pavor nocturnus

Ott ült a beteg az orvos előtt, gyűrött, foszöld ingben, trottyos gatyában és borostásan. Szemei vérben úsztak, ömlött róla az izzadság, szünet nélkül nyalogatta az ajkait, a fejét pedig furcsán, megdöntve tartotta, mintha éppen most kapott volna egy hatalmas pofont. Az orvos pedig jóságos atyaként, az aranykeretes szemüvegével duruzsolva beszélt hozzá, mégis határozottan. Forgatta a kezében a Rorschach-teszt papírjait, ezt mondva a betegnek, egyesével az orra elé tartva a pacákat.

– Mondja el, mit lát! – és odadugta az első papírt.
– Soros. – mondta a beteg, az orvos pedig hümmögött, majd elővette a második papírt, és a betegnek mutatta azt is.
– Soros. – mondta a szenvedő megint, és jött a harmadik, a negyedik, majd mind a többi egészen tízig, és a beteg mindre csak azt felelte, mint az elsőre is, hogy Soros, hogy ő azt látja csakis. Az orvos hümmögött, sokat sejtetően tologatta a szemüvegét, de nem adta fel.
– Most mondok magának fogalmakat, tárgyakat, egyből vágja rá, ami eszébe jut róluk. – magyarázott jóságosan a pápaszemes.
– Alma.
– Soros. – mondta a beteg rendíthetetlenül.
– Körte.
– Soros.
– Szerelem.
– Soros.
– Barátság.
– Soros. – itt már fölsóhajtott az orvos, de nem adta fel.
– Repülő.
– Soros.
– Dobókocka.
– Soros.
– Ellenség.
– Soros. – visított fel a beteg, mert míg eddig szenvtelenül és monotonon bökte ki mindenre, hogy Soros, most izgatottan fészkalódott, nyüszögött is, és csak még jobban verte a víz.

Az orvosnak ennyi ebből elég volt, nyugtatgatta, csitítgatta a beteget, vizet adott neki, és megkérte, feküdjön le az ágyra, lazuljon el, csukja be a szemét és csak mondja, ami épp az eszébe jut. Tán kezdje a gyerekkorával. A beteg pedig előbb szaggatottan, majd egyre határozottabban mondta csukott szemmel, az orvos pedig bekapcsolta a magnót, és figyelt.

– Focizunk a haverokkal, mindig focizunk, összevissza pattog a labda, süt a nap, bőgnek a tehenek, nem tudom lekezelni a labdát, a többiek kiröhögnek, anyám szól az ajtóból, kisfiam, menj el boltba, te vagy a soros, viszem a tejet, kilötyög, apám veszi a szíját, suhogtatja, a térdére fektet, sírok, miért, azt mondja, te vagy a soros, üt, fáj. Karácsony van hó hull, nem tudunk focizni, díszítjük a fát, nem ég az égő, nézegetem, mért nem, apám azt mondja, mert soros, megint veszi a szíját, hogy én vagyok a soros, a testvérem a sarokban röhög. Kisvasutat szerettem volna, de hintalovat kaptam, sírok, zokogok, kisvasút, kisvasút, vasút. Visz a vonat, katona vagyok, a tizedes áll fölöttem, sikálom a budit, a tizedes röhög, csak csillogjon, mert holnap is maga lesz a soros, inkább köpök, hogy ne legyek én a soros. Egyetem, iszunk, mindig iszunk, vége van, jogász lettem, mit csináljak, mondják, hogy van valami Soros, ösztöndíjat ad, fizetést, jön a csekk mindig, rajta, hogy Soros. Beszélek, emberek előtt beszélek, sok ember előtt, mondom, hogy Soros, kék plakátok vannak mindenütt, rajtuk, hogy Soros, rádióban beszélek, mondom, hogy Soros. Jönnek az emberek, mind Soros, sorban jön a sok Soros, jajj.

A beteg ekkor felsírt, hüppögött, folyt a taknya, és csak annyit bírt már mondani: Soros, Soros. Az orvos csitítgatta a hánykolódót, ráfújt, mint a bömbölő csecsemőre, amitől az elhaló hangon még egyszer elsóhajtotta, Soros, és szuszogva elaludt.

Olyan is volt, mint egy dagadt csecsemő, folydogált a nyál a szája sarkából, szuszogott, emelkedett és süllyedt a hatalmas gyomra, és az orvos azon tűnődgetett, hogy mit is csináljon ő ezzel, mert ilyet nem látott még hosszú praxisában. A monománia, a kényszeresség, a beszűkült tudat és a narcisztikus paranoia ilyen sajátos elegyét, és azon tűnődött, hogy ilyenre gyógymód egyelőre nincs. Ekkor ütött be a baj.

Olyan volt, mint a pavor nocturnus, az éjszakai felriadás a gyerekeknél. A beteg felült, nyitva volt a szeme, de látszott, hogy nincs ott, és olyan éles és magas hangon, hogy egy pohár is eltörött, elnyújtottan visította, hogy Soros. Levegőt sem látszott venni, csak egy csíkban jött ki a szájából a Soros.

Az orvos tehetetlen volt, az éktelen hangzavarra betódultak az ápolók, és ők is csak tátott szájjal figyeltek, mert ilyet ők sem láttak még. Várták, mi legyen, közben a beteg pedig visított: Soros.

– Vigyék – rendelkezett az orvos – jeges fürdő, fél köbcenti seduxen, aztán gumiszoba és kényszerzubbony. Az ápolók pedig engedelmesen összecsomagolták a visítót, majd hónuk alá vágták.

És most viszik.

Pavor nocturnus

És most viszik.

Kampec dolores LIV. – Varázsceruza

Béla, ahogyan komótosan úszkált fölfelé az árból, nézegette élete kifestő könyvét, a beszínezett lapokat, amelyek rongyosak voltak már, meglepve vette észre, hogy a vége táján szűz oldalak is vannak, csupaszfehéren, és rájött, hogy ez a jövő, a sorsa és a végzete is. Megdöbbent, hiszen isteni hatalom volt a kezében, amivel nem csak arra kapott jogot, hogy belelessen, hanem, hogy előre kiszínezhesse, így döntve el, mi várjon rá, amikor kiemelkedik a habokból.

Sátáni öröm töltötte el, és nem azért, mert magának irkálhatott jobb sorsot, ezzel már rég nem törődött, hanem, mert a kezében volt a bölcsek köve, a lehetőség, hogy bosszút álljon, vagy másfelé terelje a fönti világ folyását, és ez, valljuk be, igen bizsergető érzés volt. Kezdte érteni a diktátorok lelkivilágát, már éppen azon volt, hogy elkárhozzon, hegyezgette a crayonjait, amikor az egyik keze valami langyosat érzett, és odanézve meglátta, hogy az egy szép, hófehér éjjeli edény sárgás tartalmában nyugszik, így ébredt fel.

Csipás szemeit nehezen nyitogatta, és semmire sem emlékezett. Állapotát nevezhetnénk pavor nocturnusnak is azzal a különbséggel, hogy nem óbégatott egy két éves kölök összes őszinteségével. Viszont az álomból visszamaradt egy homályos érzés, valami kósza vágy ceruzák és kifestő könyvek után, színezni meg rajzolni akart, s az idő teltével ez az egész valami olyan sötét akarattá sűrűsödött össze, hogy lehetetlen volt neki ellenállni. Itt a faluban, az élet peremén semmi esélye nem volt, hogy ilyen gyermeki készségekhez jusson, az itteni gumigatyások nem rajzoltak és nem föstöttek, dömpereztek csupán.

Viszont Bélában ott lüktetett a vágy, mint amikor váratlanul versek kezdtek el folyni belőle, vagy regények indás mondatai, most kifesstette volna az egész világot, lilára, kékre meg zöldre, és színes tintákról is álmodott. Már látszott, ha a kezébe kaparint valami plajbászt, akkor olyan csodákat láthat a fröccsök ura, mint amikor levitált a cimborája, vagy éppen életre keltette a gondolatait a kocsma légyszaros falán, Buddhaként zuhant a bádogbános oltárára, és mindenféle ilyen cukiságok, amiket csakis ő tudott, ha kellő volt benne a maligán.

Ceruzát és fröccsöt kért tehát, amikor annyira magához tért, hogy meg tudott szólalni, a kocsmáros naiv bizalommal adta át neki a varázskellékeket, mit sem sejtve arról, hogy a végveszedelmet adja a kezeibe, pedig így volt. Béla nem tagadta meg önmagát, duruzsolt a foga közt, mintha vajákolna: „…Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt,/ ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas/ fényes, páncélos, ízelt bogarat…” A fröccsök ura azt hitte, megint valami irodalmi est kezdődik, de nagyot tévedett.

Béla vodkát is óhajtott, mielőtt nekilátott volna az alkotásnak, a kocsmáros pedig megsejtette, hogy baj lesz, mert voltak már súlyos emlékei az ilyen hűsimixekről, tudta hát, hogy jön a veszedelem, csak azt nem, honnan számítson rá. Béla fogta a ceruzáját, és húzott egy vonalat a szalvétára, de alig is végzett vele, ez a vonal, ez a csíkocska elszabadult a papírról, és nagy csattanással odakenődött a repedezett falra, hogy beleremegett az ivó. Néztek mindketten tág szemekkel, amikor hősünknek szalmasárga frufruja nőtt, meg piros orra is, és a fröccsök ura rádöbbent, hogy világot pusztító erő van Béla ceruzájában, és kész élni is vele.

Az ajkai debil mosolyra húzódtak, és nekilátott rajzolni, folyt belőle a Brehm, amitől a kocsma úgy nézett ki, mint valami leharcolt Jumanji, orrszarvúak és elefántok rohantak át a köveken, és a kocsmáros szitkozódott, hogy most mosott fel épp, de Bélát ez nem hatotta meg. Napot, Holdat, csillagokat, tengereket, göncölöket, rossz kurvákat és durva tankokat keltett életre, és, amikor egy atombomba kezdett alakulni a papírján, a fröccsök ura, hogy elkerülje a világvégét, kitépte a kezéből azt a ceruzát, és ripityára törte. Minden csöndes lett egy csapásra, csak az egerek neszeltek a sarokban, és a templom kongatott, hogy végérvényesen kijózanodjon mindenki.

A kocsma visszazuhant a valóságba, a ceruza pedig utolsó erejével küldött még egy üzenetet, mielőtt végleg kilehelte volna a lelkét, és a harang kongásának ütemére mocskosszürke iszappal borította be a falakat. Az egyik közmunkás hatalmasan káromkodott a Szentháromság szobor tövében, és mindent úgy megült a reménytelenség, hogy Béla teljesen otthon érezte magát. Nem volt egy jó ébredés, Béla olyan bambán lesett, mint az olajos hajú traktoristák, és ugyanúgy fogalma sem volt a körötte folyó világról, mint nekik. Haloványan emlékezett még, hogy valami versbe kezdett, ez ott rezgett benne tovább, és elsusogta, ami még bugyogott benne belőle:

„…De ma már oly halkan, elfolyva, remegve jön/ mint beesett szemek gödreiben/ remegve fölcsillan a könny…” A kocsmáros megint szűkölni kezdett, ami állapotot most agresszivitásba burkolt. – Mi az Isten vérvörös fasza van már megint? – Így ordított félelmében, és Béla ha lehet, még csöndesebben, mint a verset mesélte, úgy válaszolt: – Semmi, ó, semmi. – Aztán fortyogó tócsává változott, és ez a tócsa, mielőtt teljesen elpárolgott, még annyit bugyborékolt: – Láztól pusztultam el a szingapúri fövenyen. – A fröccsök ura látta, hogy ez megint csak irodalom, és, amikor Béla gőzei újra a megszokott öregemberré álltak össze, csak meglapogatta a vállát, és ennyit mondott: – Te vagy aptya? Jóvan aptya. – Így indult újra a józan robot.