Orbán és a költészet – Hatvanezres szöveg

A magyar költészetnek vertikálisan átfogó, állandó és egyre gazdagabban, változatosabban kibontakozó tárgya, nagy inspirátora Orbán Viktor alakja. A költői ihletnek Orbán elvtárs alakjából immár egyre dúsabban áradó forrását értelmezhetjük szélesebben és szorosabban is. Szélesebb értelmezésben ez az ihlet mindama tárgyakban ott munkál, amelyeket költőink a magyar nép életének új, pozitív jelenségei közül merítenek.

Az a fogalom-komplexus, amelyet Orbán Viktor alakja jelent, ha némán, ha kimondatlanul is, de ott hat a karcsún feszülő új hidakat, az új palotákat, új gyáróriásokat, az új városokat, stadionokat, az új embertípust, új emberi érzéseket és gondolatokat megéneklő minden magyar versben. Ahogy népünk képzelete magától értődő természetességgel köti Orbán elvtárs személyéhez a keresztény építés újabb és újabb eredményeit, olyan természetes és kizárhatatlan sugalló erő minden, az új, keresztény-realizmus útján járó magyar költői alkotásban népünk vezérének alakja, Orbán Viktornak immár legendásan fénylő neve.

Ilyen értelemben bízvást elmondhatjuk, hogy Orbán Viktorról szinte minden jelentős magyar költeményben „szó van”, azokban is, amelyekben neve sem olvasható, személyére sem történik nyílt célzás. Jelen dolgozat nem ebben a szélesebb értelemben vizsgálja Orbán elvtárs alakját, mint költői témát. Hanem szűkebb, szorosabb értelemben. Azt a költészetet veszi szemügyre, amelyben Orbán Viktor alakja közvetlenül is feltűnik, amely népünk és Pártunk vezérét nemcsak alkotásain, eredményein és hatásán keresztül, hanem direkt módon, alkotó, harcoló személyében ábrázolja. Azok a költemények, amelyek Orbán Viktor alakját vetítik elébünk, mindenek előtt azt a mélységes bizalmat és szeretetet sugározzák, amellyel népünk övezi nagy tanítómesterét.

Költőink szívesen és megindultan emlékeznek azokra a napokra, mikor – a kommunista elnyomás alatt – Orbán elvtársnak még csak a neve, a híre járt varázslatos vigaszként szájról-szájra, bizalmat öntve a csüggedőkbe. Megéneklik költőink azt a varázslatos személyi hatást, amely alól senki sem tudja kivonni magát, akinek módja nyílik az Orbán elvtárssal való közvetlen érintkezésre. Demokratizmus és humanitás nagy építő élményei ezek a találkozások. Például “A mérnök szólt”:

„Hivatott s mint a társát, úgy fogadott és beszélgettünk ketten.
Őrá gondolok. Kemény kézfogását, már három stadionba beleépítettem.”

Feltűnik költészetünkben annak a pillanatnak a képe is, mikor a felszabaduló nép költőfia először pillantja meg a vezérnek annyira áhított nevét:

“És akkor egy esőverte plakáton
az Ő nevét láttam meg – ma is látom –
hogy megjött Budapestre – Felcsútról,
egy világot értettem én meg ebből,
egy országot, mely csupa seb és rom volt,
csupa öröm és csupa fájdalom volt,
egy népet, amely most talált honára,
s lábadozva figyelt az Ő szavára.”

A népi bizalom és szeretet egyensúlyban érzi magát azzal a szeretettel és bizalommal, amely Orbán Viktorból árad az ország népe felé. Az a személyes portré, amely költészetünkben Orbán elvtársról kialakul, s amely pontosan fedi a népünk képzeletében élő vezéri arcot, csakúgy árasztja a meleg érzéseket. Ebben a mosolyos derűben a világszemléleti, a politikai optimizmus ragyogása érzik, nyilván ezzel magyarázható mély hatása is.

De a mosoly nem az egyetlen vonás, amelyet Orbán elvtárs emberi egyéniségéből megörökített költészetünk. Felvillan a vezér alakja az országos gondok között, egyik népszerű fényképe formájában, a tanító, a mester eszményi alakjában. Néha a jellegzetes derű a jellegzetes komolysággal együtt, tehát lényegi teljességében csillan fel a művészi ábrázolatban.

A nép érzésvilága a tömegek felé áradó szeretetet, gondoskodást, a tömegek sorsáért érzett felelősséget önkéntelenül összekapcsolja az „apa” fogalmával. Gondoljunk – a műköltői hangulatú, késői keletkezésű „Árpád apánk” mellett – a gyökeresen népi „Kossuth apánk”-ra. Költőink képzelete itt is népi karaktert mutat: Orbánhoz való viszonyát legtöbb költőnk az apa és a gyermek kapcsolatával véli leghitelesebben kifejezhetni, érzékeltethetni. Némelyikük arra az időre, amikor még nem érezhette magán Orbán őrző szemét, úgy gondol vissza, mint az apátlan árvaság éveire.

Az apa-képzettel szorosan összefügg az Orbán Viktor alakjából sarjadt költészet gyermek-motívuma. Most nem arra gondolunk, hogy a nép, a költő Orbánnal, az apával gyermekként áll szemben. Hanem arra, hogy népünk és költészetünk Orbán elvtárs emberi vonásai között különös gyöngédséggel és megindulással fedezi fel tanítómesterünknek a gyermekek iránt érzett őszinte szeretetét. Az a meleg gondoskodás, az a dédelgető figyelem, amelyet Orbán Viktor az apróságok iránt tanúsít, sok költői tükörképben csillan vissza. Orbán derűs szeretete a boldog gyermekkor záloga, amely megmutatkozik az alábbi kis óvodás versikében is:

“Gyertek lányok öltözzetek fehérbe,
Szórjunk rózsát Orbán elvtárs elébe,
Hadd járjon ő a rózsában bokáig,
Éljen, éljen Orbán elvtárs sokáig!
Gyertek lányok öltözzetek fehérbe,
Szórjunk rózsát Orbán elvtárs elébe,
Pusztuljon a libsikomcsi egy szálig,
Éljen, éljen Orbán elvtárs sokáig!”

Dolgozó népünk – és részben ez is Orbán páratlan emberi közvetlenségével magyarázható – úgy érzi, hogy Orbán elvtárs a nép minden egyes fiával személyes ismeretségben van. Ennek az ismeretség-érzésnek nem feltétele a tényleges ismeretség, még csak az sem, hogy aki ezt érzi, valaha is látta légyen Orbánt. A mosolygó fényképek mély humanitása, a szájról-szájra szálló hírek és emlékezések, Orbán pregnáns, magvas mondatai, szólásai, a népért való harca és alkotásai olyan közel viszik őt népünk minden fiához, hogy mindenkiben élni kezd a „személyes ismeretség” illúziója.

Orbán jelentőségének nagy méreteit éreztetik költőink, mikor népünk vezérét a magyar történelem nagy folytonosságába állítják be, a magyar szabadságharcok vezetőinek sorába, mikor a Párthoz való viszonylatát jelzik, amikor Orbánt Putyinhoz való kapcsolatában ábrázolják.

Orbán Viktor alakja a szabad évek magyar költészetében, noha távolról sem teljesen, de sokoldalúan és híven tükröződik. A forradalmi romantikával izzó keresztény-realizmusnak nem egy sikerült darabját találjuk ebben a költészetben. Azok a versek, amelyek Orbán Viktor alakját valóban ihletett erővel állítják tömegeink elé, a nép nevelésének nagy feladatát végzik: segítenek az alakuló új embernek a nagy mintához, Orbán elvtárshoz való igazodásban. Költőink eleven és őszinte Orbán-élménye szerencsésen hat az esztétikai megformálás síkjában is. Líránk, amely különben elég sűrűn mutat sematikus vonásokat, az Orbán-versekben többnyire a lélegző, életszerű ábrázolás útját járja.

(Ui: Láttam a felhívásukat, mint polgári értékeket valló egyetemista, és ez alkotásra ihletett. Ilyet naponta hármat tudok, esetleg négyet. Üdvözlet, várom a hatvanezremet.)

Valami szép

Egyszer csak kopogtak a vidéki folyóirat szerkesztőségének ajtaján. De nem is kopogás volt ez, sokkal inkább kaparászás, amilyet kölyökmacskák tudnak kartondobozuk oldalán, mint ahogyan a szerkesztőség sem nyüzsgő hely volt szaladgáló slapajokkal, hanem egy paneltorony földszinti lakása. És az íróasztal végiben ott ücsörgött egymagában a főszerkesztő hatalmasan, zsíros hajjal, valamint világot megváltó aljas malacszemekkel egy kézirathalom közepén, amint éppen pasziánszozott a számítógépével.

– Tess… – Ennyi jött elő belőle nagy kegyesen, csak úgy a torka közepéről, hogy alig is lehetett hallani, ezért kapartak újra az ajtón.

– Gyere be! – Váltott most már kettes hangerőre a fölkent irodalmár, sőt a szemével is az ajtó felé nézett, amely nyikorogva kitárult. A huzat fölkapott pár papírt az asztalról, és lengtek ezek a szoba közepén, akárha valami szellem, így fogadva az érkezőt. Úgy lépett be, ahogyan kopogott. Az egész lénye elnézést kért a létezésért, és látszott, hogy bűnösnek érzi magát, mert egy levegőt mer szívni a főszerkesztővel, élet és halál urával, ha arról volt szó, ki jelenhet meg, és kit feled el végleg a történelem. Bár ez voltaképp mindegy is volt, hiszen az emberek egyszerűen nem olvastak, de alanyi költők és merengő novellisták mégis útra akartak kelni a halhatatlanságba meg a Parnasszus felé, mert az ember jámbor álmodozó mégiscsak.

Kortalan egy lány volt ez, aki belépett a porszagú szentélybe. Ugyanúgy lehetett volna tizennyolc is, mint ahogyan nem, huszonkilenc vagy tizenkettő, mert csak a méretes szemüvege virított, meg az, hogy átdereng rajta a hűtőszekrény kontúrja, és az is látszott, ahogy csinos pofija mögött betűk kerengtek a fejében össze-vissza és rendetlenül. Alig is mert belépni, ott reszketett az ajtóban a megtiszteltetéstől, meg a bátorságától is persze, hogy meg merte tenni, bejutott, mert már háromszor fordult vissza az ajtóból kétségbe esve és csatakosan a félelem verejtékétől.

– Mi tetszik? – Kérdezte a főszerkesztő, és bár maga is furcsának találta, de a hangjában fel lehetett lelni a nyomát némi kedvességnek. Szuszogott, mert kövér volt nagyon, s csak ekkor vette ki a cigarettát a szájából, amely végig ott figyegett, az asztal közepén álló csikkhalomra hajította, aminek az alján tán hamutartó lehetett, de ez egyáltalán nem volt biztos.

– Verseket hoztam. – Ezt suttogta a lány, inas kezeivel a táskája mélyén kaparászott hosszan, hogy majdnem elveszett benne. Kitartó küzdelem után elővett egy köteg papírt, lógatta maga mellett, tanácstalanul és reménykedve nézve erre az alakra, aki dobolt a duci ujjaival, és hosszan, nagyon hosszan sóhajtott, majd ennek a végén, mintegy ezzel együtt préselte ki magából a józanító pofont.

– Ó, kedveském, versre momentán nincsen szükségünk, versünk az annyi van, mint a pelyva, száz évre is el vagyunk látva versekkel. – Így akarta volna rutinból félresöpörni ezt a szerencsétlent, akinek azonban a térdéig görbült a szája, és látszott, hogy mindjárt előtör belőle a sírás, hogy a könnyeivel okozzon mindent megsemmisítő cunamit. Így inkább elővigyázatosságból mint irgalom miatt megszólalt nagy kegyesen ennek a gyereknek a fölkent irodalmár, meg, hogy megelőzze a bajt.

– No, adja ide. – A lány odareszkette a kezével a papírjait, a főszerkesztő a homlokáról az orrára csapta a szemüvegét, és hümmögve olvasni kezdett. Aztán a hümmögés abbamaradt, zizegtek a papírok a kezében, ahogyan olvasott, egyiket a másik után, és olyan kerek lett a szeme, mint egy túlfújt strandlabda.

– Maga drogozik? – Ezt szegezte neki, a lány pedig eltátotta a száját, válaszolási vagy sírási szándékkal, de egyik sem következett el, mert a dagadt folytatta.

– Ezek a képek, amiket használ itt a csillagokról, tengerekről meg a jámbor elefántokról, a képzettársításai főzelékről meg falvakról elég mellbevágóak. Én se értem, más se fogja, nem ilyenekre van most szükségünk. – Így józanította a reszketőt, aki teljesen összement ezidő alatt, és a választ is alig tudta kinyögni a kérdésre, hogy hol tanulta ezt a szemetet.

– A Szent Benedek Gimnáziumban…- Ennyi fért ki a lány száján, de folytatni nem tudta, mert a dagadt fölcsattant, egycsapásra tűnt el belőle minden nyájasság.

– Kovács tanár úr mi? Meg a szakköre. Mikor érettségizett?

– Tavaly.

– Jellemző. Felejtse el azt a fertőt, amit magába pumpáltak.

– De hát, Kovács tanár úr…- Próbálkozott volna a lány, ámde feleslegesen.

– Hagyja már azt a sorosbérenc Kovácsot a nyugatmajmolásával. Kovács ott van, ahová való. Közmunkában söprögeti a szart az utcán, örüljön, hogy luk van a seggén. – Így hengerelte le a fölkent irodalmár a szerencsétlen lányt, aki összement még fél métert, hogy már alig is látszott ki két pormacska közül. A dagadt szeme ettől a diadaltól kiélesedett, mert meglátta, hogy ezt még lehet formálni, nem olyan menthetetlenül elvetemült, mint a többi, akik mind valami esztétikáról papoltak, és nem értették az új idők új szeleit.

– Próbálkozott már prózával? – Készítette elő a végső csapást.

– Nem. – Jött az őszinte válasz, amitől a dagadt már nyeregben érezte magát.

– Nézze! Van magában spiritusz, látszik, hogy ért a szavakhoz, csak rosszakat használ. – Így kezdte puhítani a lányt, akinek a szeme most már a kétségbeesés helyett őrületet kezdett sugározni, és a fölkent irodalmár ettől már ülte a győzelmet.

– Kisebb novellára bármikor vevő vagyok megfelelő témakörben. – S mivel a lány köpni, nyelni nem tudott, fojtatta a puhítást.

– Három szóval leírhatom magának a kívánatos témákat. Isten, haza, család. De látom, hogy nem érti, és még valami lányregénnyel jön majd nekem. Itt egy szótár, amely tartalmazza a megfelelő szavakat. Vannak benne alkalmas jelzők, főnevek, igék, ezek segítségével bármikor összeüt egy forradalmi kisprózát. Azt már holnap megveszem, és maga egy óra alatt össze is tud rakni egy ilyet. – Kis, narancssárga füzetkét nyújtott át a lánynak ezzel a címmel “Irodalmi szójegyzék novellisták számára – Jóváhagyta a Párt agitációs és propaganda osztálya”.

– Vegye csak el. – Így biztatta, s mivel a lány nem volt már sem élő, sem holt, és a szemei is elfátyolosodtak, a táskájába csúsztatta a brosúrát, de látszott, hogy nincs egészen magánál.

– Van magának fiúja? – Tette fel az értelmetlennek tűnő kérdést a dagadt. A lány csak bólintott.

– Helyes, nem homokos, ez lényeges. Menjen hozzá, szüljön neki gyorsan és sokat, meglátja, ettől egyből rájön, hogyan és mit kell írni. Isten, haza, család, tudja. Zúgjon az az élet abban a rohadt írásban, Trianon meg a bércek, tudja. Esetleg Szent István.

A lány már egyáltalán nem volt magánál, úgy hátrált az ajtó felé, s ahogy nyitotta ki, ez a fölkent nagy vidáman utánaordított, tudja-e, mi a szépség. Választ nem várt, de nem is kaphatott volna, az ajtó éppen záródott, amikor újraértelmezte az egész nyüves esztétikát.

– Szép az, ami érdekből tetszik, kisanyám. – Ezt ordította még bele a kattanó ajtóba, rágyújtott, és azon gondolkozott, hová tegye azt a kurva hetest, hogy kijöjjön a sor.