Kategória: rétvári bence

Ötezer naponta

A KSH még a legelszántabban és legkitartóbban depressziós szavazópolgárt is képes megröhögtetni, hogy belefájdul a korgó gyomra is, úgyannyira. Most például az Origo számolt be az ötéves terv teljesítésének állásáról, és valljuk meg, elért eredményeinkre pártunk, kormányunk és dolgozó népünk egyként lehet büszke, s méltán.

Megtudhattuk, hogy a Krisztus utáni mostani évünk első hat hónapjában a magyar szavazópolgár mintegy hétszázmilliárd forinttal többet kúrt el a bótba, mint annak előtte. Mindezt úgy tették szórakoztatóbbá, plasztikusabbá, hogy a duci kis ujjaikon azt is kiszámolták, emiatt az egy magyarra jutó féléves költekezés kilencszáznyolcvanezer (980) pénz volt, tehát havonta százhatvanezer (160), naponta meg ötezer (5) romló forint.

Minden egyes nap – nem győzöm hangsúlyozni -, és per kopf, tehát az első nyugdíjastól az utolsó szaros csecsemőig bezárólag mindenki ötért vett az összes áldatlan napon csirkelábat vagy kuglert. Egy papa, mama, gyerekek (2), csupa szív, szeretet kombó tehát az Isten minden egyes napján, vasárnap is, sőt, húsvét hétfőjén is húszezret (20) költött el a bótba. – Dizsihavaj.

Hogy mi a szart vettek ennyi pénzért, nehezen elképzelhető, meg, hogy hogyan vitték haza a tengernyi szajrét, az is. Ez az állítás, hogy egy magyar mókus havonta százhatvanezer (160) forintot parizerezik és zsömlézik el, legalább annyira abszurd és valószerűtlen, sőt, hamis, mint, hogy ugyanennek a magyarnak van négymillió megtakarítása is egyben.

Ezt is hallottuk a győzelmi jelentések között ugyanis, és Rétvári et. még meg sem szólalt, pedig ő a rózsaszínű hírek felelőse. De ha ő kinyitja a keskeny, gonosz ajkait, a népek aranyport fognak fingani, főleg, ha tudjuk, hogy negyvennyolcezerből (48) vígan meg lehet élni, rezsi már nincs is szinte, és a pajkosabb nyugdíjasok azzal a zsák krumplival dobálóznak, amit a szavazatukért cserébe kaptak.

Ezek az örömös hírek abban a közegben jelentek meg, amikor a túltáplált és teli gyomrú magyarok az államtitkár asszony kétmilliós (2) iskoláján és a hercegkisasszony tizenkétmilliós (12) óráján fenték a fogukat, s jogtalanul. Ilyen adatok mellett, amit az Origo megszellőztetett, csakis a végtelen hálátlanság és gonoszság az oka, hogy szidják a hercegkisasszony édesanyját, pedig ő saját jogon is kiérdemelné a bitót.

Államtitkár asszony nem értette a kétmilliós iskolája fölötti fölhorgadást, s mi van akkor, ha jogosan? Ha ilyen adatokból dolgozik, amit a KSH elébe rak, és az a képzete, hogy másnak, sőt, mindenkinek futná arra a nyüves iskolára. Mert ennyi a kapcsolata a valósággal csupán, és nem is gonosz, csak tudatlan? – Mondjuk, tegyük fel mégis.

Mert az is látszik, hogy a képviselő urak és hölgyek most sorra látogatják meg a határon éheztetett migránsokat, aztán megrázó hangú riportokban számolnak be a tapasztalataikról. Én azt is el tudnám képzelni, hogy a választókerületükbe is látogassanak el. Ne négy évente a vasárnap délutáni fűtött kultúrházba, hanem ködös, őszi hétfő hajnalokon az utcára.

Ilyesmiről is születhetne drámai tudósítás, de a képviselőnek érkezése ilyenhez nincs, pláne, ha kormánypárti. Ő azt tapasztalja, hogy jószagú úrasszonyok csókolgatják a kezét, és jól táplát férfiak, zsebükben savval indulnak értük csatába. A képviselő urak és hölgyek kiestek az időből, és egy másik Magyarországot tanulmányoznak, hónuk alatt a Guccival.

Esélyük sincs megismerni a Teri nénnye gondjait. Kocsis Máté is kifejtette, volt kórházban, s mindent rendben lévőnek talált. Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve. – Ezt dudorászta, és ez is bizonyítja, hogy ezek egy másik kaszt, más érzésekkel és más fájásokkal, és az egyre szaporodó érinthetetlenek kínjait soha föl sem fogják, hacsaknem rájuk rúgjuk az ajtót. – Ezt azért gondoljátok meg, proletárok.

Azt mondd meg nékem…

Tiszta szerencse, hogy nincsen még október elseje, éspedig több okból is. Elsősorban, mert az Isten szent ege alatt, illetőleg a zivatarok elől híd alá vagy aluljáróba húzódva nem fagy meg azonnal az ember, lévén, nagy a hőség baromira. Ugyanakkor az sem elhanyagolható szempont, hogy a zsandárok nem viszik el csípőből például a csecsemőt és a terhes nőt, aki így múlatja az életét tegnap óta, mivelhogy az utcára rakták, csupáncsak azért, mert annyija volt és annyit is ért.

Hatfős családot lakoltattak ki kedden a bűnös Budapest kilencedik kerületében, mert nem tudták fizetni a lakás devizás hitelét, s mivelhogy a családok éve van, akárha rosseb, továbbá Pártunk megmentette őket is. Ám ez itt nem Horvátország, ilyen tartozásokra nem mondja azt az állam, hogy vége, nem ér, és nincs ezüstérmes futballcsapatunk sem, bögyös köztársasági elnökünk meg pláne nem. Mondjuk, nem emiatt került utcára a család, viszont, hogy totyakos miniszterelnökünk van, azért viszont igen.

Ellenben a dolog nem olyan egyszerű, hogy egyből győztest lehessen hirdetni. Így meg is oszlottak a vélemények a közösségi oldalon azon tűnődve, ki a hülye, valamint a bűnös, akinek a záloga a kezükben volt, s mint népi játék, hogy mit is érdemel az. Volt, aki úgy vélekedett, így van rendjén, ez így helyes, ez volt a nemzeti vonulat, mások kitették az árverési felvásárló képét, névvel, és kilövési engedéllyel, lincselési felhívással mintegy, ettől azonban a családnak egyáltalán nem lett jobb, de a felvásárlónak sem rosszabb.

A dolog viszont természeténél fogva kegyetlen, hiszen azt mondták az utcára tetteknek, hogy összeszedhetik a személyes holmijukat, és mehetnek a jelek szerint nem létező Isten hírével, a bútoraikat meg harminc napon belül kell elhordani. Viszont azt senki nem tudja, hová. Mert ugyan Pártunk arra hivatkozva hozott hajléktalan-vegzáló törvényt, hogy mindahány elhelyezését meg tudja oldani, a jelek szerint ez mégsincs így, sőt, még inkább, ha a hatalom szakmányban gyártja őket, mint ebből a történetből is kitetszik.

Hogy mi lesz most velük és számos sorsosaikkal, azt senki sem tudja. Még maga a milliárdokat a családok zsebében hagyó Rétvári et., a jó hírek zenebohóca sem. Sőt, Novák államtitkár asszonyelvtárs, aki meg momentán a családok jótevő úrangyala, ő sem, mert ez nem a munkaköre neki. Ő azzal foglalatoskodik, hogy idvezült mosollyal gondoskodjék az óvodai keresztényi nevelésről, és szaporodásra buzdítsa a honleányokat.

Az már kívül esik az érdeklődési körén, hogy a szaporulatot karhatalom rakja az utcára. Egyáltalán, ilyesmiről nincs is tudomása, hiszen a statisztikákat is maguknak tetszetősen manipulálják, és a magyaridőknek sincs ahhoz sem érkezése, sem kapacitása, hogy ilyen – egyébként napi gyakoriságú – kilakoltatásokról tudósítson. Így hát, aki annyira szerencsés – vagy szerencsétlen, ez hozzáállás kérdése -, hogy a világot narancsszűrőn keresztül észleli csupán, elégedetten böföghet. Ilyenekből lesznek a kétmillió fideszesek.

Nekik nem gondjuk az, hogy akkor most mi lesz a csecsemővel és a megszületendő kisdeddel, az anyjával és az apjával, akik magukra maradtak a vérzivatarban. Októberig még az utca kövén, aztán nevelőotthonokban és fogdákban, hogy ne zavarják a kényes madámok finnyás orrát az egyre erősödő szagukkal, és nincs nekik menedék. A farkasoknál az öregek haladnak a sor elején, hogy le ne maradjanak, a kafferbivalyok körbefogják és szarvaikkal védelmezik a körön belül álló kicsiket és betegeket.

Az állatokban több emberség van – ha úgy tetszik -, és nagyobb a túlélési ösztön, mint az elkorcsosult emberben. Aki ma még nincsen az utcán, nem tudja, hogy ugyanolyan egyedül van, és ugyanolyan védtelen, mint a tegnapi hat. Ez ellen a közösség lehet a védelmező erő, ilyen azonban nincsen az atomjaira hullott társadalomban. Az utcán döglünk meg úgy, hogy átlépnek rajtunk, ha a kórház mosdójában száll el belőlünk a lélek, napokig fekszünk ott, mert az intézmény azzal foglalkozik, hogy a falán vonatozó Orbánt lemeszelje.

Teljes a züllés és nincs kegyelem. Miközben genderezünk és csahos kutyákra pazaroljuk a maradék erőnket, a szemünk előtt zajlanak a tragédiák olyan mennyiségben, hogy alig is üti át már az ingerküszöböt. Minden kilakoltatott, kirúgott, megalázott és megszomorított megkapja a warholi tizenöt percét, és megy a levesbe aztán nyomtalanul. Tudjuk, hogy a király tette ezt, de csak addig jutunk, hogy Cseh Tamással tesszük föl, azt mondd meg nékem, hol lesz majd…- A többit pedig úgyis tudjuk. Vége van, emberek.

Kereszténydemokrácia – nyilván

Azon felesleges morfondírozni, hogy a gender mennyivel ideológiább, mint a vallás, ezen belül a kereszténység, és még tovább, egészen a szeplőtelen fogantatás elképesztő gondolatáig, de, ha így van, akkor meg Rétvári elvtárs az új Keresztelő Szent János. És az is biztos, ha van neki gyereke – ezt én nem tudom, de nem is akarom -, akkor még nem cserélt rajta szaros pelenkát.

Olyan érdekes és lehangoló egyszerre, amikor a féleszű, alulművelt, pszichopata valamint messiás tudatú üldözési mániás vezér kiadja az ukázt, hogy valamit töröljenek el a Föld színéről, aztán meg is teszik. És még “tudományos” magyarázatot is adnak hozzá ahelyett, hogy bevallanák az igazat: csak, meg mér’ ne. Mindjárt egyszerűbb lenne az élet, és még hülyének sem néznék az embert, de ha Rétvári elvtársnak ez így jó, akkor nincs mit tenni.

A jó hírek kifogyhatatlan szállítója a gender szak bedarálása okán szúrta tökön magát, midőn a marxizmus-leninizmushoz való hasonlítással óhajtotta indokolni a dúlást, formai és tartalmi kifogásokat emelve, mint valami napkeleti bölcs. Azt delirálta ide nekünk, hogy formailag ez csupán előadások sorozata, mintha az evangéliumok az univerzumról való minden ismeret eszenciái volnának. Másrészt pedig az volt a tartalmi kifogása Rétvári professzornak, hogy a gender állításai nem csereszabatosak azzal, mint amit a kereszténydemokrácia az emberről vall.

A világnak nagyon sok olvasata van így ezzel, hogy nem korrelál a Rétvári-féle kereszténydemokráciával. Főleg, ha rájövünk arra is, az a massza, amely ilyen címen ennek az embernek a fejében kavarog, sok mindennek nevezhető, de éppen annak nem, mint aminek állítja magát. Nem azért, mert eredendően gonosz – csak azzá tette a nyomorult élete -, hanem, mert ostoba. Ez viszont sokkal nagyobb csapás az emberiségre, s ezen belül a maroknyi magyarra nézve.

Erről a gender-dologról úgy kellene beszélni, hogy még ez a Rétvári is megértse. Leginkább úgy lehetne megragadni, hogy miként érzi magát egy apa, ha tisztába teszi a gyerekét, legózik vagy homokozik vele, leviszi a szemetet, takarít vagy rántást kavar. Hogy mennyire macsóállat akkor, és a társadalom mennyire tekinti annak. Ugyanígy, ha a törékeny asszonka autót szerel, netán céget vezet, akkor lepotyognak-e a csillagok az égről.

Mivelhogy nem a középkorban élünk, vadászni már csak a Semjén szeret, ölni sem muszáj, tehát egy nagy kavarás az élet, amiben nem árt, ha megtalálja a helyét az ember. Ha ilyeneken mélázik, akkor nem buziköcsög, a kislányoknak ettől nem nő farka, és a kisfiúk sem fognak magassarkúban rohangálni. Ellenben a papok ugyanúgy molesztálják a gyerekeket, de ez másik tészta, és mégis megérkeztünk a kereszténydemokráciához, amiről Rétvári ugyan pofázik és hivatkozik rá, de – magunk közt szólván – fingja sincs arról, mi is lehet az.

Úgy első – és második – ránézésre diametrális ellentéte annak, mint ami körülvesz minket Neriában. És az sem vigasztaló tudat, hogy ez is csak úgy épül orbáni megközelítésben, mint annak idején a szocializmus soha be nem teljesedve, és mégis célhoz érve a nihilben. Itt minálunk nincs szó perszonalizmusról, korlátozott államról és szubszidiaritásról, működő parlamentáris rendszerről meg pláne nem.

Ami pedig a társadalmi szolidaritást illeti, elég csak a hajléktalanok sorsára nézni, valamint arra, hogy éppen Rétvári képzeli úgy, hogy az éhezés ellenszere a kampányidőszakban kiosztott zsák krumpli, amiből ezek szerint négy évig meg lehet élni. Megszüntetni a gondolkodást igyekezni lehet, ájtatoskodni úgy, hogy az összes krisztusi értéket megtagadjuk és semmibe vesszük, azt is lehet, csak akkor nem tudom, minek lehet nevezni az embertelen rendszert, amit ez kiad.

Kereszténydemokráciának – nyilván.

Ehess, ihass, meg a többi

A sor végén, mint azt J. A. valahai csudálatos költő, ellenben élhetetlen fráter elbeszéléséből tudjuk, az alhatás óhajtása áll, szíve mélyén azonban mégis inkább libasültek, cukrok és kuglerek után epekedett. Ő abban a korban élt, amelyet most Orbán Viktor Mihály visszaálmodik nekünk, a nagyméltóságú kormányzó úr alatt, s bár bele is halt, az az előnye velünk szemben mégis csak megvolt, nem dörgölték a képibe óránként, hogy ez a világ a lehetők legjobbika, meg, hogy ő mennyire boldog benne.

Innen nézve még őszintébb is az az állattartás, mert kihajtotta ugyan az embereket a híd alá, de nem tiltotta meg, hogy aztán ott éljenek. Mert valahol csak kell, ha már ilyen materiális formát adott az embernek az úristen. Ha asztráltestünk volna, egyből nem is lenne baj, az ember libegne, mint az őszi szél, falakon át, kulcslyukakon keresztül, és O. V. M gyűrött zakójának zsebéből előbújva a fülébe sikítaná, hogy húúú, amitől ő a nagy farával meg tokájával együtt kapna szívszélhűdést. Ilyen tehetsége azonban a magyarok többségének nincsen, következésképp utcára is teszik őket ezrével.

Azt már egyszer elmeséltem, milyen álságosan illetlen dolog ilyen környülállások közepette ugyanakkor be is tiltani a homlesszlétet, mert valahol már csak a fizika törvényei miatt is kell lenni annak az anyaghalomnak, amely átmenetileg ember névre hallgat. Annyi börtön nincs is, amennyiben elférne az utcára toszott sokaság. Lakás még csak-csak lenne, de olyat valami különös ok miatt ilyen szerencsétlen proletárok meg nem kapnak, így a végkövetkeztetés, amellyel a birodalom szolgálni tud: annyit is érnek. Ördöginek mondható kör ez a Magyarország, a Belzebub terepe.

Ebben azonban semmi sincs véletlenül, még a Rétvári Bence névre, meg az elnyújtott füttyre hallgató molekulaszerkezet, atomtobzódás is okkal kapott magas hivatalt. Az ő létezésének indoka, a szerepe mintegy a gépezetben a győzelmi jelentések hozatala és világgá kürtölése. Minden hét végére jut valami örömhír tőle, erre a mostanira például az, hogy “egyre kevésbé megterhelő a háztartások alapvető kiadásainak előteremtése, és egyre nagyobb arányban jut a családokban pénz fogyasztásra, kényelmi kiadásokra”.

Az szerepelt még az e heti evangéliumban, hogy itt, a Kárpátok alatt jobb, mint az Unióban en bloc, sőt, hogy “a pozitív változás elsősorban a rezsicsökkentésnek, az adócsökkentéseknek és a béremeléseknek köszönhető.” Már alig van olyan magyar család, “ahol a lakhatás költségei a teljes bevétel több mint negyven százalékát teszik ki”, és továbbá: “kevesebb mint a felére csökkent azoknak az aránya, akiknek gondot okoz otthonaik megfelelő fűtése”, sőt és pláne: “a rezsicsökkentésnek köszönhetően több mint ezeregyszáz milliárd forint maradt a családoknál”.

Mindenki azt mond, amit csak akar, Rétvári et. is. Még az is lehet, hogy abban az univerzumban, amelyben ő éppen szuszog, így vannak a dolgok, viszont akkor ez egy másik, olyan húrelméletesen párhuzamos. Mert nem elég, hogyha én kimegyek az utcára, meg bele a jószomszéd boltba, akkor azt látom, mint Kafka Kastélyában a narrátor, hogy ezen a környéken más még az emberek koponyájának formája is, sőt, visszatérve J. A. munkásságához, a fejükön is másképpen tapad a haj, ergo, ez egy másfajta faj, mint amiről a rezsim tud.

Fösthetnék most ide szívszaggató képeket a sorban álló éhezőkről, síró, taknyos orrú kisdedekről és megfagyott polgártársakról, de ezt már megtettem, másrészt meg minek. Úgy van az ember ezzel egy idő után, akár az őrült Nietzsche a hősével: “…Mikoron Zarathustra im-ígyen szólott, valaki a tömegből elkiáltá magát: Eleget hallottuk már a kötéltáncost, hadd lássuk is már! És mindenek nevettek Zarathustrán. A kötéltáncos pedig, a ki azt hitte, hogy néki szól a beszéd, dolgához láta…És mindenki ujongott és csettentett nyelvével. Zarathustra azonban elszomorodott és így szóla szívéhez: Nem értenek engem: nem vagyok száj, ezeknek a füleknek való…”

Hogy összegezzük is a hét végének rajtam kívül zajló eseményeit, az ország beleájult a láblabda hajkurászásába, ami mindenféle diktátoroknak kellemes. Az ilyesmivel bizonyítani lehet a nemzeti nagylétet, ha ez bajos, akkor fröccsel elegyest a feledkezést segíti a XXI. századi cirkusz, s ebben az elvarázsolt állapotban az ilyen rétváris hazugságok sem tűnnek akkora ótvarnak. Úgy van vele az alattvaló, mondja csak, de lássuk inkább az elefántcombú ronaldóistent, meg a többit. Ilyen terelések közepette fogadják el majd szerdán azt a törvényt is, amely majd arra lesz való, hogy a futballmámorból ocsúdó proletárt el is vihessék, ha nem tetszik a pofája. De azért örüljetek együtt ezzel a Rétvárival, míg el nem fehérül a száj is.

Mi, belgák

Rétvári et. valahogyan, mint a KDNP-nek dobott konc hozadéka, ott maradt a spiccen már megint. Ez persze nem azt jelenti, hogy megjött volna az esze, sőt, de ettől nekünk nem lesz jobb, illetve egészen rossz lesz, ha még lehet ilyen, mert belengi a levegőeget a tömjénszagú imbecillis vigyorgás. Tőle szokatlanul most nem termelési-győzelmi jelentést tett közzé, hanem búsult az egyszerű lélek.

Hiszen egy I. világháborús megemlékezés kapcsán mi más juthatott volna eszébe a szentfazéknak, mint az ukrán nyelvtörvény, mert ez úgy adja magát ebben a témakörben és kontextusban. A vezírnek meg kell felelni azonban. Momentán a Cinege utcán át a Kremlig kúsznak a szálak, s ha Ukrajnát köll basztatni, akkor ezt egy váci ünnepen is abszolváljuk töketlenül ugyan, de strammul.

Így gondolkozik a degenerált csinovnyik, és tetézi a baromságait azzal, hogy azt mondja bele a friss tavaszi szélbe, Ukrajna másodrendűnek tekinti egyes állampolgárait, ami kijelentést Rétvári szájából Kijevben le sem szarnak, engemet azonban például szíven ütött, mert kiderült, rám is gondolt – ha nem akart is -, meg tereád is én nyájasom.

Már ezzel a gesztussal is, hogy ez a bagázs szíve minden melegével, ha van olyan neki, határon túli véreink felé fordul, ami nemzeti színekbe bújtatott szavazatvásárlás csupán, és nem egyéb. Mint hírlik, az ukránok, akik Szabolcsba járnak szavazni, annyira lesznek másodrendű állampolgárok, hogyha a z’Orbán még sokáig veri a farkukkal a csalánt, akkor már egyáltalán állampolgárok sem lesznek, mert Kijevben is van kurázsi, viszont a Cinege utcában ilyen csak belső használatra akad.

Mindezzel együtt, vagy éppen ennek ellenére odáig jutottunk, hogy törődésben, gondoskodásban a mi helyi kormányzó erőink elsőrendű állampolgárai a még mindig Trianontól sújtott külhoni népek, amit ők nem éreznek annyira, mint a határainkon belül rekedt mélymagyarok, akik részegen a Székely Himnuszt ordítják, és tele van nagymagyar matricával az összes BMW-jük. Ha ebbe őrültek bele, hát ebbe.

Belső használatra azonban elsőrendű még a NER számára az elkábított szavazógép, a kézcsókra járuló bambák, a savazó, rikító, esernyővel kardozó hadsereg, hétmillió magyar meg nincsen is. Ez a hétszer egymillió, ez másodrendű állampolgár, hogy Rétvári et. definíciójával éljünk, olyannyira, hogy például az ötös számú tagkönyv ezt az elkorcsosult tömeget vasvellával űzné ki Szűz Mária országából.

Pedig szerzett joguk, mint az ukránoknak az anyanyelvi oktatás, nekik, következésképp, mert a két halmaz ugyanaz, nekünk is van. Elsőrendűen az, hogy normális országban éljünk, ezt azonban nagyon régen elvették, sőt, ha J. A. fájó tömörítését használjuk zsinórmértékként, hogy ehess, ihass, ölelhess, alhass, nos, azt is, összefoglalva tehát mindent.

Így ülünk itt a soha nem is volt kereszténydemokrácia álcája mögé bújtatott illiberalizmus – leánykori nevén diktatúra – kellős közepén, körülöttünk az igazmagyarokkal határon belül és kívül, és nem tudunk mit kezdeni magunkkal. Mi magunk vagyunk a belgák, akikről a történelem vérzivatarában szándékosan feledkeztek meg, mert minden tele van flamandokkal meg vallonokkal.

Azt nem gondolta volna a ‘zember, hogy a kommunizmus ellen folytatott harminc évnyi kitartó küzdelem ide torkollik, hogy a többség, aki belga, sorosista-kommunista lesz a saját hazájában, üldözendő csökevény, sőt, intellektuális és morális csőd, hogy Kövér et. szavait idézzük. Nem az ukránmagyarok a másodrendűek a saját hazájukban, nekik ott több joguk van, mint a nemfideszesnek idebent, ha már ehhez ragaszkodunk.

Sőt, hogy teljes és Rétvárinak tetsző legyen a diagnózis, az itteni hétmilliónak is elvették a nyelvét. Mert bármily furcsa is lehet a bájgúnárnak, a vezény-, és jelszavak böfögése nem Arany nyelve egyáltalán, de ilyen szemiotikai nyalánkságokat hiába is mondanánk a flamandoknak és a vallonoknak, mert ők csupán saját kínaiul tudnak, és azt is rosszul.

Domestosológia

A Domestos hasznos cucc, lehet vele szájat mosni, meg klozetot súrolni is, például Rétvári Bencének mindkét tevékenység ajánlott és hasznos. Ő az ugyanis, aki Völner Pállal karöltve szakmai támogatást nyújt a cégnek, hogyan újítsanak fel iskolai mosdókat a saját pénzükből, ha már a szárnyaló NER ilyet nem tesz, mert talán zsenánt neki.

Magyar iskolákba csupán magyar gyerekek járnak, és nem üldözött keresztények, sőt, nem is levélben szavazó magyarul nem beszélő magyarok. A magyar iskolában ezért a szart nem a KLIK, hanem a Domsetos vakerássza le a magyar gyerekek vécéjéről, mert ez egy ilyen ország, ilyenné vált. Mert engedtük ilyenné tenni.

Régi móka ez egyébként, már régóta újítgat ez a domestosos cég magyar iskolai mosdókat, ami nekik jó reklám, Rétvárinak és a főnökének, az Irakban dzsemborizó Balog embertelennek viszont nem éppen. Azt mutatja ugyanis, hogy a haligali, jobban teljesítő országuk Tanganyika szintjén van, ahol repülőről kell leszórni a rizst, hogy éhen ne pusztuljanak a leendő migráncsok.

Az egész ország az Unio segélyeiből, él, amire onnan nem jut, arra jó a Domestos. Ez a képlet, és a vezérminiszter Bécsbe jár riogató videót forgatni, pedig elég lenne kinézni a kastélya ablakán. Mindeközben egy petákot sem ad a NER ezeknek az iskoláknak, ahol a Domestos jótékonykodik, csupán nagy kegyesen megmutatja neki, hová tegye e pénzét.

Mindezen túl azonban, ami forralja a panelporli vérét, amikor a Domestos bevégzi a munkát, akkor odatolják a redves pofájukat, és átadják, amihez az ég egy világon semmi közük nincsen. Pózolnak a másik homokvárával, járkálnak seggükben pávatollal, mint valami lökött és alávaló nyúl, persze. Felkapaszkodott senki-bitangok, akik még az átadást is átadják, főleg ha a más érdeme-munkája-vére.

Itt a Domestos épít pisáldát, másutt szülők föstenek ki tantermeket és kórházi gyerekosztályokat. Mindezt egy olyan országban, ahol beszedik a huszonhét százalékos áfát, a bér ötven százalékát einstandolják adóval, és ezer módon szívják az alattvaló vérét, hogy a vezér kampányát finanszírozzák belőle, és ne az iskolai szarodát. Ennél aljasabb ország nincsen, mint a miénk, föl kéne szabadulni már.

Ez a nehezebb, mert – hogy példánknál maradjunk – honfitársaink nem elhanyagolható halmaza annyira megcipollázódott, hogy a képén szétkent szart is idvezült mosollyal nyalogatja, és repetát kér. Ilyenekkel ölég nehéz az élet, de mit lehessen tenni, hiszen ha belegondolunk, ezer éve ezt méri ránk a teremtő, hogy mindig a hülyék a hangosabbak, ha kevesebben is vannak.

Most azonban lehetnénk mi magunk a néma indiánok, akik föltépik azt a márvány szart a mosdóban, és belekúrják az ablakba, hogy bejöjjön rajta a friss levegő, vagy, hogy ki lehessen menni rajta. Vagy, vagy.

Toronydaru csülök nélkül

Tegnap már megint levert egy cöveket O. V. et., mint viszonyítási pontot, amely arra szolgál, hogy irányt mutasson annak, akinek erre van érkezése. A magam részéről megrekedtem a kiinduló tételnél, amikor jótevőnk egy tájképpel tette érzékletessé hazánkat, és ábrándos arccal kifejtette, „bármerre nézünk, toronydarukat és építkezésen dolgozó embereket láthatunk”.

Ekkor én végleg hazaérkeztem, mert újra átéltem ifjúságomat, amelyben Solohov et., a jeles szovjet író szellemisége volt az a cövek. Ő az „Új barázdát szánt az eke”, asszonynevén „Feltört ugar” című bestsellerében mutatta meg az ifjú magyar úttörőknek, hogy a nagy Szovjet-Oroszországban már végképp eldőlt a hatalom kérdése.

A regény jelenidejében a falu szocialista átalakításán van a hangsúly, és az ellenség szabotázsokra bujtogató beépített ügynökei révén támad. Ez annyira Orbán világa, hogy nem értem, a pitypangos ember mért nem jelenteti meg narancssárga bőrkötésben. Olyan jól mutatna az alaptörvény asztalán az üveg mögött.

Mellette kis installációt képzelek el a szovjet filmek nyitó képsora mintájára, amelyben Orbán et. átszellemült arccal, a csodás jövő ígéretével a tekintetében fordulna be talapzatán a néző felé, kezében Soros-terv lobogna, és egy lenne a világ. Ilyen szürke és kilátástalan massza, amely Rákosi pajtás álmait is idézi a vas és acél országáról, mert ő is szeretett toronydarukkal álmodni.

Hogy a daruk látványa megdobogtatja O. V. et. kis szívét, az egyáltalán nem véletlen, azt jelzi neki, hogy még csurog a német adófizetők pénze, aminek jó részét el lehet lopni. De, hogy ennek apadtával mi lesz, mi következik, azt még Delphoi papnői is félve rebegik el. Viszont egy dolog nem áll meg a mesteri ecsetvonásokkal fölskiccelt képben: térkövekhez nem kell toronydaru, de ez most mindegy.

Érthetőbbé válik az építő jószágok delírje, ha arra is figyelmezünk, hogy O. V. elvtársat testvéri látogatásra invitálta Ilham Aliyev et. Azeribe. Na, ott tényleg rogyásig állnak ezek a daruk, Bakura rá sem lehet már ismerni. Igaz, ők tényleg a saját lábukon állnak, és nem az Unió pénzével kurválkodnak. Előrébb is tartanak az illiberalizmus építésében, úgyhogy ez tanulmányút lesz.

Így gondoskodik az ő népének lelkéről egyetlenünk, de jó gazda módján, akinek a szeme is hizlalja a jószágot, van neki a sifonérban egy, a jó hírekért felelős kiscserkésze is, aki meg a Rétvári et. Tőle megszokhattuk, hogy minden napra jut egy olyan hír, amitől állva kéne pisálnunk jódógunkban. Most afelett örvendezett, hogy a nyugdíjasok két pofára tömhetik a zsömlét, akárha Móricz Kis Jánosa a gombócot.

Ez a Rétvári et. olyan, a narancssárga KSH által hazudott adatokkal bizonygatta, hogy ez a világ a lehetők legjobbika, miszerint 2010-hez képest évente harminc kilóval több sertéscombot zabálhat a nyugdíjas ma (csont és csülök nélkül), és egészen pontosan hétszázharminchárom zsömlével többet mártogathat a házi főzésű pálinkába.

Amikor krumplival csalogatják a kiéhezett embereket szavazni, akkor ez teljesen életszerű. Olyan ez a Fidesz-ábránd a tökéletes világról a darukkal meg a combbal (csülök nélkül), mint Svejk degenerált tábornokának képzete a tökéletes katonáról. Ő este gulyást eszik, kiszarja magát, és pihentető alvás után fütyörészve megy bele a srapnelekbe.

Saccperkábé egyébként ennyit is ér a panelproli a Fidesz-nek, mert Balog emberminiszter et., mint előzenekar, bibliai képpel vezette fel az orbáni szeánszot, midőn magukat Noé bárkájához hasonlította, amit kezdetben senki sem ért, aztán meg mégis a hajóépítőnek lesz igaza, mert megmenti a nyüves irháját.

Tökéletesebb metaforát nem is választhatott volna áldatlan működésük leföstéséhez, mert, mint azt tudjuk, a szemét Noé csak a kiválasztottakat vette fel, a többit páros lábbal rúgta bele a habzó nyálú tengerekbe. Igaz, ő nem áltatott azzal egyáltalán, hogy senkit nem hagy az út szélén.

Ui: Csak úgy eszembe jutott, hogy Rétvári et. miért sajnálja a nyugdíjasoktól azt a nyüves csülköt. Nem akarja, hogy kocsonyát főzzenek? Ez a tegnapi történések nagy, és soha meg nem fejthető rejtélye marad.

SGYP, avagy a bambaság dicsérete

Nincs ezen mit farigcsálni-szépítgetni meg lacafacázni, a magyar proletárok kétharmada szerint a nyakunkon lévő választásnak nevezett színi előadáson Soros György pártja, az SGYP is elindul. Az öntudatosabbak szerint esélye sincs a győzelemre, a leghülyébb és leginkább beszaratott két százalék szerint viszont akár kormányra is kerülhetnek.

Ezt mutatja egy felmérés, és egyben azt is, hogy a büszke magyarok nagy többsége a fantompárt nevét lerövidítve egyszerűen gyp-s, ha tetszenek érteni a pedagógiai szakszót. Viszont ennél azért összetettebb a képlet. Sivalkodik itt mindenki, hogy lám, ide vezetett az agymosás, de csalódást kell okoznom, még ennél is rosszabb a helyzet, lánglelkű népünk jelentős része tényleg ótvaros gyökér, de ez nem rendszerspecifikus.

Hülyék mindenhol, miden időben vannak, voltak és lesznek, természete ez már a szerencsétlen embernek. A NER csupán katalizátor ahhoz, hogy a téboly a maga teljességében kibontakozzon, sőt, ez az a formáció, amelyik el is várja az alattvalótól a kellő mélységű és mennyiségű debilitást, hogy passzoljanak egymáshoz.

Mert gondoljunk csak bele Kósa et. kupakolásába, mint a legnevezetesebb pörformanszra, amit tőle láthattunk, hallhattunk, midőn agyának likacsos tartalma kibukott belőle. Németh Sz. et. pedig egész lényével sugározza a csodát, ő a sötétben is világít, és beragyogja a NER és a hívők tajtékos egét. Orbán et. annyit erősített rá a genetikusan meglévő bambaságra, hogy hitté emelte a sötétséget.

Emlékezhetünk Virág et. örökbecsű szavaira: „Ezeken lovagol maga? Amit a vaksi szemével lát? A süket fülével hall? A tompa agyával gondol? Azt hiszi, fölér az a mi nagy céljaink igazságához?!”. Ezzel ő – igaz kicsit göcsörtösebben – a József Attila által fölvetett igaz-valódi dichotómia problémakörére utalt. Viszont ezt az egészet az agymenőkben Penny sokkal érthetőbben fogalmazta meg, amikor Leonardot ekképp tette helyre igazság dolgában: te azt hiszed el, amit a barátaid mutatnak, te meg látsz meg hallasz, és nem azt, amit én mondok?

Így megy ez Orbán et. esetében is. Igaz, az egyatábor tudatában már szakralizálva mintegy, meghintve némi tömjénnel, hogy kijöjjön Tertullianus paradoxona: „Credo, quia absurdum est” (Hiszem, mert képtelenség). És hogy szúrjak azért Semjénkdnp-be is, az hétszentség, hogy még ő sem tudja, hogy ez sem igaz, mivel az inkriminált mondat valójában így szólt: „Certum est, quia impossibile” (Ez bizonyos, mivel lehetetlen). Megkérném, mondjuk a krumpliguru, ájtatos manó Rétvári et. bájos mosolyát, hogy erre varrjon gombot.

Ezt nem azért böktem ide, hogy arról meséljek, mekkora helikopter vagyok, csak úgy játszásiból. Sőt, hogy még elidőzzünk a mi keresztényi kultúránk legfőbb őrizőinél, arra is inteném őket, legalább a honlapjuk szlogenjét „Több fényt!” – ugye, vegyék figyelembe áldatlan fungálásuk közben, de ez csak édes álom. Így lehet, hogy ezek, a NER urai és szolgálói teljesen egyívásúak, egymásból nőttek, mint fatörzsből gyönge ága, ha szabad Radnótit így meggyaláznom.

A végeredmény sem így, sem úgy nem derűsebb. Arra kell jutnunk, hogy a magyar választópolgár archetípusa Szalacsi Sanyi bácsi a jómunkásemberével meg az ojjektumával, és én kérek elnézést az emlékétől, de naponta jut eszembe, ahogyan poroszkálok az utcán, boltba megyek, és minden olyan helyen, ahol a NER nyomán az értelem kivirágzott.

És itt veszem elő a féltve őrzött idézetemet, amelyet már évekkel ezelőtt tettem dunsztos üvegbe egy kommentelőtől, aki erős felindultságában igen plasztikusan mutatta be azt az eszenciát, amely rendre győzelemre vezeti Orbán et. egyre inkább szétfolyó tokáját:

„Esküszöm, nem tudom, hogy érik meg ezek az emberek a felnőttkort egyáltalán. Ahhoz, hogy ezt a posztot valaki bármennyire is komolyan vegye, olyan mérhetetlen sötétségnek kell a fejében lakoznia, amivel gyakorlatilag semmit nem képes értelmezni a világ történéseiből, és bármi rossz megtörténhet vele. Számomra felfoghatatlan, hogy valaki, aki ezt a posztot komolyan tudja venni, még nem esett le korábban egy hídról (szomjasan nem ivott Domestost), nem vitte el a rézfaszú bagoly, és a bamba pofájával, az élet viszontagságai közt valahogyan elvergődve megérte a harmincat. Hogy lehet ilyen hülyén több évtizedet túlélni a Földön? Voltak erre külön óráitok a kisegítőben, túlélési alapismeretek I-II-III. vagy hasonló?”

Hát, így valahogy.

Usain Bolt és a KDNP

Én kérek elnézést a derék jamaicaitól, hogy egy képernyőn emlegetem mondjuk Rétvári Bencével, vagy akármelyikkel, amelyik bohóc pár éve lelte meg az Urat. De, amint olvastam, hogy mire költöttek ezek tizenheten rohadt sokat a te zsebedből, drága olvasó, egyből a jó Usain nyilazós képe ugrott be, midőn lába előtt hevert az egész tetves világ, tehát nem tehetek róla egyáltalán.

Meg különben is ki fog derülni itt lejjebb, hogy mindenképpen adja magát a móka. A kacagás, az nem egészen biztos, de mit lehessen tenni, kérdem én a karma előtt földig hajolva. Alapvetően nagyvonalú mókus vagyok az alomból, mert a rendszer elhanyagolta nevelésemet, így csak akkor visítok fejhangon, ha a vörös, bozontos és lompos farkamat húzgálják.

Ezért siklok most el afölött, hogy ezek tizenheten, akik valami ismeretlen ok következtében KDNP frakciónak nevezik magukat, de lehetnének akár mormota őrs, vagy elsőáldozó ribancok is, tök mindegy, szóval, hogy ez a galeri százhuszonhat millió közpénzt tapsolt el tavaly működése közben, mert rohadt drága lehet a gitt, vagy akármi. Szóval ez engemet nem érdekel egyáltalán.

Ellenben leltem egy tételt, amitől megjelent nekem a sprinter, a világ leggyorsabb embere, és intőn felemelte az ujját, hogy figyeljek oda. Nos, a piszkos tizenhét egy év alatt egymillió kétszázezret költött lekvárra. Azt én nem tudhatom, hogy ez sok oder kevés, ezért élénken billegetni kezdtem a bütykös ujjaimat, még a lábaimon meredezőket is kiszámolási céllal, csakis.

Egészen egyszerű képletet alkalmaztam. Alapul vettem, hogy itt, az egyik rendszerspecifikus boltban négyszázért adnak egy üveg sárgabarack masszát. Az egyszerűség kedvéért ötszázzal számoltam az ujjaimon, és azt adta a művelet, ha ezek tizenheten egy év alatt fölzabáltak egymillió kétszázezer forintnyi lekvárt, az uszkve huszonkétezer üveg, tehát napi hatvan, ami nem semmi, ugye.

Édesszájú egy bagázs, vagy valami más mocsok bújik meg a sötétben. Azt nem tételeztem, hogy elirigyelve Vajnáné gusztusát, nemesfémmel spékelték volna a sárgás trutyit, hogy aranyfüstöt fingjanak. Ez indokolná, hogy mért basztak el ennyi lóvét a zsebedből én édes proletárom, ezt azonban, ezt a fölfejtést hosszas megfontolás után elvetettem. És ekkor jött az én Boltom – nem CBA, ezt el ne feledjük.

Emlékezhetünk, vagy, ha nem, akkor elmesélem, hogy ez az Usain éveken keresztül szarrá verte a világot, ma is ő a száz-, és kétszáz sík világcsúcsartója, pedig már kampóra akasztotta a szögesét. Amikor arról faggatták, mi a jó franctól ilyen rohadt gyors, akkor azt felelte, hogy a nagymamája lekvárjában lehet a titok nyitja. Ezt nyomozhatta ki a de jure ugyan igen, de facto azonban egyáltalán nem létező frakció, és most lekvárhegyekkel várják a zsenit.

Tán azért, mert sejthetnek valamit, hogy milyen sors vár rájuk, és ezért futni készülnek nagyon gyorsan, és kell a lecke a meneküléshez. Ebben azonban én egyáltalán nem bízok, mármint, hogy még tovább is nem szívják a panelproli vérét, még a remegve várt ápr. 8. után sem, így akkor talán a vezér seggét óhajtják még alaposabban tisztogatni a recés nyelvükkel, még az is lehet.

Bolt bácsi nagy álma ugyanis, hogy a rekortánt odahagyva futballistának szegődik, és akkor lenne igazán boldog, ha a Manchester United szerződtetné. Ez ugyan még odébb van, viszont a Borussia Dortmund már behívta egy márciusi próbajátékra, tehát minden lehet. A hamis keresztények pedig a lekvárhegyekkel csábítanák a Puskás Arénába, amely kisebb is, szarabb is, mint az Old Trafford, de az övék.

Egyébként a kiszemelt ideológiailag is megfelel. Ha figyelemmel kísértük nagy futásait, láthattuk, midőn rajt előtt keresztet vet, a győzelem után pedig meg is csókolja a nyakában lifegő feszületet. Sőt, a teljes neve is Usain St. Leo Bolt, tehát sokkal keresztényebb és pláne demokratább, mint ezek így együtt, egy halomban, ezért nem is való közéjük egyáltalán.

Eddig tartott a mai hajnali szerenádom, és ide-oda kószáló képzeletemet a valóságra tompítva egyetlen rohadt nagy kérdést teszek fel búcsúzásként, de azt nagyon. Hogy a Rétvári nevű, ha már ilyen kurva sok lekvárja volt, akkor miért krumplit osztogatott a proletároknak szavazatvásárlási céllal. Ezeknek ez is jó, gondolhatta ez a Rétvári, és letörölte a mocskos ajkairól a lekvárfoltokat. Így megy ez minálunk, nem épp sehogy.

A boríték kinyitásának fortélyai

Tudjuk, hogy Rétvári Bence minden aljasságra – és még az alatt is – kapható, amihez teljesen megfelelő a gyomorbeteg ministráns ábrázata. Olyas, mint annak idején a legendás Manchester Unitedben Ole Gunnar Solskjaer, akit csak babaarcú gyilkosnak neveztek, és jó okkal. Viszont most, hogy ez eszembe jutott, kellett rájönnöm, hogy milyen rohadt öreg vagyok, mert erre a norvégra is emlékszek, bár még mindig nem jár nekem Erzsébet utalvány, és már nem is fog soha.

A jó Gunnartól én kérek elnézést, hogy méltatlanhoz hasonlítottam, pedig nem is értek a focihoz, ámde szeretem úgy Gálvölgyi módján. Annak ellenére, hogy nem vagyok méltó, hogy egyetlenünk ilyen Böske-papír formájában jöjjön a hajlékomba, fülem és szemem egyelőre még van, így óhatatlanul látni-hallani fogom, ahogyan Pártunk teleképen keresztül magyarázza majd el a nyugdíjasoknak, hogy mit kell kezdeni az utalványaikkal, ha már budipapírnak túl karcos, s így erre haszontalan.

És ezt tudhattuk meg Rétváritól tegnap, hogy még véletlenül se maradjon ki egyetlen nap se úgy, hogy valami észveszejtő, aljas baromság ne jönne elő a fényre. Hogy miképp óhajtja épp a rezsim fölzabálni alattvalóinak romlatlan vagy jámbor lelkét. Mert indul az Erzsébet-utalványokról szóló televíziós felvilágosító kampány, ezt jelentette be ez a Rétvári. Ennek az a hazudott célja, hogy tájékoztassa a nyugdíjasokat a tízezer forintos utalványok átvételével, felhasználásával kapcsolatos tudnivalókról.

Nem vagyok egy utalvány-hasznosítási guru, de a folyamatot úgy képzelem, hogy megkapja a delikvens a kis borítékját, azt remegő kézzel, késsel, baltával, koszos körmökkel föltépi, aztán magáévá teszi a hat darab papírfecnit (négy kétezres, két ezres értékben), átcsoszog a boltba, és becseréli parizerre meg farhátra. A magam részéről nem látok ebben olyan mérvű megoldhatatlan feladatot, hogy ehhöz szemináriumon kelljen részt venni, Rétvári és pártunk meg igen.

Ha nyugdíjas volnék, aki most épp utalványokban feredőzik, akkor tutulásra nyitnám a szájamat, hogy ennyire hülyének néznek, hogy egy nyüves utalvány elköltéséhez is Pártunk útmutatása szükséges. Nem vagyok nyugdíjas, és ők sem degeneráltak. Mégis úgy bánnak velük, hogy leplezzék az igehirdetés ótvaros módját, mert ez a kampány csak arra szolgál, hogy Pavlovként megerősítsék a feltételes reflexeket, tudat alatt kódolják mintegy, hogy kitől is jön az a nyüves papír, amely nyálcsorgást idéz elő. Hát persze, hogy Tőle, má’ ki se merjük mondani a nevét, csak így: RBNVKTR.

Elmennek ezek a vérveres redvába, mert ez megint csak arra példa, hogyan lesz kampány az utalványból, hogyan veszíti el jótékony jellegét a papír. Mint ahogyan minden elveszít valamilyen jelleget ebben az országban, ebből fakadóan semmi sem az, aminek látszik. Sem a közpénz, sem a szegénység és sem a lopás. Ez egy jellegvesztő ország, aminek egyetlen jól megfogható és leírható működtető elve van, a hatalom és a pénz végtelen akarása, amihez egészen röhejes és pofátlan előadásokat celebrálnak, mint ez a borítéknyitási stúdium is. Beszarás, mert hozzám már hűtlen lettek a szavak.