Kategória: rétvári bence

Buddha bácsi, buzi-e vagy?

Rétvári elvtárs, úgy is, mint KDNP és annak a fele tagsága, elalélósan háborodott föl, legalább annyira, mint a szent szánkók ügyében. Annyira viszont nem, mint amikor néhány – jó sok – papbácsi kisfiúkat molesztál, a katolikus egyház pedig bűzlik a pedofíliától. Ezt csak bevezetésképpeni miheztartás végett, mert épp nem akartam Rétvári elvtárs, Semjén elvtárs és a többi gyarlóságaival előhozakodni, mert most elsősorban elvekről lesz szó, nem pediglen magánbűnökről, akárha Borkai.

Rétvári elvtársnak nem tetszik a Krisztus első megkísértése című műalkotás, amely a Netflixen látható, ebben pedig Krisztus homokos, az aposotolok alkoholista banda, és más ilyen cukiságok is vannak. Már csak ebből is látszik, és a Netflix sem hazudik, hogy ez komédia, és akként is ajánlják fogyasztásra. Azt mondja Rétvári elvtárs, felháborító, hogy ilyen alkotás műsorra kerülhet. Nem kerül, sehol nem vetítik, oda kell menni, kijelölni, ráklikkelni, elindítani, tehát macerás a dolog. Nem tolják az ember képibe, az nézi meg, aki nagyon akarja.

Ez az egyik. Ezek szerint Rétvári elvtárs nagyon akarta, ha látta egyáltalán, s nem csak mesélték neki, hogy mik vannak. A másik pedig, hogy úgy hiszi, a vallással nem lehet viccelni – dehogynem -, továbbá, mint a KDNP alelnöke fölszólítja a céget, hogy vegye le a kínálatból a műalkotást és kérjen bocsánatot. Ha Netflix lennék, akkor föltenném a kérdést, hogy mert különben mi lesz, aranyom? Jön a Semjén a csúzlijával és szétlövi a Netflixet, akárha a muszlimok a Charli Hebdót? És már helyben is vagyunk.

A továbbiak előtt nem árt megkülönböztetni a hitet, a vallást és az egyházat, ami dolgok véletlenül sem esnek egybe. A hit magánügy, azzal nem lehet viccelni, sőt, igazából megviccelhetetlen, mert nem transzparens. Aki igazán hisz, az nagyvonalú, és jámboran sajnálja a hitetleneket, akiknek – vélekedése szerint – nem adatott meg az a kegyelem, mint neki. Az ilyen nem tekeri ki a nyakát a másiknak, ha másképpen látja a világot, míg ellenben, amikor vallást fabrikálnak az egyéni hitekből, akkor már igen.

Az egyházról meg ne is beszéljünk, amelyik egy félkatonai erőszakszervezet azok minden jellemzőjével. Az egyházak és a vallások hajtják végre a vérengzéseket, a hitek nem, az egyházakat és vallásokat tömi pénzzel Orbán Viktor, nem a hiteket. A hit a vallással és egyházzal világiasul, tárgyiasul mintegy, s mint ilyen, bármikor gond nélkül kiröhöghető. Igazi hitet egyébiránt már nehéz találni, amit Mari néni annak hisz, amikor a rózsafűzért szorongatja, nem az, Rétvári elvtárs meg még ilyet sem érez, csak pénzt akar keresni.

A hit ege fölött akkor történt meg a borulat igazán, akkor hullt le a lepel minden vallásról, amikor Mianmarban egy Viratu nevű egyén elnevezte magát buddhista Bin Ladennek, ezzel jogosítva fel magát a muszlimok gyilkolására. Viratu elvtárs úgy buddhista, ahogyan Rétvári keresztény, tehát sehogyan, mégis mindkettő az úgynevezett vallását félti vagy a hitét. Így élünk mi itt a hazugságok között, civilizációval fertőzött hittel, aminek soha nincs jó vége, mert ebből a szempontból egyik sem különb a másiknál.

Ha én például filmet készítenék a homokos Buddháról, amire mondjuk feljogosítva is érzeném magam, ismerve Sziddhartha életét, egy ilyen Viratu elvágná a torkomat. Pedig minden alapom meglenne hozzá, mert, mint ismeretes, a herceg odahagyta gyönyörű feleségét és gőgicsélő fiát, sőt, amikor lányokat kínáltak neki élvezetül, azt mondta, neki egyik sem kell, mert mindegyik nyakig tele van vizelettel és ürülékkel. Hát buzi ez? Csakis, és huppsz, ez a Viratu máris elvágta a nyaki üteremet.

Jézus sem a bort változtatta vízzé, hanem fordítva, így minden okunk megvan arra, hogy az apostolokat szittyósnak tételezzük, mégsem zuhan le a mennybolt. Egyáltalán, ha hiszünk, akkor rábízzuk Istenre az igazságosztást, és nem pofázunk egy párt nevében, mert hülyén fogunk kinézni, mint Rétvári elvtárs is. Pedig, még csak azt sem mondták neki, hogy az ő rendszerré összeállított vallása nem egyéb, mint ókori deliráló kecskepásztorok képzelgései, pedig így gondolják. Csak nevettek egy jót, ami az ember legnagyobb ajándéka. Sajnálatos, ha a rétvárik képtelenek rá.

Rétvári nemzeti konzultációja

Közel húszezren vettek részt abban a nemzeti konzultációban, amelyet Rétvári krumplihuszár indított útjára a Facebookon, és amely Hadházy lófaszos pörformanszát volt hivatott értékelni. A választási lehetőségek, amelyet a krumplihuszár fölkínált a jómunkásemberek számára a következő voltak: a.) Ez így rendben van b.) Adja vissza a mandátumát (magyarán, monnyon le). – Úgymint Hadházy.

19951-en fejthették ki véleményüket, és 67 százalékuk egyetértett Hadházy mondandójával miniszterügynök elvtárssal kapcsolatban, miszerint, emlékezhetünk: “A lónak a faszát”. Ezen a ponton, mivel a szívének kellemetlen, a NER számára kínos végeredmény látszott kibontakozni, a krumplihuszár beszüntette a konzultációt, és eltüntette az oldaláról a kínokat. Mert nincs tisztában ő sem a net természetrajzával és végtelen hatalmával.

Ez pedig az, hogyha egyszer arra valami oda felkerül, az ott is marad, legyen az tuctuccos toszás, ilyen konzultáció, szaros pelenka hajigálása, akármi. A könyveket el lehet égetni, a netet bajos, sőt, ha alaposabban utána gondolunk, belátható, hogy a szingularitás nyomán az emberiség kollektív tudatának része lesz minden titok, így az ő hamvába holt nemzeti konzultációja is. Bár félbeszakította, mielőtt rászakadt volna a mennybolt, azonban és végül is, már cseszheti.

A diktatúrák, NER-ek állandó vágya, hogy tudják, az alattvalók mit gondolnak róluk, aztán elborzadnak, ha tényleg kiderül. Mert az alattvalóknak olykor egészen illetlen gondolatai bírnak lenni, hogy jobb lenne nem is tudni róla. A mostani szavazás eredménye is mutatja, az emberek szívéből szólt Hadházy, amikor lófaszozott. Ilyképp nem trágár és szégyellni való elfajzott fiú, hanem igazi népmesei hős, aki a szegénylegények nyelvén beszél. Ha tetszik ez a kényes ízlésű emberkéknek, ha nem.

Gyurcsány – mint emlékezhetünk – lárifári miniszerelnök urazott a tévében, s bár akkor ott győzött – állítólag – később föl lett falva, mert a szembenálló fél nem tartott be semmilyen írott vagy íratlan szabályt. S aki most arról beszél rebegő szempillákkal, hogy lófaszozni nem illő, gondoljon erre akkor is, amikor mondjuk az, akinek most a méltóságát védi, az ő kedves lányát kurvázza le. Háborúban nincs jó modor.

Lovagiasság is csak ideig-óráig volt, és a középkorral oda is veszett. Ahogyan az emberiség halad előre a civilizáció semmibe vezető útján, ezzel párhuzamosan aljasul is el, Hadházy lófaszozása csak rózsaszínű lányregény, és még főként akkor, amikor az, akit illetlen szavakkal illet, ugyanilyen stílusért lovagkeresztet osztogat. És máris ott vagyunk a vesszőparipámnál, hogy tankok ellen nem lehet rigófüttyel harcolni.

S most, hogy így tisztába tettük a tényállás egyik felét, arra is legyünk figyelemmel, hogy mikét viszonyul, a NER, esetünkben Rétvári krumplihuszár a valósághoz. Mivelhogy ő annak a bimbaja, benne testesül meg, amit Rétvári tesz, azt teszi a NER is, mert ez egy jól szervezett hadsereg, hogy a talpaik is egymásra lépnek, a pacaljuk is közösen rottyan, hogy a burjánzó pitypangokról már szó se essék.

Azt látjuk, ha így egyben nézzük az egész hóbelevancot, hogy a valóság ezeket egyáltalán nem érdekli. Azt eddig is tudtuk, hogy létrehoztak egy alternatív világot, amit a rajongók, hívők felé közvetítenek, az azonban most derült ki, odáig jutottak, már azt sem engedik, hogy az igazságnak még csak a szele is megérintse őket, ha az nem egyezik azzal a delíriummal, amiben élnek. Rétvári eltünteti a szavazást, ha az kezd kellemetlenné válni, mint valami óvodás a sarokban.

Én nem látok senkit, engem se lát senki, ez is egy létforma, csak kontraproduktív és veszélyes bír lenni. Mert például addig lehet ringani egy álomvilágban, míg azt nem tapasztalja, hogy a zsák krumpliját, amit osztogat, a fejéhez vágják egyszer csak, s amit most Hadházy mutogat, hogy “A lónak a faszát”, neki okádják a képibe, amikor a mennyiség (19951) átcsap minőségbe, és menekülni kell. Mindez azt mutatja, hogy el lehet takarni idei-óráig a valóságot, de az előbb-utóbb pofán csap. Csak szólok.

Sose halunk meg

Rétvári B., minden krumplik ura s egyben ministránsfiú már megint boldog. Ahogyan kitűnik már az idők végtelenjében, ez az igazi hivatása, a permanens örömök és mosoly, amitől kivillannak a mimagyarok odvas fogai. Ahogy a celebek azért élnek, hogy visszaverjék a napfényt, Rétvári elvtárs viszont azért van ezen a kajla világon, hogy örüljön. Mintha a főnöke mondta volna neki, örüjjé cseszmeg, s ő örül gátak nélkül.

Most attól verte a seggét a földhöz, hogy sose halunk meg, ez itt a mennyek országa már, és ülünk Orbán atya jobbján. Csak az a baj, hogy Rétvári elvtárs igéje közelít a Kétfarkúak szlogenné vált választási ígéretéhez “örökélet, ingyensör”, ám, míg arról tudjuk, hogy szatíra, Rétvári elvtárs hótt komolyan mondja, amit mond. És ez teszi azt, hogy legszívesebben szétmázolná az ember a bamba vigyort a képén.

Annak örült most ez a bohóc, hogy valami mágikus számítás szerint, amióta NER van, a magyar paraszt várható élettartama – mint mondta – 74,7 évről 76 évre emelkedett. Miközben úgy hullunk, mint a legyek. Ez valami átlagolás lehet egyébként, mint a lakossági megtakarításoknál is. Ott is, kinek százmilliárdja van, sokaknak meg semmi, és kijön, hogy mindenki közepesen gazdag.

Ez esetben a Mészárosok, Orbánok, Rétvárik meg a többi örökké élnek, vagy százötven évig, a napszámos meg hamar fölfordul, és máris kijön a mágikus hetvenhatos. De más módokon is ki lehet számolni, ahogyan Svejk is demonstrálta a mozdony sorszámával, amit el kellett vinni az Ústi nad Labem-i depóba. A diadalt azzal indokolta ez a pancser, hogy a magyar egészségügy több területen is eredményeket ért el.

Kétségtelen. Kásler áldásos működése nyomán bizonyára mosnak kezet az orvosok, és ismerik a Tízparancsolatot is. Már csak az a kérdés, a magyar nyugger mit kezd a váratlanul rá szakadt 1,3 évvel, amikor ő fogantatásakor 74,7-el számolt, Rétvári meg ad neki még plusz tizenhat hónapot, amivel nem tud mit kezdeni. Már minden könyvet elolvasott, minden filmet megnézett, ismeri az Univerzum titkait és az aranymetszés szabályait.

Üres és kilátástalan lesz az utolsó tizenhat hónap, bár, ha belegondolunk, az előtte lévő 894 se volt piskóta, háború végivel, Rákosival, Kádárral és pláne Orbánnal. Aki hetvenhatot élt, azon végiggyalogolt a történelem, ráadásul még éhenhalni is készül, mert a Gyurcsány meg azt mondta, hogy lárifári miniszterelnök úr, szar ez így, és számokkal állt elő ő is, hogy az átlagok kicsit egyedi színeket kapjanak, és mindenki magára ismerhessen a vérzivatarban.

Azt mondja az istentelen Gyurcsány, hogy riasztó adata van, és ő úgy tudja, a kurvára jól teljesítő hazában nagyon sokan kapnak rendkívül alacsony nyugdíjat, félmillió még százezret sem, másfél millió meg százötvenezret sem. És kiszámolta a duci oder csontos ujjain, hogy kies hazákban a nyugdíjasok túlnyomó többsége százezer forinttal kap kevesebbet mint az átlagbér.

Ez Gyurcsány szerint azért van, mert Orbán odahagyta az ő gyakorlatát, amely az átlagbérhez kötötte a nyugdíjak alakulását. Mért ezt ne hagyta volna oda ez az Orbán a gyurcsányi hagyatékból, kérdezhetjük joggal, hiszen, ha módja volna rá, mindent eltörölne azokból az évekből, még Gyurcsány emlékét is, aki pedig mégis van, viszont cseszheti. Mert midőn Mari néni, a farhátra kaparja össze az aprót, elhiszi, hogy ez a világ a lehetők legjobbika, és egy isten van benne, aki az Orbán.

Mivelhogy a lélek útjai kifürkészhetetlenek. Van tehát nekünk itt két állítás, amelyek önmagukban és egymástól különállóan még igazak is lehetnek. Hogy a magyar tovább élhetne, ha éhen nem döglene, és nem kerülne Kásler karmai közé. Ebben az esetben okkal örülhetne a rá szakadt váratlan plusz hónapoknak, ha a rendszer nem úgy óhajtaná az ellentmondásokat föloldani, hogy hetvenöt éves korág dolgoztatja.

Pedig ez a sunyi szándék, és ilyenkor fel kell tenni a kérdést, megéri-e tovább élni csak és kizárólag a létezés kedvéért mindenfajta minőség nélkül. Vagy, milyen értelme volna az örök életnek, aminek filozófiai vetületei is vannak, de ennek most nem állok neki. Szakirodalom: Füst Milán – Ez mind én voltam egykor (Hábi-Szádi kűzdelmeinek könyve). Igény szerint egy más alkalommal az örök élet nem kétfarkús megközelítését is előadom ennek nyomán. Csak kérni kell.

Antiszemitának lenni vagy annak látszani

Szobrot kapott a Fidesztől Kornis Gyula, a Horthy korszak filozófusa, tanára, országgyűlési képviselője, kultúrpolitikusa, akinek munkássága, eszméi eléggé elítélhető módon szennyezettek. Igaz, a háború után az alatta és előtte végzett tevékenységét népbírósági feddéssel megúszta, mai szemmel nézve a keresztény kurzus számára annyi érdeme volt, hogy gyűlölte a szovjetet és a liberálisokat. S mint kitetszik, ennyi a maiaknak elég is egy szoborhoz meg egy látványos avatáshoz papsággal, Schmidt Máriával és Rétvári Bencével együtt.

Ebből persze cirkusz kerekedik. Az MSZP szerint “A Fidesz nem hajlandó leállni a Horthy-kultusz ápolásával és továbbra is folytatja az egykori kormányzót támogató antiszemita politikusok rehabilitálását”, és a Mazsihisz sem boldog, szerintük “Kornis antiszemitizmusa felvállalt és közismert volt. Szobrát társadalmi egyeztetés nélkül állították fel”. A summázat pedig szintén MSZP szemszögből: „A gyűlöletpolitika terjesztésével és Horthy-kultusz ápolásával a Fidesz nemcsak a holokauszt áldozatainak emlékét tiporja sárba, de ismét szégyenbe hozza az egész magyarságot.”

Aztán Rétvári Bence védi a védhetetlent, és beleszalad a késbe, mert ez a terület nem örömhír, aminek az avatott hordozója ő, se nem zsák krumpli, amit osztogatni lehet. Ha Rétvárinak lenne esze, ami nincs, akkor tudná, ahová Schmidt Mária a történelem kapcsán beteszi a lábát, ott hamisság keletkezik óhatatlanul (Dózsa László 1942-). De már az is maga a leleplezés, ahogyan a Mandineren tegnap gyorsan-gyorsan meg is született bizonyos Trombitás Kristóf tollából a dolgozat, amelyben Kornis Orbán szellemi előfutárává válik.

Számos érdemét taglalja a szerző a friss szobornak, van benne munka alapú társadalom, nemzeti és keresztény gondolat, bolsevisták megátkozása, mintha Orbán zsebszótárából dolgozna a szerző. S amikor Kornis érdemeit sorolva Trombitás elvtárs odáig jut, hogy azok olyan megállapítások, amelyeket a jelenlegi kormányerők is jól láttak meg és okosan hasznosítottak. Meg, hogy “Nemzeti, erős, technikailag fejlett, modern tudásokban felvértezett hadsereg kell, amiként erről írtam is pár hete”, akkor ez a Trombitás érdektelenné válik.

Erre futja Kornis érdemeit bizonyítandó, s ha valaki így zárja: “Megtanulhatnák már, hogy nem 2010 előtt élünk, amikor egy Népszava-hasábtól mindenki vigyázzba vágta magát. Azzal is tisztában kéne lenniük, hogy komoly gondolkodók szavait nem az alapján ítéljük meg, hogy azokról miként nyilatkoznak a kommunisták elvi örökösei; és nem vonulunk vissza, ha a réges-rég elkoptatott gyalázkodásokat újra előveszik. Legyünk csak büszkék a magyar szellemiség olyan képviselőire, mint Kornis Gyula.“, azzal nem lehet vitatkozni, mert minek.

Kornis Gyulával nem az a baj, hogy NER szemmel nézve milyen fess magyar férfi, hanem, hogy antiszemita volt. Az MSZP és a Mazsihisz is elfelejti igazolni ezt az állítást, így előadásukban Kornis nem antiszemita, csak annak látszik. Segítek, hogy a kép kiteljesedjen: „A zsidóság Keletről szabadon beözönölve, békésen először elhódította a magyarság anyagi, majd szellemi kultúráját…Fajával veleszületett radikalizmusa és utilitarizmusa egy félszázad alatt a magyarság szellemét megrontotta…Úgyszólván teljesen átengedte egy idegen fajnak, mely aztán így szerzett vagyona és függetlensége alapján a nemzet érdekeivel éppen össze nem hangzó aránytalan hatalomra és kultúrára tett szert.”

Ezt a megszoborolt Kornis Gyula írta “Kultúrpolitikánk irányelvei. Budapest: A magyar középiskolai tanárok nemzeti szövetsége, 1921.” című művében. Innentől lehet mondani akármit is, a bizonyítvány kész. Rétvári hiába vinnyogja, hogy „A balliberális oldal politikája abban merül ki, hogy antiszemitizmust kiáltanak, és nácinak nevezik, aki az erős és szuverén magyar nemzetben hisz”, Trombitás meg mászik bele tövig Orbán seggébe igazolandó Kornis, Orbán, és nem utolsó sorban a saját zsenialitását, a szobor eredetije nem csak antiszemitának látszik, az is volt.

Hogy aztán a jelenlegi rezsim szellemi restségből, számításból, aljas érdekből vagy eszmei közösség okán állít szobrot, az a vizsgálat tárgya, és nem Kornis minősítése. Az már régóta készen van. Persze a többi újólag felmelegített egykori eszementé is, mint Wass Albert vagy Tormay Cécile, például, akik most Takaró Mihállyal manifesztálódnak újra, míg Kornis Schmidt Mária és ilyen Trombitások segítségével. A tendencia – meg ami még látszik belőle – egyértelmű, oda iramlunk, illetve sok tekintetben már ott is tartunk, mint a két háború között, ami rendszert sok mindennek lehet nevezni, csak liberális demokráciának nem. Nem nóvum, kimondatott, hogy nem is azt akarják.

Illiberálisat és keresztényit óhajtanak, azaz, lépünk bele ugyanabba a folyóba megint. És ismét elbukunk.

Az osztás joga

Botka László, Szeged polgármestere május elsején bejelentette, hogy a város minden nyugdíjas státuszú és iskolába felvételiző polgárának tízezer forintot fizetne, nem csak egy alkalommal, hanem rendszeresen, mintegy jogként. Ilyen hírek után az ember mélán néz ki a fejéből, mert mért nem az oviba indulók vagy netalán a zöldszeműek a kivételezettek, gondolja. Ergo az ilyesmi nem tetszik neki, mert nem üzemszerű működésre utalnak a kegyes osztogatások, de mégis örül. Mert mért ne örülne, rosszabb attól nem lesz a szegedi nyugdíjasnak és a körmét rágó felvételizőnek, másrészt meg Botkának is joga van kampányolni, ez sem rosszabb, mint a zsák krumpli.

Bartha László, egyszer volt szegedi polgármester, most fideszes, sőt, annak is a helyi elnöke, tehát már valaki a szemétdombon, viszont júdáspénznek nevezte az inkriminált tízezret. Bartha elvtárs biztosan jó keresztény, olyan, mint a többi, aki kurválkodik a hittel, de halovány fingja sincs az egészről. Elmagyarázhatná, a nyugdíjas és a kisdiák pénzének mi köze van az áruláshoz, kit csalnak meg azzal, ha Botka tízezrét elfogadják, hacsak nem a kedves vezetőt, aki egyedül jogosult osztani a birodalomban ezek szerint. Egymaga dönt életről és halálról, ilyenek. Csak Bartha elvtárs ott téved, hogy Magyarország nem a Párt – egyelőre -, és még nem Orbán határozza meg, mikor szabad fingani benne.

Majd igen, de ezt azért momentán még nem. Bartha elvtárs egyébként, csak úgy, mint fénylő csillagunk, össze-vissza beszél minden ökörséget, kontrollálatlanul jönnek elő belőle a szavak, mert az indoklása másképp nem értelmezhető: „A Fidesz határozottan elutasítja és ellenzi, hogy Botka László a lakossággal fizettesse meg saját lustaságát, gyávaságát…” – Kötözzenek meg, de én ilyen magasságokba képtelen vagyok felérni, nem működik fideszül az agyam. Másképp van bekötve, és nem fedez fel összefüggést a tízezer forint osztása, és a lustaság meg gyávaság bűnei közt. Ha viszont van, és ezt készséggel el is hihetem Bartha elvtársnak – ha akarom -, akkor Orbán Viktor Mihály egy ótvar, beszari alak.

Ezt eddig is tudtuk, de most a saját pártjából nyert igazolást. Hiszen mekkora lustaság és gyávaság már, ha ő meg minden nyugdíjasnak osztogatja a Bözsit, illetve milyen reszkető lélekre utal Rétvári elvtárs hóna alatt a krumplival, vagy épp az aláírásgyűjtők sonkája, és még sorolhatnánk, de minek. Illetve arra figyelmeztetnék, hogy a kedves vezető pörformanszain pénzért tapsikolók, a busszal szállított rajongók fizetségére inkább illik a júdáspénz kifejezés. Hiszen ők azok, akik ellenszolgáltatásért elárulják embertársaikat, míg a szegedi nyugdíjas csak farhátat akar venni, a felvételiző meg egy Fantát esetleg. Bartha elvtársnak elmondhatná valaki, hogy hörögni lehet, csak olykor az ember tökön szúrja magát.

Mondhatta volna azt is a szegedi egyszer volt polgármester, hogy a nyugdíjasnak adott tízezres nem felel meg a város érdekeinek, mert ilyen is van. Szombathelyen például a hivatalban levő polgármester, aki ellenzékbe került, ezzel a szlogennel dobálja vissza a közgyűlési határozatokat. Olyanokat is, amelyek arról szólnak, hogy melyik utcát újítsák fel. Nem felel meg a város érdekeinek az utca aszfaltozása Szombathelyen, Szegeden a nyugdíjas plusz csirkelábja megy szembe a magasabb elvekkel. Ezekből az aljasságokból az mutatkozik meg, az első érdek az országban a Fideszé, minden más, polgárok, városok, falvak, újszülöttek és nyugdíjasok egyként vannak leszarva. Csak ilyenekre normális helyeken nem szavaznak.

Nálunk különös módon igen. Ez a hungarikum, meg az is, hogy a más által állított buszvárót lebontatják, a betömött kátyúból kikaparják az aszfaltot, az éhezőnek nyújtott tál étel osztását pedig igyekeznek betiltani. Mindezek így, Bartha elvtárssal, a szombathelyi polgármesterrel és a csúcsokon Orbán Viktor Mihállyal arra figyelmeztetnek minket, hogy ez, ami van, már nem is horthysta-rákosista rezsim, hanem egyenest Phenjanból szalasztották. Mert ott van divatban, hogy a halandó úgy érezze, minden: étel, ital, lakás, óvoda, iskola, hit és klottgatya egyedül a kedves vezető jóindulatától, függ, csak tőle eredhet és senki mástól. Még Bartha elvtárs sem tudja, de amiket habzó szájjal ordítozik, ennek a jele. És tele van Barthákkal az ország.

Fél krumpli

Az egyik áruházláncnál Magyarországon, ebben az időben, amikor élünk, és ezen a helyen, tehát itt és most darabra lehet venni a krumplit, mert kilóra már annyira sokba kerül. Egy szem krumpliért kilencven (90) forintot, a sárga fajtáért hetvenhatot (76) kérnek. Ezen a ponton pedig sutba dobhatjuk a KSH sajátos infláció-számítását, legyinthetünk a nyugdíjak emelésének mértékére, elmerenghetünk Pártunk és Kormányunk permanens győzelmi jelentéseiről, továbbá kialakíthatjuk viszonyulásunkat a világhoz.

A választék pedig a kétségbe esés, a parttalan düh és a riasztó röhögés. Ha mindahányra van késztetésünk, akkor egy színdarab részesei lehetünk, középfajú színműé, Csehov, Wedekind vagy Beckett stílusában, mert életünk az abszurd medrében folydogál csendes félmosollyal az őrület határán. A fideszcsürhe viszont nemzeti tragédiákban él, Trianon és Mohács delejében, és annyira nincs affinitása emiatt az egyén gondjaira, hogy le is szarja azokat. Ezért mondom mindig, hogy esztétikai gondjaim – is – vannak a rezsimmel és kitenyésztett egyedeivel egyaránt, s mint kitetszik, ezek is súlyosak bírnak lenni.

– “Milyen leleményes is ez a mi népünk”. – mondta Virág elvtárs A Tanúban – mint emlékezhetünk -, midőn hajában sült krumplit majszolgatott a kicsinyekkel, majd a fogdmegek szétlőtték a konyhát egészen szelíden, mint korabeli TEK. Az a sült krumpli a szegénység szimbóluma volt, amit akkor ettek, amikor Dezsőnek meg kellett halnia, viszont a belőle készült disznóságokat a hatalom emberei petróleummal locsolták le, Pelikánnal pedig az történt, ami. Sajátos fejlődésként a NER szegényei nem Dezsőt ölik meg, hanem “A” krumplit, miután hazahozták a boltból és őrizgették sokáig.

Amikor már készülnek összeesni az éhségtől, akkor a családfő kijelenti: – Nincs mit tenni, meg kell főzni “A” krumplit. – Nevet is adhatunk a krumplinak a színműben, legyen mondjuk Rózsi, így jobban kirajzolódik a groteszk, amikor Rózsinak meg kell halnia. Volt anyám nagybátyjának egy felesége, bizonyos Ili néni, aki képes volt egy tojásból rántottát és levestésztát is készíteni, ajánlom ötletteli népünk figyelmébe Ili néni módszerét a túlélésre. Igaz, ő akkora volt, mint egy sovány veréb, így módszertana nem biztos, hogy célravezető, nem mindenki éri be napi száz kalóriával ugyanis.

Ugyanakkor “A” krumpli egyik feléből lehet pürét, a másikból pedig levest főzni karakánul, hogy boldog legyen Kádár népe – a krumplileves legyen krumplileves, ugye -, de ez az idő, mint látszik, végleg elveszett. Hogy megmutassam, mekkora egy séf vagyok, elmesélem, hogy azt is tudom, a levesbe zöldség is kell, ilyesmit venni manapság viszont képtelenség, mert aranyáron mérik. Nem piaci körképet vagy szakácskönyvet írok ugyanakkor, hanem vádiratot, ezért jut eszembe, ilyen helyzetben milyen iszonytató nagy kincs az a zsák krumpli, amit a Fidesz kampányokban osztogat, ami most is van épp. Mindjárt megjelenik Rétvári a neccel, benne a szavazatcsalogató, elérhetetlen ínyencséggel.

Ennek elterjedését kies hazánkban a XVII. században ugyanakkor a kalapos király, II. József adókedvezményekkel könnyítette, miután Pizzaro az őslakosok kiirtása után behozta azt Európába. Ebből is látszik, hogy a krumpli nagy idők tanúja, amely idők most kezdenek kiteljesedni, midőn a zöldség olyan unikum lesz a magyar konyhákon, mint kábé négyszáz éve. Ezt fejlődésnek bajos volna nevezni, s miután nincs kedvem dolgozatot írni a mezőgazdaság antalli szétveréséről és mostani áldatlan helyzetéről, marad tehát az ábrándozás.

Főleg, ha a félóránkénti jobban teljesít hirdetésekre gondol az ember, akkor, jutnak eszébe újólag Virág elvtárs aranyat érő szavai: “Ugyan, kit csaptunk be? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó. A kutatókat? Azok örülnek, hogy plecsni van a mellükön. A széles tömegeket? Azok úgyse esznek se narancsot, se citromot, de boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek. Az imperialistákat? Ühüm, azoknak alaposan túljártunk az eszén.” – Ez máma is nagyon ott van, viszont, ami megmagyarázhatatlan, ki az a hülye, aki ezek után még mindig ezekre szavaz.

Ezt magyarázza meg valaki nekem, mert ezt a titkot nem bírom fölfejteni.

Rétvári és az izmusok

Tegnap Tódor napja volt, amelyhez véletlenül semmi félnivaló nem tartozik épp, hogy mit csinál a medve, kopog vagy locsog, süt vagy esik, fúj esetleg. Olyan nap tehát, amikor minden következmény nélkül történhet akármi, szabadság, tánc a hóban. Mondtam is magamnak hajnalban a piacra menet, miközben lefagyott a bütyköm, szóval mondom, na, Kázmér, azt csinálsz, amit csak akarsz, fütyölj, vagy akármi sorosista bolondság.

Aztán szembe jött Rétvári elvtárs esze, amin el kellett merengeni. Nem a piacon jött szembe, hanem a gépen, mert kinyitottam neki az ablakot. Őt mindig érdemes tanulmányozni, az ember szíve földerül tőle, midőn, mint hiteles, tiszta forrásból, ajkai közül meg lehet tudni rendre, mi a lehető legjobb épp a világunkban, hogy a kormány úgy zúdítja ránk a jótéteményeket, akárha friss, tavaszi zápor. Viszont most gondolkozott.

Vagy úgy csinált, mintha. Nem volt a hóna alatt egy zsák krumpli nyugdíjasokat csalogatni, se egy statisztika a zsebében, hogy a magyarok már nem is születnek, úgy szaporodnak, hogy számolatlanul potyognak a csecsemők a levegőégből. Rétvárinak ilyenhez van tehetsége, most meg elküldték beszédet tartani egy, a Tanácsköztársaságról szóló konferenciára. Képzelhetjük a szárnyalást, ahol egy Rétvári adja meg a zsinórmértéket, mert formában volt a manus nagyon.

Ezt a tanácsköztársaságos cuccot aktualizálta Rétvári elvtárs, ahogyan rávilágított pártunk és kormányunk zsigeri félelmeire, s egyben ütött egyet az ellenzéken, zseni a faszi. Vagy nem. Nemzetezett persze, kifejtve, hogy: “Nemzeti alapú, a nemzet érdekeit minden más elé helyező politikára van szükség, nem pedig olyan nemzetközi ideológiák támogatására, mint a kommunizmus, a nácizmus vagy a globalizmus.” És ebben engemet valami zavart, mintha tüske ment volna a körmöm alá.

De nem az, hogy egy fasiszta kormány tagja rémüldözik a nácizmustól, mert felteszem, fingja sincs a különbségekről, csak a Jobbikban valamelyik ökör lengette a karját. Ellenpontként ott vannak miniszterügynök elvtárs szélsőjobbos cimborái, de ez sem érdekel. Mint ahogyan az sem, hogy úgy általában ki kokettál a Kínai Kommunista Párttal, hát, nem én az ziher, de az ilyen slendriánságokat már megszokhattuk a NER kommunikációjában. Hanem ez a globalizmus.

Ez nem hagyott aludni, mert értem én, hogy mit akart mondani a költő, csak hülyeségeket beszélt. Mert mindenféle szakirodalmak globalizációt ismernek, viszont globalizmust csak és kizárólag a kulturális harcot folytató NER munkások, akik valami ismeretlen okból összekeverik az emberi faj kulturális, gazdasági és társadalmi fejlődésének folyamatát valamely ideológiával, ami nincs. Én nem mondom, hogy Rétvári elvtárs számára, így izmussá alakítva a dolgokat, ez nem tűnik félelmetesnek, viszont reszkessen magában és magának.

A kajla világ változik és alakul. Ady is rettegett az olyan szavaktól, mint a börze és a tőzsde, aztán megírta a Vér és arany-t például, de, hogy ne menjünk ilyen messzire, a szimbolizmus nélkül csak Szabolcska Mihály maradt volna, és akkor tán jobban feküdne Orbán elvtárs szügyében is. Innen fakadhat tán, hogy a NER lovagok rettegnek az izmusoktól, pedig, ha belegondolunk, a nácizmus és a kommunizmus furcsa elegyét bízvást nevezhetnénk orbánizmusnak is.

Kicsit megszaladt a képzeletem, de magával ragadott ez a globalizmus, mint pejoratív és nem létező fogalom, akár a libsibolsi, a sorosista meg ilyesmik, amelyekkel a hívők igyekeznek mire és őkre osztani a kaotikusnak tűnő világot, hogy egy bezárkózott akol melegében babusgató otthonra leljenek. Ezt nevezik hivatalosan nemzetállamnak, ami egyébként régóta nincs, de, ha van, akkor csak vérontások okozója.

A globalizáció nem eszme, hanem folyamat, gazdasági, pénzügyi, kulturális és nyelvi univerzalizálódás, nem Soros találta ki, még csak nem is Macron, globalizmus, mint eszme nem létezik, és aki ellene hadakozik, az Don Quijote, de minimum hülye. Tudom én, hogy Magyarországon kívül nincs élet, meg hogy ez a hely a bokréta az Isten kalapján, de azért mégis. A vasutakat, hajózást, távközlést csak nem akarja Rétvári elvtárs buzgalmában fölszámolni, holott ezek az ördög találmányai és a globalizáció fortélyos eszközei.

Visszamehetünk a középkorba egyébként, csak nem érdemes. Mert például Rétvári elvtárs a gyermekek nagy barátja, mint az közismert, és nem árt, ha tudja, hogy például maga a “gyermek” szavunk is török jövevény, éspedig nem is az oszmán időkből, hanem már a vértiszta honfoglalás korából. És még mennyi ilyen van, például, ha már kereszténydemokrácia: boszorkány, egyház, koporsó vagy bűn. Vagy például miniszterügynök elvtárs sem tudott volna türbékkel kurválkodni egy kis kezdeti globalizáció nélkül.

Számos-számtalan példa lenne hozható, Gucci táskák, coca colák és kokain, amelyeket mind amiatt élvezhet a mai uralkodó osztály, ami ellen ágál. Kumiszt is lehet inni, minek a Chivas Regal. Szóval, nem kéne hülyeségeket beszélni, mert az ember elábrándozik rajta, és soha nem ér a végére. Úgyhogy nem is folytatom, csak lecsekkolom, hogy az ostoba riogatás új fokozatba kapcsolt, hogy lesz ez még rosszabb is, bár már most is elég kiábrándító a helyzet.

Mert képzelhetik, mi történt. A Facebook fölajánlotta, hogy legyek a szombathelyi időjárás ismerőse, én bejelöltem, ő meg visszaigazolt. Mondom, de jó, Kázmér, ebből még akármi is kisülhet, ha az időjárás a haverod. Kimegyek az utcára hát, belekiáltom a világba, hogy szevasz időjárás, de nem szólt vissza, nem üdvözölt, helyette egy kacagó szél futott el az utca felett. Nyugat felől jött ez is, globalizmusos oxigénnel, el fog veszejteni minket, azt hiszem.

Rétvári mítosza (A NER és az öngyilkosság)

Ha hétvége, akkor Rétvári Bence ideokádik nekünk valami rózsaszínű boldogságot, amihöz órát lehetne igazítani. Az ilyen takonyköpülés akkor érdekes különösen, amikor elég erősen reng a föld és szállnak a légben a könnygáz-permetek, de be kell látnunk, a maffiában mindenkinek megvan az előre megírt szerepe. Rétvárinak az örömhírhozó jutott, olykor látni őt egy zsák krumplival is a hóna alatt, miközben tömjénillat lengi körül, valamint fokhagymaszag.

Ebből is kitetszik, hogy nem szeretem Rétvári elvtársat – egyáltalán ki szereti őt, ugye -, de az, amit most előadok, egyáltalán nem emiatt történik. Csak úgy elgondolkodok a világ folyásán, amiben neki annyi a szerepe, hogy rákésztet, ráserkent az agybéli tevékenységre, ilyképp tehát köszönetet is mondhatnék neki, aztán mégsem teszem. És most, hogy elmeséltem a fél életemet, lássuk, államtitkár elvtárs milyen örömöket kínált nekünk ezen a borús, nyálas, hideg vasárnapon, alig valamivel karácsony előtt.

Azt írja a tudósításunk, hogy Rétvári Bence hangsúlyozta – ezek egyfolytában hangsúlyoznak, leszögeznek és aláhúznak, egy nagy emelvény, illetve asztalosüzem az ország tőlük -, szóval hangsúlyozta, hogy Orbán Viktor Mihály áldásos országlása következtében Neriában csökkent az öngyilkosságok száma. Mondott adatokat is, de nem rakom ide, mert egészen egyszerűen nem hiszem el azokat. Mégpedig azért, mert ilyenekkel érvelt:

“A csökkenés hátterében az egészségügyi rendszer fejlődése áll, amely hatékonyabban kezeli a veszélyeztetetteket, másrészről a gazdaság élénkülésével a kilátástalanság is csökken. A növekvő foglalkoztatottság, az emelkedő bérek, a családok javuló anyagi helyzete miatt a magyar embereknek egyre inkább jó kilátásaik vannak, melyek mind az öngyilkosságok számának csökkenése irányában hatnak. Jelentősen csökkent a szegénység vagy társadalmi kirekesztődés kockázatának kitetettek aránya, ez is segít megelőzni az öngyilkosságokhoz vezető helyzeteket.”

Ez itt egy gyönyörű csomag, viszont nem igaz. Amit Rétvári elvtárs az egészségügy nagyszerűségéről, a szegénységről és a társadalmi kirekesztődésről hadovál, azt naponta cáfolják meg mindenféle nem holdingos híradások. Szép az a rózsaszín szemüveg, csak nem divatos. Másrészt az a tragédia, hogy mindezek miatt mást sem hisz el neki az ember, azt sem, hogy kevesebben öngyilkolták meg magukat, sőt, azt sem már, amit kérdez. Idáig jutottunk a párhuzamos valóságokban.

Értem én, hogy a diktatúra alapvető érdeke azt elhitetni az alattvalóval, ez a világ a lehetők legjobbika, és ezt mind Orbán Viktor Mihálynak köszönhetjük, ám ez eléggé kontraproduktív bír lenni. Rétvári elvtársnak elég lett volna a szemüvegén túl az utcára is kilátni, ahol épp bájos és hamis szavai közben csírázik a forradalom, mindjárt megszeppent volna a győzelmi jelentések közlése közben, de nem. Muszáj volt neki elmondani a hülyeségeit, amiből az is kiviláglott, halovány fingja nincs az öngyilkosság mibenlétéről, de miért is lenne.

Vannak dolgok a világban, amelyeket már tökéletesen megírtak, újjal próbálkozni istenkísértés és fölösleges. Ilyenkor idéz az ember, s mint a figyelmes olvasó felfedezhette, már a címmel is Camus Sziszüphoszára utaltam, és most meg belőle citálok, hogy lássuk a valót:

“…Az öngyilkosságnak több oka is lehet, s általában nem a legnyilvánvalóbb a leghathatósabb. Az ember ritkán lesz öngyilkos hideg megfontolásból (bár elméletileg ez sem zárható ki). Szinte mindig ellenőrizhetetlen, hogy mi váltja ki a krízist. Az újságok gyakran írnak „szerelmi bánat”-ról, vagy „gyógyíthatatlan betegség”-ről. Helytálló magyarázatok. De tudni kellene, hogy aznap valamelyik barátja nem beszélt-e közömbösen az illetővel. Az a bűnös. Mert ennyitől is felfakadhat a felgyülemlett harag és keserűség. Nehéz tetten érni azt a pillanatot, amikor a szellem a halál mellett dönt, a tettből azonban már könnyebb levonni a benne rejlő következtetéseket. Az öngyilkosság – akárcsak a melodrámában – bizonyos értelemben vallomás. Azt valljuk be, hogy az élet túllépett rajtunk, vagy hogy nem értjük… Az élet elvetése azt föltételezi, hogy az ember, ha ösztönösen is, ráébred, hogy ez a megszokás szánalmas, hogy az életnek nincs mélyebb értelme, hogy a mindennapi lótás-futás esztelen, hogy a szenvedés fölösleges… Mi hát ez a megfoghatatlan érzés, mely megfosztja a szellemet az élethez szükséges álomtól? Ha egy világot jól-rosszul meg lehet magyarázni, akkor az a világ otthonos. De ha a világmindenséget hirtelen megfosztjuk minden illúziótól, minden fénytől, akkor az ember idegennek érzi magát benne. Száműzetése végérvényes: nincsen többé elveszett hazája, melyre emlékezhetne, nincs ígéret földje, melyben reménykedhetne…”

Ezzel csak arra szerettem volna utalni, nem azért lesz öngyilkos az ember, mert elfogyott a zsír a kamrából, mint ahogyan nem is azért dönt az élet mellett, mert dübörög a gazdaság. Az ilyen magyarázatok Rétvári elvtársnak és a híveknek esetleg megteszik, megfelelnek a NER egydimenziós világképének, viszont még a Kétfarkúak örökélet-ingyensör kampányígérete is komolyabb, mint a fideszcsürhe gondolatisága, ami nincsen neki.

Most csupán gyöngéden céloztam arra, hogy bunkók ezek, csak, hogy nagyon meg ne sértődjenek. Viszont hogy még jobban megmutassam, ez a kérdés tényleg nem egyszerű és tényleg nem tréfadolog, nézzük, Füst Milán milyen példát mesél nekünk:

“…Hábi-Szádi keleti mágus egyszer így szólt fiához, Tahtúrhoz:
– Egy vadszamár Libyában ezt panaszolta nékem: – mi vagyok én? Egy rongy vadszamár. Még nevem sincsen. Oh, ha én is a teremtés koronája, ha én is ember lehetnék!
– Newyork mellett egy néger így sóhajtott felém: – oh, ha én a teremtés koronája, ha én is fehér ember lehetnék! A zsidók bemennek egy keresztény templomba és mint hibátlan emberek jönnek ki belőle, – oh, ha nekünk is volna ilyen templomunk, ahol leválna rólunk ez a feketeség!
– Nancyban viszont találkoztam egy francia íróval, aki így beszélt: – Oh, ha én egy szép fiatal katonatiszt lehetnék, asszonyok kedvence, és méghozzá milliomos!
– Mindezek után pedig Rochum doktor, egy daliás szép, fehér és fiatal katonatiszt, még hozzá angol ember és orvos, egy délelőtt Edinburgban agyonlőtte magát. És ezt írta búcsúlevelében: – angol is vagyok, gazdag is, fiatal is, és én mondom nektek: nincs ocsmányabb, szerencsétlenebb állat e földön, mint a teremtés koronája, az emberi lény…”

Egyetlen kérésem van csupán: ezeken gondolkodjunk el, miközben a rádióból Rétvári szól. Elleszünk vele estig, ezért kezeskedem.

Renonc

Nem tudom, ki hogyan van vele, én nagyon bírtam annak idején az “Így jártam anyátokkal” névre hallgató sorozatot. Régen volt, tán igaz sem volt. Tegnap mégis fölbukott bennem az a rész, amelyben a díszes kompánia fogadalmat tesz, hogy másnap estig nem ismeri meg a Super Bowl végeredményét, ami azon a vidéken szinte lehetetlen vállalkozás.

Viszont a tudatlanság jegyében Ted, midőn utcára kell lépnie, egészen sajátos védőfelszerelésben teszi meg azt. Tökéletes süketséget biztosító fülhallgatóval, ilyen, lovak szemének periférikus látását korlátozó leffentyűvel, valamint olyan szemüveggel, amelyen csak egy kis lukon át türemkedik be a nagyvilág. És sikerrel meg is óvja az agyát a veszélyes ismeretektől.

Azonban tegnap megdöbbenve kellett rájönnöm arra, hogy az amerikai futball-liga döntője kutyafasza ahhoz képest, ha Orbán Viktor emelkedik szólásra az övéi előtt. Hogy mekkora kibaszott egy csoda az, hogy semmiféle süketítő és vakító alkalmatosság nem alkalmas a menekvésre tőle, hacsak nem pince mélyibe vagy barlangba bújik az üldözött, ahogy a nemzeti nóta mondja.

Az internetet elárasztja, a tévét úgy nem lehet biztonsággal kapcsolgatni, hogy bölcs vezérünk ne készülődne, a stúdióban ne várnák körömrágva, a rajongók ne hugyoznának állva permanensen. Télleg, mint az ökrök, akik degeneráltságukban mindenkiben a prófétát keresték, a’la Brian élete. Aztán rá kell döbbennünk, hogy a fellépő, ez a miénk is azon a nívón van, mint az ottani kifordult szeműek és zilált ábrázatúak. Vagy rosszabb.

Mert egyszer csak eljön az idő, amikor mindent eláraszt a füleket sértő kappanhang, ami értelmetlen monotóniából olykor ki lehet hüvelyezni, hogy Soros, Brüsszel, gyarmat, harc. Mást nem nagyon, és az ember föltenné a kérdést, hogy tényleg, miniszterügynök úr? Tényleg? És rájön az ember arra is, hogy itt a diktátorok törzsfejlődésének végső stádiumával van dolga egészen sajnálatos módon.

Az internet ugyanis azt is megmutatta neki, hogy számolatlan buszokkal hozták a klakőröket a beszédre, mint ahogyan a rezsibiztos utaztatott közönséget a birkózó izéjükre. Ez már egy szint, ilyen alsó nívó az olajpálcán, amikor gyártják a kirakatot a nagyvilág számára, ami a ’36-os berlini olimpia óta bevett szokás a hasonszőrű társadalmakban Moszkvától Phenjanig.

Viszont, hogy saját magukat is ezzel a módszerrel kábítják és andalítják, hogy sokan vannak nagyon, és ezt nem is győzik hangsúlyozni, az már a félelem jele. Erre utalt egyébként az interneten terjedő azon felvétel is, amely a vidékről a fővárosba konvojban tartó rendőri erőket ábrázolta. Viszont, hogy félni itt egyáltalán nincs mitől nekik, azt is megmutatta a tegnap megint.

Ez is az ország tragédiája, de az még inkább, hogy a harsonák ordítása közben elsikkadt az a hír, miszerint október 15. óta, amikor is ugye, életbe lépett a hajléktalanbasztató törvény, három polgártársunk szenvedett már kihűléses halált. Szörnyű, de ez nem nóvum, hiszen közelít a szezon. Mondhatnánk, hogy ez csupán a nyitány, hiszen olyan idő van még, hogy a legyek sem hullanak igazán. Majd pár hét múlva, s aztán.

Viszont, ha én olyan helyen lennék és afféle organizmus, ami nem vagyok – Istennek legyen hála -, hogy módom, sőt kötelességem lenne ordítani ezekkel, akkor most a KDNP, és elsősorban Rétvári elvtárs képibe vágnám, hogy renonc. Mint bizonyára tudja a nyájas olvasó, a snapszerben ezt üvölti a játékos, ha ellenfele rossz lapot kér ki, ami nem felel meg a szabályoknak, és a játszma azonmód véget is ér a szabálytalankodó vereségével.

Mivelhogy emlékeim szerint ez az elvtárs volt az, aki ájtatos pofával jelentette ki, ez a törvény a hajléktalanok érdekében született, őket védi meg, s ím, kitetszik, hogy mégsem, ergo, nem felel meg a szabályoknak, renonc tehát. S hogy mért az? Ezek egyszerűségükben snapszerozni csak tudnak, én is ezt játszottam a nagyanyámmal a falujában már elsőáldozós korom előtt rogyásig (hogy csessze meg).

De ugyanígy nem felelt és nem felel meg a szabályoknak az összes olyan tákolmány sem, amelyekkel mást védelmeznek nyugdíjtól trafikig, míg el nem fehérül a száj is. Mert ezek szőrös bunkóra játszanak. Ez pedig az, én nyájasom, ha nem tudnád, amikor ebben a játékban írják az eredményt, és a végelszámolásnál a vesztesnek semmije sincsen. Illetve nullája van. Ezt játssza velünk a nagyméltóságú úr.

Kedvére teheti, hatalma olyan monolit tömb, amelyen jelen állás szerint semmi még csak karcolást sem bír ejteni. Nem is fog, egyre biztosabban már csak a kihalással megkezdődő konszolidációban reménykedhet az ember gyereke, és ez egyáltalán nem biztató, viszont be kell látni kétségek nélkül. Hogy ez mikor lesz, azt sem lehet tudni. Addig egyet lehet tenni, egyetlen egyet, megmaradni egymásnak, akik értik a hexametert is. Aztán az unokáik majd meglátják.

Orbán, az ’56-os hős

A hétvégeken mindig Rétvári Bence szokott szórakoztatni minket különféle jó hírekkel. Ilyenkor, a vasárnapi mise környékére időzíti általában az olyan kijelentéseket, hogy kinek miért nagyon jó éppen, s kinek lesz majd, mely társadalmi rétegek részesülnek a NER jótéteményeiből, ők pedig hogyan fáradoznak szakadatlan a boldogulásunkon, ilyenek.

Ezen a héten másfajta örömöket kínált. Nem arról mesélt, hogy mért mosolyog az egész ország szünetmentesen a rohadt fogával, mert kapott egy zsák krumplit, hanem utat mutatott mintegy, kijelölte az ösvényt, amelyen haladni szükséges az elhülyüléshez, hogy úgy általában akadályok nélkül fogadhassa be az egész lakosság, komplexen és kollektíven a szent lelket, és az Isten csavaros farkát.

Az államtitkár rámutatott – szólnak a híradások -, szóval rámutatott, s magunk látjuk is, midőn acélos tekintettel, a jövőbe vetett hittel lengeti a mutatóujját, szóval, még egyszer: rámutatott, hogy “az iskolai nevelés sem kulturálisan, sem felekezetileg nem lehet független”. Ezt egyszerűbben úgy mondják, folyik a rekatolizácó, és alattvalókat tenyésztünk.

Én ilyesmin élcelődni már nem bírok, így momentán Rétvári államtitkárról szóló gondolkodásomat be is fejezem azzal a toldással, hogy ördögi körbe kerültünk mi ketten – államtitkár úr meg én, de az egész NER is -, mert a permanens hülyeségekre hasonképp szünet nélkül kell reflektálnia az embernek, mert a végén még azt hiszik, hogy nekik van igazuk.

Rétvári államtitkár viszont nem azért menekül meg, mert olyan jámbor a szívem, hanem, mert kihívója akadt az eseményekben, de még milyen. Orbán Viktor emlékérmet kapott ugyanis, mégpedig az 1956-os mártírról, Szobonya Zoltánról elnevezettet, és ez az esemény mutatja nekünk, Rétvári államtitkár ábrándozása a kívánatos oktatásról – amely nem független – milyen eredményekhez vezethet. – Ilyenekhez.

Olvasva ugyanis, hogy “a díjat azok vehetik át, vagy kaphatják posztumusz, akik életüket áldozták a forradalomban való részvételért, példát mutattak a harcok alatt, vagy példát adnak a magyarság felvállalásáról”, és végig gondolva, hogy Orbán Viktor Mihály milyen fajsúlyos szerepet játszott ’56-ban, előttünk áll az odaítélés aktusában megtestesülő kiforrott szervilizmus, amely már az idiótaságba hajlik, így tökéletesen NER kompatibilis.

A díjat ugyanis a Szobonya család legidősebb tagja ítéli oda, mint a kuratórium elnöke. Ebben a gesztusban tehát mást nem láthatunk, mint a vallásos imádat és rajongás megtestesülését, lévén, Orbán Viktor Mihály egyetlen kritériumnak sem felel meg, ami miatt a díj elnyerhető. Életét nem áldozta a harcokban, példát sem mutatott a küzdelmek során, ugye.

Magunk közt szólván ’56-hoz annyi köze volt a most ennek okán kitüntetettnek, hogy még szakállasan Nagy Imre szimbólumával kurválkodott, és zavarta ki a már úgyis poroszkáló oroszokat. Létezése tehát már akkor hazugságban fogant, hiszen láthatjuk, hogy akinek a szimbolikus koporsójánál akkor verte a nyálát, annak a szobrát most készül eltávolítani, hogy újraírja a történelmet.

Már évek óta annyira tarja csak ’56 hőseit, hogy a Forradalom lángja nevet viselő alkotást is egy kutyafuttató mellé költöztette. Ott tartunk, hogy Dózsa László a legnagyobb király, és Wittner Mária az egyetlen hős, mert ők egyelőre még ugyanúgy kéznél vannak, mint a Szobonya család legidősebb tagja, akinek senki nem mondta meg, hogy tévedni tetszik, sőt, ez így valahogyan olyan perverz gesztus.

Nem tudom, hogyan illik viselkedni ilyen kitüntetésekkel, de, ha a Kossuth-díjat vissza lehet utasítani, hogy komcsiktól nem veszem át, ilyen Szobonya emlékéremre is lehetne annyit mondani, hogy nem vagyok méltó rá. Ilyenről azonban ne is álmodjunk, mert ahogyan az odaítélés gesztusát belengi a mindennapos agyvérszegénység, a jutalmazottat pedig hasonképp üli meg a romlott gonoszság.

S ez, hogy szimbiózisba került az elvakult szervilis imádat, s kitenyésztődött az, aki élvezi, sőt, hovatovább elvárja a személyi kultusz játékos formálódását, több más mellett mutatja, hogy abba a történelmi korba jutottunk vissza, ami ellen azok harcoltak, akiket most nem tüntettek ki, hanem helyettük az érdemtelen és nevetséges Orbánt. Szintet léptünk megint.