Kategória: pintér sándor

Az ő hazájuk

Kegyeleti megemlékezést tartott tegnap a Mi Hazánk Mozgalom Budapest utcáin és terein, s mint azt gondolták és hangoztatták, ez nem tartozik a gyülekezési törvény hatálya alá, tehát mindenkinek, így a rendőrségnek is el kell néznie azt. Eközben hangosan röhögtek, a rendőrség pedig eltelten mosolygott. Itt egy tipp Hadházyéknak, hogy a dudálás és az uniós zászló lengetése is legyen gyászcselekmény, a demokrácia temetése, és akkor nem fognak röpködni a százezres büntetések. Dehogynem.

Mert ugyanis, míg Hadházy képe irritálja a hatalmat, a maszkos, feketébe öltözött, kopasz, cigányozó, jámbor polgártársak kezükben fáklyákkal, akárha Ku Klux Klan meg nem, s erre egyetlen válasz van csak, ez pedig Gyöngyöspata. Mert ugyanis a pörformansz oka és indoka az volt tegnap, mégpedig az Országos Roma Önkormányzat székháza elé szervezve, hogy Apáti István (MHM) „szerint” a Deák téri gyilkosság elkövetői roma származásúak. „Szerintem” meg ők nácik. Feltételezni mindent lehet.

Ettől viszont még egyikünknek sem lesz jobb, csak a romáknak rosszabb. Az ilyen kegyeleti megemlékezések vezetnek aztán Tatárszentgyörgyhöz, meg a csak a szélhez, ezek viszont csak a tünet. Az ok a haszontalanul keccsölő miniszterelnök dumája és gondolatisága, az utalgatás Európa DNS-ére, a tiszta magyar fajra, a fehér és keresztény munkavállalókra, egyáltalán a ki nem mondott, de látens übermenschként megjelenő asszonyverő macsókkal, akik ők maguk, szemben minden más organizmussal a világon.

A tegnapi törzsközönség valami káprázat miatt erősen hasonlatos volt a 2006-os hősökhöz, ugyanaz a habitus, ugyanaz a gondolatiság vagy épp gondolat nélküliség, a stadionok népe jelent meg most is. Látszott ott – híradások szerint – Ferencváros, Újpest és Vasas rajongó is, akik általában egymást ütik, de ezek szerint megvan a nagy közös ellenség. Ezt tudtuk eddig is, azt is sejtettük, hogy „két hét alatt rendet teszek” Pintér Sándor és csapata nem fog beavatkozni, csodálkoznunk tehát nincs min.

Tágabb kontextusba viszont helyezhetjük az eseményeket, és ezt abban lelhetjük meg most épp, hogy miniszerügynök elvtárs csomagot kapott tegnap, mint ahogyan arról a Facebookon kitörő örömmel beszámolt. A csomagjában pedig szép, hímzéses maszk volt, akárha falvédő a sparhelt fölött, készítője és feladója pedig azt a szöveget mellékelte hozzá, hogy nem is elsősorban a vírus ellen, hanem a miniszterügynök úrra fröcsögő szóbeli sarak ellen készült túláradó szeretettel.

A logika nehezen érthető, ha védekezésül van az átkok ellen, akkor fokhagymával bedörzsölt szkafandert kellett volna küldeni, de a rajongók cselekedeteiben értelmet egyáltalán ne keressünk. Ismerjük a tertullianusi hiszem, mert képtelenség abszurd logikátlanságát, kies hazánk pedig, illetve ebből a szempontból az ő hazájuk ezen alapszik, és meg is látszik rajta. Az ilyen miniszterügynök elvtárs számára hímezgető öregasszonyok (meglett férfiak, csecsszopó kisdedek) a NER fundamentuma, és belőlük fakad voltaképp minden.

Ők táplálják a tegnapihoz hasonlatos tüntetéseket is, ők azok a rendőrök, akik ezt nézik, ők kardoznak esernyőkkel és tapsolnak ütemesen kézcsók után. Ez az elemi erejű sötétség, a szellemi és erkölcsi restség maga, amit és akiket Márai lemondó-szomorúan keresztény, úri középosztályként határozott-, és vetett meg. S habár merész gondolatkísérletnek tűnik a tegnapi csőcseléket hasonlatosnak vélni a szalonok úri közönségéhez, tévedés ebben nincs, ők csupán két, más színű bimbaja ugyanannak a virágnak.

Nem tudni miért, s azt sem, hogyan, de elcseszett nemzetünkben nagyon élénken leledzik ez a kiválasztottság érzés, hogy ők a bokréta Isten kalapján. Az ilyenek vezettek Trianonhoz, hozták el nekünk Horthyt, és szökött szárba mindebből Orbán a maga messiás-tudatával. Ez már annyi tragédiát hozott, hogy nem győzik letagadni és átírni a történelmet, viszont azzal, hogy ölbe tett kézzel figyelik az olyasmiket, amit tegnap is láthattunk, csak azt bizonyítja, ugyanabban a folyóban tapodunk, és ugyanaz a dráma közelít. Még nem tudni, mikor, azt sem, pontosan hogyan, de ennek is nagyon rossz vége lesz.

Légy fegyelmezett

Kaszáld le a kertedet, vagy megdöglesz. – Tömören így lehetne összefoglalni azt a törvényjavaslatot, amelyet Pintér Sándor jegyez és gondoz, s amelynek költői neve van, úgymint “Egyes törvényeknek a polgárok biztonságát erősítő módosításáról”. Tudjuk, a Fidesz híres arról, hogy ilyen salátákban a lehető legképtelenebb dolgokat képes eldugni, így ebben is azt, ha nem kaszálod le a kertedet, föl is fordulhatsz. Egyébként, miképpen minden ebben a rühös országban, ez is Orbán Viktor Mihálytól indult el, mint koszos kályhától: „Aki elveszti az állását, az három hónapig segélyt kap, mire az lejár, mindenkinek lesz munkája. Nem lesz olyan, aki ne kapna munkaajánlatot a gazdaságból vagy a magyar államtól.”

Ilyet mondott a kedves vezető, aki a munka alapú társadalom prófétája, istene és papja egy személyben. Akkor mondta ezt, amikor épp miatta, aki cseszett mentőövet dobni a gazdaságnak, szóval éppen őmiatta naponta ezrek veszítették el a munkahelyüket, amit pedig ő prófétaként, istenként és papként a duci kis ujjaival malmozva nézett. Hogy a gazdaságból ki milyen állást kap, ahhoz a kedves vezetőnek az ég egy világon semmi köze nincsen, a magyar államtól pedig közmunka néz ki, mert nem lehet mindenki miniszterelnök és gázszerelő. A közmunka olyan kincs, amit nem lehet nyakló nélkül osztogatni, a közmunkával dresszírozni lehet az alattvalót, nem győzöm elégszer hangsúlyozni, oly módon, hogy kaszáld le a gazt, vagy megdöglesz.

Pintér Sándor előadásában ez úgy szól, hogy három hónapra kizárná a közmunkából mindazokat, akiknek rendezetlen a lakókörnyezete. Az ilyet másutt halálos ítéletnek nevezik, minálunk a „polgárok biztonságát erősítő módosításnak”. Van még ilyen bájos kitétel benne, hogy aszongya: csak ösztönözni kívánják a közmunkásokat arra, hogy “a település szépítése érdekében végzett napi munkájukkal összhangban a közvetlen lakókörnyezetüket is tartsák rendben”. Ezzel amellett, hogy dedós rabszolgának nézi az alattvalót, több baj is van. Nem csak az, hogy ezt a rendelkezést még a saját Alkotmánybíróságuk is megsemmisítette 2017-ben, hanem etikai, esztétikai, ontológiai gondok is akadnak vele, de ez már az én olvasatomban.

Esztétikailag az például, hogy nem tudható, az egyes organizmusok ideái közt mi jelenik meg rendezetlenségként, ki fedezi fel az entrópiában az isteni harmóniát, és ki tartja elviselhetetlennek a párhuzamosokat meg az élire vasalt gatyát. Gyakorlatiasabban, ki dönti el, hogy a kert rendezetlen vagy épp megfelelő még, Micike a titkárságról, a falubizalmi, a szomszéd, vagy épp maga Pintér Sándor. Még gyakorlatiasabban, már majdhogynem ordítva, mi az anyám valaga köze van a kert állapotának ahhoz, hogy az alattvaló méltó-e a közmunkára, vagy pedig el is pusztulhat Isten hírével. De ez már átvezet az etikai, vagy Kierkegaard módján a vallási stádiumba, miszerint az állam, így tehát Orbán Viktor Mihály miért képzeli magát istennek, hogy dönt életről és halálról.

Pintér Sándor még azt is előadta, hogy miközben a rabszolga a szart vakargatja az utcán mások iránymutatása alapján, amit munkaszolgálatban munkafelügyelőnek neveznek, ezt csak akkor teheti meg, ha az ott tanult rendet a saját háza táján is alkalmazza. A katonásdit, amit a közmunkával bevezetnek, kiterjesztenék az alattvaló magánszférájára is, aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére, és lehetne folytatni a sort a végtelenségig, ahogyan kiszolgáltatottá teszik a nyomorultakat. Lehet, hogy én vagyok a hülye, de ez ellen minden porcikám tiltakozik. S nem azért, mert ne szoktuk volna meg, hogy a hatalom még a gatyánkban is turkál, a bugyogónkban kotorász, agyunkat vizslatja, mit is gondolunk.

Hanem, hogy azzal fenyegessen, ha nem neki tetszően éljük az életünket, megvonja tőlünk a falatot, nos, ez már sok. Nem kicsit, nagyon. Borúlátóbban országos átnevelő tábornak hívnám, amit Pintér Sándor ezzel delirál, mert esztétikai kifogásokra hivatkozva ugyanúgy meg lehet tagadni a munkát és így az életet a szellemileg fegyelmezetlenektől is. Ebbe pedig mindenki azt képzel bele, amit nem szégyell, illetve Orbán Viktor és csatlósai is úgy alkalmazzák, ahogyan nekik tetszik. Mint amikor osztályfőnök úr a gimiben annak idején vonalzóval méregette a pajeszunk hosszát, hogy megfelelünk-e a szocialista emberideál hajbéli kívánalmainak. De még ő is csak fodrászhoz zavart el, és nem kobozta el a szendvicsünket. Az szocializmus volt, ez pediglen fasizmus. Ilyen egyszerű a képlet.

Harmadikán, délután negyed ötkor

Cili néni eléggé meggondolatlanul tegnap délelőtt még azt operatív törzsezte, hogy hosszú lesz a járvány, az elején vagyunk, nem látni a végét, szóval mondta bele a bizonytalanságait a kamerába, meg azt határozottan, hogy a panelproli levegőzzön az erkélyen. Napsütéses, szeles tavaszi nap volt, a madarak csivatoltak, felhők szálltak az égen, és közöttük megbújva ott settenkedett a szentlélek, aki suttyomban megszállta Orbán Viktor Mihályt. Beléje költözött mintegy, és megadta neki azt a képességet, amit amúgy embernek soha, hogy biztosan lássa a jövendőt, ilyképp hatalmat nyerjen a halál felett. Mert az élet fölötti minden jogok és igazgatások már amúgy is a birtokában vannak immár tíz, kurva hosszú éve.

No most, az a dilemma, hogy két hét az mennyi idő. A végtelenhez képest semennyi, egy légynek a fél élete, Cili néninek meg elég sok ahhoz, hogy ne lásson a mélyire, vagy csak titkolják előle a kimeneteleket. Mert csak ez magyarázhatja, hogy amit ő nem tudott délelőtt tizenegykor, azt Orbán Viktor Mihály meg délután háromkor igen, és itt jön képbe a szentlélek hatalma. Mert jótevőnk kijelentette ekkor, hogy a járvány május harmadikán tetőzik, egy perccel sem előbb vagy később. Jön a járvány, mint a víz, amit hajdan Bakondival néztek, hogy mikor tetőzik, várták a csúcspontot teli szakértelemmel, hogy nem állhatom meg iderakni pöttyet, hogyan volt akkor, mert így lehetett most is, csak gumicsizma helyett szkafanderben.

Öblözet – mondja Orbán Viktor
– “Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre” – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek.
– Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit.
– Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben?
– Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán.
– Erre még nem hogy még egyszer ennyi, hanem még… – próbálja magyarázni a helyzetet egy szakember külsejű férfi, de Orbán Bakonditól várja a választ:
– Mennyi a víz? Szerinted mennyire jön még föl? Másfél méter?
– Onnan? Igen! – feleli Bakondi.

Nem volt ez másként. A szakértő gárdával álltak ott, számolgatták a duci ujjaikon a vírusokat, egy, kettő, mennyi, hogy harmadikán lesznek a legtöbben, délután negyed ötkor épp. Svejk jutna eszembe, ha meg nem sértődne az összevetés miatt, úgyhogy inkább nem jut. Cili néni ezért megint, aki még délelőtt, amikor sötétben tapogatózott csak az összes operatív ember, alig is tudtak valamit, mert a méltóságos úr még nem világosodott meg, szóval tizenegykor azt mondta, hogy kies hazánkban hatvanegyen vannak lélegeztető gépen. Viktor Mihály pedig az igazság birtokában azt delirálta, hogy harmadikára meglesz a hatezer gép, amire szükség lesz, később pedig nyolc. Mármint ezer. Mármint gép. Mármint lélegeztető. Mármint meglesz.

No most, ha Viktor Mihály kijelölte, hogy május harmadikán tetőzik a járvány, mint hajdan a víz, akkor hatezer embernek kell szörcsögnie a gépeken, akárha Hermine Kleefeld kisasszony tüdeje a Varázshegyben. S hogy így történjék, addigra elő kell állítani ötezerkilencszázharminckilenc (5939) oxigén után epekedő honfitársat, hogy Orbánnak igaza legyen. S hogy mindeközben Szalacsi bácsi, meg a zoxigén jut eszembe erről az egészről, arról én nem tehetek. Viszont később majd meglesz a nyolcezer gép is, ahogyan azt az ötéves tervben Viktor Mihály pár héttel ezelőtt kijelölte, csak az a kérdés, mi a francnak, ha a csúcson elég hatezer. Akkor mennek a raktárba a beléptető kapuk mellé talán.

Úgyhogy, nagyon sok sebből vérzik ez az egész De, hogy oldjam a mélyben megbúvó tragédiát, felidézem még azt is, amikor az sms-es Pintérrel szakértettek ezek ketten a hóvihar után.

Orbán Viktor felveszi a bakancsát a jobb lábára is.
– Na, hogy állsz, Sándor?” (Sándor nincs sehol)
És még egyszer: “Na!”
Egy tűzoltó félreállítja Orbán autóját az autópályán, hogy ne akadályozza a mentési munkálatokat.
Orbán lehúzza az ablakot, hogy felismerjék, de senki nem foglalkozik vele, mert éppen egy autót tolnak le az útról.
Orbán Viktor és Pintér Sándor kiszáll az autóból, Pintér jó munkát kíván a tűzoltóknak, aztán megpróbálnak beszélgetni velük.
Orbán Viktor kezet nyújt a tűzoltónak, de nem néz rá.
Bár már elköszöntek, csak tovább beszélgetnek.
Orbán már nagyon menne tovább, de Pintér elkezd telefonálni. Orbán Viktor elküldi a tűzoltókat, hogy menjenek, de Pintér még mindig telefonál, és nagyon hideg van.
Pintér Sándor rendőrökkel beszélget, aztán mutogat, és elmondja a rendőröknek azt, amit valószínűleg úgyis tudnak.
Orbán Viktor havat lapátoló tűzoltókkal kezez. A szembejövő sávban egy kamionos vagy örül vagy megijed, de nagyon hangosan dudálni kezd.
Orbán Viktor egy szembejövő rendőrautó sofőrjétől érdeklődik, hogy “erő, egészség, hogy állunk arra?”. A rendőr még be sem fejezi a mondatot, Orbán azt mondja, jó munkát és továbbhajt.

Így valahogy, következésképp mind megdöglünk.

Lőporszag

Emlékszünk arra a képre, mert beleégett az emberbe, amelyen a Hableány siratása-kiemelése közben Pintér Sándor egy kis naszád orrában állva, áldást osztó kézzel jelent meg a Dunán, mint valami elcseszett vadnyugati hős. Tele volt az a pillanat – és a kép – a Pintér Sándorból áradó totális empátiahiánnyal és tudatlansággal. Most, hogy hovatovább egy egész ország leleledzik ilyen hableányos állapotban, a meder fenekén van képletesen, ezen belül is a legkiszolgáltatottabbak, a kórházakban senyvedők és szenvedők kerülnek a vízi cowboy kezébe.

A drága Orbán Viktor katonákat vezényel a kórházakba, hogy strammul menjen a gyógyulás, vezényszóra és parancsra. Tegnapig úgy volt tudható, csak egy egyenruhás kórházparancsnok kerül a kórtermek élére, hogy készletgazdálkodjon – begyűjtse a látogatóktól a WC papírt, szappant, gyógyszert –, ha úgy adódik, kevésbé fontos betegeket az utcára hajítson, ilyenek. Megnyugtattak, hogy operálni nem fognak a szép magyar huszárok, következésképp nincsen is mitől félni, látni sem fogja őket a beteg, aztán tegnap kiderül, dehogynem.

Már nemcsak tábornokok érkeznek vezényleni a lovukról, hanem közlegények is, hozzák a tábori konyhát, a gulyáságyút, ott csattognak majd a bakancsukban, tisztelegnek, jelentenek, és olykor megruházzák a betegeket. Ezt nem az ujjamból szopom, a kórházi közkatonáknak jogai közt szerepel minden lőfegyveren kívüli kényszerítő eszköz (testi erő, gumibot, könnygáz, sokkoló, bilincs, kutya) alkalmazása, ha akadályozzák őket szolgálati feladatuk teljesítése közben. Hogy ez mi, hogy mi a rossebet keresnek katonák a kórházban, azt viszont senki nem tudja.

Más nem történik, mint kielégül Orbán Viktor militarista lelke, értelmet nyer a sok haditerv, csata, trombitaszó meg ágyúdörej. Rendőrök az utcákon, katonák a cégeknél, az emberek bezárva, hogy mukkanni se mernek, jövő héten meglesz a felhatalmazási törvény, pénzt ad az Unió dögivel, mi kell még. Az csupán, az hiányzik, hogy a kedves vezető valami fess egyenruhában jelenjen meg, bár, mint tudjuk, nem szereti a pocakos tábornokokat, viszont a kormányzó ellentengernagyokat biztosan. De nem sok fogam fűlik laktanyában élni, se ahhoz, hogyha kórházban döglök meg, Pintér pribékjei parancsolgassanak közben.

Viszont nem az én gusztusomról vagy óhajaimról van szó, hanem, hogy mennyire jó az, ha lőporszagú az ország, és egyáltalán mi lesz, mi lehet ennek a vége, mert jó egészen biztosan nem. Az a baj, annyira sűrűek most a napok a járványban, hogy ezt a híg fost, amit Orbán veszélyhelyzet ürügyén kormányzásként elad, észre sem veszi a nagyérdemű. Mert a bokacsattogtatás közben, meg a tankok utcára vezénylése ellenére totális a káosz. Hogy üresek az utcák, az nem takarja el az entrópiát, aminek az lesz a vége, úgy kirobban a járvány, hogy letarol mindent.

Nem Orbánon, nem is Pintéren meg a buldogjain fog múlni. S ha most az tűnnék ki a szavaimból, hogy pikkelek a katonákra, nem tévednek sokat, ugyanis ki nem állhatom őket. Viszonyom hozzájuk a Svejké, mert az emberi fajnak nincs fölöslegesebb és ártalmasabb szelete, mint az egyenruhába bújt bohócok. Még a szép magyar vitézek meg gyönyörű leventék is olyanok, akár valami kártevő, ontológiailag pedig annyit sem érnek, mint az ötezer éve élt Enhéduanna, az akkád költőnő, aki arról nevezetes, hogy megtalálta önmagát, az ént, míg a katonaság meg elveszejti azt.

Róla majd máskor mesélek, máma az az érdekesebb, hogyha kaszárnya lesz az ország, képletesen mind Fidesz tagok leszünk. Mert ugyanis a Pártban működött eddig is a parancsuralmi rendszer, a szigorú fegyelem és engedelmesség, s ha most Orbán Viktor katonásdit játszik az országban és az országgal, akkor suttyomban Fidesz tag lesz mindenki, irányítható és megfenyegethető, és ezt nem akarhatjuk igazán. De nem ragozom, csak annyit rakok még ide biztató zárásként, hogy a katonák miatt a kórházakban eddig dolgozó biztonsági őröket elbocsátják. Klafa nem?

Köd a köbön

Tegnap reggel még sötéttel, a köd leple alatt megtámadták sokat szenvedett hazánkat. Migráncsok voltak több tízen, mint arról beszámolt a jól tartott és jól irányított sajtó. Két hullámban rohanták le a határt, ami szervezettséget, előre kiterveltséget mutat. – Soros. Ismerjük mi a ködöt. Abban minden megnő, az árnyak elnyúlnak, a fények koszorúban derengenek, minden nedves, minden nehéz, és a hangok oly erősek és tiszták, akárha dolby surround békebeli Videoton hangfalakból kikúszva. Így jöttek a migráncsok miután átrágtak kerítést, és kigombolták mind a sliccüket.

A jól tartott, jól irányított sajtó mutatta a ködöt, felállított félsorompót, embert azonban egyet sem. Kissé később rövidgatyás, pólós migráncsokat, ugyanilyen öltözetű sajtómunkásokat prezentált, érezni lehetett a képen a naptej illatát, hallatszott a strand visítása, ahogyan a gyerekek száguldanak a véget érni soha nem is akaró csúszdán, miközben a migráncsokat mutatták. Kissé még később videó is került, már megint ködös-nyálkás, amelyen ismeretlen pacák voltak láthatók, migráncs csakúgy lehetett mind, mint határ menti könyvelő vagy traktorista, közmunkás akár.

Nyolcvanegy éve Gliwice rádióadóját is ilyen bizonytalan identitású alakok támadták meg, akkor is kész volt a válasz. Most is kapcsolták egyből a komoly férfiakat, biztonságpolitikai tanácsadót (hajdan gátőr Orbánnal), belügyminisztert (egykor rendőr, kidobóember és olajszakértő), meg még egyet, mert a három mesebeli szám. Elemezték a kialakult válsághelyzetet, hogy ők megmondták, előre tudták a tízezreket, ami momentán több tíz, viszont egy sincs sehol. A televízió pedig még azt is megmutatta, ahogy más migráncsok nézik az okostelón a kormány hőstettéről vetített beszámolót.

Úgy klappolt minden, mint 2006-ban, amikor a Hír TV spontán, élőben közvetítette, ahogyan a bátor forradalmárok erős felindulásból véletlenül fölgyújtják a televíziót, autókat és a fél várost. Moszkva nem hisz a könnyeknek, magyar ember a jól tartott televíziónak, mert tudja, ezek úgy kezelik a valóságot, mint dagadt óvodás a gyurmát. Hazudnak, ferdítenek, túloznak, történeteket gyártanak és igaziakat hallgatnak el, Hollywood kutyatöke ezekhöz képest, a Grimmek pediglen dokumentarista alkotók, a ködök verőfény, és az igen nem, talán vagy kisnyúl.

És bár akár még meg is történhetett, amit itt előadtak nekünk. De ha így volt, ha meg nem, mindenképp érdektelen, mínuszos hírt sem ér. Maximum szolgálati jelentést, hogy százados elvtárs, hajnal hasadtával láttunk több tíz migráncsot, mi most aludni térünk, jó szolgálatot kívánunk. Aztán elmennek ledőlni, százados elvtárs pedig megkavarja a kávéját, kinyitja a reggeli lapot, és megnézi benne a moziműsort, hogy mi játszik épp. Ehhöz képest ránk szakadt a mázsás, szörnyű mennybolt, és a hülyéknek megint elkezdték bedumálni, hogy elviszi őket a rézfaszú bagoly. Soros.

Ilyen a jól tartott sajtó állapota minálunk, amin élcelődött a minap Ausztria, bemutatva a szántást, és sajnálkozva afölött, hogy a jódógos, jómunkás magyari ember nem tud ismereteket szerezni a valóságról, mert azért. Föntebb ábrázoltam a tényállást, hogyan megy ez, s kifejeztem abbéli kétségeimet, hogy egyáltalán van-e olyan dolog, amit ezeknek el lehet hinni. Esetleg az időjárásjelentést, de az sem egészen biztos. Tudjuk ezt már régóta, ezek szerint Ausztria is tudja, csak Kovács Zoltán kormánylevelező nem, illetve letagadja, akárha csillagot az égről.

Itt ülünk hát a luk közepén ködtől lepetten, miközben a valóság eltűnt. Bakondi van. Migráncs, mondja Bakondi, vészhelyzet, hangsúlyozza Pintér, százezrek, üvölti Németh Szilárd. Kereszténység, visítja Orbán Erdogannal a karján. Tébolyda, mondom én. Több tíz ember lerohanta a hont, átrágta a kerítést, Szerbiában kifogyott a gumicsónak, fatutajon jönnek a folyamon, fejünk fölött elrepül a nikkelszamovár, a ló meghal és a madarak is kirepülnek. A ma reggeli ködben özv. Kovács Jánosné boltba menet eltévedt, hosszas vánszorgás után egy kerítésnél találta magát. Riasztották a gripeneket, legyőzték őt, Mága pedig hálaadó koncertet adott az erkélyen. Kyrie eleison.

Baywatch és illiberizáció

Az Úr 2019. évében már hatszáznyolcvankettő (682) menekülő ember fúlt vízbe a Földközi-tengeren, valamint huszonhét (27) kiránduló a Dunán, és még számosan máshol a földgolyón mindenféle médiafelhajtás nélkül. Carola Raketét, aki a tengeren mentette a fuldoklókat, Salvini pribékjei bebörtönözték majd kiutasították az országból, Jurij Csaplinszkijt, aki a Hableányt elsüllyesztő, mitikus nevű Viking Sygin kapitánya volt, Orbán Pintére óvadék ellenében szabadlábra helyezte.

Az egyik életeket mentett, a másik életeket vett el, sorsuk mégis szinte azonos, ebből is kitetszik, hogy bolond egy világban élünk aljassággal fűszerezve. Budapesten Pintér belügyes egy hajó orrában, áldásra emelt kézzel flangált a tragédia helyszínén, hogyha segíteni már nem tudott, akkor kétes diadalt arasson. Ugyanő a főnökével meg a többi illiberális huszárral együtt pedig azt mondja, a tengeren lévő fuldoklók nyugodtan megdögölhetnek, amit Bakondi szerint azért tesznek, hogy “felébresszék a segíteni akarást”.

És ez sikerült is a jelek szerint, mert Heiko Maas német külügyminiszter megunta a lelketlen tökölést a tengereken, létre kívánja hozni a “segíteni készek szövetségét”, s ezzel a Földközi-tengeren keresztül érkező menedékkérők önkéntes elosztását és befogadását szorgalmazza. Mert, mint kifejtette: “Megengedhetetlen, hogy a földközi-tengeri életmentés továbbra is azon a vitán bukjon el, hogy a kimentett embereket hogyan osztják szét.” Ebből kitetszik, hogy emberből van a bácsi, ki is húzza a gyufát majd minálunk.

De úgy tűnik, mindenre gondolt, ismeri Orbán meg a haverjai aljasságát, így az az ajánlata, hogy „Tovább kell lépnünk azokkal a tagállamokkal, amelyek készek menedékkérőket befogadni, és a többi tagállam is bármikor csatlakozhat”. A szociáldemokrata külügyminiszter úgy gondolja, elfogadhatatlan az, hogy minden egyes érkező hajónál alkudozás kezdődik “emberéletekről”. – Ehhez képest mi ott tartunk, hogy Bakondi tegnap így nyilatkozott: “A liberális csoportok és az illegális bevándorlók egymásra találásáról van szó, ami a belbiztonsági veszélyeztetettség egy új fázisát jelenti.”

Másik világban van tehát az illiberális Magyarország, csak még meg kell alkotni a fogalmat, amivel jellemezhető az álszent mocsoknak az a fajtája, ami a feudális fasiszta-kommunizmusunkra frappánsan illeszthető. Mass már ismeri ezt, és az emberség jegyében nem is számol a magunkfajta söpredékkel. „A mi ajánlatunk áll: Németország kész jelentős hozzájárulást tenni, és garantálja, hogy a kimentettek jelentős részét átveszi.” – mondta azzal a toldással, hogy “sem a mentők, sem a kimentettek nem tudják kivárni, hogy az utolsó uniós tagállam is beleegyezzen abba, hogy átvesz menedékkérőket”.

A német külügyes szerint bármely ország bármikor csatlakozhatna ehhez a szövetséghez, amihez mi biztosan nem fogunk. Hiszen mi is fogadunk be menedékkérőket, ha azok bűnözők és Orbán haverjai, továbbá, ha jó pénzt fizetnek Rogánnak. A többit, ha beteg, ha gyerek, a kerítés tövében éheztetjük, és nyugdíjas csoportokat viszünk – olykor óvodásokat – megbámulni őket, akárha majmokat a ketrecükben. Ebből is kitetszik, nem vagyunk mi Európába valók, illetve hát, az aljamocsadék feléhez mindenképp.

Annyira különös dolgok történnek itt, hogy, mint emlékezhetünk, a EPP Bölcsek Tanácsát hozott létre, nézzen már körül, mi folyik a kerítés mögött, aminek függvényében eldöntik, hogy a Fidesz és csatolmányai maradhatnak-e a kebelükben. A Die Welt viszont tudni véli, hogy valami különös ok miatt igen. Hiszen – mint írják – a Bölcsek Tanácsa úgy döntött: készülő jelentésébe nem veszi be azokat a témákat, amelyeket az uniós szerződések megsértése ügyében indított, de még függőben lévő uniós eljárások tárgyalnak.

Az EPP kész elkenni a fekáliát rövidtávú politikai érdekek miatt tehát, és azt is eltűri a jelek szerint, hogy olyan tagja legyen, amelyik szarik minden emberi értékre, és olykor pofán hugyozza őket. Majd megkérik, hogy előtte fogyasszon spárgát az illatosabb vizeletért. Reménytelen egy brancs az is, amelyik asszisztál ahhoz, hogy legyen egy gennyes fekély Európa közepén, igaz, nem neki kell benne ücsörögnie, hanem a semmibe vett embereknek, akik mi volnánk. Így rohadnak el a keresztény, polgári értékek.

Valahogyan úgy tűnik, ez a társulat egyként kezeli a tengerbe veszőket a szárazföldön magára hagyottakkal, és bizonyosodik be már nem először és bizonyára nem is utoljára, hogy a szociáldemokrácia és a liberalizmus képes arra, amire polgári kereszténység nem, azaz, hogy érdek, valamint a földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jó legyen. Az egyik szaladgál a piros gatyájában hajótöröttet keresve, a másik belerúgja a fuldoklót a tengerbe. És mi mindig a gonosz oldalán álltunk, mért lenne most másképp.

V mint valami

Pintér Sándor belügyes és sms-betyár tegnap egyszer csak megjelent a Hableánynál. Besuhant, bezúgott egy hajó orrában állva, akárha altengernagy fehér lovon, és kacska ujjaival mutatott valamit. Mint majd meglátjuk, sok minden lehet az a valami, ám mielőtt szemiotikailag alámerülnénk a hadonászás fölfejtésébe, elsőként azt a kérdést kell föltennünk, hogy mi az anyánk valagát mutogat egy belügyminiszter egy hajó orrában. Mért lobog a zsíros haja a menetszélben, miközben halottakat emelnek ki az orra előtt egy hajóroncsból és a roncsot magát, ami nem film, nem hősi vágta, hanem a letaglózó valóság maga.

Az elcsigázott és megrendült búvárok a parton ülnek, próbálnak magukhoz térni a sokkból, úgy általában megüli az egész közeget a gyász és kísérő jelenségei, ez meg belehajókázik a képbe. Megérkezik, mint valami győzelmes hadvezér vagy félszemű és féleszű kalóz, rajzfilmfigura netalán rémálom. Táj és érzelemidegen a manus, egy fölösleges paca, mert viselkedni ezek nem tudnak, gondolataik, szívük pedig sose volt. Mielőtt kiveséznénk, hogy mit hadonászik a belügyes, kérem, nézzék meg alaposan a mellékelt képet, fókuszáljanak a központi alak – úgymint Pintér et. – kezére, amelyet feje elé/fölé emel, megmutatva a nagyvilágnak és a kameráknak, hogy rögzüljön bennünk örök időkre.

Megvan? Köszönöm. Láthatjuk, hogy két ujját mutatja a napnak és a csillagoknak, így az első, ami fölmerül az emberen, hogy két korsó sört rendel a hajópincértől, esetleg két martinit felrázva, nem keverve, de olajbogyóval, vagy stílszerűbben két házifőzésű kisüstit demizsonból szervírozva. Ezt is gondolhatnánk, de nem gondoljuk. A lapok tegnap úgy háborodtak fel a képet tálalva, hogy Pintér belügyes “V” betűt formázva ujjaiból suhan be a tudósításokba, amely közkeletűleg – legalábbis Churchill és a második világháború óta – a győzelem jele, a viktóriáé. Ebben az esetben nem lehet tudni, mi a rossebet győzött le Pintér belügyes, hogy minek örül, mint egy kretén kóbor kutya.

Ám, ha már a szemiotikát emlegettem, mint a jelek és jelképek tudományát, akkor adjunk neki kicsit, és így felbátorodva azt is meséljük el, hogy ez az ujjakból formázott “V” betű nem mindig és nem minden esetben jelenti és jelentette a győzelmet. Csak 1941 januárja után, és csak a szövetségeseknél. Előtte támadó gesztusként is értelmezhető volt, a vietnami háború ideje alatt meg, az 1960-as években a béke szimbóluma. Nem tudjuk tehát, Pintér belügyes mit akart mondani, amikor ezt mutatta. Lehet, semmit sem, csak a főnökének adózott így, és a “V” betű semmi egyéb, mint a Viktor megformázása, hogy mindörökké Orbán. Lehet, ez a gesztus lesz a Fidesz náci karlendítése.

Viszont, ha alaposabban megnézzük ezt a képet, és kérem, tegyük is meg, akkor rájövünk, tévedett mind az összes tudósítás, amely felháborodva közölte, hogy Pintér belügyes a győzelem jelével hajókázott be a tragédia helyszínére. Mert még csak az sem. Ha jól megnézzük, nem két sört kér, martinit, páleszt sem, nem Viktóriát, se nem Viktort mutat a manus, hanem áldást oszt. Mutató és középső ujj összezárva, a hüvelyk, valamint a gyűrűs és kisujj összeérintve. Csak a pápai süveg hiányzik Pintér belügyesről, meg a pásztorbot, hogy hibátlan legyen a kép. Ebből a szemszögből viszont hősünk kurválkodik, vagy nem tudja, mit is csinál. Ez utóbbi a valószínűbb, ismerve a költőt.

Másrészt, hogy tovább bonyolítsuk az értelmezést, rá kell mutatnunk, hogy az összes pápák is alávaló jeltolvajok a XV. század óta, amikor is Andrej Rubljov, az ikonfestés atyamestere először mutatta így az áldást osztó kezet a Szentháromságot megjelenítő képén. Sőt, nem is a nyugati egyházban gyakori Atya-Fiú-Szentlélek háromságaként, hanem a Mózes 18.1-től olvasható bibliai szakasz alapján. Azóta ez az áldás egyezményes jele, ugyanis a hüvelyk, valamint a gyűrűs és kisujj összeérintve a Szentháromságot jelképezi. A középső ujjat lehajlítják a mutatóujj magasságáig, ez pedig arra emlékeztet, hogy Krisztus, amikor emberré lett, “lehajlította az eget, és leszállt” (Zsolt 18.10). Krisztus ember voltát pedig a mutatóujj jelzi.

Ilyen konstellációkba – és szarba – keveredett Pintér belügyes megérkezvén a tajtékos habokon a katasztrófa helyszínéhez. Ezekre ő nem gondolt egyáltalán, sőt, a jómunkás magyar sem gondol erre látván a pörformanszt. Ő, ha van neki lelke, akkor a mise utáni vasárnapi ebéd során a rántott hús előtt csendesen megjegyzi, hogy Pintér belügyes nem jóravaló ember, ha ilyet tett. Ebben benne van a tömörítés és tovább gondolás, a balladai homály, mert a jómunkás magyar ember nem akarja a kisdedek előtt bővebben kifejteni, mit jelent a nem jóravalóság (undorító féreg, érzéketlen állat, és a többi). A kerek világ nagyközönsége pedig azt nyugtázza, hogy ez egy tajparaszt, és jóváhagyólag bólint: ilyenek a magyarok. És már megint itthon vagyunk.

Szóljatok Columbónak

Azt mondja a terézvárosi rendőrség egy választási csalás kapcsán, hogy: „A hamis adatokat tartalmazó ajánlóívek gyűjtőinek beazonosítása nem volt lehetséges tekintettel arra, hogy az iratokon egy-egy név és névaláírás szerepel, egyéb személyes adat nem.” Továbbá, miután kihallgatni próbálták az egyik gyanúsítottat, aki azt válaszolta a kérdésekre, fapapucs – bikkfa nyelven: nem tett vallomást -, megszüntették a gyanúsítást, és széttárták a karjukat, kijelentve, „nem merült fel olyan információ vagy adat, amely szerint az íveket maga a jelölt töltötte volna ki, vagy tudomással bírt volna a jogellenes kitöltésükről”. Aztán elmentek ozsonnázni a zöldbe.

Zárásképp még döftek egyet az igazság és a jogállam szívébe, mondván „a nyomozás során személyi és tárgyi bizonyítékokat felkutatni, melyek alapján a tényleges elkövető kiléte megállapítást nyerne, nem volt lehetséges”. Hát én berosálok. Olyan ez, mintha a gyilkos ott állna a hulla fölött vértől iszamos kézzel, még lihegne a torok elmetszése miatti fáradságtól, s megkérdezné a szerv őtőle, te ölted meg aranyom? S miután rázná nemlegesen a fejét, megkínálnák forró csokoládéval, és a kezébe nyomnának egy uszodabérletet, hogy csobbanjon egyet, mert ráfér. Ilyenkor az ember hülyén néz ki a fejéből, és olyan késztetés tolul föl benne, hogy szétrúgja a ház oldalát, de minimum Rózsa Sándornak áll.

És még számtalan ilyen érdekesség történik szerte a birodalomban. Ukránok százasával egy szoba-konyhában, különös buszok a szavazófülkék előtt, rosszalkodó szerverek meg zsák krumplik a hónok alatt egy-egy voksért, ami pofán köpése mindennek, ami egy demokratikus szavazás lenne. És a nap mégis vidáman süt, meg tele vannak a kocsmák. Vagy az OLAF-os dolgok, székházak, kastélyok, földek, hogy az embernek az a képzete, itt megszűnt az állam, felszámolódott, elhalt amúgy lenini módon, vagy netán csak célzottan működik, kinek van, kinek meg nincs. Most például Gulyás Mártonnak mennyire, hogy volt, ugye, és nekem is mennyire lesz, ha sokat pofázok.

Az állam él és virul tehát, működteti a diktatúrát, következésképp kegyeiből kinek jut, kinek meg nem. És ilyen felgondolások közepette a népek úgy viselkednek, mint számos költözésem egyikén a Józsi – mostanában rájár a Józsikra -, aki a bakelitjeimet vitte a lépcsőházban, bájosan elejtette, s ahogyan pattogtak a lemezek a kövön, gurultak-törtek, ez a Józsi bambán vigyorogva nyugtatgatott, hogy nem baj ám. Dehogynem, cseszmeg, de még mekkora baj. S így van ezzel az ország, ott pattog a nyüves élete a flaszteren, lefelé a pokolba, s áltatja magát, hogy nem baj ám, én még élek, mert luk van a seggemen, s szelel is. Ilyen agytörzsi nívón, így meg élni minek, de ez csak költői kérdés volt.

Mert aljasságok vannak szanaszét. Most is, például Szombathelyen, amikor az új többség öntudatosan turpisságokra kérdezett rá igazának biztos tudatában, a fideszgépek sunyin és cinikusan azt felelték, tessen feljelentést tenni. A fentiekből fakadóan ez mint halottnak a csók. Így az ember azon ábrándol, hogy úgy filmesen a Columbót hívná a csámpás kutyájával, derülne ki az igazság, ami sose fog, míg kézivezérelt a seriffi hivatal. S ilyenkor elönti az embert a tehetetlen düh, amivel viszont sokra nem megy, kitörölheti vele az arschát. Ez is tehát, amit itt előadok, egy artikulált sikítás és jól tagolt tamtam csupán azzal a kajlasággal, hogy mint a vak a kocsmában, midőn eldördül az első lövés, boldogan mondja: úgy van fiúk, először a lámpát.

Mindezzel a sajátos képpel azt meséltem el, hogy amíg Polt és Pintér a hivatalában van, addig semmi sem fog történni, és reménytelen minden. Ha és viszont Columbo mégis csak győz, akkor itt a csontvázak olyan mennyiségben hullnak majd ki a szekrényből és le a flaszterre, hogy ahhoz képest egy dino-ásatás kutyatöke, és a pörök, amelyek évtizedekig tartanak majd, Nürnberget múlják felül mennyiségben, minőségben egyaránt. Addig is azonban be kell érjük ilyenekkel: „A nyomozás során személyi és tárgyi bizonyítékokat felkutatni, melyek alapján a tényleges elkövető kiléte megállapítást nyerne, nem volt lehetséges.” Vagy pedig fölrúgjuk a hintalovat, ledöntjük a szobrokat és verseket írunk, minden, ami egy forradalom velejárója. Vagy pediglen kisnyúl. Ez a kérdés, válasszatok!

Nemzeti kukker

(Amit itt okulásul újólag bemutatok, az nem azért történik, hogy riogassak, nem is restség okán, sőt, még csak nem is váteszként tetszelegve, hogy na, ugye, én már akkor is, meg ilyenek. Csupán eszembe jutott, hogy most, amikor lassan Pintér Sanya a saját szemével figyelheti az összes alattvaló csupasz valagát, az milyen érzés bír lenni. Az alábbi bájos történet nem fikció, tulajdon magammal esett meg 2015. januárjában Szombathelyen, Neria színe virágában. Viszont azóta sem mentem arra a környékre, de nézzük, miből élünk.)

A hangszóró zakatolni kezdett, majd bugyborékoló, gurgulázó, földönkívüli hang szólalt meg belőle. Akkor és ott mindenki megdermedt egy pillanatra, a sötétségben sárgán világítottak a lámpák. Egy fiatal pár összebújt a hidegben, és szinte rémülten kereste a hang forrását, amelyet végül a betonoszlop tetejénél láttak meg. Egy megafon formájú készség volt az, és fenyegetően nézett rájuk.

Egyébként mindenki, aki épp a Szűrcsapó utcai laposháznál volt, azt vizslatta, honnan jöhet a fenyegető zaj és ordítás, nyugtázták is, csak még az nem dőlt el, hogy valami teleportálással az állomásra röpítették őket, vagy az anyaföld azon helyén vannak még mindig, ahová eredetileg indulni óhajtottak.

A Szűrcsapó utca lehet ez, más mi volna, ilyen kétségek és tanácstalanságok mutatkoztak az arcokon, és a valóságra ébredést az is segítette, hogy a fel-felhangzó ordítások előtt nem szólalt meg az utazók megnyugtató szignálja, a dííídudidúúúdadámmm. Ilyképp senki nem indult pavlovi módon a restibe sem, a rend helyreállni látszódott, de a hangszóró az istennek sem hagyta a népeket szelíden andalogni, meg egyáltalán.

Bár érteni semmit sem lehetett, senki nem ment tovább, egy telefonáló nő abbahagyta a beszélgetést, és beszállt az össznépi játékba, amely arról szólt, hogy rohadtul forgatták a fejüket ide-oda, keresték a történést. Mert valaminek történni kell, efelől senkinek nem volt kétsége.

Kimerevedett a kép, keresték a baltás gyilkost, az álarcos betörőt, akármit, ami igazolná, hogy eset forog fenn, ami oka és indoka lehet ennek a szürreális játéknak, de sehol semmi. Enyhe köd gomolygott a sárgás fényekben, az időnként elhallgató recsegés-fenyegetés cezúráiban kutyák ugatása hallatszott, köpni-nyelni nem tudott senki sem, ahogyan a borvirágos népnyelv jellemezné találóan a fennforgást.

Babonázva bámulták egymást, a bűntudat beköltözött a lelkekbe óhatatlanul, mert mindenki mélyen magába nézett keresve: az elmúlt másodpercekben mit vétett, ami kiválthatta ezt a mérhetetlen haragot, amely a hangszóróból áradt. A szöveget érteni ugyan nem lehetett, de a hangsúly, a szavak lejtése, a folyamatos recsegés valami eredendő gonoszságot feltételezett abban a pár emberben, aki tanúja volt 1984 születésének a Nyugat Királynőjében.

Egy süldő lány elkövette ebben a helyzetben a lehető legnagyobb hibát, fixírozni kezdte a tutuló alkalmatlanságot. Hosszan nézte, amire végül előjött az egyetlen érhető mondat abból a szarból: Igen, maga. És elhallgatott, a recsegés is megszűnt, pedig a Hair MP-sei sem érkeztek meg morcos képpel szétlőni azt a mocsadékot, hogy legyen végre csend, a kurva életbe. De az lett.

Az egész nem tartott két percig, de arra elég volt, hogy a böcsületes polgármester felmenőinek emlegetése elkezdődjön, a tájékozottabb polgártársaknak rémlett, hogy nemrégiben avatták fel cimbalomszóval a szombathelyi térfigyelő rendszer eme újabb beszélő gyöngyszemét, amely ím levizsgázott. Sikerült Orwell világát megidézni, csak a módszereken kell még finomítani: de működni fog ez, ha el nem basszák.

Na, ugye.

Bűnvadászok

– Kurvából lesz a legjobb feleség, mindannyian elkövettünk ezt-azt. – Ilyen bölcsességekkel vigasztalja McBride kapitányt a jóindulatú rendőr, amikor bamba képpel ott áll előtte Wilbur Walsh és Matt Kirby kéretlen felvételre várva, s persze belebukva a mókába, “Te mondd, hogy rablás, a te hangod mélyebb”. – Úgy lesznek rendőrök, hogy nem is akarnak, sőt, hat hónapig föl sem mondhatnak, hallatlan.

Az ott Miami és egy film, ez pedig itt Magyarország, és nem köztársaság. Az egyik mese, a másik meg nem, s míg abban azt tanulmányozhatjuk, hogyan lesz a pofozkodó favágóból stramm rendőr, itt pedig annak vagyunk tanúi, miként rohad szét minden, és marad rendőr olyan is, akinek pedig emberi számítás szerint nem ott lenne a helye, de Pintér Sanya mégis így akarja.

A Fidesz, mint a vezére, eljátszotta itt is ugyanazt, mint mindenben, hogy mást mond, mint amit csinál. Annak idején a Bajnai-kormány (2009-ben) eltörölte a belügyminiszter azon jogát, hogy jogerősen elítélt embereket a rendőrség kötelékében tarthasson. Ellenzékben Orbánnak habzott a szája, hogy az úgy nem jó, ez így nem elég, aztán hatalomra kerülve 2011-ben mégis visszaállította az egészet.

Pintér Sándor pedig, aki két hét alatt rendet tett, 2012-óta huszonkilenc olyan rendőrnek adott felmentést, akiket a bíróság korábban akár két év felfüggesztett börtönbüntetésre is ítélhetett, a mérlegelés egyetlen kritériuma pedig ez: „az elmarasztalás alapjául szolgáló magatartás a további szolgálatellátást feltehetően hátrányosan nem befolyásolja”. – Minden bizonnyal.

Ezt az egészet a Magyar Helsinki Bizottság piszkálta meg és hozta nyilvánosságra, mert nekik úgyis mindegy, hiszen a fiatal keresztényektől megkapták már a kilövésüket engedélyező matricát. Addig is azonban, amíg kivégzik őket, amiatt aggódnak, hogy a belügyminiszter ilyen elnéző gesztusai táptalaja lehetnek a testületen belüli fellazulásnak, s ebben van is némi igazuk, valljuk meg.

Egy jóindulatból állásában hagyott ember könnyen utasítható olyasmire, amire másképp amúgy nem, és most, hogy az ellenségek száma – úgymint hajléktalanok és civilek – exponenciálisan növekszik, szükség lehet minden jóöklű harcosra, mert mindent a kopaszok és forró vérű nyugdíjasok sem bírhatnak, ugye. Másrészt a rovott múltú kollégák amúgy is közel állhatnak belügyér et. ragyás szívéhez, ismerve az ő bájos előéletét is.

Egészen elképesztő iramban suhanunk valami meghatározhatatlan állapot felé. Nem Dél-Amerika, hanem a bizonytalan kelet irányába. Baltás gyilkosokat is elenged a fényes tekintetű jó pénzért, a kétmilliárdot (vagy mennyit) sikkasztó roma vezér meg ott pöffeszkedik az ő jobbján, hogy egyéb nyalánkságokkal, amelyet úgyis ismer minden újszülött, most ne is hozakodjak elő.

A helsinkiek azt mondták, az ilyen rehabilitált rendőrök azért veszélyesek, mert olyanok, mint a rohadt alma, amely megbetegíti a körötte lévőket is, az egész testület sokkal jobban kitett így a korrupciónak és a hatalmi arroganciának. Nem mondtak nagy újságot, ehhez hasonlatosan rohad szét az egész ország a fejétől a talpáig, Orbán íróasztalától a legutolsó tanyasi kalyibáig bezárólag.

Visszatérve még a Bűnvadászokra – ha már ezt választottuk példamesének -, emlékezhetünk, hogy Walsh és Kirby abban a reményben szorongatják meg a szenátor és az ügyész tökeit, hogy emiatt majd őket McBride kapitány jól elbocsátja, aztán meg nem. Csalódniuk kell, és még dicséretet is kapnak, mert mint már említettem, az ott Miami, ez viszont itt Magyarország, és ennyi köztünk a különbség.