Kategória: oswald spengler

Sokan vagyunk

Müller mama olyan megnyugtatóan tudja mondani napra-nap, hogy aki meghalt a járványban, azért voltaképpen annyira nem is kár. Ugyan sajnáljuk őt, de jobb is neki, úgyis tele volt más bajokkal, alig is szuszogott, hogy nehéz volt életben tartani is. A gyengék elhullanak, az erősek kivirulnak. Müller mama a társadalom, de leginkább a főnöke jóváhagyásával tömeges eutanáziát folytat, holott még ez egyes kegyes halála sem megengedett, sőt és ugyanakkor kérdésünk is volna.

Nem a csehtamási, hogy pálinkát mérnek-e már, hanem, hogy a klérus, amely vett malac módján visít mondjuk az abortusz ellen, mondván, hogy a négybe osztódott sejtnek is van lelke, mit szól ahhoz, ha a milliárdnyi sejtből és érzelmekből, gondolatokból, évekből, múltból és szeretetből álló báránya hal meg gondatlanság és sorsára hagyás miatt. Vagy csak az a baj, ha a színészt a saját fia veri fejbe egy kalapáccsal, ezzel szemben a társadalom virtuális kalapácsával kiirtott sokaság sanyarú és végzetes sorsa megengedett.

Elértünk egy olyan etikai határhoz és dilemmához, amiről azt hittük, hogy rég odahagytuk, viszont a lehető legembertelenebb kurzus kormányzása alatt tört ránk újra, megmutatva annak minden aljasságát. Egy társadalom minőségét az mutatja elsősorban ugyanis, hogyan bánik a gyengékkel, öregekkel, betegekkel, a NER pedig az öregeknek zsák krumplit, kirakati rezsiutalványt ad, különben nem nagyon törődik azzal, élnek-e, halnak-e, s legfőképp, ha élnek, akkor milyen minőségben.

A munka alapú táradalomban a munka a fontos, nem a társadalom, és a mostani válságos, de ugyanakkor tisztázó időszakban mutatkozik meg, mennyire így van ez. Amikor az emberi élet védelme helyett a gazdaság elindítása Orbán gondja, s hogy mindeközben is a nemzeti nagytőkés rokon-cimborasága érdekeit tartja szem előtt elsősorban, az nem csak azt mutatja, hogy országot vezetni nem tud, hanem azt, ami eddig is világos volt, hogy embernek is szaralak.

Most sokan vagyunk, ugyanakkor kevesen. Emlékszünk a „Sokan voltunk” című Sánta novellára, amelyben elborzadva olvastuk, hogy a haszontalan öregek, hogy ne legyen fölösleges éhes száj a családban, kimentek a „Büdösbe”, mert ők is tele voltak krónikus betegségekkel, mint a maiak is Cecíliailag, ami legfőképp az, hogy fölöslegesen éhes a szájuk. Itt tartunk a dübörgő és jobban teljesítő világunkban, hogy egy kis fuvallat dönti romba egyből az egészet, megmutatva, hogy a kultúra csak máz rajta.

Csupáncsak civilizációban élünk, hogy az alapfogalmak spengleri elkülönítésénél maradjunk, és, mint látjuk, ez a kultúra is most már Németh Szilárd görög-rómaija, amiben az az elborzasztó, hogy az ilyen szellemi horizonttal rendelkező egyedek döntenek most életről és halálról. Koszos körmű káslerek, kolbásztöltő orbánok, hogy aztán a cecíliák mondják el a döntéseiket, miszerint a halottak csurig voltak úgyis krónikus bajokkal. Éppen csak azt nem teszik hozzá, Isten adta, Isten elvette.

Egyébként is olybá tűnik, a legfőbb gond most a civilizáció menekítése, a mindenek felett való termelésé, a négyzetes növekedésé, hogy már a Marsra indul az emberiség, mert a Földet kizsigerelte. De ez a karmeliták erkélyénél messzebb mutat, s momentán éppen elég az a baj is, ami onnan szivárog alá megkeserítve és tönkre téve az életünket. Maradjunk azonban kiinduló tételünknél, miszerint vajh, megengedett-e a tömeges eutanázia, vagy sem.

Mert a krónikussággal elkönyveltek mellett ott vannak a kórházakból kihajítottak is. A vérmesebbek népirtásról beszélnek, a magam részéről sorsára hagyást mondanék, de ez is elég. Mert ugyanis az a hatalom, amely megfontoltságból vagy gondatlanságból nem tud, vagy nem akar gondoskodni a társadalom rászorultjairól, az nem XXI. századi, ilyképp méltatlan arra, hogy a helyén maradjon. Nem érzelmek, hanem a ráció miatt, mert közönségesen alkalmatlan, így voltaképp önmagáért való. Ennyi a NER lényege.

Kázmér evangéliuma

Négy menekülő fiatalra bukkant egy kamionos az autójában kihűlve az almák között, Ukrajnában megállva. Észak-Macedóniából tartott Oroszországba, amikor a félig megfagyott élőlények véletlenül előkerültek. Kettejükről kiderült, hogy afgánok, mert volt náluk papír, kettőnél semmi sem, így akár álruhás marslakók is lehetnek, minden földi rendszeren kívül állva. Mint annak a magyar családnak a gyereke, akiktől a rendőrök az utcán vették el csecsemőt, mert neki sem voltak papírjai. Nem voltak hajlandók anyakönyveztetni, a civilizáció viszont a rendőrség képében magába szippantotta a kis krapekot, hogy magának nevelje fel őt.

Máris előttünk áll a spengleri dichotómia a civilizáció és kultúra kettősségéről meg ellentmondásosságáról, amelynek archetípusa a barbár rómaiak rendje, meg a világot felfedező és leíró, álmodozó görögöké. Az előbbiek a civilizáció, míg utóbbiak a kultúra, természetesen nem velőspacali értelemben, azaz németszilárdilag. Hogy mi kerítéssel védjük a civilizációnkat, amit keresztény kultúrának nevez az idióta hatalom, azzal a barbár rómaiak rendjébe soroljuk magunkat az ő bölcsességük vagy lustaságuk nélkül. Mert ők azzal éldegéltek jó darabig, hogy mindenféle kultúrákat beszippantottak és integráltak, így jutottak el Jupitertől Jézusig.

Aztán a rendjüket fölváltotta a szükségszerű rendetlenség mindenféle vizigótok formájában. A világmindenségnek alapállapota az entrópia, ha olykor stabilitás kerül bele, az átmeneti, a csillagok fölrobbannak, az emberek szétmállanak, a hegyek lekopnak és felgyűrődnek, az afgánok pedig almák között utazva fagynak meg egy kamionban. No most, az a kérdés, hogy ebbéli állapotukban is beléjük rúgna-e a mi Petránk, Bakondi pedig visítozna róluk az M1-en, de minden bizonnyal. Azzal az elszánással, hogy védik az ingatag civilizációjukat, aminek manapság a „Nélküled” a csúcsteljesítménye, én viszont inkább hallgatok Tinariwent, és ez nem ízlésbeli különbség.

Ez utóbbiban benne van a végtelen, míg újdonsült himnuszunk trianonista herevakarás, amivel jellemeztem is hatalmunk minőségét és elveit. Hogy hogyan ragad bele a trágyába minden, arra jó példa az Orbán seggét nyaló Nagy Feró, aki két hete Szombathelyen buzdította tanulásra a fiatalságot olyan mesével, hogy ő akkor hagyott fel a világ megismerésével, amikor találkozott a Laplace-transzformációval, ami kaput nyitott volna a világra, de ő inkább odahagyta, mert ettől megriadt. Most Orbánnal óbégat az erkélyen, Szombathelyen pedig kijelentette, hogy napjaink csúcszenéje a „Nélküled”, és látszott rajta, hogy nem szervilizmusból hiszi ezt.

Ő azzal, hogy lemondott a végtelenről, determinálta magát arra, amivé lett, nem is pénzért vált NER-katonává, hanem, mert hasonlatos a civilizációja mindenféle kultúra nélkül. Ezzel nem azt mondom, hogy tapló, hanem, hogy hiányzik belőle a távlat. Ilyen kilátástalan az ország is, a liberalizmus megtagadása ugyanis nem azt jelenti elsősorban, hogy menekülteket rugdosunk – ez csak a folyománya –, hanem azt is, hogy lemondunk a mindenségről. A NAT irodalomszemlélete is azt tükrözi, hogy a benne szereplő alkotókkal az írás, mint a valóság leképezése elérte fejlődésének ormait, és ennek kanonizálásából fakad a Fidesz mekegő, militarista nyelve is.

Faludy György a fasiszták elől menekülve hosszú hónapokig élt egy arabbal egy kasbah-ban, majd megjárva mind a hét világot, mielőtt Recskre vitte volna az akkori Fidesz, szénaboglyák tövében mesélt tátott szájú parasztlegényeknek és lányoknak mindenféle csodákról. Ez volt az a pillanat, amikor egy új kultúra kialakulhatott volna, de a kommunisták sem tűrték a lélek szabadságát, és ezek a mostaniak sem. Ez nem átok, hanem sorsszerűség, mert visszatérve még Spenglerhez kicsit, ő volt az, aki megállapította, bizonyos dolgok csak bizonyos feltételek megléte esetén következnek be, de ha ezek megvannak, szükségszerűen be is következnek.

Szerb Antal a spengleri történelemszemlélet felől közelítette meg az irodalom történetét, meg is vádolták azzal, hogy idegenszívű. Halála is igazolta, hogy helyesen gondolta, mert sehol máshol és semmilyen más időben nem verték volna agyon, csak akkor és ott, az akkori Magyarországon, amely ugyanúgy utálta az idegeneket, mint ez a mostani is. És máris visszaértünk az almák közt fagyoskodó afgánokhoz, akik Nagy Feróval ellentétben nem riadtak meg a Laplace-i horizontoktól, így nem is mehetnek az erkélyre iddogálni. Mai evangéliumunk tehát arról szólt Buddhában testvéreim, hogy a NER, bár szükségszerű képződmény, de ellenállni neki a lélek szabadságával lehet, amit röviden úgy is mondhatnánk: ki nem szarja le ezeket.

Pléd

Ha lenne bakancslistám, de az sincs, akkor elbicikliznék Karnakba, de nem fogok, és nézném a csodát, hogy a falu, amelyről a templomok halmaza kapta a nevét, bőven elférne azokban, meg persze nézném az oszlopokat is, meg a falakat. Aztán jó lenne nekem. Csak elgondolkodnék – miközben jó lenne -, hogy azért építkeztek itt mindenféle fáraók ezer éveken át, hogy komfortos otthona legyen az isteneknek, meg persze saját maguknak is, akik szintén istenek voltak persze kicsit. Így gondolták, most meg fekszenek kiterítve gyolcsokban, fene se tudja.

Viszont az istenek is hülyék, hiúak és politikusok. Így lehetett, hogy például itt, Karnakban – ahol letámasztva áll a biciklim – a nagy Ramszesz, amikor trónra került, a jó édesapjának, Széthinek a nyomait is el akarta tüntetni, mert még ő sem hallott a relativitáselméletről, Bergson szubjektív idejéről meg pláne nem. Így hát, cseszheti a buzgalmát, az apja sem, de ő sem fog örökre fönnmaradni. Ám ahogyan az isteneknek jó volt itt, a papjaiknak meg még jobb, mert kiderült, hogy a templomokban élők hatvan évig is elélhettek, míg odakint, a faluban meg, akik eltartották ezeket, csak harminc nyüves évre számíthattak a megmurdelás előtt.

A világ soha nem volt igazságos, és most sem az, de aztán, nevezzük akár karmának vagy gondviselésnek, végül minden kiegyenesedik és a helyére kerül. Ha már elbicikliztem idáig, akkor beszéljünk arról is – mert van benne tanulság számunkra is -, hogy egy fáraó, akire alig is emlékszünk, bizonyos Ehnaton, vagy IV. Amenhotep, gusztus szerint, szóval ez a félisten a régi egyiptomiak fejére a sok-sok, megszokott és jól bejáratott istene helyett csupáncsak egyet, Atont akarta ültetni. Ebbe pedig úgy beleremegett a birodalom, hogy Ehnaton halála után eltüntették őt a történelemből, tiszta mázli, hogy azért nyoma maradt.

Ez a kereszténydemokrácia erőltetett építése miatt jutott az eszembe, mint ahogyan meg azért bicikliztem el Karnakba elmélkedni – bármily hihetetlen is -, mert kiderült, hogy a csepeli mentőállomáson nincs elég pléd, amivel betakarják a betegeket, és most a Facebookon koldulnak. Röhej, miközben így karácsony közeledvén, még a ködökben is ki lehet ülni forralt borra, teára a menőbb kerthelyiségekben, amelyekben plédeket rendszeresítettek, hogy a jól szituált polgár csülkei ne fagyjanak le. És a meccsek VIP páholyaiban is van ilyen készség, míg a fűtött gyöpön szaladgálnak a botlábúak, a rajongók betakaróznak, hogy kibírják a látványt. Csepelen meg a betegek is reszkethetnek.

Ilyen gyalázatokból annyi van Neriában, mint égen a fénylő csillag, és ekkor jutott eszembe Spengler a kultúrköreivel, ezért bicikliztem Karnakba, hogy tanulmányozzam kies hazánkat testközelből, mert tele van párhuzamosságokkal a világ. Milliók egy miatt – így sóhajtott fel Madách Az ember tragédiájában még abban a bocsánatos tévedésben leledzve, hogy a piramisokat rabszolgák építették. Ezzel szemben, ha eltekintünk Schmidt Mária történelemszemléletétől, amelynek a következő fejezete az lesz, hogy a piramisokat nem más, mint a magyarok húzták fel varázspálcával, megpihenve a Szíriusztól a Kárpát-medencéig tartó kimerítő út során. Nos, ezen túllépve azért az az igaz, hogy bérmunkások robotolták össze leginkább, mint nálunk az Audikat és Mercedeseket szintén.

Ebből is kitetszik, hogy az idő körben forog, és minden volt már egyszer. Négyezer éve is dolgoztak már napi tizenkét órákat, mint az nálunk is kinéz az új törvény alapján. Akkor is rá akartak erőltetni egy vallást a népekre, máma is. Karnak is épül, csak Felcsútnak hívják, és itt is be akar kerülni az örökkévalóságba egy degenerált manus. Lengyel László írt a Magyar alakok című könyvében három emberről, akik korszakok voltak szerencsétlen hazánk újkori történelmében. Ferenc József, Horthy és Kádár. Most születik a negyedik, kiábrándító szakasz, és nem jó ily módon a történelem sodrában lenni. Számunkra ez csekély vigasz, de ez is elmúlik egyszer. Így, ha aeterno modo szemlélődünk, mindegy is.

Le kellene vonni valami tanulságot, vagy fölcsillantani a csalfa reményt, de ilyennel én nem szolgálhatok. A rabnak sem a szabadulást kell várni, mert abba beleőrül, hanem a takarodót, a látogatót, ilyen apróságokat, amelyek belátható szakaszokra osztják a vég nélküli időt. Visszatérve azért még a letámasztott biciklimhez: minden elvetemült fáraó célja az örökkévalóság volt, amit a legjobban Ehnaton fiacskája, Tutanhamon ért el, s nem azért, mert oly kiváló lett volna, hanem, mert egy földcsuszamlás miatt nem tudták kirabolni a sírját. Így maradt meg sértetlenül, így ismerik az egész világon őt a legtöbben, míg a hatvan évig országló Ramszeszt meg alig is. Innen fakad Örkény igaza, amely ez: Túlélsz pöcök. És ezen gondolkodjunk el azért.

Kiszel Tünde forevör

Mindenki el és megnyugodhat végre a vészekkel terhes világban, a megemelkedett, ünnepi napok arra is alkalmasak voltak ugyanis, hogy a mindenható sajtó kiderítse végre, miből is él Kiszel Tünde. Ilyen információk hiányában az ember hülyén halna meg, nem csoda hát, hogy egyből jól tudtam aludni, amint napvilágra került a titok. Annyira, hogy tiszta nyál csordult ki a szájam szélén.

Már az megérte, hogy a médium, amely dalra fakasztotta őtet, sztárnak nevezte, sőt, azt is meg lehetett tudni, hogy hajdan fotómodell volt, és ezt sem sejtettem eddig. Csak ülök itt a kajla birodalmam közepén, mint akinél ott van a bölcsek köve, és akkor a képembe tolják, hogy lószerszámot tisztelt uram. Mentségemre annyit tudok előadni, hogy ilyen szemöldök-kolbászkákkal, amelyekkel hősünk rendelkezik, én ilyen karriert nehezen képzeltem.

Viszont például Tállai et. arcszerkezete sem determinálja őt NAV elnökségre, és, hogy mért ő jutott az eszembe, az is mindjárt kiderül. Elöljáróban mentségemül még elmondom a tekintetes bíróságnak, hogy egyáltalán nem élcelődök és kajánkodok én a mi Tündénken, csupán egyetlen mondat miatt, sőt, egy mellékmondat miatt kattantam rá: „Hívnak sztárvendégnek, háziasszonynak különböző rendezvényekre. Voltam például szépségszalon megnyitóján, én vágtam át a szalagot.”

Hogy ő vágta át azt a nyüves szalagot, ez keltette fel az érdeklődésemet mindent legyűrő módon, hogy még azt az infót is elnyomta, miszerint: „Emellett lesz új falinaptáram, 2018-ban már tizenhetedik alkalommal jelenik meg a híres Kiszel Tünde-naptár. Volt már 3D-s, fekete-fehér, dominás bőrszerelésben és dobermann kutyákkal is.” Tünde tehát sztárvendég, és naptárakat készít. Minden tiszteletem az övé, hogy ebből tartja el a családját. Ehhez is kell egy bizonyos tehetség.

Ő sem más ebben a kontextusban, mint Vajnáné, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy bár neki is csak az a foglalkozása, hogy visszaveri a fényt, igaz, kicsit törten, de mégis, és mégsem az adófizetők pénzén teszi ezt, mint az aranyat zabáló kolléganője, ami nem elhanyagolható különbség. Viszont ez egy ilyen ország, sőt, egy ilyen világ, amelyik tényleg a végóráit éli, de nem orbáni, hanem spengleri, vagy ha úgy tetszik, krausi értelemben. (Ezen tessenek elmerengeni kicsinyég!)

Másrészt pedig, ha jól belegondolunk, például Tállai et. is abból él, hogy szalagokat vagdos, méghozzá ipari mennyiségben. NAV-muftiként maximum a benzinárra hat oda a fatornyos falucskájában, viszont mindkét esetben a más farkával veri a csalánt, Tünde ellenben a saját szemöldökével hódít. Sőt, még a sorsunkba sem pofázik bele, szemben a képviselő hazabölcseivel, akiknek – és nem csak Tállainak – abban nyilvánul meg a népért dobogó szívük, hogy átadnak. Reggel meg este, éjjel és nappal.

Ez egy ilyen átadós ország, amelyben az a teljesítmény, ha szalagot vág át az ember, és olyan is. Addig még nincs veszve teljesen, míg Tállai et. is nem dönt úgy, hogy bikinis falinaptárral örvendezteti meg a nagyérdeműt, bár erre utaló jelek már vannak. Most meg nem mondom melyik, de valamelyik fideszes barom képe már díszített egy keresztrejtvényt. Hogy a megfejtés ő volt-e, azt nem tudom, de végül is, az teljesen mindegy, ha jól belegondolunk az egész szétbarmolt cirkuszba.

Minőségi éhezés

Kétfajta éhezést ismer a népi folklór, valamint a dietetikusok, viszont Hegedüs Zsuzsa az nem. Sem Pártunk és ormányunk. Az egyik tök egyszerű, ennek a „mennyiségi éhezés” elnevezést találták ki a szagemberek, és nagyon könnyen kivitelezhető. Annyit tesz a dolog, hogy a kísérleti alany nem jut elegendő táplálékhoz, és a szó szoros értelemben éhezik, nem eszik eleget, nem jut a tányérjára annyi falat, amennyi megtölthetné a gyomrát. Éhes, és tud is róla, viszont sokat tenni ellene nem igazán képes.

Faludy Gyuri bácsi Pokolbélijében, a Recskről szóló bohózat-fejezetben ezt nagyon plasztikusan tudta ábrázolni, amikor is azt taglalta, hogy létezik egy szint, amikor az embernek nem a gyomra, hanem az egész teste éhes, ha tetszenek érteni, mire gondolt a költő. Harrach Péter ilyeneket nem ismer, mindenki kívülről fújja ugyanis a zsengéjét, miszerint: “Múltkor láttam egy érdekes kimutatást, egy felmérést melyben az szerepel, hogy a gyermekek egy része nem azért megy be reggeli nélkül az iskolába, mert a szülők nem tudják neki előkészíteni, vagy csomagolni, hanem egyszerűen nem éhes”.

Miközben Afrikából mutatnak nekünk kiálló bordájú és felpuffadt hasú kisdedeket, voltaképp senki sem tudja, hogy a NER kebelében hányan vannak olyanok, akik mindennapjaikban a Faludy-féle recski örömöket élik át rendre. Gonosz sorosbérencek milliós tétellel számolnak, és az ételosztások sorállásával példálóznak, hogy hangulatot keltsenek a magyar Kánaánban. De tényleg nem tud senki pontos adatot felmutatni, ezért efelől nem nyitok vitát, mindenki saját gusztusa szerint eldöntheti, hogy Magyarországon létezik-e mennyiségi éhezés, mint az ideállá emelt Horthy korban, amikor mint az tudvalévő, épp ez elől tántorgott ki emlékezőn és okádva másfélmillió emberünk.

Van viszont a szakirodalomban egy másik fogalom is, és ez a „minőségi éhezés”. Ez sunyi dolog, hiszen a mintamókus ebben az esetben elegendő élelmiszerhez jut, így az éhségét csillapítani tudja. Az eszébe sem jut, hogy szervezete éhezhet, hiszen bármikor jól tud lakni, és fel sem tételezi, hogy a teste ezek elfogyasztásával nem jut hozzá minden szükséges tápanyaghoz. Pedig – sajnálatos módon – az az érzés, hogy valakinek tele van a hasa, még nem jelenti azt, hogy valóban ellátta magát az összes szükséges tápanyaggal. Ha ezt az ember nem tudja megvalósítani, akkor hiányt szenved bizonyos anyagokból, aminek egészségromboló hatása lesz. És mindez független attól, hogy éhesnek érzi magát, vagy jóllakottnak.

Mindez azért jutott most eszembe, mert jobban teljesítő hazánkban készült egy felmérés, hogy egy átlagos családban milyen kajára futja a jómunkásembernek, és felettébb érdekes az eredmény. Azt mutatja nekünk a statisztika, hogy a panelproli családokban naponta egy mókusra jut körülbelül negyven deka kenyér, vagy éppen öt darab zsemle, gusztus szerint. Tizenöt deka parizer vagy kilenc deka sonka Esetleg három tojást vesz a manus, vagy hét deka trappistát, oder fél liter tejet, ezt önmaga eldöntheti, együtt már nem megy.

Negyvennyolc forintja van gyümölcsre, ebből egy almára futja, hetvennyolc pénze van zöldségre. Ebből fél kiló krumplira telik, másra nem nagyon, a paradicsom már nem fér bele. Ezekkel végezve negyvenegy forintja marad édességre, ebből vehet mondjuk egy lejárt szavatosságú sportszeletet. Ez viszont kár belé, ha az egészséges táplálkozás prófétái vagyunk. És itt a vége a megveszekedett költekezésnek. Ha ezeket szép nyugodalmasan összeadogatjuk, akkor máris előttünk áll a minőségi éhezés klasszikus esete. Vizsgálati alanyunk nem éhes, ezért elégedetten dorombol, ám, ha a vázolt étrendet követi, előbb-utóbb tele lesz a töke vele.

Ez az egész, amit itt teljesen higgadtan leirkáltam, nem azt jelenti, hogy a kákán is csomót keresek, és mindennel elégedetlen vagyok. (De.) Csak csöndben elmerengek, hogy a huszonegyedik században, Európa közepén ennek feltétlenül így kell-e lennie. (Nem.) Mert ilyen kondíciókkal a magyar proletár élete nem sokban különbözik a rabszolgáétól, akit úgy tartottak a gazdái, hogy dolgozni azért tudjon, más meg nem volt érdekes. A magyar választópolgár is teletömi a gyomrát, hogy újrateremtse, megőrizze a munkaerejét, másra nem nagyon telik, ugye. Feltehetnők a kérdést, hogy akkor Lóma óta változott-e valami? Semmise. Jóvan, ustorral nem noszogatják a beszélő gépeket, viszont ezen kívül minden ugyanaz. Fasza.

Igaza volt Spenglernek a társadalmak ismétlődéséről. Ajánlott irodalom: A nyugat alkonya. (De nem úgy, ahogy Orbán képzeli.)

Másnap

Véget ért a kéthetes éjszaka, amelyben nemzetünk apraja meg a nagyja lehengerlő nemzethy részegségben fetrengett, mindeközben pedig a földteke összes lakosa – Szváziföldtől Timbuktuig – csodálta az álságos előadást, elalélva, ezt el ne feledjük azért. És eljött a józanító másnap, amikor egyből kiderült, hogy a sorosmaffia firkászai mért fanyalogtak jó előre a soha nem látott, tapasztalt, földbe döngölő és dagadó cirkusztól. Kezdetnek legyen elég annyi, hogy tán tovább láttak az orrukban lifegő fikánál, azért.

Nem volt ez így a királyi közvetítések során, amikor is minden, a medencéből félholtan kiszálló úszónak hitet kellett tenni amellett, hogy ez az uszoda a lehetséges uszodák legjobbika, ez a VB valahonnan az űrből jött, de legalábbis a kedves vezető fényesre nyalt valagából. A szervilis sajtóemberek éppen csak nem noszogatták a víztől csöpögő embereket, hogy köszönjék meg a határtalan örömöket egyetlenünknek, de, ha kitartóan várunk, és erősen akarjuk, még ez is meglesz. Sőt, teljesen bizonyos.

Máma meg kínzó katzenjammerben hömbölög mindenki, hétfőtől ugyanis nincs üzemeltetője a Duna Arénának. Senki emberfia nem vállalta az évi milliárdos terhet, így csak lötyög a víz bánatosan magában. Fenn az erdő, nincsen kas, másképpen szólván kilóg a seggünk a gatyából. Valami kormánymegbízott arról álmodozott szintén ebben a tévében, hogy a csecsszopótól a ténfergő nyugdíjasig mindenki itt feredőzik majd, és, hát nem, mert nincs, aki kinyissa az ajtót.

Elmúltak az ünnepek, és fába szorultak a férgek. Pusztuló civilizációk jellemzője ez a tempó, gondolhatunk itt a hedonizmusba ájult Rómára akár. Bár, ha Spenglerre ügyelünk, akkor annak is utána lehetne nézni, hogy hol marad a kultúra. A szalonnáci filozopter szerint ugyanis az emberiség elcseszett történetében a kultúra és a civilizáció kialakulása váltogatja egymást, s ebben a második a hanyatló szakasz.

Viszont bánatos szívvel azt tapasztalhatja a Németh Szilárdnál egy kicsivel alaposabban görög-latin dekadens magyar, hogy a Fidesz törzsfejlődéséből a kultúra szakasza valahogyan kiveszett. Egyből a civilizáció közepibe trafáltak bele, amikor nyakló nélkül építenek minden szart tök fölöslegesen, amely fedett sportlétesítményeknek, kisvasutaknak és a kismaci vérveres faszának az lesz a sorsa, hogy csendben belepi a pókháló, fölfalja a rozsda, és megebédelik a termeszek.

Lehetne az ember gyereke olyan álmodozó is, aki lélegeztető gépekről mesél, de ez teljesen fölösleges volna. Itt, most minálunk az ország erőforrásai arra vannak, hogy Orbán dicsőségét zengjék, és akkor lesz fájdalmas az ébredés, amikor az ezerszer átkozott Unió pénze már nem táplálja az utolsó tangót. Na, akkor, legyen hatalmon akárki is, eljő a jeges, és egy szempillantás alatt omlik össze ez az egész kóceráj. Hogy ez így lesz, az hóttziher, addig viszont tolják a pofánkba a vurstlit.

Engedve az irodalom incselkedésének, Faludy Gyuri bácsi Villon átiratával mutatom be a fényes jövőt: „Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,/ és hű barátom egy akadt: a köd./ Rakott tálak között kivert az éhség,/ s halálra fáztam rőt kályhák előtt./ Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,/ s szájam széléig áradt már a sár,/ utam mellett a rózsák elpusztultak/ s lehelletemtől megfakult a nyár,/ csodálom szinte már a napvilágot,/ hogy néha még rongyos vállamra süt,/ én, ki megjártam mind a hat világot,/ megáldva és leköpve mindenütt.”

Nincs kecmec, és igazi tanulságok sincsenek, csupáncsak egy. Sheldon szerint Júdásban legalább volt annyi jóérzés, hogy az árulása után fölkötötte magát. Erre az analógiára Szakhmáry Zoltánban meg annyi büszkeség maradt azért, hogy felgyújtotta a tanyáját és a saját szívébe eresztett egy bájos golyót, amikor meglátta, mire jutott. S bár az ilyen szakhmáryak a mérce manapság, de az úri erkölcs teljesen hiányzik a fiúkból, bácsikból, nénikből, szaralakokból. Egyáltalán minden éthosz kiveszett ebből a bagázsból. Most ott tartunk épp, hogy elkúrtak százharminc milliárdot a vezér dicsőségére, aztán minden más le van szarva. És nagyon kíváncsian várom, mi lesz még, meg az ordas eszmék, ha tetszenek belegondolni.

Testnedvi szervilizmus

Nem vagyunk már gyerekek, nevezzük nevén a folyadékot, ha már Simicska is megtette: baj van a gecivel. Most nem Orbánra gondolok elsősorban, bár, akinek erre van gusztusa, annak egyáltalán nem fogom vissza a lobogó képzeletét, hadd szárnyaljon az, hanem ténylegesen arra a matériára, amelytől végül is nemzetünk további ezer éves léte függ, ha tetszik ez a csuhásoknak, ha nem. Az élet a Föld nevű bolygón már csak ilyen mocskos.

1973 és 2011 között tanulmányozták komoly tudósok teljes odaadással közel nyolcezer manus hímivarsejtszámát, és arra jutottak, hogy a nyugati férfiaké csökkent, mégpedig 1,6 százalékkal. Nagy baj nincs azért, kihalni a Lajtán túl sem fog a dekadens emberiség, hiszen ejakulátumonként 137,5 millió lehetséges utód még mindig lubickol az elnyert szabadságban, a WHO határértéke pedig 39 millió. A csökkenést okozhatja a csecsemők által viselt túl meleg pelenka, a nadrágzsebben hordott mobiltelefon vagy az aszpirin is.

Esetleg a kiskutya fasza. Ez idáig voltaképp egy szóra sem érdemes, értelmetlen tanulmány, azt mutatva, hogy a világ más tájain is van pénz hülyeségre, viszont ezt el kell adni a magyar panelprolinak, magyarázva egyben egyetlenünk keleti nyitás dilijét ezzel is. A 888.hu tudományos szaklap ilyen címmel tálalja a geci-kérdést: „Ennyit a fejlett nyugatról: spermakrízis van!” Ne cseszd meg. Igaz, arról szó nem esik, hogy mondjuk Azerbajdzsán ebből a szempontból Nyugat-e, mégis benne van, hogy a Soros-maffia és Brüsszel miatt már toszni sem tud a keménytökű magyar.

Ha már spermakrízis, akkor viszont Simicska, midőn hajdanvolt harcostársát gecinek titulálta, voltaképp dicsérő ódát zengett róla, hiszen a férfiöröm végtermékének minden egyes ebihala arannyal ér fel. Eggyel több pedig maga a megnyugvást hozó boldogság, és az élet maga. Ha 888-hu lennék, akkor bemutatnám a még az 1800-as években is divatos ideát, amely azt tartotta, hogy minden csepp ondó kincs a férfi egészsége szempontjából A maszturbálás közben elvesztegetett sperma pedig betegséget okozhat, sőt akár halált is.

Ehhez képest a nyugati sihederek meg reggeltől estig verik a farkukat, ahelyett, hogy lóra pattannának, és őriznék a nemes hagyományokat. Bár arról nincs hitelesített adat, hogy a rózsaszín pöttyös seggel hátrafelé nyilazás milyen hatással van a szaporodási képességre, de, hogy még mindig itt vagyunk, azt mutatja, hogy csakis hasznos lehet. Másrészt tudományos magyarázatot is adnék pártunk és kormányunk barmainak hímsoviniszta taplóságára. Persze, ha seggnyaló lap volnék, és görög-latin kultúrájú, mint a Németh Szilárd.

Azt is elmesélném, hogy az ókori görögök szentül meg voltak győződve arról, hogy a sperma tulajdonképpen a férfi agy része. A nagyon csodált da Vinci pedig emiatt jutott arra, hogy a hímvesszőben két különálló “csatorna” fut – az egyik a vizeletnek, a másik a spermának – melyek a gerincoszloppal és az aggyal állnak összeköttetésben. Ilyen tudással felvértezve érthetővé válna minden vak komondor, meg a teleszülés is. Eszerint egy-egy aktus során tehát nem történik egyéb, mint, hogy a férfiember, midőn elélvez, csak mérhetetlen bölcsességét sprickolja az asszonyi állatba.

Mindezt kiegészíteném a XIX. századig élő okossággal is, miszerint nem a szülőknek köszönhetőek a gyermekek, hanem Istennek, így minden Földre születő ember Ádám és Éva testéből származik. Az Orbán által kívánatosnak tartott családonként 2,1-es szaporulat eléréséhez tehát csak imádkozni kell, ez az alap a nemzet fennmaradásához, a másik pedig, hogy vigyázó szemeinket ne Párizsra vessük, mert akkor leszárad a farkunk. A Nyugat alkonyát Spengler teljesen más aspektusból vezette le, igaz, bármennyire náci volt is, azért volt egy kis esze, szemben a kormánypárti „újságíróval”, aki úgy csinál segget a szájából, hogy geci csöpög belőle. Ezzel a gyönyörű képpel zárom soraimat.