Orbán Viktor, minduntalan és örökké keresztapa tegnap azzal örvendeztette meg a saját fején kívül élő lesajnált publikumot, hogyha bevándorló-állam lesz kies hazánk, ami akkor következik be, ha ő valami csoda folytán nem lophat tovább, akkor megszűnik a női egyenjogúság, meg a tisztelet a nők iránt, amit ő megad, sőt, ő tudja, hogy abból mennyi jár, és ezt túl is teljesíti, hogy mindettől a delírtől sírni volna jó, de azért ne tegyük.
Ez újólag megmutatta, hogy a felcsúti organizmus minimum megváltónak, bővebben végtelen hatalmú atyaistennek képzeli magát, s ebbéli tévedését meg is erősíti az a sok-sok elvarázsolt honfitársunk, aki érette imádkozik, rosszabb esetben pedig hozzá.
Ennek két folyománya van. Az egyik, hogy ilyen országban tök fölösleges élni, de ez egyéni gusztus dolga, a másik még ennél is súlyosabb, mégpedig, hogy O. V. már nem tudja, mi a jó franccal riogassa a nagyérdeműt, ezért, mint a körmét reszelő nyuszi, kínjában össze-vissza beszél minden ökörséget. És azt hihetné az ember, hogy ennél lejjebb már nem lehet neki, és úgy is van. Rég elérte a feneketlen mélységet, és ott bóklászik magában reménytelenül.
Ugyanekkor, amikor mindez a nőkről való elcseszett orbáni ábrándozás napvilágra került, melléje tolakodott egy hír a Facebookról, amely arról tudósított, hogy nem magyari országban egy buszsofőr megállt a járművével, mert arra lett figyelmes, hogy a járdán egy idős nőnek kibomlott a cipőfűzője. Kiszállt hát ez a sofőr a nagyböhöm gépéből, odatérdelt a nő elé, és bekötötte a kajánkodó pertlit.
Ez az együttállás, az orbáni nőkép, meg az asszony előtt térdeplő sofőr sziluettje végtelen utazásra késztette képzeletemet, és oly sok minden kavargott benne hirtelen, hogy csak a kivonatát adom elő, hogy még napkelte előtt végezhessek a feladattal.
Elsőként egy vak komondor képe jelent meg, aki kegyetlen jószág direkt nők lába elé hempereg, hogy azok pofacsontjukat törjék. Ezzel pedig máris tovalebbent a gondolat, egészen valami Isztambuli Egyezményig, amelyet az istennek sem sikerül ratifikálni már négy hosszú éve. Így tehát Orbán országában a nők annyira egyenjogúak, hogy szabadon lehet gyakni az agyukat, bamba mosolytól kísérve.
Aztán az is eszembe jutott, hogy Orbán parlamentjében, az ő párttársa és gondolkodásának letéteményese fogalmazott úgy egy nőnek, hogy szép ugyan lehet, de okos nem, meg, hogy miniszterügynök elvtárs nevét szájára hiába ne vegye.
Azét a miniszterügynökét, aki nem is oly rég fennhangon jelentette ki, hogy nem foglalkozik nőügyekkel, annyira tiszteli őket. És ez az idős nő előtt térdelő, és a pertlijét igazgató sofőr azt is eszembe lebbentette, hogy a gesztus nem csupán a női nemnek, hanem a koros, elesett embernek is szól. Sőt, bevillant egy pillanatra az ezek által megvetett szentatya képe is, aki hajléktalanok vagy migráncsok lábát sikálja.
Ebből pedig következett, hogy a felcsúti parasztgyerek ki mindenkit tisztel legalább még úgy, mint a nőket, a nyugdíjasoktól a nincstelenekig, az annyit is érőkig, meg, hogy ki mindenki és mi minden kerül veszélybe, ha ő nem lophat tovább zavartalanul, így például földek, nyugdíj, munka, asszonyok, ami az ő olvasatában a keresztényi kultúrája neki, csak úgy, mint a kiskutya retkes farka is.
Ahogyan ő mondja, hogy nőügyekkel nem foglalkozik, én is megtehetném, hogy én meg taplókkal nem, ámde ez nem ilyen egyszerű. Mert, hogy kerek legyen a tegnapi elcseszett napom, fölfigyeltem még egy reklámra is a teleképben, amely valami terhesség alatt hasznos vitamin-készítményt úgy kívánt vonzóvá tenni a nők számára, hogy azzal csalogatta őket: a dobozban találnak egy csillámos pocaktetkót is, és ez nem vicc. Ilyenkor elgondolkozik az ember, hogy ezek is minek nézik a nőt, milyen elbaszott Barbie babának, és csak legyint.
Mindez azt mutatja, hogy miniszterügynök elvtárs avas és hazug gondolatisága voltaképp feudális társadalmunk terméke, s mint ilyen élénk igény is mutatkozik rá. Persze ez nem menti fel őt az ótvaros bunkóság vádja alól, csak azért meglepődhetnénk, hogy olyan szinten áll, mint kölyökkoromban apám svájcisapkás szomszédjai.
Ezek közül az egyik egy sezlont helyezett a garázsába, amikor tán hat éves lehettem, tehát rohadt régen, és csillogó szemekkel tárgyalta a haverjával, hogy mit tenne a szomszédasszonnyal. – Lenyomni rá, csak úgy visítson. – Ilyeneket magyarázott a másik svájcisapkásnak, csillogott a szeme s folyt a nyála, ahogyan röhögött.
Akkor föltettem az örökbecsű kérdést: – Mi lesz velünk, nagymama? – Ez máig visszhangzik, és hát, Orbán lett belőle, nem több és nem kevesebb.