Az orbáni televízió közvetítette az év sportolója díjátadó gálát a nemzet színházából, ami maga volt a megtestesült gyönyör. Főleg, amikor a műsor vezetője felszólította a publikumot, hogy álljanak fel, a süllyeszthető színpad pedig megemelkedett, és rajta állottak az 1964-es tokiói olimpia magyar versenyzői. Ki tolószékben, ki járókerettel, sok szegény öregember, akikből kirakati bábut csinált Orbán. Szóval, emelkedtek fölfelé a jupiterlámpák fényibe, s mindeközben oldalvást énekelte a Nélküled című friss, ropogós himnuszt egy lepusztult rocker, aki úgy nézett ki, mintha indulna Orbánnal szelfizni.
Ehhöz képest tegnap valami Potápi Árpád János, állítólag államtitkár, arról hablatyolt a magyar kultúra napja alkalmából, hogy „a Himnusz identitásunk és kultúránk legmeghatározóbb eleme, ezen a napon azonban nemcsak egy kiválóan megírt és csodálatosan megkomponált, az összmagyarság szívét összekötő művet, hanem a nemzet évezredes történelmét és keresztény hitét is ünnepeljük.” Örömteli, hogy Potápi államtitkár – de tényleg, mennyi van ezekből? – ilyen otthonos a kompozícióban, és megingathatatlan verstani ismeretei is vannak, sőt, ezeket meg is osztja velünk, arra nem méltó barmokkal.
Kölcsey maga nem sokra tartotta ezt a versét, amikor erre a depressziós korszakára visszaemlékezett, említést sem tett róla, mint kiemelkedő vagy jól sikerült írásról, hanem inkább például a „Hervadsz, hervadsz szerelem rózsája” címűt emelte ki, mint amire büszke lenne. De ilyeneket meg leginkább Szemere Pálhoz írt, mert viszonya hozzá a szentimentálisnál is több volt. Bayer Zsóti meg a haverjai buzinak mondanák a koszorús költőt, de már meg is halt, meg a magánügye is, csak a Fidesz meg ne tudja, mert meghasonlik, hogy nem lesz mire zokogni a futballmeccsek előtt.
Amúgy pedig, ha a Nemzeti Színház akkori igazgatója nem találja ki, hogy a Gotterhalte vagy a God save the King mintájára a magyaroknak is legyen néphimnusza, s nem ajánl fel húsz aranyat, hogy ének és zenekarra téve írjanak a zeneszerzők népmelódiát, ma nem lenne mitől állva pisálni. Egyébként pedig nem is a Himnuszra gondolt először a direktor, amikor kiírta a pályázatot, csak a csillagok sajátos együttállása okozta, hogy így alakult a dolog. Félreértés ne essék, nekem nem a Himnusszal van bajom, hanem a Fidesszel, ami bűnbanda a lihegésével lassan megkokárdázza ezt is.
Ismerjük az ehhez való ambivalens viszonyunkat, ami akkor alakult ki, amikor Orbán kisajátította a kelléket, s így van ezzel ez a szerencsétlen Nélküled című giccs is, ami ellett volna magában részeg dalocskának, most viszont már okádik tőle az ember. Amihöz ezek hozzáérnek, ami csak megsúrolódik is általuk, romlásnak indul, a Himnusz is nekiiramodott a dicstelen útnak, hogy ilyen Potápik vonják be a nyálas pátoszukkal. Szent szánkó lesz ebből a versből is, ahogy az orrunk előtt zuhan le az anyaföldre, különben is, az ember ambivalensen viszonyul a felkenésekhez, ha nem megvezetett organizmus.
Ahogy teleszórják az országot keresztekkel, megszentelik a Balatont, s ahogy fújnak a böjti szelek a seggük lukából is. Ez nem kereszténység, ez cirkusz, a Nélküled nem himnusz, a Himnusz nem ima, s főként nem nemzeti kultúránk legmeghatározóbb eleme – ahogy Potápi elképzeli –, hanem csak egy vers a meglehetősen széles kínálatból. De templommá vált abban a fals értelemben, hogy mikor a pap megszentel egy pajtát, utána keresztet vetve és reszketve lehet abba belépni csak, mondván, az Isten háza. Így teszik nevetségessé az életet a totemek és tabuk, meg a Fidesz.
És egyben gyalázatossá is persze. Irodalomban, színházban meg minden egyébben a horgerantalizmus a mérvadó, a Tiszta szívvel ma ugyanúgy átkozott, mint száz éve, persze a manusok is ugyanazok, csak van okostelefonjuk. Szóval, nyájasok, ha ilyen Potápik óhajtják megszabni, azt, mi a kultúra, s hogyan viszonyuljanak hozzá, ne hallgassanak rá, de az összes többire sem, mert nem méltók arra, de igazából semmire sem. Még arra sem, hogy Kölcsey nevét a szájukra vegyék, mert, mint kitetszik, lerántják a sárba, a pénztárcájuk mellé, amiből lógnak ki a véres húszezresek.