Mária óvja országunkat a liberális hordáktól és részeges bölcsészektől? Tudta? Tudtátok?

Ekkor egy üstdob eget szakasztó dobbanására körben keresztek kezdtek lángolni, és Ő folytatta tovább: – Ahogy a költő mondja, mint a lámpa, ha lecsavarom, ne égj, hogyha nem akarom. – Erre kihunytak a tüzek, a tömeg sikított, Ő égnek emelte a karjait, és úgy ordította megint: – Nem leszünk gyarmat, vesszen Brüsszel. Hajrá Agyarország, hajrá agyarok!

A színpad széleiből hatalmas elefántagyarak kúsztak fölfelé, kerítést alkottak szinte körülötte, püffögött az üstdob, szállt a füst, és a semmiből megjelent egy helikopter, kötélhágcsót alábocsátva, ezen húzva fel Őt, és ott, a helikopter ajtajában lehányta magáról mind az összes golyóálló mellényét, és egy megafonba ordította tovább, hogy hajrá agyarok, a hangszóróból pedig ütemesen, tapssal kísérve szólt, hogy vesszen Brüsszel, vesszen Brüsszel.

A helikopter eltűnt a felhők között, és zuhogni kezdett az önkívületben fetrengőkre az őszi eső, ömlött szakadatlan, és szarrá áztatta az agyarakat, a színpadot, a szobrokat és térköveket. Kitetszett, hogy papírmasé az összes, és, ahogy a tömeg magához ért a hipnózisból, ott találta magát mind a sárban fetrengve. Ekkor fordultak a széleken álló tankok tornyai feléjük, és az első lövések hangjai nyomták el a pattogó visszhangot, amely még mindig mondogatta, hogy hajrá, Agyarország, hajrá, agyarok.

Csirkeláb

Orbán Viktor Mihály betegségének abba a stádiumába érkezett, amikor már senkinek sem hisz. Most épp a Magyar Nemzeti Banknak nem hisz, amely intézményt pedig a pórázon vezetett kajla szemű kis pincsije dirigál piros pöttyel a seggén, és aki legalább annyira unortodox, mint amennyire a gazdája illiberális. Ezt a kettőt az Isten is egymásnak teremtette, most mégis bizalmatlanul méregetik a másik hasát, illetőleg csalfa tekintetét.

Úgy akár, mint amikor az Adolfnak magyaráztak a maradék tábornokai, hogy baj van, főnök, közben az oroszok már verték a bunker ajtaját, hogy csigabiga gyere ki, vár a vodka ideki, ő meg tologatta a nemlétező seregeit, majd nagy kegyesen főbe is lőtte magát. De ne ábrándozzunk a nagy előd példamutató életútján, nézzük inkább, miből főzünk mi, illetve hát, ahogy a vége felé kiderül, hogyan nem főzünk egyáltalán semmiből semmit se.

Mert az van, drágáim, hogy Ártunk és Ormányunk a duci kis ujjain kiszámolta – csak olyan van neki -, hogy Krisztus után 2019 évvel az infláció 2,7 százalék lesz, és ezt kőbe is vésték. Olyannyira, hogy a kajla szemű hiába mondja, 3,1 lesz az a 2,7, Orbán Viktor Mihály nem hiszi el, mer’ nem hiszi el. Emiatt a nyugdíjasok szívják majd a csöcsöt, mert a nyugdíjukat az orbáni ábrándok szerint emelik, aztán, ha mégis több lesz a pénzromlás, s emiatt éhen halnak, akkor posztumusz kapnak novemberben kompenzációt.

Szórakozok itt, holott ez egyáltalán nem tréfadolog. Elnézést az illetlenségért, de megdögleni is jobb széles mosollyal az arcunkon, nem igaz? Nem. És most, hogy feloldottuk itt a gyomori görcsöket, már nyugodtan mondhatjuk Ártunknak és Ormányunknak, hogy kapja be. Ilyen indulat nélküli megengedő jóindulattal és hátba veregetéssel, midőn azon morfondírozunk, hogyan számolják ezek az inflációt különben is.

Az is egy titok, a KSH úgy működik máma már, mint valami Enigma, és képes teljesen ellenkező előjelű dolgokat állítani, mint amit a való élet mutat. Ahogyan ezt tapasztalhatni is, mert a népek, akik nem tudnak lopni úgy, mint a vezetőik, visonganak, milyen drága már minden, s legfőképp, milyen ütemű a drágulás. Ez azonban a statisztikákban egyáltalán nem jelenik meg, és kedves vezetőink, akik nem járnak a piacra, erről nem is szereznek tudomást soha.

Jogos hát Orbán Viktor Mihály személyes meggyőződése, hogy ő a magyarság jótevője, vagy csupán a tapasztalat hiánya mondat vele ilyesmit, ezt már soha nem tudjuk meg. Egyáltalán azt sem tudjuk, van-e neki pénztárcája, hogy szükséges-e ilyen kellék neki, amikor mindent alanyi jogon kap meg, röpcsit, pörküttet ubival, szotyit pedig stadionnal. Ambivalens viszonya lehet a fizetőeszközzel, így nem tudható, született gonosz, vagy a létezés másik dimenziójában leledzik, mint az alattvalók. Ez örök titok, és az is marad.

De milyen érdekes is az élet. Nemrégen láttam egy dokumentarista jellegű filmet a Vasladyről – nem Hosszú Katinkáról, hanem Margaret Thatcherről -, aki ebben már nyugdíjas éveiben megjött a piacról, ahová úgy szökött ki, és felháborodva közölte a férjével, hogy már megint hány pennyvel emelkedett a tej ára, tarthatatlan. Ilyen sztori a mi egyetlenünkről nem születhetik, ha majd film lesz belőle, és erről mindenki azt gondol, amit csak akar.

De visszatérve a rögvalóhoz, elmesélem, a saját benyomásaimat az inflációról. Olyanokról, amik mellbe nem vágtak, csak azt mondtam magamban, na, bassza meg. A sós kiflim ebben az évben huszonhat helyett huszonkilenc pénz, ez nekem tíz százaléknak tűnik uszkve. Megszerettem egy sajtot, aminek kilója kilencszázról ezernégyre kúszott, ez több, mint ötven százalék, és mehetnék tovább a végtelenségig.

Most viszont a nyugdíjasokról beszélünk elsősorban, és nem tudom, mit tartalmaz az ő úgynevezett vásárlói kosaruk, de csirkelábat és farhátat, mint közkedvelt nyugdíjas eledelt biztosan. Ezek sem lettek olcsóbbak, és a tejjel is megesett az a csoda, hogy amint lecsökkent az áfája, a boltban másnap drágább lett. Hogy ezt hogyan csinálták, az nagy talány, de felteszem, mindenkinek megvan a maga szívhez szóló története, mi és hogyan lett drágább.

Viszont ezt, mint látjuk, Orbán Viktor Mihály nem hiszi el. Ez az az állapot, amikor az akarat fölülírja a törvényt, az álom a valóságot, s így, ilyen közelítéssel nemhogy országot, háztartást sem lehet vezetni, mert a végén kilakoltatják az embert. Utcára teszik a fogdmegek. Ez a mai mese is egy apró adalék arról, hol is élünk, töketlen barmok által irányítottan, akik ráadásul még gonoszak is.

Az, ugye, egyedi tragédiája az országnak, hogy olyan aljas miniszterelnöke van, aki habitusában Virág elvtársi magaslatokon jár, amikor a valósággal kell szembenéznie, mint emlékezhetünk: “…Nincs homok??!! Akkor csinálunk, elvtársam! Nekem homok legyen a föld alól is! Efelől nem nyitok vitát elvtársam, várom a sódert meg a kavicsot!…” – És fölépült a ház ajtó meg ablakok nélkül.

Égből pottyant mesék

Jól imádkozhattak”Semjén Zsolt úr”-ért és a magyar kormány tagjaiért, sőt, kellőképp áldhatták is meg őket a Tűz konferencián, amelyet a Christ for All Nations szervezet tartott a bűnös Budapesten, csurig prédikátorokkal, és más, hasonszőrű szélhámosokkal. Például a szarvasölő is ott volt. Az imájuk azért lehetett hasznos, mert “Semjén Zsolt úr” még mindig bambán vigyorog, és a kormány, annak első embere, valamint az összes csatlósaik és csahos kutyáik is vígan haligaliznak, sőt, a mázsás, szörnyű mennybolt sem roskadott össze, pedig indoka bőven lett volna rá. Naponta többször hágják át a saját törvényeiket is, Polt elvtárs pedig bájosan mosolyog.

Például az is milyen már, hogy ez a Czunyiné Bertalan Judit nem nyughatik. Az ő vezetésével ugyanis összegyűlt az Országgyűlés igazságügyi bizottsága, sőt, határozatképes is volt az ügyben, hogyha eddig nem ment, ezután tényleg eleméssze a sorosista civileket, karóba húzza és fölnégyelje őket, és ez nem tréfadolog. A Migration Aid úgy döntött, hogy betartja a törvényeket, de mégsem fizet bevándorlási adót, mert civilként megszűnik és párttá alakul. Czunyinénak ettől habzik a szája, és a bizottságával együtt felkérik a kormányt, kezdeményezzen törvényi változásokat, hogy ez ne történhessen meg. Lehetne hozni névre szóló törvényeket is, az alól semmi furmányos sorosfattya ki nem bújhatna, de meglesz majd az is az ima segedelmével.

Ez a Czunyiné azért hörög a bizottságával együtt, mert a Migration Aid nem fizet adót. Ez az álca, amin már Brüsszel is átlát, mert voltaképpen pártunk és kormányunk el akarja emészteni őket, mint mindent és mindenkit, akinek másképpen áll a füle, mint az övé, és nem tapsol ütemesen. Bod Péter Ákos is most csodálkozott el ezen, pedig, ha annyira vág az esze, már évtizedek óta tudhatta volna, hogy ezek ilyenek. Sőt, hogy odapiszkáljak a közgazdásznak, voltaképp belőle sarjadtak. A végromlás első etapja az az Antall kormány volt, amelynek ő is tagja volt, sőt, Orbán első ámokfutása idején gazdasági főtanácsokat is adott neki. Ennyit erről, viszont ez az adóelkerülés érdekes egy téma, főleg korrupcióval elegyítve, amely bűnök miatt a testvéri Kínában ki szokták végezni a delikvenseket.

Itt van nekünk az a röpcsi megint, amellyel egyetlenünk meccsekre jár szerte a világban. Nem a nem is kormánygépre gondolok most, hanem arra a másikra, amelyet miniszterügynök elvtárs cimborája fizet, s cserébe számolatlanul kapja százmilliárdos tételben a baráti, állami megbízásokat. Állítólag ennek a gépnek az üzemeltetése ötmillió óránként, s ha miniszterügynök úr ezt ajándékba kapja, az ugyanolyan adóköteles, mint a Migration Aid pénze, csak emiatt Czunyinénak nem habzik a szája, sem a bizottságának. És még csak korrupció sincsen, holott egy ilyen út felér öt nokiás dobozzal, és egész nyáron ezen nyargalásztak mégis. Szar ügy lehetne, de mintha semmi sem történt volna.

Azon is csak a vájtfülűek akadnak ki, hogy holnap megint dolga lesz a gépnek, mert miniszterügynök úr a szerbiai Topolyára utazik, hogy átadja azt a fociakadémiát, amelyet három milliárd magyar adóforintból építettek fel Ez is csak a Balkan Insightnek fáj, és nem a Magyar Időknek, mert azok a balkánosok is liberális hazaárulók. Mindemellett a netes közbeszédben téma volt az ügy, ahol a Trianontól megvert hozzászóló úgy érvelt, ha a hazai magyaroknak jár a stadion, akkor a vajdaságiaknak is. Súlyos tévedés, egyiknek sem jár, ez csak Orbán fölöttébb káros mániája és pénzmosodája egyben, ami beleillik a röpködés módszertanába. Mint ahogyan az is, hogy a miniszterelnökség az igazságügyminiszter ügyvédi irodáját bízza meg másfél milliárdért egy munkával, és ez is rendben van állítólag.

Mindez, amit itt hevenyészve lezongoráztam, egyetlen nap kicsinyke kis szelete egy csokorba gyűjtve, mint a mezei virágok. Apró részlet abból a tengernyi mocsokból, amibe belefullad az ország, mégis csupán piszok a köröm alatt. És ami a leglehangolóbb az egészben, elnézve magunkat, itt tényleg csak a vájtfülűeket érdekli, pár elszánt és elvetemült alakot, ahogy elárad a gonoszság. Az is eszembe jut, hogy amíg ezt megírtam, tíz-húsz ember belehalt a szárnyaló egészségügy működésébe, mert nem ismerte a tízparancsolatot. Aztán éppen most nyolc-tíz család ül az összecsomagolt bőröndjein, várva, hogy markos legények utcára tegyék őket, amint feljön a nap. Már hideg is van, lehet, egypáran megfagytak nagy boldogan, sokrengeteg gyerek pedig nem reggelizik, és nem azért, mert nem kerül, hanem, mert Harrach szerint nem is akar igazán.

Így élünk mi Neriában, és föl kéne szabadulni már, ahogy a költő mondja. Bár ő is inkább a vonat alá bújt meghalni. De unom én ezt az egész redvás szart, Füst Milán-i fenségességgel valahogy.