Kategória: szent istván

Profán litánia

Kedd van ma a lapok szerint, de egyáltalán nincs kedd-teste a napnak, mert ünnepnek neveződött ki. Más oldalról és szemszögből tegnap ugyan hiába volt hétfő, ha szombat volt, ami után nincsen kedd, hacsak nem tüntetünk el mögüle két haszontalan napot. De akkor meg hová lesz a wellness és a dugó az M7-en, valamint a kurvaanyázás. Kurvaanyázás nélkül nincs ünnep, élet se nagyon, így hát meg kell őriznünk azt a két napot, így máma csak azért van kedd a szombat után, mert holnap meg szerda lesz. De olyan szagokkal, mintha hétfő volna, és mégsem marad más, mint megadóan tudomásul venni, belenyugodni mintegy, hogy kedd van szombat után és ünnep, de nincs ünnep-szag mégsem.

Efféle fontolásokkal, ilyen meggondolásokkal belegyömtük ezt a napot az időbe, már csak a térben kell elhelyezni, hogy valóságos legyen, hihető, hogy benne vagyunk, ünneplünk valami szegletében az Univerzumnak, amikor elkezdenek Szent Istvánok szivárogni a fal repedéseiből. Amiből ugyan kitetszik, ettől, bár otthon nem vagyunk, mégis Magyarországnak neveződik a tér kitüntetett szelete, nem köztársaságnak, hanem valami másnak. Ezért szivárognak a Szent Istvánok mindenünnen, kígyóznak elő, Szent Istvánok pöfögnek, ők röfögnek a szájakban, akárha karácsonykor a szent szánkók, minden annyira szent, hogy az ember zavarban érzi magát, hogy nem asztrálteste van, és még kakálik is.

Egységbe kerülve így idő és a tér, mászkálhatunk benne ide s tova, föl és alá, s észrevesszük benne a múltat, amikor az ember még kissrác volt, boldogult úrfi mintegy, és ez a nap a papa szülinapja volt, amíg még élt. Amikor meghalt, akkor is, maradt a szülinapja, de abszurddá vált, lehetett virágot vinni neki, de minek, ha bort már nem feleslegesen. Amikor a papa szülinapja létrejött az időben, s éppen gusztushuszra esett, akkor is Szent István volt, aztán lett kenyér meg alkotmány, s amikor a papa meghalt, abszurddá téve a szülinapot, már megint Szent István volt. Ebből fakad, hogy a papa állandóbb, mint az ország, viszont, hogy már ő nincs, akkor meg mi van az országgal, ugye, aki ilyen nemlétező keddekkel igazolja a létezését.

Nehéz dolgok ezek, ahogyan beleájul az ország a körmenetekbe meg a Szent Istvánokba, sőt, mindenki egy kicsike kis Szent István az útmutatás szerint. Nézek én is magamra, na mondom, Kázmér, mutasd a karod, a jobbosat, aszalt-e kellően, van-é korona a hókodon kerek, és szállanak-é a seggedből tűzijátékok, de semmise. A hajnalon úttisztító-seprő jószág halad az ablak alatt, hogy beleremegnek a falak, és nem Szent István vezeti, a pirkadat szürkületében részeg polgártárs ünnepel magában okádva és támolyogva, neki sincs koronája, palástja sem. Harangszó incselkedik vele, hogy már tisztára ünnep, de csak a híveket csábítja, s nem, hogy megtisztuljanak, hanem csak a perselypénz miatt, hogy vér és arany.

Ilyen ez a kedd a szombat után, hogy alig is kezdődött el, de mindegy, ha vége is volna, árnykép a falon. Ahogy éles csattanással fölbukik a nap a házak fölött, és csíkokat rajzol a világra, s már őszül is szinte, hogy itt felejtsen. Se kenyér, se alkotmány szaga nincs a napnak, avas Szent István szaga van. Dohos inkább, ez a helyes, darutollas jobbágyszaga van, szent szánkó talpakon suhanva a semmibe bele. És a végén tűzijáték, hogy nyüszítsen és meneküljön az összes kutya mind, Londonig meneküljön mosogatni. Kurvaélet. Kurvaélet, mondja az okádó polgártárs az utca kövén, míg a falból szivárgó Szent Istvánok tócsává állnak össze a lábam alatt. Így lett nappal, így indult a józan robot. És kedd van, ezt soha el ne feledjük. Kedd csakis.

Mondhatod, hiába

Tóth Bertalannak már jó. Ő az az MSZP-s bácsi, aki fideszes gázlopásnak nevezte a MET nevű cég 2011-15 közötti machinációit. A cég beperelte a bácsit, a Kúria most pedig kimondta, a lopás szó használata nem volt alaptalan. Ezért jó most Tóth Bertalannak, örülhet, mint kismajom a kunkori farkának, s ezzel párhuzamosan ki is törölheti a seggét az ítélettel. Mert minden ilyennek akkor lenne haszna, ha nem csak az lenne a következmény, hogy nevén lehetne nevezni a dolgokat, hanem, ha a lesújtó névvel illetetteknek lenne valami kellemetlensége abból, ha mindenki tudja róluk, hogy lopnak.

Ilyen veszély azonban nem fenyegeti őket egyáltalán. Rogánról is lehet mondani, hogy bűnöző. Ez a Fidesz Harry Potterjét eleinte zavarta, rúgkapált, perelt, ám miután a bíróság megállapította, hogy lehet őt is a nevén nevezni “bűnöző”, szinte megkönnyebbült, felsóhajtott, és a teher leválván róla akadályok nélkül, gátak, s ami lényegesebb, következmények nélkül éli tovább a bűnözők unalmas hétköznapjait, és még jól is érzi magát. Régebben a szavaknak iszonytató hatalma volt. Gondoljunk csak bele Vejnemöjnen csudálatos képességeire, midőn beleénekelte az ellent a földbe, vagy szó szerint kifordította versével sarkaiból a világot.

Ilyen hősök máma már nincsenek. A szavak mit sem érnek, elkopott a jelentésük vagy új értelmet nyertek, gyorsabban, mint azt a nyelv – amely élő organizmus – szerves fejlődése indokolná. Ma már nem azt jelenti a nemzet, mit egy évtizede, sem a család, sem a szegénység. És számolatlanul lehetne sorolni a hangalakokat, amelyek kifakultak, elvesztek vagy máshová kerültek a szótárban a Párt érdekeinek megfelelően. Viszont ez nem etimológia óra, hanem kurvaanyázás, és az afölött való átkozódó búslakodás, hogy minden egész eltörött és nincs értelme semminek sem. Fölösleges néven nevezni akármit is.

Mert elmondhatjuk ugyan, megállapítást is nyer, hogy kietlen hazánkban több mint kétszáz helyen történt választási csalás, mégsem történik semmi. Nem nyomoznak, senki nem veri az asztalt, nem borogatnak kukákat és kockakövek sem röpködnek. Kimondjuk a szavakat értelem nélkül, úgy pörög le a hatalomról a valóság, mintha burokban lenne, és úgy pattannak vissza a szavak. Nem értik, elfordítják a fejüket, nem mennek el, nem szavaznak, bojkottálják, lehetetlen vállalkozás bevonni őket a valóságba, mert másik világban vannak. Innen már nincsen visszaút, ám, ami mégis delikát ebben az egészben, hogy a végleges elkülönülés nem a szavak szintjén történik.

A szó, mint a gondolat kifejeződése a valóság tükre, annak megfelelője. S ha a szavaink jelentése átalakul, akkor csak annyi történik, hogy a világ lett alapvetően más. Régen, ha megállapították valakiről, hogy lop, levágták a kezét, családját szolgasorba taszították, kiszúrták a szemét vagy ólmot öntöttek a fülébe. A NER, amely Szent Istvánban lelte meg első gyökereit, az ő szellemében mondta – a’la Pokorni -, hogy lemetszi a tolvajok kezét. Azóta Attila barbár világáig tértünk vissza, amelyik erkölcsök tekintetében megengedőbb, és ez sem lehet véletlen, ha nem tudatos, akkor is.

Mindennek oka van. Annak is, ha a szavak értelmetlenné válnak, vagy átalakul a jelentésük. Kafka Josef K.-jának azért kellett meghalnia, mert nem kérdezett, Karinthy Ferenc Epepe című regényében a főhőst már meg sem értik, egy folyóvizet kell keresnie, hogy meglelje a menekülés útját a zagyvaságból. A szürreálistól így jutunk el az abszurdig, érkezünk meg a NER valóságába, ahol tényleg teljesen fölösleges már minden. Elvesztek a szavak, a jog, az emberi érzések, homokos, füves, vizes síkká rohadt le az ország. Semmi nem számít, semminek nincs következménye és minden értelmetlen. Orbán tolvaj. – Kimondjuk, tudjuk, hogy igaz, és a nap vidáman süt a temetéseken.

Ennek így tényleg semmi értelme egyáltalán. Föl kéne szabadulni már.

Angyalok és démonok

Igencsak felháborodtak a szülők, amikor az Országos Polgárőr Szövetség nyári táborában gyermekük mintegy miheztartás végett részt vett a Nagy Atlantiszi Angyalrituálén. Ez a móka a Krisztus Esszénus Templomának Rendje legfontosabb pörformansza. Az OPSZ alelnöke ennek a szektának a nagymestere, mi mást adhatott volna a romlatlan gyermekeknek, ugye?

A magunk részéről nem igazán értjük a fölhorgadást, a kölkök ugyanazt kapták kicsiben, mint a szüleik nagyban idekint. Mindenkit meg akarnak téríteni ugyanis, dúl a vérre menő harc a lelkekért. Matolcsy pöttyöket vizionál a seggünkre, Kásler tízparancsolattal gyógyít, a kedves vezető lelkéért imalánc csörög, aki maga meg futballtemplomokat épít, a fiacskájáról pedig ne is beszéljünk. Tök fölösleges.

Tele van az ország póráz és szájkosár nélküli eszementekkel. Ehhez képest, ha a polgárőrség keretében szervezett táborban a gyermek közvetlen kapcsolatba kerülhet az elsüllyedt Atlantisszal és a gyógyító angyalokkal, egy szava sem lehet a szülőnek. Főleg, ha ő meg a szeplőtelen fogantatásban hisz, föltámadásban és abban, hogy két gramm liszt vízben oldva és kisütve Krisztus teste, amit áhítattal kell szopogatni.

Ha esetleg hitetlen a kölök apja-anyja, s úgy jóakaratú, akkor meg így járt a lurkó. Nem kell finnyásnak lenni, az iskolában sem kap mást, csak másnak nevezik, hogy milliárdokat lehessen beletolni, cserébe ő pedig hű, kellően ostoba és reszkető alattvalókat bocsát ki a falai közül az állam dicsőségére, de hasznára leginkább. Ki van ez találva: cserekereskedelem folyik a lelkekkel a birodalomban, ha nem vettük volna észre.

Én adok neked két hülyét, te nekem három szolgát, ez a felállás. Ilyen alapokra építette Szent István az országát, ami a maga idejében menő volt, máma nem annyira, viszont ezek a mostaniak is éppen úgy képzelik és olyanok is. Ehhez képest, ha a gyerek a táborban gyógyító angyalokkal diskurálhat, az csak hab a tortán, matiné mintegy az élet nevű előadás előtt. Nincs ez így jól, de ezt dobta a gép, röhögjünk rajta.

Az esszénusok különben is jó fejek voltak a maguk idejében. Nem kereskedtek és nem katonáskodtak, csak a saját választott elöljáróiknak engedelmeskedtek, elöljáróik utasítása nélkül viszont semmit nem tettek. Két dologban azonban teljes szabadságot élveztek: mások megsegítésében és a könyörületesség gyakorlásában. Ez utóbbi például egészen stramm tulajdonság, olyannyira, hogy mára ki is ment a divatból, mert győztek a keresztények.

Ezek is lehetnének egy apró szekta máma, mint ahogyan minden vallás így kezdődik. S hogy melyik indul világhódító útra, az attól függ, hogy kellően agresszívan terjesztik-e, háborúkkal meg máglyákkal, terrorral és megfélemlítéssel, de gyilkosságokkal mindenképp. A szelídségnek, úgy látszik, nincs jövője, ha az emberről van szó, mert ez egy ilyen véres szájú állatfajta, fölösleges szépítgetni.

Hogy ezek a mai esszénusok hülyék, mint az éjszaka, és azt vallják, hogy a szertartásuk Atlantiszról származik, onnan, ahol az emberek együtt éltek az angyalokkal és a Mennyei Atyával, az ciki. De nem cikibb, mint az összes többi vallás kánonjai, hinni ebben is lehet, sőt, abban is, hogy a Nagy Atlantiszi Angyalrituálé gyógyító erővel bír. Mért, a Tízparancsolat jobb? Na, ugye.

Ilyenekkel gyerekeket fertőzni nem komilfó, de, mint láthatjuk, a nagy egész sem különb, mert egy komplett tébolyda az egész ország. A Tom Hanks-féle Angyalok és démonok című mozit idézi bennem, amelyben a camerlengo a félelemre bazírozva óhajtja megerősíteni a hitet, és nem utolsó sorban biztosítani a pápaság hatalmát. Tökéletes a párhuzam Orbán országával, pedig nem is akarták.

Szóval lehet itt háborogni a gyerekek megrontása miatt, de az egész ország büdös, akkor meg minek. S ha receptet adhatunk a kínokra, jelen felállás, szellemi, fizikai és anyagi kondíciók alapján csak egy lehet az: várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is. És ez a törvény igaz a kedves vezetőre ugyanúgy, aki az eszelősséget rászabadította az országra. Addig is javasolom a világ aeterno modo (az örökkévalóság módján) való szemléletét. Jobb ugyan nem lesz, de röhögni lehet tőle.

János pap országa

Tegnap megkezdődött kies hazánk gyarmatosításának végső szakasza. Miután a földi javak elrablása rend szerint lezajlott és szinte tökéletesen, ezúttal, mintegy koronaként népeinek lelkét akarja a köpcös, ezért az összes hülyéje átment misszionáriusba. Mondhatni, amióta – hogy ki ne vágják a Néppártból – a fasiszta rezsimjét illiberálisból átnevezte kereszténydemokráciának, teljesen megvadultak a fiatalok, és még a seggükből is böjti szelek fújnak.

És ez egyáltalán nem tréfadolog. Mondom, valami nagy ünnep volt, amikor szintet lépett a téboly, s ennek nem az volt a kizárólagos jele – amin ösztönös elborzadással horkant föl mindenki, aki még agyban valahogyan bírja magát -, hogy az ország házának falán suttyomban, ámde jól láthatóan megjelent a kereszt. Ez is, ámde ez csak a képi megjelenítése volt annak, ami mindeközben az országban szanaszét az államalapítás örve alatt zajlott, hogy szétkenődött az égbolton valami pátoszos takony, és ott is ragadt.

Az államalapításból fideszi olvasatban mára csak Szűz Mária maradt, így az összes muftinak ájtatosan fönnakadt a szeme. És kiderült Orbán országának igazi arca, amikor egy voltaképp állami ünnepből is nagymisét celebráltak, véglesen eltüntetve a szekularizáció összes nyomát is. Sőt, jogot formálva arra, hogy a jövőben konkvisztádorként viselkedjenek, pedig nem is vagyunk benszülöttek csonttal az orrunkban és tollal a seggünkben. Aztán úgy tekintenek a többségre mégis, de most már baszhatjuk.

Mégpedig azért, mert alaptörvényben rögzített immár a kereszténység védelme. Ebből fakadóan például engemet ezért, mert itt kifejtem, hogy unom az ájtatos képüket, a korrupt, molesztáló, pénzéhes papjaikat, már vihetnek is a máglyára. Ennek hiányában közmunkára a hajléktalanok mellé, vagy dutyiba, ahogyan a gusztusuk óhajtja. Mondjuk, leszarom, még mindig jobb, mint a Boldogasszony anyánkat sipítozni a leszedált népekkel abban az elcseszett jövőben, amit István örvén idedeliráltak nekünk.

Mindennek – ami az országgal és annak lakosaival történik – azért is kéne elemi erejű ordítást kiváltania, mert akár vért is hugyozhat a köpcös, akkor sem talál kétmillió keresztény hívőnél többet a Kárpátok alatt. Ebből fakadóan megint csak a kisebbség akarja rákényszeríteni az akaratát a többségre, és most is kuss van. Hogy a javaiból kiforgatták, röhögve szolgává tették, és hallgatott, azt sem lehet megérteni, de, hogy a lelkét is el akarják venni, és ez sem zavarja a népeket, ez már elég feltűnő, de egyben magyarázat arra is, mért tartunk ott, ahol.

Énnekem az agyamon kívül tényleg semmim nincs, így engedtessék meg, hogy erősen, mint egy hős mókus, fölhorgadjak, ha ezt is el akarják venni. Nem adom. Éppen elég volt megőrizni az identitásomat és a józan eszemet a messzi múltba veszett kölökkoromban, amikor szülői terrorral vonszoltak el a templomba öregasszony-sipítást hallgatni, miután a Brunner plébános hittan örvén gyalogolta szét az agyamat. És mégis itt szuszogok, de immár öreg vagyok én ahhoz, hogy permanens körmenetekkel gyalogoltassanak el János pap országába.

Ez – mint bizonyára ismeri a nyájas olvasó – egy sosem volt földrajzi hely a középkori setétben, a földi Paradicsom leképezése, amely egy távoli, erős, keresztény hitű ország a pogányok uralta földeken túl, illetve azok gyűrűjében. Ezt buzgón keresték is a hívek, de soha nem találták meg természetesen. Nem tudták ugyanis, hogy ezer év múlva megszületik egy elvetemült alak, aki hatalmi és lopási megfontolásokból nemhogy keresni fogja ezt, hanem egyenesen meg is óhajtja valósítani a kvantumfizika korában, az ősrobbanás tizennégymilliárdadik évében. Ahogyan ez kinéz, sikerülni is fog neki, ebből viszont kösz, nem kérek. Kiszálltam.

Drámapályázat

Baktatott az író, drámaíró, költő, novellista, esszéista, publicista és utcaseprő, valamint sakkbajnok a térköveken, amelyek fehéren világítottak a szúrós napsütésben. Égették a talpát, az agya pedig bugyborékolt, mert egy fa nem sok, annyi sem volt a téren, még a tavasszal valami ismeretlen okból az összeset kivágták ugyanis. Így haladt hát eléggé lehasználtan, de reményekkel telve mégis, mert behívták, ami csak jelent valamit, esetleg jót is. Bár ez egyáltalán nem volt biztos.

Drámapályázatot hirdetett a helyi színház Szent Istvánról, de, hogy ez ügyben miért a pártirodára kell mennie, azt nem tudta, de nem is érdekelte igazán, sőt egyáltalán. Úgy volt vele, csak nem végzik ki, azon kívül meg mi történhetik vele, semmi se. Így vélekedett, mert meg volt győződve arról, hogy túl van már minden jón és rosszon, ezért lobogó hajú Nietzsche hősnek képzelte magát, pedig csak egy nyamvadt éhenkórász volt a satnya lábaival és kihunyófélben lévő opálos szemeivel.

Kellemesen hűvös volt az épületben, amelyben a pártiroda volt található. Ahogy a tűző napról a félhomályba lépett, egy pillanatra nem is látott semmit sem, aztán fölfedezte a sárga matricát az egyik hófehér szárnyas ajtón, rendbe szedte magát, megtörölte a homlokát meg a nyálkás szemeit, és összekaparva minden erejét, kopogott. Engedélyt kapva belépett, és ott állt előtte a bírája, élők és holtak ura aprón és gonoszan a hátranyalt pomádés hajával.

Az utcaseprő, valamint sakkbajnok azonnal tudta, hogy ismeri valahonnan, ott volt a zsigereiben a képe meg a hangja kitörölhetetlenül, de nem tudta még eldönteni melyik zsebben. Aztán, amikor a pomádés megszólalt, hogy üdvözlöm K. elvt…, aztán itt elharapta, és urat varázsolt az ajkaival mégis a szókezdeményből, akkor rájött, beugrott neki egy másik pártiroda. Csak azon agitprop tábla díszelgett és harminc éve volt. Ekkor pedig a sakkbajnok felsóhajtott, mert rájött, hogy semmi jóra nem számíthat.

Kellemesen csalódott aztán mégis, mert ez a pomádés, miután az egész életét ilyen szolgálatban töltötte, hol ennek, hol annak, mégis csak szedett magára egy kis modort, ha nyálasat is. Úgy tűnt tehát, mintha lett volna gyerekszobája, így a sakkbajnok még jól is járt, hogy nem valami ifjú hiéna fogadta a csattogó fogaival és totális sötétségével, de ellenmondást nem tűrőn mégis, ahogyan ez szokásban volt a mostaniak alatt. Ezért nem halt meg egyszerre hősünk, bár a lába azért reszketett.

– Elolvastam a pályamunkáját – kezdte a pomádés a róka szemeivel -, és valamilyen szinten elfogadható. Főleg annak fényében, megvan benne az az erény, hogy egyeztette benne az alanyt meg az állítmányt, ami a többiről nem mondható el. Azok ideológiailag – ha szabad ezt mondanom – rendben vannak, a magáé pedig nyelvi jártasságról tanúskodik. Most úgy látom, könnyebb magát a helyes irányba terelni, mint a többieket megtanítani magyarul, ezért kényszerűségből ugyan, de maga mellett döntöttem, csak egy kicsit dolgozni kellene rajta.

– Sok ebben a vér – folytatta -, magánál lekaszabolnak mindenkit, meg közben lelki tusáik is vannak, drámáznak, viaskodnak. Ebben a műben István olyan emberi, sajnálja azt a Koppányt, amikor a lábait meg a fejét föltűzi a dárdára. Nem kellene, meg a kereszténység is ellentmondásosan jelenik meg, mintha megfontolásból, mintegy hatalmi érdekből vonzódna felé ez az István, és nem eleve elrendelésből. Még csak Szűz Mária sem jelenik meg a színen, hogy utat mutasson. – hülyén nézett rá a sakkbajnok, de azért folytatta.

– Ez így túl földhözragadt. A francba a tényekkel, fröcsögjön belőle a szenteltvíz meg a spiritualitás. Lehetnének benne imádságos énekek betétként, asszonykórussal előadva, ez az István meg ne karddal, hanem ráolvasással győzzön, és turul is legyen benne mindenképp. Szántsák az eget azok a rohadt turulok, és például a Székely Himnuszt fütyöljék, vagy visítsák, mit tudom én, mit csinál egy ilyen turul. – a pomádés teljesen megvadult, és semmi nem szabott gátat a beteg képzeletének.

– Remélem érzi a hangulatot, a gregorián és a magyar nóta keveréke adja meg a ritmusát, legyenek táncosok, és tapodják egymás talpát. Említse meg benne Trianont és Sorost, mint Sátánt. Őt többször is, és nem ártana néhány migráncsot is beleírni. Na, azokat kaszabolhatná az István, és a Koppány az legyen buzi, aki genderszakon végzett Bizáncban. Viszont a Szűz Máriának legyen négy gyereke, ott, a színen potyognának ki belőle kokárdával a fejükön, cserkész nyakkendőben, kezükben kis puskákkal.

A sakkbajnok nézett csak, ahogyan a pomádés lihegett, mert nagyon megerőltette őt a gondolkodás, és rájött arra, hogy éhes, szomjas, és nincs egy normális gatyája. Eszébe jutott, hogy a lé határozza meg a tudatot, meg az is, hogy tett ő már ennél sokkal aljasabb dolgokat is, ezért mindenféle tusakodás nélkül döntött úgy, kurva lesz. Negyven, már negyven nyüves éve igyekezett pénzt keresni az írással, és csak az utcaseprésig jutott. – Ott bassza meg az Isten – így merített erőt a végső feledkezéshez, és fapofával kérdezte.

– És, ha úgy kezdődnék, hogy Szent István már halála után alászállna az égből, és Orbán atya kezébe tenné az ország sorsát, csak a komcsikra ügyelj felszólítással, és utána Orbán atya hőstetteiről, szabadságharcáról, országépítéséről, helytállásáról a libsi ármány közepette szólna a darab stadionmorajlással és kisvasútfüttyel a háttérben, ahhoz mi szólna? – így ment le kutyába a sakkbajnok.

– Ha ennyire tudja, mért nem ezzel kezdte? – tette fel az értelmetlen kérdést a pomádés.

– Nem sejtettem, meddig mehetek el. – ezt felelte neki az író, majd megnyugtatta – Holnapra kész lesz.

– Alig várom, alig. – bocsátotta el őt a pomádés, és valahogyan az utcasöprő másnak látta a világot. A térkövek neki világítottak, és a fülemile is neki fütyölt. Az ég, az kékebb volt, és a hajléktalan sem volt annyira büdös. A tér túloldalán egy család vonyított rendőrök gyűrűjében, mert kilakoltatták őket, de ebből a sakkbajnok semmit sem látott, mert egy pillanat alatt megülte az agyát a nemzeti nagylét, és azon tűnődött egyre, mi mindet vesz majd a pályadíjból, hogy így révbe ért. Szarul is érezhette volna magát, de ilyesmit ő nem észlelt egyáltalán. Mért is érzett volna bármit is, magyarok vagyunk, vagy mi a rosseb, nem? Nem.

Ha, akkor

Ha igaz, az, hogy – mint azt Altusz Miklós államtitkár a Times of Malta című lapnak elmesélte – Pártunk ezerháromszáz migráncsot már a keblére ölelt, és befogadta őket, csak az ő biztonságuk miatt nem kérkedett ezzel, akkor igen nagyon rohadt bazi fennforgás van.

Akkor nem csak hazudtak, hanem ótvar mocskos átverést foganatosítottak, és momentán eljutottunk a nietzschei állapotba, hogy minden hazug, következésképp mindent szabad.

Akkor színház volt az egész világ, és benne színész minden fideszmókus. Akkor átverés volt az „Állítsuk meg Brüsszelt!” kampány, a kvótanépszavazás, a nemzeti konzultáció és az összes sorosozás a tegnapi polgármesteri szeánsszal bezárólag.

Akkor Orbán et. átkúrt mindenkit, de legfőképp a saját kétmillió hülyéjét, akik már teljesen kiszáradtak a sok fröcsögéstől, és most ott vergődhetnek partra vetve, nézve szemre meg fejre, hogy mi folyik itt, milyen büdös és ótvaros ganyé.

Akkor, ha kétmillió hülye lennék, megindulnék, mint a birnami erdő, hogy Orbán et. becses fanszőrzetét szálanként tépegessem ki, kivágjam a nyelvét, vagy vegyünk akármilyen pogányirtó fortélyt a mi egyetlen, drága Szent Istvánunktól, aki nagyon értett az ilyes szórakoztatáshoz.

Ha ellenzék lennék, akkor momentán nem a listákkal foglalkoznék meg a nyelvöltögetéssel, hanem – Moldova nyomán – kitépnék egy tölgyet az anyaföldből, és a lángoló fával írnám az égre nem azt, hogy „Hajrá Fradi!”, hanem, hogy – mondjuk – nyasgem Orbán, vagy valami más cukiságot.

Ha nem kétmillió hülye lennék, hanem a nyolcmillió többi megalázott és megszomorított, akkor lenne annyi tököm, mint középiskolás gyerekemnek vagy unokámnak, és az utcára mennék, bele az esernyőzuhogásba meg savesőbe, és kinyitnám a harminc éve befogott pofámat.

Ha ellenzék lennék, és rendszerváltást akarnék, és nem egy, a seggemet négy évig kellemesen melegítő széket Kövér pedellus felügyelete mellett, akkor nem sajtótájékoznék, hogy lárifári, hanem megkeresnék egy szerencsétlen ágrólszakadtat, a hónom alá fognám, és beállítanám a kétmillió hülye ajtajába, hogy őt a gazdád küldi neked.

Ha lenne rá érkezésem, napestig sorolhatnám, mit tennék ilyen ajtó-ablak ziccerben. De nem vagyok sem forradalmár, sem politimókus, csak egy nyüves krónikás, aki most újólag ráerősít Peresztegi tanár úr örökzöldjével, hogy „Ez már sok a többnél!” – Ha tetszenek érteni a gyermeki mondatban megbúvó elakadó lélegzetű fölhorgadást.

Ha nem igaz, amit Altusz államtitkár megosztott a jó máltaiakkal, akkor meg azért rúgnám föl a bilit. Viszont bennem van a realitás átka, és azt is elmesélem neked, mi lesz most és ezután: a Nap továbbra is bájosan süt majd a temetéseken. Az lesz.

Kampec dolores LVI. – Valami nagy ünnep

Amikor a fura alak eltűnt a kukoricásból, Wotan limuzinja is belesuhant a Holdba új krátert ütve benne, és olyan csend lett a templom tornyában, hogy Béla hallotta, amint gyenge és kimerült szíve sóhajtozik és nyögdécsel. Suttogva szidta a gazdáját, mert ő már tudta, amit a felelőtlen Béla nem, hogy innen le is kell menni, és csak a csirkeszárnyon hizlalt nyugdíjasok mesélhettek volna arról, hogy ez milyen embert próbáló, hatalmas feladat. Ám ők bután horkoltak poharakban merengő protkójuk gúnyos vigyora mellett a dunyhájuk alatt, pedig annyira meleg volt még most is, hogy a harang erősen izzadt. Úgy csöpögött alá a mélybe az olvadt bronz, mint tavasz elején a csalfa jégcsapok mocskos, zavaros, télízű vize.

Béla összeszedte minden bátorságát, és fejest ugrott a torony fekete lyukába. Úgy is semmisült meg benne, ahogy illik, teste megnyúlt, és molekulánként, atomonként spirálisan csavarodott a föld felé. Amikor leért, nem koppant, nem csattant, hanem legóként állt újra össze a talpától a feje búbjáig, és közben áldotta az urat – mert előbb-utóbb mindenki leborul -, hogy ebben a képlékeny állapotban jutott túl a denevérek, pókok és más szörnyek birodalmán. Így érkezett vissza a faluba, s ahogyan a kocsma mögött szürkülni kezdett az ég alja, és az ébresztőre állított kakasok megszólaltak elűzve az utolsó rossz szellemet is a házak ablakaitól, Béla becsörtetett az ivóba, mint valami vadnyugati éles tekintetű, hatlövetű tehénpásztor, de nem Charles Bronson volt, csak Terence Hill a bamba vigyorával.

Eddig tartott a hősködése, amit a toronyból való regénybe illő kitörése – legalábbis így képzelte – indokolt volna, de szétnézett a légyszaros ablakok, a repedezett falak és a fröccsfoltos asztalok között, és annyira visszatért a valóságba, hogy egy lendülettel kérte volna ki a fröccsét. De a hangszálai még képlékenyek voltak, ezért úgy elfogta a köhögés, hogy csak integetett fuldoklása közben, de a fröccsök ura ismerte már a vágyait százezer éve. Buggyantott és sprickolt, majd az elkészült szocreál műalkotást kiállításra bocsátotta a viaszosvásznon. Még csak arra sem volt ideje, hogy igazán belegondoljon, ez a fix pont, ami az elmúlt harminc évben nem változott, nem kurvult el, de Béla olyan gyorsan nyelte le a ráismerés gyöngyöző löttyét, hogy már készíthetett is egy másikat.

A gyorsaság viszont életet jelentett, a maligán segített barátja molekuláinak újra rendezésében, ami olyan jól sikerült, hogy a hangja is visszatért egyből, és ezzel a friss lendülettel kérdezte is meg: – Hányadika van máma? – Amire a kocsmáros gyanútlanul felelt: – Húsz. Augusztus húsz. – S bár ne tette volna. Béla égszínkék szeme éjfeketévé változott, és elindult a tekintete a mocskos falak mögé, át a templom tornyán, túl a kukoricáson egyenesen a valóság fölé, ahol már csak az idő volt honos némi kacskán görbült térrel, megnyílt az emlékek féregjárata, és minden, ami volt, ami van, és ami lesz, úgy zuhant rá, mint valami mázsás szörnyű mennybolt. A harang misére kongatott, Béla pedig templomba indult, hiába könyörgött neki a kocsmáros, hogy ne tegye, mert féltette, hogy megint a rendőrök viszik el.

De kérlelhetetlen volt. Átbattyogott a poros téren, elment a Szentháromság szobor mellett, kikerülte a bukszusokat és a közmunkások megkövesedett lába nyomát, bicegve és szuszogva előzgette a duplagyűrűsöket, az olajos hajúakat, a mackónadrágosokat, átugrott néhány félrelökött műanyag dömperen, úgy vágott át mindenen, mint egy csatahajó. Belépve a dohos hűvösbe a sarokba ült, szappanbuborékot eregetett maga köré, amitől olyan lett minden, mintha eldugult volna a füle. Távolról hallotta csak a bádogbános hülyeségeit, a burok védte meg attól, hogy visítania kelljen a duplagyűrűsök óbégatásától, és olyan összkomfortos volt a világa a gömb belsejében, hogy semmi sem állhatta útját, hogy alámerüljön gyerekkora homályos, elveszett világába.

A fröccsök ura egy darabig aggodalmaskodó arccal álldogált a kocsma ajtajában, ám, amikor egy idő után semmi sikoly és semmi ordítás nem hallatszott az Isten házából, arra jutott, hogy barátját megszállta a szentlélek, megtért, vagy valami más okból ment el teljesen az esze. Sem mentő-, sem pedig rendőrautó sivítását nem hallotta, mert fogalma sem volt arról, hogy miközben a pap Szent Istvánról és Sorosról értekezik a szószéken Jézus helyett, Béla a buborék alatt pulik ugatását hallgatja, tücskök muzsikáját ötven évvel ezelőttről, meg lovagol fűzfasípot fújva. Így verte át az egész világot emberünk, mert senki nem tudta, hogy Béla a cseresznyefa alatt elérte a bódhiszattvaság kegyes állapotát, ezért egy másik világban él, túl minden Szent Jobbon, új kenyéren és tisztavatáson. Ezért van még életben, ha egyáltalán.

Amikor az öregasszonyok csámpásan sompolyogni kezdtek, hogy elsőként áldozhassanak, Béla úgy vélte, eleget hűsölt már. Visszaindult tehát a valóságba, kidurrantva az oltalmazó burkot, és hiába csapta meg a fülét a disznók visítása, érzékeny orrát pedig a lengedező szarszag, annyira átlényegült, hogy a fröccsök ura tényleg azt hitte, vénségére megtért, amin nem is lehetett volna csodálkozni, de nem így volt. – Tudod-e, milyen nap van máma? – Ezt tudakolta a fröccsök urától a megvilágosodott, de nem várta meg, hogy az kérdezzen, kegyetlenül sorolta: – 636-ban ezen a napon az arabok döntő győzelmet aratnak a Bizánci Birodalom felett Jarmúknál, 984-ben a római Angyalvárba zárt XIV. János pápát éheztetéssel vagy méreggel meggyilkolászták, 1960-ban a szerencsétlen Sztrelka és Bjelka kutyák a Szputnyik–5 űrhajó utasaiként élve visszatértek a világűrből, 1968-ban pedig elkezdődött a Varsói Szerződés hordáinak inváziója Csehszlovákia ellen a mi bájos közreműködésünkkel.

A kocsmáros hülyén nézett, el nem tudta képzelni, mi lesz ennek a vége. Automatikusan legyártotta a fröccsöt, oldalazva az asztalhoz sasszézott, Béla szemébe nézett hosszan és firtatón, de nem látta benne az őrület lobogását. Már azt hitte, a felsorolás eljut a mai átkozott napig, és barátja a maga gyermeki és kérlelhetetlen módján kezdi szidni a rendszert, mert erre volt kódolva, de nem. Kocogtatta a pohara falát, a fröccsök urára nézett, aki észrevette, hogy a szemeiben pipacsok nyílnak és hervadnak el, rájött, hogy a szivárványhártyán keresztül látni lehet Béla lelkét, le, egészen az aljáig, és valami csoda okán kocka alakú minyonnal van kikövezve az egész.

A virágzó vendég kérdést tett fel: – Tudod, ki született ezen a napon? – Választ sem várva folytatta: – Sok más mellett Bolesław Prus, vagy Robert Plant. – A kocsmáros szeme elkerekedett, malomkő nagyságúra növekedett, és Béla nem kegyetlenül, de nagyon határozottan bevitte a végső csapást: – Meg az apám. – Ahogyan ezt kibökte, megitta fröccse maradékát és fölállt. Vagy inkább fölegyenesedett. Fölmagasodott. Nem tudta honnan, de visszatért lábába a ruganyosság, és imbolygás meg rogyadozás nélkül úgy indult a kocsmán túli világba, mint egy ostoba tengerészgyalogos. A fröccsök ura még utána kiáltott: – Most meg hová mész? – A temetőbe, beszédem van az öreggel. – Ezt felelte Béla, és haladtában a bal füléből szappanbuborék kúszott elő, beburkolta, hogy megóvja őt a világ ostobaságától és gonoszságától. Attól mindenképp.