Teljes az ámulat a NER-lovagok körében, szinte hápogás és levegőért kapkodás, hogy mi van itt, hogy szar került a propellerbe és a műáhitatba nagyon. Ja. Az élet nem habostorta Pelikán, ezen kívül olykor a fagyi visszanyal, illetve öntudatra ébrednek a gépek, a proletárok pedig pláne. És nincsenek nagyságos uraimék ahhoz szokva, nem úgy szocializálódtak Neriában, hogy erőből ne lehetne mindent elintézni, sőt az a tapasztalatuk is, hogy nekik fütyöl az a madár zavarok nélkül. Hát, nem, Pityu. Illetve autentikusabban: lófaszt, mama.
Cirkusz volt a parlamentben és cirkusz van az utcán, ami roppant módon kellemetlen lehet, ámde törvényszerű, mint majd természettudományosan és spirituálisan is bemutatom. Viszont az a sajátos lélekállapota a fideszcsürhének, hogy jé, ennek meg volt pofája visszaütni, ezen csodálkozik. Eddig volt az a kiváltságos életérzése, hogy vagyok én, a dömper, keresztül-kasul letarolom a világot, éspedig zavartalanul, aztán most meg hirtelen, váratlan a pofámba fütyölnek. Hallatlan, mivé lesz így a húgymeleg fideszvilág, ugye.
Az a gyászosan röhejes ebben az egészben, hogy a csürhe ésszel föl nem éri, elképzelhetetlennek tartja, hogy e világon rajta kívül másnak is lehetnek jogai és érdekei. A kényszerképzet annyi volt eddig, hogy a plebsnek annyi jut jogból, kenyérből és szabadságból, amennyit számára a kétharmad nagy kegyesen kiutal. És most, hogy a paraszt föllázadt, habzó szájjal és elborult aggyal ilyen jelzőkkel illeti a szabadságvágyó népeket, hogy sunyi, gyáva, őrjöngő vadállat.
Ezen kívül kereszténygyűlöletről hadovál meg provokációról beszél, illetve anarchistákról. Odáig jutottunk, hogy az uralkodó réteg különálló kasztnak álmodja magát, és törzsfejlődésében arra a szintre ért, most már nehezére esik fölfogni, hogy más is létezik rajta kívül a világon. És még mekkora lesz a döbbenet, ha az is kiderül, hogy a valóság az orbáni álmodások ellenére éppen az, leginkább a más létezik a világban, és az egész bagázs légypiszok csupán a Föld kalapjának karimáján.
Kilencedik éve cukkolódnak ezek, kilencedik éve követnek el aljasnál aljasabb dolgokat, kilenc hosszú éve tapossák sárba egyesével a népeket és kilenc éve hazudnak a pofánkba. Viszont nem tanultak fizikát. Tényleg, oktatnak még ilyet, vagy már a lapos Föld végiben a lábakat a semmibe lógázva merengenek a teremtésről és attól ennyire hülyék, illetőleg a hittantól, ahelyett, hogy netán más hiedelmeket is vizsgálnának, és akkor nem érné őket meglepetés, ami most viszont nagyon. És akkor mesélek.
Sir Isaac Newton az ő bájos Philosophiae Naturalis Principia Mathematica című művében, amelyet beavatottak – mint Sheldon például – csak Princípiának becéznek, szóval ebben mesél nekünk harmadik törvényéről, amely a hatás-ellenhatásról szól. Profánul: két test kölcsönhatása során mindkét testre azonos nagyságú azonos hatásvonalú és egymással ellentétes irányú erő hat. A kalapács ugyanakkora erővel hat a szögre, mint a szög a kalapácsra.
Tehát, ha belerúgsz valakibe, visszarúg, ha pofán vágod, előbb-utóbb visszaadja. Íme, drága fideszcsürhe, a világbölcsesség foglalata. Spirituálisan nevezhetnénk karmának akár, bár ez összetettebb nyavaja. Ennek törvénye szerint azonban minden cselekedetünk egy annak megfelelő következménnyel jár, vagy mesélhetnék esetleg a jin és jang dialektikájáról is. Mindezzel csak arra utalok azonban, hogy olykor hasznos dolog a Tízparancsolaton kívül mondjuk a Ji Csing-et vagy a Védákat tanulmányozni, és mindjárt szebb lesz a világ.
Mert momentán, mint láthattuk, azon megy a csodálkozás, hogy visszaütöttek, illetőleg, hogy a panelproli kinyitotta a pofáját. Pedig nem kéne annyira ámulni meg ajvékolni. Lesz még rosszabb, ha az országlás hasonló ritmusban és metodikával folytatódik, az Univerzum kérlelhetetlen törvényei szerint a fagyi vissza fog nyalni, a bűn pedig elnyeri méltó büntetését. Már csak azért is, hogy a magunkfajta lehetőleg elkerülje azt az élethelyzetet, hogy a háta mögül ilyeneket halljon: “Der springt noch auf.” – Ha tetszenek érteni, mire is gondolok.
Nem tudta a fröccsök ura, mert mért is tudta volna, hogy Bélában úgy fölgyűlt az élet, a templom, a szentháromság szobor, az olajos hajúak és bánatos feleségeik, a duplagyűrűsök meg a bádogbános, ez az egész massza úgy földagadt benne, hogy kitöréssel fenyegetett, mint valami falusi Vezúv és magyar Etna, így a patakokban csorgó Béla-könnyek éppen abban segítenek a földöntúli feszültséget levezetve, hogy ne következzék be a földrengés, a tüzes ár ne induljon meg Bélából elsöpörve az egész magyar kurvaéletet, a földdel téve egyenlővé a falut, az azt ölelő kajla dombokat legyalulva, mint jégkorszak fagyott folyói, olyan simára, és azon túl a hegyeket és völgyeket, mindent elsöpörve tehát, ami az Isten ujjából kifolyt, vagy Newton Iszak homokozójában alakot öltött, és örömmel nézi az egészet már a kerekes fizikus is az égi mezőkről. Minden veszélyben volt tehát, ami van, volt, valamikor lesz, vagy csak ábrándokban létezett.
Egy másik pedig az alábbiakkal zavarta meg kedves vezetőnk édes álmát: “Három hónapja vagyok itt, az erdőben alszom. Eddig nyolc-kilenc alkalommal próbáltam átjutni a magyar határon, de nem sikerül, ezért tovább próbálkozom.” Mindezt csengő magyarsággal, apró, Felcsút környéki, tájnyelvi beütéssel, amit csak sejteni lehetett. Ilyenkor – bár nem is Fluimucil Ábel – mégis csak fölvetődik a magyar parasztban: demiért? Mért kell nem csak felszakasztani a tüdőben megülepedett tébolyt, hanem még fokozni is? Pedig ez nincs is mellékhatásként megjelölve a hírado.hu dobozán, sem a gyógyszerészén.