A pillangó születése

Most, hogy már korán világosodott, és a madarak is visszatértek a normál üzemmenethez, ami az, pitymallat előtt fél órával köszöntik a horizont alatt bujkáló napot, mint valami soha le nem merülő ébresztőóra, s a lehető legpontosabb, mert nem is cézium rezeg bennük, hanem az élet maga, Kovácsné is örült a madarakkal, mert nem a sötétet kellett bámulnia csipás és guvadozó szemekkel, hanem a függönyön átszűrődő sejtelmeket, meg az utat, amit a fény jár be a nem levéstől a tomboló jelenlétig, ahogyan mindent elborít kéretlenül, de egyben parancsolón is, hogy ébredj a valóra.

De, míg a madaraknak semmi gondot nem okozott a kéretlen parancsnak engedelmeskedni, sem a kukásoknak, a kocsmába igyekvőknek vagy a madarak elől iszkoló legyeknek, Kovácsné azzal szembesült, hogy a napból érkező óhajok, miszerint neki kellene látni élni újra, megint és mindig, akadályokba ütköznek, noha semmi torlasz, kerítés, parancs vagy fenyegetés nem meredt előtte, hogy csuklyás szemeit jobbról balra mozdítsa, illetve netán kinyújtsa a kisujját. És nem a selyembe burkolt dámák nyújtózós és kérető lustasága volt ez, hanem a lét elviselhetetlen könnyűsége.

Ezt megérteni nem lehet, fölfogni is alig, átélni sem, ebben benne lehet lenni, akár az iszapban a folyó alján, kiszáradó medrében vagy a tengerek mélyein, a Hold és a sivatag porában meg az összecsukló csillagokban. A légy is, aki Kovácsné arcán futkosott, nem volt tudható, ugyanaz-e, mint a tegnapi, a fia esetleg vagy még a nagyapja, szimbolizálva az örök körforgást, s mivel Kovácsnénak módja nem volt, hogy más Kovácsnék arcán futkorászva fürössze meg a sajátját, a mai fényáradattal, úgy döbbent rá a saját magányára, mint amikor Macondóban elkezdett az eső cseperészni.

Mindent tudunk így hát erről a Kovácsnéról, de csak róla, hiszen Kovácsnék is számolatlanul vannak Isten szent ege alatt, futkorásznak egymás arcán, míg a másiknak nincs ahhoz sem késztetése, hogy a szemével kövesse őket, akár a legyeket. Így élnek egymásban a rengeteg Kovácsnék, egyik a másikban, ez a miénk azonban, ahogyan a fénypászma bemászott a függöny alá, és csillámokat alkotott ott neki, meglátta a pókhálót hatalmasan. Rezgett a fény rajta meg ugrándozott, kötekedett Kovácsnéval, hogy fáradjon oda a kis toll-portalanítójával, és tegye, amit tennie kell.

Igen ám, de Kovácsné nem tudta, mit kellene tennie, emléke sem volt róla, hogy egyáltalán tenni kellene valamit is, vagy, hogy mi az a tevés, vagy cselekvés, mert moccanni sem bírt. Illetve nem is akart. Vagy akart, de mégsem annyira, hogy mozdulattá összeálló akarás legyen belőle. Úgy volt az, hogy az agyából elindította a parancsot a mozdulásra, érezte, ahogyan a parancs először iramlik a keze felé, aztán vánszorog csupán, és végül, mintha mindegy volna, meg is áll. Indította a parancsokat sorban Kovácsné, ott állt a sok parancs félúton.

Parancstorlódás keletkezett, és ugyanígy járt, amikor más irányokat választott óhajtásainak, egyik sem ért célba, ott feküdt tehát Kovácsné tehetetlenül és halott parancsoktól megkötözve, de mégsem érezte rosszul magát, hanem valami különös módon inkább fütyörészett volna, de hát, ezt sem tudott, ám ez sem zavarta egyáltalán. Ebben az állapotban azt vette észre, hogy kezdik őt benőni a halott parancsok foszlányai és nyúlványai, egy stramm ki múmiává alakították Kovácsnét ezek a cafatok meg tekervények, hogy egyszer már csak ki sem látszott belőle, és akkor lett csend e vidéken.

Így nyitott be a szobába egy hét múlva a részeges Várhelyi, aki Kovácsnét nem találva, de mégis kedveskedni akarva neki úgy határozott, hogy ezt a nagy porcicát – vagy mit is – kiviszi az udvarra, amíg a házigazda hazaér. De alig is ért az ajtóhoz, amikor a gombóc a keze alatt mozgolódni kezdett, töredezett a külseje mint a tojás héja, és előbújt belőle egy csudaszép pillangó, akinek különösen ismerősek voltak a szemei. És a részeges Várhelyi leesett állal bődült el, hogy te vagy az Etus? – De választ nem kapott, csak a csillogó szárnyak suhanása hallatszott, ahogy Etus-pillangó keringett, szállt a magasban, hogy megbicskázott rajta a nap sugára is.

Megettem egy pillangót

Irén anyus tett-vett a konyhában, csörömpölt meg szöszmögött, rakosgatta ki a két csorba tányért, a két repedezett bögrét, két késecskét és két villácskát, meg a tegnapi farhát maradékát két szem krumplival. Így várta vacsorára Pista apust, aki már órák óta a kertben volt. Ő ott csörömpölt meg szöszmögött, rakosgatta a csorba ásót, a repedezett vödröket meg a nyikorgó kullót. Igaz, már jó ideje csendben volt. Megpihent biztosan szegény ember – gondolta Irén anyus -, mert rozoga volt Pista apus már, ahogy eszegette őt az idő, hogy alig is hagyott belőle valamit. Egy kérdőjelet szinte csak ócska gatyában.

Ferde volt már a napsugár, vízszintes szinte, belefurakodott a konyha kopott falába, a múltat kereste benne, de csak pókokat talált, meg a háló alatt megrágott légyszárnyakat. Meleg sem volt, de már surrogtak a denevérek meg csivatoltak, vacsorálni indultak ők is, Pista apust méregették nagy áttetszőségében, a hervadt püspökfalatját neki, meg a reszkető ujjait, akárha pókok volnának az eres kezek, zabálni való delikátok. Tavasz volt, és miden teremtett lélek a kertben enni akart meg élni, egymást vizslatták nyálcsorgatva, a másik combját, darabka máját, még lüktető szívét, mert ilyen az élet, de legfőképp a halál. Irén anyus kivisított a kertbe élesen, hogy apus, amitől kicsit megrebbentek a pislákolni készülő csillagok, de csak egy kicsit.

Irén anyusnak fölösleges dolog volt visítania oly nagyon, mert nyikorgott már a konyha megvetemedett ajtaja. Föltárult, és Pista apus teljes fenséges apróságban, kérdőjeles görbén, az arcán megülő mohadarabokkal, boglyaként álló, piszkos, ősz hajjal, de szemeiben valami különös, csillogó, lázas fénnyel imbolygott a kockaköveken, úgy ért oda a stokihoz és úgy rogyott rá, mint a reszkető gyertyafény. – Egyél lelkem – noszogatta őt Irén anyus -, de Pista apus messzire volt, túl az Óperencián meg üveghegyen, a kurta farkú kismalacok birodalmában, olyan kerek volt a szeme, mint a telihold, de nem látott vele semmit, hanem csak csillagokat meg napsugarat, hogy rezgett tőle a szalma haja neki.

– Megettem egy pillangót. – jelentette ki Pista apus kérlelhetetlen bizonyossággal, mint a kétszer kettőt, de elhalón mégis, és hold-szemeivel Irén anyus felé fordult, aki meglátta az alján a feledés sarát, de még terelgette volna vissza a konyhába reménytelenül. – Ne mókázz, apus. – Ennyi volt a reszketeg kísérlet, de hiábavaló, mert Pista apus a halálra ítéltek nyugodt határozottságával mondta el még egyszer. – Megettem egy pillangót. Olyan kicsike volt és gyönyörű. De annyira éhes voltam. – Így nézett rá Irén anyusra aztán, és szénakazal bajuszán, mint bizonyíték, szivárványos szárnydarabka imbolygott, megcsillant rajta a fény kicsit. – Édes Jézusom. – sikkantott Irén anyus.

– Édes Jézusom. – mondta már kétségbe is esve, ahogyan a szárnydarabkát törölgette a köténye sarkával – Ez borzasztó. – tette még hozzá, de Pista apus csak rázta a fejét konokon, fölemelte a kacska ujját, fölmutatta tanárosan, és kimondta a kétszer kettő józanságát: – Nem anyus, ez költészet. – ettől szeme kereksége engedett kicsit, de az eszelősség megmaradt benne, és Irén anyus öregasszonyos litániázásba kezdett: – Mondtam, hogy ne nézz annyi tévét, – meg, hogy – Ha meg kell őrülnöd, őrülj meg magadnak. – Ilyeneket vágott a fejéhez, de nem számonkérőn, hanem végleg kétségbe esve, amikor Pista apus hányni kezdett. Sugárban jött belőle a szivárvány, az emésztetlen lepkedarabok némi zöldes epével, hogy Irén anyus már sikított, nem sikkantott, és nem az úrhoz szólott.

– Etel. – kiabált ki a konyhaablakon – Etel, hívd a mentőket. – Ezt kiabálta kétségbe esve nagyon és fölöslegesen. Pista apus ugyanis új erőre kapva, kérdőjelből felkiáltó egyenességgé válva iramlott újra az udvarra, fütyölt, akár a rigók, csivitelt, mint a fecskék, és ugrándozva eltűnt a méteres gazban. Irén anyus pedig a felfedezők merészségével, a konyhakéssel macséteként hadonászva üldözte őt, lekaszabolta az egész udvart, úgy kergette az urát. Amikor a mentő nagy hanggal szirénázva megérkezett, az orvos döbbenten látta a két öreget, egyik elől, a másik utána, mint a kombájn, hogy nem tudta, melyik a beteg. – Fogja már el! – kiáltott Irén anyus az orvosnak, aki két ápolóval földre teperte a szokatlanul erősnek bizonyuló embert. – Mit csinál? – kérdezte Pista apust, mire ő határozottan felelt: – Ozsonázom a zöldben.

Az orvos megdöbbent csöppet. Pista apus szemei ugyanis tiszták voltak, hangja határozott, s ahogyan állt ott fölötte az orvos, a két ápoló, Irén anyus és az Etel – ezt el ne feledjük -, bizonyságát adta becsületességének, hogy az orvos ne érezze fölöslegesnek a nagy rohanást, igazolást adott mégis szívbéli jóságáról, és fölfedte lapjait. – Árpi rigó hívott szöcskecombot ropogtatni. – mondta határozottan, amitől az orvos feljogosítva érezte magát, hogy belédöfje a tűt, és nyugtató folyadékot sprickoljon inas testébe. – Láztól pusztultam el a szingapúri fövenyen. – ennyit suttogott még elalélva, a mentő elszirénázott, Irén anyus pedig imához fogott. Közben azonban hallotta a rigót is, és a fütyölésből mintha azt vette volna ki, Pista, Pista. – Uram irgalmazz! – suttogta Irén anyus, sűrűn vetette a keresztet, de már késő volt.