Amikor én még kisúttörő voltam, a 498-as számú Petőfi Sándor Úttörőcsapat Mormota őrsének kajla tagja, minden év nyarán Felsőcsatárra mentünk táborozni nagyon. Minden nyüves évben ötödiktől nyolcadikig, és az ember nem is tudta akkor, milyen kivételezett sorsa van, amikor bejut a szögesdrótok mögé, a határzár túlsó oldalára, ahová akkoriban a madár sem nagyon járt. Ha meg igen, nagyon fontos elvtárs lehetett, hogy olyan közel mehetett a kapitalista ördöghöz annak veszélye nélkül, hogy eltévelyedjen az ő hitében, amely a dolgozó nép szolgálatához, és Kovács párttitkár elvtárshoz fűzte.
De Edit néni, az osztályfőnök és csapatvezető elintézte ezt is, így hát, a régi nyarakon, midőn bejutottunk a tiltott zónába, a határőrség teherautója elzötykölődtetett minket a domb tetejére két hét együttlétre, hogy megszeressük egymást, Edit nénit, meg az alattunk elterülő földet, amely mégis csak az úttörő hazája volt, ha a pereméről néztük is. És nem nógattak minket, hogy szeressed má’ nagyon, hanem csak nézte az ember a domb tetejéről az alatta elterülő vidéket, látta először a Föld görbületét a lankákban, és rájött, hogy ez kurvanagy, bizony, s jó volt, hogy ott, a domb tetején mégis csak otthon lehet rajta. Mindenkinek megvan a maga “Nem tudhatom”- ja ugyanis, illetve talán.
Simicskó István, levitézlett honvédő új monyolni valót kapott a gazdájától, ő lesz a hazafias nevelés megerősítésének felelőse, és hiábavaló lesz az élete. Ő szabta ezt a sorsot magának, nem én rontom meg, ugyanis felelőtlenül kijelentette: “Ebben a túlzott mértékben liberális elveket valló világban nagy erők ügyködnek azon, hogy ne a közösségeket, a nemzeti közösséget, a családokat és a nemzettudatot erősítsék. Ha csak egyetlen fiatal lelkét meg tudjuk érinteni, és át tudunk adni neki valamit abból a tapasztalatból, amivel rendelkezünk, akkor a mi nemzedékünk már nem élt hiába.”– Szomorú lesz a végén, mert ez így nem fog menni. Ha az ő, meg az Orbán tapasztalatait adja át a hamvas fiatalságnak, abból nem hazaszeretet lesz, hanem valami más.
Jófajta nacionalizmus és sovinizmus. Az ilyeneket bele lehet kalapálni a fogékony, gyurmaszerű lélekbe sípszóval és korbáccsal, a szeretet, amely valami különös, megfoghatatlan dolog, azonban egészen különös képződmény. Nem szokott menni parancsszóra, s főleg nem az a fajtája, amelyet a Horthy világba beleájult NER nem is ismer. Mert nem lábhoz térdeplő bokra van neki, hanem gőzök az agyában. Bocskaiban tutulás, Nagymagyarország térkép, Székely Himnusz meg nemzeti gyász-, összetartozás meg a kiskutya farka napok, nemzeti vértanúkkal Nagy Imre helyén, ellopott kokárda, úszkáltatott korona, uszító giccs tehát. Be lehet dresszírozni a kölket, hogy ilyenektől aléljon el miközben a talpai egymásra lépnek, de ilyenből szeretet nem születik, malomalja, fokos, viszont sokkal inkább.
Kurválkodnak ezek itt csak a hazával a rezegtetett hangjukon, a csattogó bokájukkal, és halovány fingjuk sincsen semmiről. Díszkardokat vesznek a nemzeti nagylét igazolására, államalapítóznak meg honfoglalóznak naponta a tévéjükben, és nem látják, hogy Arany csak csendben mosolyog rajtuk a tölgyek alól, J. A. könyököl és hallgat, Reviczky pedig pipázik Krúdy oldalán a mindent elöntő hangulatban, ami maga a világ. Elcseszik ezt is, elveszik ezt is, amit végül az ember, ha jól belegondol, nem is sajnál igazán. Mert mit lehet szeretni ezeknek az országán, a sírok közt halkan sírogató anyókán kívül? Ugyehogy nem sokat, de ez is valami, illetve tán ez a minden. Ilyeneket köll őrizgetni az embernek az ő lelkében, s midőn ezekről ábrándol, annyira magyar lesz bizonyosan, hogy olyat ezek a bohócok elképzelni sem tudnak.
Soha, mert más minőségű magyarság ez, nem az orbáni vásári kikiáltós és kannás. Igen.