Kategória: sigmund freud

Cövektelenítés

A Magyar Nemzet munka és hon nélkül maradt újságírói, miután saját pénzen szamizdatban kiadták az elbúcsúzó számot, az erre szánt összeg maradékát, négyszázhuszonötezer forintot el akarják jótékonykodni. Viszont nem olyan egyszerű ez, hogy gyere cipó, hamm, bekaplak, ha az ember leprás a hatalom szemében. Ilyenkor a pénze sem kell.

Egy fővárosi, idősgondozással foglalkozó intézmény először kegyesen elfogadta a felajánlást, pár óra múlva viszont visszautasította. A nemzetesek nem adják fel, abban bíznak, találnak olyan céget, amely el meri fogadni az adományt, mert úgy tűnik, már ez is kockázatos dolog a kétharmadban. Ha a nemzetvezetőnek nem tetszik valaki pofája, azzal szóba sem szabad állni. Ide jutottunk.

„A kétharmad áll, mint a cövek.” – Ezt Orbán miniszterügynök úr jelentette ki 2012. augusztus 25-én, de most se mondhatta volna szebben. Egyáltalán nem bír meginogni ez a kétharmad. Főleg, ha olyan szolgái vannak, mint Patyi András is, a Nemzeti Választási Bizottság elnöke, aki a száznyolcvan kifogás ellenére sem rendelt el egy nyüves szavazókörben sem újraszámolást, nemhogy új választást.

Azt mondta: „Az újraszámlálás elrendeléséhez tényeken alapuló bizonyítékra vagy magas szintű valószínűsítésre alapot adó körülmények bemutatására van szükség.” – Mivelhogy ez nem magyarul van, nehéz is vele vitatkozni. Ilyképpen, ezzel a kijelentéssel a kétszer is utcára vonuló népek egyik reménye odaveszett, s mivelhogy négy évig lobogni lehetetlen, a babramunka ideje jött el.

Ezt például miniszterügynök úr már meg is kezdte. Miközben az ellenzéki pártok arról tárgyaltak, hogy miről tárgyaljanak majd, ő csokit zabált hamvas fiatalokkal, ilyképpen bővítve négy év múlva esedékes szavazótáborát. A friss, ropogós országgyűlés még meg sem alakult, és a választásokon töketlenkedő pártok máris megmutatták, hogy semmit sem tanultak, és mindent el is felejtettek.

Rájuk a keményen dolgozó kisember egyáltalán nem számíthat az elkövetkező zivataros években, így az utcára vonultak, illetve a belőlük bimbózni kezdő vezetőik felelőssége hatalmas, amit nem ártana elviselni, aztán még jól is illenék sáfárkodni vele. Mindeközben, amikor valóban új korszak előtt áll az ország, és úton van a totális letarolás felé, az utcai népeket szemlélők egymás torkát harapdálják.

Csak merem hinni, hogy tanácstalanságukban, és nem a homo, mint faj degenerált fejlődése miatt, amely torzulatot Freud apó ekként írt le „Rossz közérzet a kultúrában” (Das Unbehagen in der Kultur), című munkájában, amiben kivételesen nem azt vizsgálja, hogy visszavágyódunk-e anyánkba: „Nem lehet attól a benyomástól szabadulni, hogy az emberek rendszerint hamis mértékekkel mérnek, hatalomra, sikerre és gazdagságra törekednek, és ezt csodálják másoknál, az élet valódi értékét pedig lebecsülik.”

Ez az alapvetés a mostani elégedetleneknél még vizsgálat tárgyát képezi. Ezen túl az a hiba is mutatkozik, hogy ezren ezerféle megoldást akarnak, s azonnal. Erre egyáltalán semmi szükség nincsen. Rövidnek tűnik, de a négy év mégis csak rohadt hosszú, így van idő megfontolni azt, Orbán nyüves cövekjét hogyan lehet úgy kirántani az anyaföldből, hogy ne szúrjon szíven egyből mindenkit.

Én javíthatatlan vagyok, így azzal a javaslattal élnék, amit Füst Milán Störr kapitánya kapott a haldokló apjától, jelesül, hogy légy nagyvonalú. Ez a tulajdonság számos agyvérzéstől és infarktustól meg tudja menteni az embert, és eredményesebb is, mint a fogak csattogtatása. S hogy mindezt még megfejeljem, iderakom Örkény „Az élet értelme” című egypercesét is. Olvassuk el, és merengjünk rajta hosszan.

„Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú. Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú. Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami. Hát akkor mi? Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.”

Mocsadék innsbruckiak

Az istenadta pofán vágta Orbán Viktort. De, ami delikát a dologban, hogy a tiroli traktoroslegények osztották ki a maflást helyettünk, amit ezúton is hálásan köszönünk.

Nem leszünk társrendezők a 2026-os téli olimpián, pedig nagyon szerettük volna – Orbán szerette volna -, hogy amíg tőlünk hétszázötven kilométerre suhannak-visszaszállnak a hegyeken, itt, a kerítések mögött meg korcsolyázgatnak kecsesen. De az egészből nem lesz semmi, röhej is lett volna magunk közt szólván.

Nem pályázik ugyanis Innsbruck, mert megnépszavaztatták őket – a szerencsétlenek – és az jött ki, hogy nem akarják azt az olimpiát. Az ilyen népszavazásokkal mindenhol csak a baj van. Ezek az osztrákok meg még ahhoz sem értenek, hogy ugyan a népek nem akarják azt a cirkuszt, de találtak volna egy olyan algoritmust, mint a mi pártközpontunk a migráncsos voksolás után, hogy egy huszárvágással kijelenthessék, az igenek győztek. Élhetetlen egy népség.

Ez a kisebbik baj, a mázsásabb, hogy ezzel az egésszel ezek a labancok a magyar nép lelkébe gázoltak bele megint, mert semmit se tanultak a Tenkes kapitányától, na de majd most, mocsadékok. Má’ megin’ odavan az álom, ami így történhetett:

– Mit álmodtál édes, jó Viktorom? Csak dobáltad magad egész éjjel, meg gőgicséltél. – Kérdi Anikó asszony hajnaltájt a hitesétől.
– Bazi nagy olimpiáról álmodtam én Anikóm, stadionokról, szotyoláról. Sütött a Nap, és olyan szép volt miden. De semmi se lesz ebből se, kisvasutazzunk kicsit, nem bírom én már ezt az egészet.
– Ne sírjál, édes, jó Viktorom, majd rendezünk neked kicsi olimpiát meg kicsi futball vb-t. Kicsi stadionod van, kicsi vasutad van, jó lesz minden, csak ne sírj, nagyon szépen kérlek. A CÖF majd lerendezi, ugrándoznak, sétálnak a stadionban, a közönség meg lengyel lesz, más be sem jöhet.
– A Soros volt, vagy a Gyurcsány, meg Brüsszel. Meg a Vona, biztos elverte az osztrák nyugdíjasokat.
– Ne sírj, édes, jó Viktorom, majd elmegyünk Grazba megnyugodni, jó lesz minden, csak ne sírj.

Ezt az egészet a végtelenségig lehetne folytatni, azonban forduljunk a tudományhoz. Freud bácsi azt mondja, hogy az álmok szoros kapcsolatban állnak az álmodó személy aznapi tevékenységével és szimbólumokat rejtenek, amelyek miatt néha abszurdnak vagy hihetetlennek tűnik az, amit álmodunk.

Orbán permanensen olimpiáról, futballról, stadionokról álmodik, tehát nap közben is csak ezzel foglalkozik. Stimmt, de az a baj, hogy az álmoskönyvekben ilyenekre nincsen megfejtés. Abszurdnak abszurd, szimbólumnak szimbólum, de onirológus legyen a talpán, aki ezt az egészet ki tudja hüvelyezni.

Mert például az elcseszett nóta, miszerint:

„Holdvilágos éjszakán/ Miről álmodik a lány?/ Hogy jön egy királyfi tán/ Hófehér paripán./ Ez az álom oly mesés,/ Ám de jön az ébredés./ A királyfi oly kevés/ És az hogy jön, tévedés.”

Ez egyértelmű, a címlapkurva BMW-s manusról delirál, aztán belelóg az ujja a bilibe, mert csak a szomszéd Józsi jelentkezik egy menetre. Nem kell ahhoz Sigmundnak lenni, hogy az ember ezt értelmezze. Viszont ez az olimpia, ami álmot először a Momentum, most meg a redves Innsbruckiak fúrtak meg, hogy tábornokunk ebbe mért van annyira beleállva, ez még elemzést igényel.

Főleg azért, mert annyit azért tudhatna nagy – látens – bölcsességében, hogy a világnak azon része, amely fölött nincs totális hatalma, ahol egy csöppet is ér valamit a népek szava, rendszerint homlokegyenest más következtetésekre és döntésekre jut, mint ami belőle kifolyik. Mindig. Ezen el kéne gondolkoznia, de hát, ilyen tevékenységet nem ismer már évtizede, így el sem várható a megerőltető foglalatosság.

Viszont még egyszer köszönjük meg Tirol népének, hogy megakadályozta az újabb vizesvb-s tombolást. Örülni nagyon mégsem kell, mert lesz majd másik, egy új álom, mert így megy ez nálunk, bizony. Mondjuk Afrika Kupát vagy Copa Americát rendezünk, akármit.

Lopni ugyanis szükséges. És ez az egyetlen igazság.

Németh Szilárd vízilovacskája

A Fidesz-KDNP képviselőcsoportja nem vesz részt, mert a Soros. A kérdés, hiszik is, amit mondanak, vagy csak úgy szivárog belőlük. Az FKDNP, más néven NSDAP azt csinál, amit csak akar. Meg amit a Viktor óhajt. A Viktor egyszer, egy valószínűtlenül őszinte pillanatában azt találta mondani, hogy ellenzék nélkül is működik a parlament, aztán elment analízisre Freudhoz Grazba.

Viszont az ellenzék próbálkozik, és csak ő tudja, miért. Ott ücsörög a tiszteletlen házban, mert odakint esik, vagy meleg van. Értelme más nincsen a dolognak. Kövér házmester már kérdezni sem enged, igaz, a Viktor sem, hacsaknem alá a Kossuthban. És ezt a homokozót nevezik kormányzásnak meg demokráciának, ami jó móka. Nekik. Van a mi vezérünknek egy rögzülése még a felcsúti avas szagú parasztudvarról.

A férfiként kiállás, a face to face, ezt ordítozta már Goodfriendnek is, kihívta a budi tövihöz, malomalja, fokos. ’89-ben is így zavarta haza a ruszkikat, akik már rég Záhonynál jártak. Kifeszítette a mellét, és kérte a lövést. Viszont már akkor fingnyi tétje nem volt az ordítozásnak, és ez valahogyan rögzült benne, cukorkával erősítették meg az ingert, és sajátjává vált a látszattempó, az egérdübörgés.

Szóba nem áll ez az alak senkivel, csak mondja, ami a likacsos agyában kavarog. Elképesztő dolgok. Ez a habitus leszivárgott egészen Németh Szilárdig, aki amúgy nagyhangú kölök a kantáros nadrágjában, és, ha valaki meg óhajtja kérdezni, mért ilyen hülye már, akkor ilyeneket delirál: „Soros György a helyi embereivel akarja összehívatni a magyar Országgyűlést.”

Ha ő ebben hisz, akkor adjunk neki langyos tejet, és simogassuk meg a buksiját, vakargassuk meg a pociját, tán lenyugszik. A műanyag dömper is működő opció lehet, de csak a tapasztalat mutathatja meg, mire reagál pozitívan a beteg. Ha meg nem hisz ebben a tébolyban, amit elővezet, akkor hazudik. Nem tudható, tehet-e róla, vagy más a baj.

Több eset lehetséges. Az egyiket konfabulációnak nevezi a szakirodalom, és organikus háttere van a hazudozásnak. Ez homloklebenyi, agyi probléma, ami baleset vagy valamiféle rendellenesség következtében alakul ki. Az érintett nincs tudatában annak, hogy hazudik, a hazugság nem jár nyereséggel, csupán a személyes emlékek sérültek, a hiányokat pedig a beteg fantáziája segítségével pótolja.

A kóros vagy krónikus hazudozó egészen más, ő a probléma megoldására használja a hazugságot, a megtévesztés pedig napi rutinná válik nála. Tessék választani. Harmadik opció, ami jó volna nagyon, ha ez a galeri, annak összes tagja a fantáziahazugság állapotában leledzene, amely kinőhető, ha iskolaéretté válik az ember, meg a frakció.

Nekem van otthon egy saját vízilovam, a fürdőkádban lakik, és minden este én etetem. Ilyenekkel jönnek az óvodások, ami nem sokkal nagyobb téveszme, mint, hogy a Soros hívja össze a parlamenti kabarét. Ha Németh Szilárd vízilovazna, az sem volna különb baromság ennél, csupán az a kérdés, elnézzük-e neki, tudjuk-e be a latin-görög dedónak, vagy sem.

A mese és valóság közötti különbségtétel nem megy olyan jól a gyerekeknek. A füllentés nagycsoportos korban a legintenzívebb, a beiskolázás idejére azonban a gyerek képi gondolkodása fogalmi gondolkodássá alakul, s ezzel párhuzamosan világossá válik számára a hazugság fogalma. Ez az egyik jele sok más mellett, hogy a felnőtthöz hasonló módon különválik valóság és álom, fantázia és realitás, ami korábban egy nagy gomolygó zűrzavar volt a gyerek fejecskéjében.

Én vagyok a hülye, és én kérek bocsánatot, hogy rációt keresek ott, ahol ilyen luxus nincs is. Németh Szilárd tényleg egy hároméves szellemi-, és lelkivilágával rendelkezik, de a gonoszabb fajtából, aki sutyiban copfokat cibál. Hogy gomolygó zűrzavar van a fejecskéjében – elnézést az eufemizmusért – az is hétszentség, még csak fehér köpeny sem kell a diagnózishoz.

Eldöntendő dolog viszont, hogyan viszonyuljon ehhez a panelproli. Jóindulatú mosollyal, a debilek iránti elnéző jósággal viseltessen iránta, vagy hagyja ezt a rézbőrű tempót, és rúgjon egy nagyot a tottyadt valagába. Ezt az egészet jövő tavaszig el kell dönteni. Hogy a vízilovakkal leszünk-e azután a dedóban, vagy netán valahol egészen másutt, szivárványos réteken, pillangók között, ugye.