pride – blogin.hu

Rocinante

Néha nem tudom, mi van. Tegnap is, a déli verőn, ahogyan létmódomtól idegenként az utcán haladtam, jön haza a Józsi szomszéd, támaszkodik erősen a biciklire, amit nem közlekedni, hanem járókeretként használ. Főleg, amikor tele van hűsivel, mint ezúttal is, a maszkot álla alá igazítva, véresen csillogó malacszemekkel szegezi nekem a kérdést, ami épp eszébe jut – vagy már órák óta foglalkoztatja, de, hogy épp mért pont ez, az föl nem fogható –, hogy aszondja: hogyan hívták a Don Quijote lovát.

Jönnek elő belőle ilyen váratlanságok gyakorta, olyasmik motoznak benne, aminek értelme nincsen. Jelesül azt már legalább százszor nekem szegezte, hogy te tanultál latint, na akkor, mondd meg nekem, mi a csont. Felel is, rávágja, hogy os, erősen megnyomva az esset, amiből kitetszik, hogy ő viszont nem tanult latint, viszont mégis büszke a mérhetetlen tudására. Néha eszébe jut valami, és vizsgáztat, az a legjobb, amikor tudom, hogy nem tudja, amit kérdez, választ kapva azonban vállon vereget.

Kíváncsi voltam, tudod-e, örül annak, hogy tudom, amit ő nem, csak úgy tesz. Amióta bevallottam neki, mert kiverte belőlem, hogy latint is tanultam, másképpen, lexikonként néz rám, egyfolytában le akar buktatni, mit nem tudok, pedig soha nem dicsekedtem neki semmivel. Bizonyítani akarja, hogy ő, bár nem tanult latint – illetve mást sem – ér annyit, mint akárki más, tudja, mi az az os, s ha megsallerozza a kilukadt bicikligumit, akkor elégedetten közli, ez a gumiragasztás a huszadik szakmája.

Értékes organizmusnak akar látszani, illetve annak akarja tudni magát, amiből kitetszik, igazából teli van kisebbrendűségi komplexusokkal. Senki nem bántja, de támad, senki nem kérdezi, de felel, fölösleges, de kérdez, egyfolytában a létezése értelmét bizonygatja, amit másban talál meg, nem önmagában, és ez minden bajok eredője. Valami trauma érhette gyerekkorában, olyan, mint Orbán, tán ezért is rajong érte, és ezért fárasztó mindkettő: a Józsi is meg Orbán is.

Egyformák, csak ennek a Józsinak kevesebb a hatalma. De, hogy ez a ló, illetve annak a neve hogyan fészkelte be magát a fejébe épp most, azt föl nem foghatom. Mondom neki, Rocinante, de mondhattam volna Caligulát, az is megfelelt volna, és elégedetten közölte volna, csak kíváncsi voltam, tudod-e. De, hogy mért nem a Sancho Panza szamarának nevére volt kíváncsi az is töprengési feladat, de lehet, arra már nem emlékezett, hogy olyan is lett volna. Gomolygott a fejében valami a lovagról és a lóról, és előbucskázott.

Pedig nem jók az ilyen bizonytalan gomolygások. A távoli, nagy és ostoba Amerikában is ilyenek vannak, gőzös kaszálás, hogy hullik a férgese. Mert ugyanis másképp nem felfogható, hogy a rasszista hódítók elleni szobordöntési vagy rongálási buzgalmak a művelt San Franciscóban elérték a búsképű lovag szobrát is. Régi, spanyolos ruhában volt, secko jedno alapon nekimentek annak is, ami azt mutatja meg nekünk, bár eddig is tudtuk, hogy az ostobaság mindenre képes. Mindenre is.

Ennek ékes példája minálunk Gaudi-Nagy Tamás – mint az én malacszemű Józsim –, aki feljelentette a Pride-osokat, mert a koronát szivárvány alatt ábrázolták. Jóérzésű magyarok tömegeire hivatkozik Gaudi-Nagy Tamás Józsi, pedig csak magára gondol, illetve azokra a bávatagokra, akiket ezzel föl lehet cukkolni. Ő nem a korona nem létező szentségét védi, hanem uszít, ráadásul a lehető legocsmányabb módon, amikor szakralizálja a védendő tárgyat, mint annak idején a szánkókat a téren.

Ami ma Magyarországon folyik, azt bízvást nevezhetnénk keresztény dzsihádnak is. Hovatovább az volna az ideális állapot a hatalom őrültjei számára, ha valakire rámutatnának, istengyalázó-, tagadó, és a tömeg máris lincselné meg a hitetlent. Ilyen habitusból öntik le Don Quijote szobrát San Franciscóban, vagy verik meg a kendős nőt a pesti villamoson. Nincs különbség a tudatlan, gőzös gyűlöletben, az egész világ malacszemű Józsi, mi pedig magunk vagyunk a pokol bugyraiban.

Rocinante

Elkomondorosodás

– Már megint vonulgatnak ezek a buzik, hogy szakannának meg. – Ezzel a megállapítással nézett föl az újságjából Pista bá’, a huszonkilenc éves vénember, miközben sztereóban szólt a rádió és a TV is, hogy Pista bá’ tájékozott legyen a nyüves világ folyásáról, és ő az is volt cefetül, azt meg kell hagyni. Mindent tudott, amit tudnia engedtek, ezért volt olyan határozott az ő lelkében, miközben Piroska, a neje lesütött szemmel mosogatott épp a konyha sarkában, és nem tudni miért, de olyan szenvedés ült a szemeiben, hogy Szűz Mária csak jelenthetett volna neki.

Pista bá’ odafülelt a rádióra, amelyik azt tudatta a hívekkel, hogy a buzik útját trágyával szórták fel. Ezt a család ura vihogva hallgatta, Piroska csörömpölt a mosatlannal, Pityuka meg, a hét éves, kis szutykos magyar legény brummogott és berregett, mert a keze repülő volt, a légyszaros plafon pedig a csillagos ég. Táltos pedig, a komondor, nagyképűen nézegette a sarokból, mit is csinál ez a három, de egyáltalán nem törődött velük, mert egy légy incselkedett vele. Csak Pista bá’ tudta azt, hogyan lehet egy kutyának a Táltos nevet adni, de a nyakán meg a karjain húzódó tetkók mutatták, hogy nem volt véletlen a dolog.

Zörgött az újságjával a család feje, Piroska csörömpölt, Pityuka meg berregett Már épp elkészülhetett volna róluk a Szent Család című kompozíció, amikor a szobában fölsírt az újszülött kis Magdus, de olyan élesen, hogy Pista bá’ tekintete teljesen átható lett és pengeéles, amitől Piroska késztetést érzett, hogy a szobába iramodjon, és csak most látszott, mennyire öreg. Nem a kora, hanem az élete miatt nézett ki úgy a nyúlott melegítőjében, mint a saját nagyanyja. Csitította a gyereket, de hiába, hogy Pista bá’ ki is jött a béketűrésből, és foghegyről, nem hangosan, de mégis áthatóan odabökte: – Hallgattasd el, mert ha én teszem, abban nem lesz köszönet.

Tudta ezt Piroska is, és most látszott a szeme alatt a kék folt csak, meg a félelem benne, ahogy nyugtatta a gyereket, amikor csöngettek. Ettől Magdus még élesebben visított, és Pista bá’ is hozzátette a magáét, hogy: – Ebben a kurva lakásban má’ élni se hagyják az embert, hogy baszná meg az Isten. – Táltos is rákezdett az ugatásra, és megint megnyomták a csöngőt, hosszan, mintha rendőrök érkeztek volna elhurcolási szándékkal. De csak Laca volt az, a gyerekkori haver, talpig bőrben, fején kendővel, amitől nagyon erős lett itt, a konyha közepén. Pityuka abbahagyta a berregést, bambán bámult és folyt a taknya, de senki nem törölte meg az orrát, őt meg nem zavarta.

– Nézünk meccset? – Így érdeklődött Laca, mintha nem tudta volna, hogy néznek meccset. Mindig azt néztek, főleg így, hogy szezonja volt. Pista bá’ otthagyta az újságját gyűrötten, és már épp kapcsolta volna ki a rádiót, amikor azt tudatta a doboz a hívekkel, hogy a buzik vonulását derék motorosok zavarták meg berregéssel, ami hírtől a két cimborának fények gyúltak a szemében. Maguk is ott voltak hirtelen a harcos motorosok között, sőt, mivelhogy száguldott az agyuk, mint a kisvasút, láncokkal, karikás ustorral irtották a szivárványosokat, és egészen átszellemültek volna, de Magdus megint rákezdett, sőt, Pityuka is berregett, amitől inni kellett.

– A hülye apósomtól kaptam, ő főzte. – Ezekkel a nyájas szavakkal dűtötte a kisüstit Pista bá’, s hogy teljes legyen a komfort, ráordított a nejére, bele a bánatos őzike szemébe. – Hozzá’ szendvicst. – Így mondta, hogy szendvicst, az asszonyka meg iramodott, egyik kezében Magdus, a másikkal varázsolt valamit kapkodva, a kutya meg ott tüsténkedett a lába között, lopta volna ki a kezéből a kolbászt, és Pityuka is épp ekkor óhajtott inni, ilyen volt a családi idill, hogy Piroska szemét megülte a könny. A két cimbora tátott szájjal leste a TV-t, böfögték vissza a pálinka savanyú szagát, de még nem a meccs volt a dobozban, hanem egy keresztbe tett lábú némber mesélt migráncsosat és buzisat benne.

Erre megint inni kellett, és így növekedett a magyar öntudat ebben a kettőben. Piroska szegény, csak szerencsétlenkedett a fél karjával, s hogy a bátorság már teljes volt Pista bában, kiordított, hogy hol az a szendvics, mer’ ha nem lesz itt, Piroska lába megint beleakadhat a kutyába. Ilyeneket üvöltött Pista bá’, és már annyira öntudatosak voltak, hogy röhögtek ezen hangosan. Piroska is sírt volna, mert Magdus is sírt, és Pityuka szája is vonyításra görbült éppen, amikor egy újabb csengőszó akadályozta meg a készülő tragédiát, mert megjött Jolán néni, Pista bá’ anyósa, s őt – Maga még él, mama? – kedvességgel fogadta, mert a pálinka elveszi az emberek eszét.

Anya és lánya most már közösen elbirkózott a szendvicsekkel, a meccs megkezdődött, a teremtés koronái is elnyugodtak, sőt, Pityuka is bambán bámulta a láblabdázó bácsikat. A sarokból előhúzott egy pöttyös labdát, azt rugodázta csöndben, Magdus meg elaludt a nagyanyja kezében, csak a teremtés koronái ordítottak fel néha, kurva anyázva a bírót, mert hirtelen olyan erősek lettek, mintha a buziknak kellett volna berregni motorral, védve a hazát. Piroska is ellankadt, ettől pedig panaszkodni kezdett az anyjának, de az ura meghallotta valahogyan, és ordított, ahogy a torkán kifért, hogy ott bassza meg ez a büdös kurva, akinek semmi sem jó.

Laca röhögött, Pityuka elsírta magát, Magdus is felvonyított, és Piroska ebben a káoszban kérdezte az anyját. – Most meg mit csináljak, anyu? – Mit, mit? – Szólt az öregasszony – Szüljél neki gyereket. – De hát most szültem. – Csodálkozott Piroska, mert nem tudta, hogy már az anyja is menthetetlenül hülye, és nem azért mert öregszik, hanem, mert annyira követi a világ folyását, hogy ennyire tájékozott benne. Hogy mentse a menthetőt, a tudós mama megsimogatta Pityuka fejét, fennakadt szemmel simogatta ide meg oda, és kibukott belőle a felismerés: – Te, ennek a gyereknek lapos a feje. – Piroska csak nézett értetlenül, Pista bá’ ordított, hogy gól, és éppen harangoztak is. Erre meg pláne inni kellett egyet, mert vasárnap volt, éppen a nyár közepe.

Novák néni nem mumus

Alig telt el két hónap, illetve nem is egészen, és Novák Katalin államtitkár elvtársnő asszony úgy beletanult a csaholásba, mintha világéletében ilyen fasiszta kiskutyus lett volna. Ami ugyan lehet, csak eddig nem kapta meg a kellő, s őt megillető hírnevet, ami úgy néz ki, nem a warholi tizenöt perc lesz, hanem annyi, amennyit a gazdi szán neki. Viszont meg kell hagyni, kellően kitartó és hangos, sőt, a rövid idő ellenére már megvan a mélysége is neki, nagyon jó elvtársnő asszonynak mutatkozik, hibátlanul folyik belőle a primitív fideszmocsok.

Pár napja már megénekeltem őtet. Leföstöttem mintegy, midőn a magyar családokra leselkedő buziveszélyt ecsetelte bájos, homofób módon, mondván, ha a melegeknek jogot adnának, akkor a heterók veszélybe kerülnének, de nem mondta el, miért, nem volt hozzá érkezése, úgymond. Az jött le csupán, hogy jó náci módján a magafajtákat hergeli a Pride előtt, hogy csináljanak ricsajt. Erre föl hívta meg őt Bősz Anett az eseményre, ami gesztus csak nálunk kiált máglya után. Láttunk már máshol miniszterelnököt mosolyogni szivárványos zászló alatt, de az az ország nem a kereszténység védelmezője volt, hanem valami liberális bölcsészfattya-fészek.

Az invitálás viszont levélírásra késztette államtitkár elvtársnő asszonyt, ami oly jól sikerült, hogy muszáj vagyok iderakni teljes pompájában, hogy közösen gondolkozhassunk el azon, mit is akart mondani a költő:

“…Tisztelt Képviselő Asszony!

Köszönöm levelét és meghívását az LMBTQ+ emberek budapesti felvonulására.
Abban bizonyára mindketten egyetértünk, hogy Magyarországon a kisebbségek jogai erősek, a többségétől eltérő szexuális irányultságú emberek is biztonságban élhetnek itt. Alaptörvényünk egyértelműen fogalmaz: “Magyarország védi a házasság intézményét, mint férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget, valamint a családot, mint a nemzet fennmaradásának alapját. A családi kapcsolat alapja a házasság, illetve a szülő-gyermek viszony.” Sajnálom, hogy az egymás iránt szükséges tiszteletet néhányan hajlamosak kizárólag egy irányban értelmezni. Amikor egyes országokban betiltják a lányok szoknya-viselését, amikor az édesanyát nem lehet édesanyának, az édesapát édesapának szólítani, amikor gyerekeket eszközként használnak ideológiai küzdelmekhez, akkor nem emberi jogokról, nem tiszteletről, hanem éppen ellenkezőleg, tiszteletlenségről és a jogok elvitatásáról van szó. Magyarországon tiszteljük a kisebbségeket és tiszteljük a többséget is. Megnyugtatom, a kisebbségek jogait magam is tiszteletben tartom, így velem nem érdemes ijesztgetni őket…”

Erre kéne gombot varrni, de nehéznek mutatkozik. Államtitkár elvtársnő asszony a meggondolatlan kisnyúl hibájába esik, aki a medvéhez halad fűnyíróért, és útközben addig hergeli magát, gondolván, úgysem kapja meg, hogy a macihoz becsöngetve már nem is kér, hanem rárúgja az ajtót, és a medve pofájába ordítja: baszd meg a fűnyíródat.

Novák néni sem azzal foglalkozik, hogy udvariasan elhárítsa az invitálást, átlátszó kifogást keresve, hogy épp akkor fog fájni a nagymamája bütyke, vagy házi istentisztelet lesz náluk Katz tábori lelkész celebrálásában Svejk ministrálása mellett. Ilyet ő nem tesz, hanem csípőből vicsorít, mint olvashatjuk. Azt még megérti az ember, hogy visszaböfögi, amit a szemináriumon a Habonytól tanult, de, hogy miként jön ide, hogy vele szemben tiszteletlenek, meg elveszik a jogait, és pláne, ha így megy tovább, őtet majd nem lehet édesanyának szólítani, az egy hatalmas rejtély és titok, emlékkönyvek behajtott füle mögé való.

Fölösleges is ezt az egészet tovább ragozni, tessenek ezt a csudálatos levelet elolvasni újra meg újra, érdemes, mert tananyag lesz jövőre. A stúdium neve a “Hogyan okádjunk értelmetlen epét hörögve” lesz, vagy valami ilyesmi. Zárásképpen, miután megállapítottuk, hogy államtitkár elvtársnő asszony fajtájának címeres példánya, ilyképp teljesen beleillik a kásleri vonulatba, azért én magam még elcsodálkozok, ha szabad, mért hiszi elvtársnő asszony, hogy vele bárki is ijesztgetne akárkit is. Nem mumus ő, ez jól látszik a portréján, de hogy valójában mi, az még alapos vizsgálat tárgyát képezi.

A fiúknak fütyijük van

Márfi Gyula érsek bácsi jó elvtárs, és egy Novák Katalin, államtitkár néni-elvtársnő által rendezett ördögűző szeánszon, a kaposvári református templomban egyszer csak előjött belőle az a nagy tudás, ami benne rejtezik. Hosszú vívódás, valamint lelki tusa végén, mintha azt nyilatkoztatta volna ki, hogy a Föld lapos, mint a száraz tehénlepény, elmondta az egy igazat: „A fiú más, mint a lány, ez pozitív másság, ma ezt el akarják törölni.”

Ezen – miután azért nyugtáztuk, hogy ez nem az Ovizsaru, Márfi Gyula pedig nem kancsal, taknyos orrú kiskölök, aki Schwarzenegger bácsinak mondja el, hogy a fiúknak fütyijük van, a lányoknak meg puncijuk – azért gondolkozzunk el egy csöppet legalább jelentéstanilag, hogy mit is akart mondani a költő. Hogy a retkes francba lehet eltörölni a fiúk és lányok pozitív másságát, ezt kifejthetné bővebben is az érsek bácsi elvtárs, meg pláne, hogy ki akar itt törölni bármit is, hacsak nem a Spongyabob.

Ha ennyi van a ládafiában, az nem baj, csupán szomorú. Viszont erősen sajnáljuk azokat a fiatal párokat, akik esküvőjük előtt homályos, dohos plébániákon kénytelenek részt venni bizonytalan nemi identitású csuhások tanácsadásain, akik tán szívük szerint a fiatal arák bokáig érő hálóingjén a megfelelő helyen ejtenének egy hasítékot, hogy a toszás istennek tetsző legyen és ne bűnös fertő. Szakirodalom: Marquez Száz év magány című műve, abban is Fernanda del Carpio és az ő tömjénszaga.

Ellenben, ha érsek bácsi jó elvtárs a baksisért ment le kutyába, az már baj. Akkor el kell számolnia majd az Istenével, ha van neki olyanja, és minden bizonnyal megkapja tőle a kokit meg a sallert, mint ahogyan a földi helytartótól is megkapná, ha visszahúzná a nyelvét a szájába. Ördögi kör ez. Most azonban már mindent lehet, hiszen az ilyes kultúra védelme – vagy mi a lófütty – már benne van az alapszarban, ilyképp lehet, ezért most nekem vágják le a bűnös kezeimet, vagy csupán megpörkölnek, mint egy rossz kávét.

Érsek bácsi jó elvtárs kinyilatkoztatása azonban csak a záró aktusa volt Novák elvtársnő ámokfutásának, aki elaléló óvás köntösébe csomagolta az aljas uszítást. Erre mondják a Habony műveknél, ügyes (cukrot ér), és a nemzet Bélái meg Jolánjai csattogtatják is a protkójukat tőle, valamint élesítik-fényesítik az esernyőket is, mert közelít a csata. Mindjárt itt a Pride, ami előtt nem árt a homofób hülyéket hitükben megerősíteni, és persze némi gyűlöletmagot is elvetni, hogy alkalmas időben szárba szökkenhessen.

Mi más lehetett volna az aljas szándéka Novák elvtársnőnek az olyan dumával, hogy:„Amikor egy maroknyi kisebbség jogaiért harcolnak egyesek, elfeledkezünk a többségről. Vannak fenyegető jelek, amelyek próbálják megbontani a család szentségét, pedig a családhoz kell egy nő és egy férfi, és pont elég hozzá egy nő és egy férfi.” – Ezt már ismerjük, ez az alapszarban is benne van, újólagos fölemlegetése és hangsúlyozása csakis ordas és uszító szándékkal történhetett, de ezen csodálkozni már nincs is mit.

A legalpáribb ebben az egészben az, hogy az átlagos magyar hallgatóság szellemi kapacitásához igazítva, ülteti el a veszély érzetét: “Vannak fenyegető jelek, amelyek próbálják megbontani a család szentségét.”, és ennyi elég is, elhangzott a vezényszó, “szentség” – lehet ugrani, mintha arra dresszíroznák a kutyát, hogy az ölj, egyszerű vezényszóra harapja át a delikvens torkát. Itt is pavlovi reflexeket ültetnek el az imbecillis polgártársakban, és lesz az országból jellegében Gyalog galoppos bolondokháza, de ez a kisebbik rossz.

Az ordenáré ganajság az, hogy a történet úgy adódik elő, ha a melegeknek megadnák az őket megillető jogokat, akkor, mint egy rossz egyenlet másik oldalában, annyit el is kellene venni a hetero pároktól. Így rögzül ez az olvasni is alig tudó alattvalóban, csoda, ha kiskanalat keres, hogy abba fojtsa bele az összes másfajtát? Egyáltalán nem, csak a NER által beléépített kémiának engedelmeskedik. Így sakkozik a minimalizált tudatú polgártársak ingó érzelmeivel a hatalom, amihöz mindig talál új kutyákat, most épp Novák elvtársnőt és Márfi érsek bácsi elvtársat. Viszont ezeket is megítéli majd az Úr az utolsó napon.