Kategória: szalacsi sándor

Jómunkásemberek

Szita Károly már megint kivillant egy pillanatra Orbán Viktor seggéből, és újólag kiderült róla, hogy spicli volt Krakus Péter néven, amikor még Kádár apánk ánuszában lakozott. Vannak ezzel így az emberek. Ha nincsen nekik gerincük, mindenféle lukba beleférnek, legyen az NER vagy épülő szocializmus, mindkettő a csordaszellem langymelegét nyújtja, mindehol egyazászló.

Tudható volt ez a ganyé Szitáról eddig is. Hiszen már évek óta várjuk, hogy, miként ígérte, bíróságon bizonyítsa igazát, a tagadást, de még nem jutott el a kapuig, mert elállták a kaposvári migráncsok az ajtót. Szóval nem az a nóvum az egészben, hogy a NER-harcos valaha mások bemószerolásából tengette magát, hanem, az, hogyan.

Lelkesen és kitartóan, hiszen, mint tartótisztje elismerően nyilatkozott róla, „bár keveset ismer mindabból, amiket végeznie kell, érdeklődéssel várja feladatait, melyeket legjobb tudása szerint kíván végrehajtani. Kijelentette, hogy örül annak, hogy segíteni tudja munkánkat”. Valamint még: „feladatát kedvvel, tőle telhető legjobb akaratával végezte”.

Nem Rákosi törte meg őt tehát a Terror Házában, ami, az elbukás után, ha nem is bocsánatos, de érthető bűn lenne, lehetett volna. Nem mindenki lehet dakota harcos ugyanis, vagy inkább hallgatag sziú törzsfőnök, mert az ember esendő eredendően. Ám hősünk akkor csatlakozott a hadhoz – 1980-ban -, amikor már mindenki a végét várta és látta.

’89-ig űzte az ipart, onnan meg már ismerjük, hogy micsoda harcos vált belőle megint. Hanem, hogy a spionkodást kedvvel, érdeklődéssel és legjobb tudása szerint végezte, ez nagyon felkeltette az én érdeklődésemet. Mert szenvtelen monotóniát mutat, amellyel szolgálatba állt, és ez nem más, mint a butaság bátorsága.

Ilyen az összes. Ha József Attila meg nem sértődne, ellopnám tőle a „nincs alku, én hadd legyek boldog” mondatot más kontextusban, mert ez jellemzi a NER harcosait: keresztülgyalogolni mindenen. Ilyen habitus azonban nemhogy egy ország vagy város vezetésére, de még egy párkapcsolatban való részvételre is alkalmatlanná teszi a díszes társaságot. Elég csak ránézni Lévai Anikóra.

Itt és most azonban nem Orbán elfuserált házassága fölött kesergünk, hanem azt állapítjuk meg, hogy miért tapló valamennyi nerhuszár. Ezek ilyen haszonelvűek, bencsikek, kerényik, bayerok, gondolat híján megkeresik az aktuális zászlót, és gyűlölik a másikat, aki nem áll alatta, most épp a liberálisokat, mert bántják a szemüket a színek. A tábori szürkéhez vannak szokva szerencsétlenek.

És Szalacsi Sanyi bácsitól is poszthumusz bocsánatot kell kérnem, mert a jómunkásember, általa meghonosított fogalmával illetem az egész retkes bagázst. Ám, míg nála ez pozitív felhangot kapott, mert segítette az ojjektum felépítését, nálam negatív töltéssel bír, mert azt mutatja, nem nagyon van mire verni a nyálukat, és még svájcisapkájuk sincsen.

Mérleget vonva tehát máma megint, azt jegyezhetjük fel a füzetünkbe, kedves gyerekek, hogy egy huszadrangú, bunkó és lelketlen banda uralkodik az országon, kiegészítve az aljasság, kapzsiság és tahóság minden gyönyörével. És pláne még egyre agresszívabbak is. Ez a Szita is már megint veri a nyálát és fenyegetőzik, de cáfolni most sem tud semmit.

Ez jutott nekünk, de hát, úgyis tudjátok. Ez a posvány, ez a trágya.

SGYP, avagy a bambaság dicsérete

Nincs ezen mit farigcsálni-szépítgetni meg lacafacázni, a magyar proletárok kétharmada szerint a nyakunkon lévő választásnak nevezett színi előadáson Soros György pártja, az SGYP is elindul. Az öntudatosabbak szerint esélye sincs a győzelemre, a leghülyébb és leginkább beszaratott két százalék szerint viszont akár kormányra is kerülhetnek.

Ezt mutatja egy felmérés, és egyben azt is, hogy a büszke magyarok nagy többsége a fantompárt nevét lerövidítve egyszerűen gyp-s, ha tetszenek érteni a pedagógiai szakszót. Viszont ennél azért összetettebb a képlet. Sivalkodik itt mindenki, hogy lám, ide vezetett az agymosás, de csalódást kell okoznom, még ennél is rosszabb a helyzet, lánglelkű népünk jelentős része tényleg ótvaros gyökér, de ez nem rendszerspecifikus.

Hülyék mindenhol, miden időben vannak, voltak és lesznek, természete ez már a szerencsétlen embernek. A NER csupán katalizátor ahhoz, hogy a téboly a maga teljességében kibontakozzon, sőt, ez az a formáció, amelyik el is várja az alattvalótól a kellő mélységű és mennyiségű debilitást, hogy passzoljanak egymáshoz.

Mert gondoljunk csak bele Kósa et. kupakolásába, mint a legnevezetesebb pörformanszra, amit tőle láthattunk, hallhattunk, midőn agyának likacsos tartalma kibukott belőle. Németh Sz. et. pedig egész lényével sugározza a csodát, ő a sötétben is világít, és beragyogja a NER és a hívők tajtékos egét. Orbán et. annyit erősített rá a genetikusan meglévő bambaságra, hogy hitté emelte a sötétséget.

Emlékezhetünk Virág et. örökbecsű szavaira: „Ezeken lovagol maga? Amit a vaksi szemével lát? A süket fülével hall? A tompa agyával gondol? Azt hiszi, fölér az a mi nagy céljaink igazságához?!”. Ezzel ő – igaz kicsit göcsörtösebben – a József Attila által fölvetett igaz-valódi dichotómia problémakörére utalt. Viszont ezt az egészet az agymenőkben Penny sokkal érthetőbben fogalmazta meg, amikor Leonardot ekképp tette helyre igazság dolgában: te azt hiszed el, amit a barátaid mutatnak, te meg látsz meg hallasz, és nem azt, amit én mondok?

Így megy ez Orbán et. esetében is. Igaz, az egyatábor tudatában már szakralizálva mintegy, meghintve némi tömjénnel, hogy kijöjjön Tertullianus paradoxona: „Credo, quia absurdum est” (Hiszem, mert képtelenség). És hogy szúrjak azért Semjénkdnp-be is, az hétszentség, hogy még ő sem tudja, hogy ez sem igaz, mivel az inkriminált mondat valójában így szólt: „Certum est, quia impossibile” (Ez bizonyos, mivel lehetetlen). Megkérném, mondjuk a krumpliguru, ájtatos manó Rétvári et. bájos mosolyát, hogy erre varrjon gombot.

Ezt nem azért böktem ide, hogy arról meséljek, mekkora helikopter vagyok, csak úgy játszásiból. Sőt, hogy még elidőzzünk a mi keresztényi kultúránk legfőbb őrizőinél, arra is inteném őket, legalább a honlapjuk szlogenjét „Több fényt!” – ugye, vegyék figyelembe áldatlan fungálásuk közben, de ez csak édes álom. Így lehet, hogy ezek, a NER urai és szolgálói teljesen egyívásúak, egymásból nőttek, mint fatörzsből gyönge ága, ha szabad Radnótit így meggyaláznom.

A végeredmény sem így, sem úgy nem derűsebb. Arra kell jutnunk, hogy a magyar választópolgár archetípusa Szalacsi Sanyi bácsi a jómunkásemberével meg az ojjektumával, és én kérek elnézést az emlékétől, de naponta jut eszembe, ahogyan poroszkálok az utcán, boltba megyek, és minden olyan helyen, ahol a NER nyomán az értelem kivirágzott.

És itt veszem elő a féltve őrzött idézetemet, amelyet már évekkel ezelőtt tettem dunsztos üvegbe egy kommentelőtől, aki erős felindultságában igen plasztikusan mutatta be azt az eszenciát, amely rendre győzelemre vezeti Orbán et. egyre inkább szétfolyó tokáját:

„Esküszöm, nem tudom, hogy érik meg ezek az emberek a felnőttkort egyáltalán. Ahhoz, hogy ezt a posztot valaki bármennyire is komolyan vegye, olyan mérhetetlen sötétségnek kell a fejében lakoznia, amivel gyakorlatilag semmit nem képes értelmezni a világ történéseiből, és bármi rossz megtörténhet vele. Számomra felfoghatatlan, hogy valaki, aki ezt a posztot komolyan tudja venni, még nem esett le korábban egy hídról (szomjasan nem ivott Domestost), nem vitte el a rézfaszú bagoly, és a bamba pofájával, az élet viszontagságai közt valahogyan elvergődve megérte a harmincat. Hogy lehet ilyen hülyén több évtizedet túlélni a Földön? Voltak erre külön óráitok a kisegítőben, túlélési alapismeretek I-II-III. vagy hasonló?”

Hát, így valahogy.

Ojjektum

Soros Györgynek tele lett a töke Pártunkkal és Orbánunkkal, ezért kiadott egy közleményt, miszerint „a nemzeti konzultációs kérdőív állításai csúsztatásokat és nyilvánvaló hazugságokat tartalmaznak, amelyek célja, hogy szándékosan félrevezessék a magyarokat Soros György bevándorlókra és menekültekre vonatkozó álláspontjáról.” Aztán pedig tételesen végigvette a konzultáció hét pontját, hogy szerinte azok miért nem igazak.

Hibázott az öreg, ezekkel és a horda összes tagjával így nem lehet beszélni. Illetve lehet, csak teljesen fölösleges, ugyanis nem értik a pianót, ezen felül Józsik is. Illetve Józsi még a választópolgárok azon összessége, akik szerint Orbán kártékony csótány lehet, de ezt ilyen cizelláltan nem tudják megfogalmazni, sőt, sehogyan sem, mert születésüktől determináltan futballszurkolók, és belőlük áll a potenciális forradalmárok kilencven százaléka.

A Józsi-futballszurkoló archetípusa Szalacsi Sanyi bácsi, mindnyájunk kedvence, szegény, akinek az a sors jutott, hogy röhögjenek rajta, ami szerepének totális félreértésére utal. Nem bohóc ő, hanem a magyar rögvalóság, társadalmunk eszenciája, kivonata, aki megmutatja, hogy Orbán mért ül a nyakunkon már harmadszor, és miért fog oda telepedni jövőre is. Ha szertenézel a gőzölgő hazában, akkor Szalacsi bácsik tömegeit láthatod, ők pedig a Józsik a stelázsiból.

Hogy megértsük nyavalygásomat, elevenítsük föl Sanyi bácsi interjúját: „…Hát, az építményéről annyit tudok, hogy … a tanács … megkapta az ojjektum … ra való, … hogy mondjam magának … hogy ezt az építményre megkapta a tanácstúl az engedélyt, hogy … hogy akarja magának kifejezni, hogy … mindent megkapott erre az ojjektumra, meg háromszázezer lite, harmincezer vagy nem tudom … valami … ojjektumra, hogy a litér háromszázezer, harmincezer literes víztartályra megkapja az engedélyt … és … Nem, igen … az ellen nem véd, de viszont … így magyaráz…ta ki Árpi, hogy … a vízbül veszi ki a … a … az oxigént. Teccik érteni? A vízbül fogja az o, harmincezer … literbül veszi ki az oxigént…”

Mindeközben pedig Soros, amikor megszólal végre, mint valami napkeleti bölcs, emeli fel az ujját, ahelyett, hogy Orbán pofájába rúgná az asztalt. Elveszett és elcseszett kísérletezés, mint ahogyan Gulyás Márton pörformansza, hogy a Rokonokból tart felolvasóestet, vagy a kétfarkúak festegetése. Szép szimbólumok ezek, csakhát, itt van nekünk ez a monolitikus NER, ez a hatalmas, kikezdhetetlen kődarab, ez az ojjektum, ezt pedig ráolvasással nem lehet elporlasztani, és kinyerni belőle a ’zoxigént.

Magyarország sajnos nem romkocsma, ahol üveggyöngyjátékot lehet folytatni Josef Knecht, Magister Ludiként a vájtfülűek számára. Itt kulturális harc folyt és folyik, de ez már nagyon régen eldőlt az örök Józsik javára, akinek sikerült annyira lecsupaszítani az öntudatát, mint a kuglinak, aki elment este berúgni.

Azt tanította nekem az Edit néni az iskolában, hogy a fogalmazásnak legyen bevezetése, tárgyalása és befejezése, és most haladok afelé, hogy vén fejjel megbukjak nála. Mint kitetszik, bevezetésem és tárgyalásom az van, a befejezéssel viszont adós vagyok. Nem tudok én ebből az egészből használható tanulságot leszűrni, amit a nyájas olvasó úgy szokott megfogalmazni, ne pofázzá’, hanem azt meséld el, mi a teendő.

Szégyenszemre ilyet én nem tudok, ezért jó szokásomhoz hűen Füst Milánnál keresek óvó menedéket:

„…Ezenfelűl: a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs. És akkor is, ha gondolataik a végtelenbe vagy a semmibe vezetnek. Tehát praktikus hasznuk nagyon gyakran semmi. Az itt következő megállapítások nagyrésze is olyan, hogy nem derűl ki belőlük példáúl ilyesmi: hogy kell-e szalonnát enni délután, vagy hogy miképp kell köszönni egy miniszternek. És mégis: valami lelki haszon csak adódik belőlük, abban reménykedem. Példáúl az, hogy miképp szemléled és ítéled meg ezentúl e világ forgatagát. Feltéve, hogy jól odafigyelsz…”

Ennyit tudok fölhozni mentségemre azzal a kecsegtetéssel, hogy megígérem, ezután is igyekezni fogok Orbánt minden erőmmel basztatni, mert ha egy bárány is megtér általam, akkor talán nem éltem hiába.

Orbán megcelebül

Orbán Viktornak negyvenhármas lába van, következésképp negyvenhármas gumicsizmát hord. Most nem élcelődök őszentségén, hanem a Ripost nevű szarhalom fölfedezését továbbítom, aki, ha szabad ezt így mondani (és csak így szabad mondani) állva pisált a gyönyörűségtől, midőn a titkot felfedezte. Magam is, alunni se tudtam az éjjel, kínáltak erősen káposztalevéllel.

A minden pénzt megérő adat a Bridgestone gumiüzemnek köszönhető. A tatabányai gyáravatáson a speckó lábbelit, amelyben kizárólag lehet bemenni az üzembe, egy snájdig dobozba, névvel mérettel együtt készítették oda mindenki legnagyobb gyönyörűségére. Fogalmuk sem volt róla, hogy egyben kielégítik jótevőnk gumicsizmák utáni perverz vonzódását is, amelyet tán a gyermekkorból, az avas szagú parasztudvarról hozott magával a csillogásba.

A Ripost szerint ez érzékeny, személyes adat, vélekedésük szerint pedig átlagosnak mondható a méret. Nem tudjuk. Csak annyit, arra épp elég, hogy az egyre növekvő súly, kerület, magasság arány ellenére ne billenjen fel, mint valami rossz keljfeljancsi. Mindenesetre úgy tálalták ezt harsogva, mint például, hogy „ezt nem fogod elhinni, Dzsudák Balázsnak ötven centis farka van”, vagy valami ilyesmi.

Orbán is bekerült hát a celebgyárba, ami nem idegen tőle, ezt be kell látnunk. Fotózkodott ő már kuvasszal, vagy a karácsonyi díszek közül kukkolva is, megfelelve így a celeblét legfőbb kritériumának, ami az, attól híres valaki, hogy nem csinál semmit, és ezt jól megmutatja.

Itt van nekünk mindjárt Vajnáné, aki a nyarat azzal töltötte, hogy különféle tengerek és óceánok partjain fetrengett, és erről küldött mozgó-, és állóképeket a szájbertérbe. Vagy Hajdúné, aki bánatos bociszemei mellett arról is elhíresült férje szíves közlése nyomán, hogy szülés után nem volt büdös. Ilyen tudások nélkül mit sem ér az élet. De felhozhattam volna minden magyar celebek ősanyját, Geronazzo Máriát is képpel illusztrálva, amit viszont emberbaráti megfontolásból nem teszek meg.

Orbán azonban celebként is különbözik a fentebb említettektől. Mert, míg rájuk igaz, amit szegény Koltai Tamás egy színikritikájában vetett papírra valamely színésznőnkről pozitív kicsengéssel – Puzsér pedig valami Palvin Barbi okán plagizálta -, „az a foglalkozása, hogy visszaverje a fényt”. Orbán viszont nem visszaveri, hanem belőle fakad a napsugár.

Jótevőnk amúgy is a celeb reciproka. Mint már megmutattam, láthattuk őt kutyával és karácsonyi idillben, de ugyanígy kolbászokkal vagy pálinkaivás közben is, vagy ahogyan az elemekkel küzd a gáton és a hótól fútt – vagy nem – autópályán. De mindenképp a jómunkásember képét sugallja nekünk, annak ellenére, hogy aratás közben még nem kapták le, Rákosit viszont igen.

A jómunkás-celeb archetípusa minálunk viszont Szalacsi Sanyi bácsi, szegény, aki kék svájci sipkában, lábán bizonyára gumicsizmával alkotott örökérvényűt. Emlékezzünk rá egy rövid részlettel:

„…Riporter: És a Fogarassy Árpádról mit tud elmondani?
Sándor: Hát Árpád egyet … hát egy évvel fiatalabb … éntőlem, … talán … egy évvel, mer a nővérével együtt jártam iskolába, a Malvinnal, és semmi többet nem tudok elmondani. Árpád … fiatalabb tőlem egy évvel. Malvin iskolatársam … vót valamikor.
Riporter: Hogy dolgozik? Jó munkásember?
Sándor: Biztos. Biztos jómunkásember. … Árpád biztos jómunkásember. … A … a nővérje velem egykora születésű. Úgyhogy egyebet nem tudok mondani…”

Én amúgy szemét vagyok, így nem érdek nélkül emlékeztem Sanyi bácsira, hanem azért, hogy megmutassam, mondandója semmivel sem silányabb, mint amit OV adott elő Bakondival akkor, amikor ez utóbbi még sms-ben, és nem migráncsokban utazott:

„…- Öblözet – mondja Orbán Viktor
– Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre. – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek.
– Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit.
– Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben?
– Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán.
– Erre még nem hogy még egyszer ennyi, hanem még… – próbálja magyarázni a helyzetet egy szakember külsejű férfi, de Orbán Bakonditól várja a választ:
– Mennyi a víz? Szerinted mennyire jön még föl? Másfél méter?
– Onnan? Igen! – feleli Bakondi…”

Kábé olyan ez a hasonlítás, mint az örök igazság, hogy mi a különbség mókus és patkány között? Semmi, csak a mókusnak jobb a sajtója. Így vagyunk ezzel is, hozzátéve, ennek a mi celebünknek le kéne cserélni a sztájlisztját és a személyi edzőjét. Ilyen módosulásokkal aztán masírozhatna a kifutón a negyvenhármas lábával, és böfögve.

De bebizonyítaná újólag Spengler igazát, aki műalkotások okán jutott arra a megállapításra, hogy azok egy bizonyos társadalmi formáció következtében csak ott és csak akkor jöhettek létre, illetve, akkor és ott csak az jöhetett létre. Ilyen determinisztikus jelenség ez a mi Orbánunk is, ami viszont rossz kedvünkre egyáltalán nem nyújt vigaszt.

Nyelvészek a Pártban

Azzal egyáltalán nem mondok semmilyen újdonságot, ha kijelentem, ezek a mi mostani nagyjaink egészen bensőséges viszonyt ápolnak az ő édes anyanyelvükkel, és ez akkor lesz elborzasztó, ha tudjuk, a nyelv és a gondolkodás között nagyon szoros kapcsolat van.

Ilyképp, ami a szájukon kifolyik, jól mutatja likacsos agyuk tartalmát, valamint azt is, hogy miféle latin-görög kultúrát őrizgetnek itt nekünk, és nem utolsó sorban jelzi, honnan fakad a zsigeri gyűlölet azokkal szemben, akik képesek megalkotni egy összetett mondatot.

Origónk Kósa et. örökzöldje, a kupakokról szóló esszé, amely azért bugyogott ki belőle, mert nem volt fölkészülve kellőképpen arra a kérdésre, hogy az új adójogszabályok hogyan befolyásolják a keményen dolgozó kisember – akiért élnek és halnak – mindennapjait. A választ már röhögve őrzi a történelem, de azért nem árt feleleveníteni:

„Inkább az áruk, a szolgáltatások adóztatását jövedék esetében, fémkupak esetében, amelyek termékdíjként jelentkeznek, és azok ilyen környezetvédelmi szempont, hogy a fémkupakoknak az ügyében fellépve próbáljuk meg ezt a szemléletet csökkenteni, tehát egy sor olyan adóintézkedést fogadtunk el, amelyik alapvetően nem érinti az emberek mindennapi életét.”

Ilyen erős kezdés után egészen meglepő, hogy Kósa et. mostanában szemantikával is foglalkozik, amikor így elmélkedik: „Az állítsuk meg Brüsszelt magyar nyelven nem jelent többet, mint hogy Brüsszel bizonyos szándékait állítsuk meg, hiszen ha úgy általában támadnánk Brüsszelt, akkor olyanokat írnánk a plakátra, hogy „le vele!”, vagy, hogy „elegünk volt Brüsszelből”, de az, hogy állítsuk meg, nem ezt jelenti. ”

Igaz, a jelentéstannal a főnöke is birkózott annak idején, amikor a magyarok életteréről szőtt omladozó álmokat, és nem volt képes felfogni, hogy a hanyatló nyugat miért azonosítja ezt a szépemlékű Lebensraummal. Magyarázattal is szolgált rá a maga eccerű módján: “Magyarul kétszer kettő négy. Ez minden más nyelven másképpen van.” Egyetlenünk így oldotta fel a kavargó ellentmondást.

Ám ebből is kitetszik, úgy általában véve halovány fingja sincs arról, amiket permanensen, de legfőképp nagy nemzeti ünnepek alkalmával ordítva összederilál nekünk. Amikor a nagy árvíz fenyegette nemzetünket, és ő óvta a gátakat, pedig nem is volt egy Pelikán Jószef, akkor is felemelő beszélgetést folytatott Bakondi mittudomén mivel, aki most a fő migrációs szakértő, valamint tanácsadó a veszedelmek ellen. Akkoriban így diskuráltak:

„Öblözet – mondja Orbán Viktor
“Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre” – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek.
– Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit.
– Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben?
– Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán.
– Erre még nem hogy még egyszer ennyi, hanem még… – próbálja magyarázni a helyzetet egy szakember külsejű férfi, de Orbán Bakonditól várja a választ:
– Mennyi a víz? Szerinted mennyire jön még föl? Másfél méter?
– Onnan? Igen! – feleli Bakondi.”

Szalacsi Sanyi bácsi kutyafasza ezekhez képest, az igazi baj azonban akkor mutatkozik meg, amikor ez a nívó emelkedett formaruhát kap, mint Semjén et. előadásában, aki szükségét érezte, hogy okos legyen nagyon, aztán ez sült ki belőle: „Ez nem befolyásolja és nem is befolyásolhatja a magyar törvényalkotást. A magyar törvény ésszerű, sőt evidentikus.”

Hát, evidentikus, hogy meglehetősen nagy ökör az ájtatos lovász, viszont megnyugtató az a tudat, hogy ezzel egyáltalán nincsen egyedül. Németh Szilárd is megmutatta, még a „segébe is feje van”, így: „A sajtótudósítások egyértelművé tették, hogy a tüntetők többen, többféle idegen nyelvet beszéltek, ez egyértelművé tette, hogy honnan szervezik ezeknek egy jelentős részét.”

Ilyen felvezetésnél csodálkozunk még azon, hogy Szombathelyen a helyi erők nehéznek érzik az Ivanovot? Egyáltalán nem, viszont majd ők jelölnek ki maguknak színházigazgatót, a jelek szerint teljes joggal és megalapozott bölcsességgel. Egyúttal az is kiderül, hogy ezek mért irtóznak az egyetemistáktól, ezen belül is legfőképp a bölcsészektől. Más az ő elkényeztetett világuk, viszont ha valaki azt feltételezi, a fentiekkel az volt a szándékom, hogy azt sugalljam, ezek bunkók, akkor nem tévedett sokat.