Íme, drágáim, a végső határig toldalékolt szó, a világűr pereme, amely az után kiált, hogy beható morfológiai vizsgálatokat végezzünk rajta. Viszont ez itt nem leíró magyar nyelvtan stúdium, hanem káromkodás. Átkozódás mondhatni, illedelmes külsőt adva a burjánzó indulatoknak, így előzve meg az elfojtások miatt óhatatlanul fenyegető gyomorfekélyt. És persze nem l’art pour l’art került ide, holmi bohókás játékok miatt, hanem, mert Polt legfőbb, leghatalmasabb és leglegleg ügyész kurválkodott a szentségekkel, hogy a végén ez lett belőle.
“Az igazságügy szentség, az igazságügy épületei pedig szentélyei az igazságszolgáltatásnak.” – Ezt mondta a leglegleg valami épületet avatva, és ez a kijelentés több okból is – éppen ő és éppen ezt, ugyanmá – arra predesztinálja az embert, ha hallja, olvassa, a testével éli át mintegy az igét, hogy elmélázzon a világ ostobaságán és a leglegleg aljasságán egyként. Mert tudjuk ugyan, hogy Neriában szezonja van a vallásos buzgalomnak meg révületnek, és minden fideszember seggéből is az áhitat szivárog, éppen ezért azonban csínján kellene bánni a szentségekkel, mert kiderülhet, fingjuk sincs a dolgok velejéről, vagy pedig, ami rosszabb, hazudják a transzcendenshez való vonzódásukat.
Így lehet. Most azon nagyvonalúan nem túllépve – mert evidenciákkal nem bíbelődünk -, viszont egy halvány mosollyal hegyeset pökve, s nyugtázva a képtelenséget mégis, hogy az igazságügy szentség, akkor rögzítsük azt is, hogy a leglegleg munkálkodása pedig a szentség megszentségtelenítése. Lásd Tiborcz vagy épp Czeglédy, meg az összes többi aljasság. Ha már belesétál a saját csapdájába Polt leglegleg, akkor sétáljon bele teljesen, s álljon előttünk mint hitszegő. Holott csak szaralak, amit most azzal festett színesebbre, hogy igyekezett szakralizálni a szakmáját, holott az csak – az ő előadásában – hatalomtechnikai segédeszköz, más néven a diktatúra redves mankója.
Ne nézzük már egymást hülyének, a krumplileves legyen krumplileves, a jog jog, az igazság meg igazság, s nem holmi spirituális katyvasz. Ha én keresztény egyház lennék, akkor halkan arra inteném Polt leglegleget, hogy a szentségekkel ne szarakodjon, mert a kánon szerint hét van azokból csupán, mint az ismeretes, éspedig a keresztség, bérmálás, oltáriszentség, bűnbocsánat, betegek kenete, egyházi rend és a házasság. Viszont azzal is tisztában vagyok, hogy a kereszténynek hazudott ország zöme még ezt sem tudja, mért lenne akkor kivétel Polt leglegleg. De, ha egyház lennék, valagba rúgnám ezért, mert látnám, hogy olyan szinten állnak itt a szentségek, mint amikor Svejk celebrált tábori misét.
Azon röhögött az ember, igaz, Polton is. “… Tényleg, csak ez a tábori oltár hiányzik – mondta búsan a tábori lelkész -, különben a gyakorlótéren már minden elő van készítve. Az asztalosok már a pódiumot is megcsinálták. Monstranciát kölcsönbe kapunk Břevnovból. Kehely pedig… az nekem van egy sajátom, de hogy hol a fenébe lehet…” – így vélekedett Otto Katz, a részeges tábori lelkész, amiből kitetszik, szentély abból lesz, amiből csak akarjuk, például bíróságból, ügyészségből, de az olyan is. Látjuk, hogyan profánítja el Polt leglegleg aljas indokból a szentségeket és szentélyeket, csak nem tud róla. Viszont ez nem mentség a szent inkvizíció előtt, kicsire ezek azonban nem adnak.
Még Kásler miniszternél lehet némi komolyságot fellelni a vallásos buzgalomban, ő egyenest egy XIX. századi tabernákulumot tart a nappalijában, így költözteti Istent albérletbe magához, és egész jól elvannak. Orbánnak viszont a futball a szentség, a stadion a szentély, Áder a pecázás, horgásztó kombóval dolgozik, míg Németh Szilárd istene a velőspacal, és a bogrács az ő tábori oltára a’la Svejk. Ezzel a kis színes összeállítással mutattam meg kereszténydemokráciánk hitbéli fundamentumát, azzal a toldással, hogy mindeme aprószentségek mellett az egészet a mi urunk a pénz dogmája tarja egyben. Ha egy Istent kell megneveznünk, akkor az se nem Jézus, se nem Allah, Buddha meg pláne nem, hanem a Mammon.
S miután ekképp megláttuk és rögzítettük kies hazánk elkurvulását, trónusára emeltük a legfőbb mindenhatót, ezért köszönettel tartozunk Ady Bandinak: “..Ha elfutnak a gyér aranyak, Fölséges, nagy, úri Magunkból, Istenem, be kevés marad…”, lazuljunk el levezetésképp ezzel a megszentségtelenítéseiteket szóval, ami eszembe jutott a trutymóról. Csodáljuk meg rajta morfológiailag az igekötő tapadását, a szótő szentségét, a képzők bokrait, az árválkodó jelet és a szótestet lezáró pöckös ragot. Jut eszembe drágáim, és tényleg csak a móka kedvéért, boldogult úrfikoromban, amikor nem volt elég a tanáromnak a “Mai magyar nyelv” (Bencédy, Fábián, Rácz, Velcsovné) tankönyv sem, és saját kútfőből egy ötven oldalas tanulmányt is kaptunk, mintegy cáfolva annak egy állítását.
Ha van még halvány emlékünk, akkor az iskolában azzal szórakoztattak minket, hogy például a “házam” szóban az “m” a birtokos személyrag. Rémlik, ugye. Nos, a saját bejáratú tanulmány azzal érvelt, hogy a magyar nyelvben a toldalékok sorrendje képző, jel, rag – kivétel nincs -, s ha megvizsgáljuk, a “házam”- hoz még odatehetjük a tárgyragot “házamat”, ugye, s mivel a rag mindig lezárja a szó hangtestét, ezért a tárgyrag előtti “m” nem lehet birtokos személyrag, csakis birtokos személyjel. Erről született ötven oldalas tanulmány, és ez engemet annak idején módfelett idegesített. Most viszont már, hogy izmaim lazulnak és a fülem is lekonyul, fölfedezem benne azt a rendet, amit Sheldon a vonatokban. És ez megnyugtató a lenyugvó nap fényinél. Ez a sok minden is eszembe jutott Polt hülye-aljasságáról, vigaggyunk hát együtt.