Micsoda idők, micsoda ócska idők

Hiába mondja nekem bájosan akármely időjós a tévében mosolyogva, hogy három nap múlva már szinte tavasz lesz, fütyölnek a madarak, zümmögnek a gyerekek és donganak a lányok, ha most kinézve takony lóg a fákról és búbánat csepeg. A kukásautó beleveszik a ködbe, csak a szuszogását hallani, a munkások füttyentését, hogy mehet, és nem akar világosodni sehogyan sem. Győrben győzött a papagájos ember, viszont Salvini nem tudta bevenni Emilia-Romagnát, mert az olaszoknak valamivel több eszük van ezek szerint.

Hetvenöt évvel ezelőtt is már rég fejjel lefelé lógatták a diktátorukat, míg mi azon a napon, amikor Auschwitz fölszabadult, enkezünkkel vertük agyon Szerb Antalt. Éppen akkor, s ha ez nem lenne ógörög tragédiákba illőn tragikus, akkor ironikusnak is nevezhetnénk, de nem tesszük. Mert Győrben azok választották meg a papagájos embert, akik virágot visznek annak az embernek a sírjára, szobrot állítanak neki, akinek a rendszere agyonverte Szerb Antalt, ami olyan, mintha egy csecsemőt csapnának a falhoz.

Mi, akik a Spenóton nevelkedtünk irodalomtörténetileg, ámulva olvastuk, akárha szépirodalmat a szikrázó szellemességű irodalomtudományi és irodalomtörténeti könyveit. Nekem majdnem bibliám is lett a világirodalmi dolgozat, mert akkora hatalmas tudást olyan könnyedén előadni, ahogyan ő azt teszi, szépirodalmi cselekedet, de hát, az is volt. Nem is tudták elviselni ezt a szikrázást korának Demeter Szilárdjai, égették volna, betiltották volna, de egyszerűbb volt szívlapáttal elintézni. Ez január 27-e, a taknyos nap.

A kedves vezető, a bajuszos beosztottja más-más helyekre, de ugyanazért mennek ma, hogy a civilizált világnak bizonygassák hamis főhajtásukkal, hogy ők is közéjük tartoznak, pedig dehogy. Az egész Kossuth tér, Gyöngyöspata, a romák – az új zsidók – annak még eleven bizonyítékai, hogy nem valók oda, s tán akkor lehetne bemutatni ezt elevenen, ha, mint annak idején egy láger felszabadításakor Eisenhower is tette, hogy kötelező erővel terelte oda a németeket megmutatva nekik, mit csináltak.

Csak nem tudtak róla. Akik a papagájos emberre szavaztak, azokat is el lehetne buszoztatni egy szabolcsi szegénysorra, hogy lássák, mit is csinálnak. De mindez ma már fölösleges lenne, mert az ember nem tanul és mindent elfelejt. Vannak ilyen napok, mint ez a taknyos január 27. is, amikor hazugságban tobzódva sápítozik a nép, hogy jajj, illetve ejha, aztán visszatér Schobert Norbit éltetni vagy ekézni gusztus szerint, mit amit lényegesnek tart az életben, illetve kölyökkutyák sorsa fölött keseregni.

Pedig Isten már rég elhagyta őket, mint az auschwitzi zsidókat is, és, akik valami csoda folytán visszatértek a pokolból, megrendültek hitükben. Vagy, ha meg akarták őrizni azt, komoly gondolati csavarokat kellett elvégezniük a mindenható kiismerhetetlen szándékairól, mert nem volt bátorságuk bevallani, hogy már régen meghalt. A művészetek levonták a következtetést, ahogy Adorno mondta, hogy „Auschwitz után verset írni barbárság”, mint ahogyan Szerb Antal agyonverése után virágot tenni Horthy lábai elé is az.

„Micsoda vidék, micsoda ócska vidék”, énekelte vagy sírta annak idején Cseh Tamás, akivel a mindenható megtette azt a szívességet, hogy ezt ne kelljen megélnie, ha ez nekünk fáj is. Az senkit nem érdekel, Adynak is fájt a maga korában a szerb komitácsi szíve, ő sem volt magyar, Szerb Antal is idegen volt, és én is az vagyok. Nincs ezen mit szépíteni, nem vagyok én száj ezeknek a füleknek való, akárha Zarathustra, de Nietzsche is megőrült, mert már eltemette Istent ő is. Jó napot, jó szurkolást, hajrá Magyarország, hajrá magyarok.

Ezek tán oroszok

Egészen sajnálatos, hogy Novák elvtársnő hitbéli buzgalma mostanában elfordulni látszik elsődleges szakterületétől, amely a gumigatya, szaros pelenka és a családi kisbusz, s helyette Weber elvtárs ekézésével foglalatoskodik. Mert láthatná különben, hogy tanításai termékeny talajra hullottak. Olyannyira, hogy tegnap mind az összes sajtók felkapták a sztorit, miszerint a városomban működő ELTE lerakatban egy anyuka vizsgázott ölében csemetéjével, aki úgy hét hónapos.

De cuki, örültek nagyon a sajtótermékek, és arról is számot adtak boldogságukban, hogy a kiskrapek az előadások vendége is volt rendszeresen, már szinte le is tudna vizsgázni, ha tudna beszélni, de az még odébb van. Ebben a címlapos történetben a főemlősök ősi működését látjuk, midőn a csimpánzmama is hurcolássza a kölkét, aki szülője a hasán, hátán csüngve fedezi fel a nagyvilágot, afrikai földműves asszonyok pedig mint csomagot aggatják magukra a kisdedet, s közben kapálnak.

Ezt az ősi aktust a városiasodó civilizáció, kies hazánkban pedig Brunszvik Teréz kisdedóvója feledtette el, így történhet, hogy szenzációszámba megy a vizsgázó baba, valamint az anyukája. Ha és viszont ott szoptatná meg a professzorok előtt, akkor kitörne a parasztgyalázat, amiből kitetszik, hogy hazugságban élünk, és nem tudunk mit kezdeni az anyaság biológiai és társadalmi szükségszerűségeivel. A kettő élesen elválik, s amikor a vizsgateremben újra egymásra talál, az már szenzáció.

Ha Novák elvtársnő lennék, aki a nemzet szaporodásáért felel, legott szaladnék egy plecsnivel a különös jelenséget kitüntetni, ha nem találnék benne kivetni valót. Ámde NER-logikával, bármennyire is örülnék, lelnék benne csontot, mert hol itt a család szentsége, férfi és nő örök életre való egymást nyaggatása. Hogy nincs ennek a gyereknek apja vagy nagyanyja, nagynénije vagy pláne keresztanyja, aki, illetve akik féltőn óvnák a kisdedet, amíg az anyukája a tudást dönti magába?

Novák elvtársnő agyával ilyen kérdéseim lennének, ha következetes lennék, de, mint kitetszik, nem vagyok az. Novák elvtársnőként az agyamat már rég átprogramozta a gazda, így azt sem veszem észre, vagy kihagyom a számításból, hogy a furmányos anyuka a kisdedet tán eszközként használja a morcos professzorok ellen. Mert ki buktatna meg egy anyukát karján a gyermekkel, aki ártatlanul, szájában cumival bámul reánk a boci szemeivel, hogy meg kell a szívnek szakadni.

Ezt a vizsgázós baba címlapsztorit a bulvárok, és valami különös okból kifolyólag az úgynevezett ellenzéki sajtótermékek osztották meg a magyar proletárokkal, hogy legyen valami derű a ködökben meg a jegeken. Míg és ellenben a lakájok a nemzet megmentésével foglalkoztak, mint mindig is, hogy Soros-kórus. Ezt ordították ironikus módon kórusban, amihez a töltetet, muníciót Novák elvtársnő, Dájcs Tomi elvtárs meg a többi szolgáltatta, kifejtve, hogy elégedettek a NER demokrácia-szintjével, már ami rájuk vonatkozik.

Üvöltöttek, mint valami hiénafalka, mondták az értelmetlen dumájukat, amikor – bár nem ültem a bódhifa alatt törökülésben, mégis – megvilágosodtam. Ettől a kilenc éve zakatoló dumától, ami ezekből folyik. Szerb Antal, akit jópofán agyonvertek ezeknek a szellemi elődjei, abban az irodalomtörténetben, amit elégettek volna szintén ezeknek a szellemi elődei, Jung és Spengler nyomán megmutatta az irodalomban manifesztálódó orosz néplelket, ami viszont a végtelen sztyeppékből fakad.

Szerb Antal azt figyelte meg, hogy az oroszok egyfolytában beszélnek. Látszólag és szinte cél nélkül ömlik belőlük a szöveg, mondják lankadatlan, a másikra szinte nem is figyelve ömlik ki belőlük a valósághoz látszólag semmi közű tartalom. Korlátok és cél nélkül dumálnak, mint ezek is, amit jobb helyeken papagájkommandónak hívnak, s ez milyen igaz is. Ezek tehát oroszok, így nincs mit csodálkozni atyuskánk különös vonzalmain és hazaárulásán. Azt is szokás mondani: ezek ugyanazok. Tényleg, és mindenféleképpen.

Nem miden Orbán, nem minden Putyin

Ezért megint le leszek kommunistázva, de egye rosseb. Úgy tűnik, nem csak Balog tiszteletes képes túltolni a biciklit, hanem tudatlan zsenge ifjúságunk is, aki lányos zavarában és túlzott buzgalmában most a butaság bátorságával a Szabadság téri szovjet emlékművet föstötte le víz alapú narancssárga festéket tartalmazó lufibombákkal, ami meglátásom szerint nem igazán komilfó cselekedet.

Komáromy Gergőnek hívják a megtévedettet, akit bűncselekmény gyanúja miatt elvittek a rendőrök, és ettől ő most bizonyára boldog, hősnek érzi magát, holott csak egy tudatlan nímand, aki szégyent hoz a tüntetőkre és nem védekezhet azzal tettét indokolva, hogy hát, kérem, itt a tavasz. Másrészt pedig virtuálisan kezet foghat a náci söpredékkel, mert ez a pörformansz hozzájuk teszi hasonlatossá őt is.

Egészen egyszerűen magyarázom el. Az a Kolja, Iván, vagy akárki, akinek az emlékét őrzi ez az építmény, nem azonos Putyinnal, sem Sztálinnal, de még Rákosival sem. Orbánnal meg pláne, és nem tehet arról, hogy a röpke szabadság, amiért ő fenségesen megmurdelt, Jalta okán egészen más irányokat vett. Ilyen megfontolásokból lehetne föstékezni Churchillt is, meg Rooseveltet, akik ketten együtt sem voltak elég erősek a grúz barom tébolya ellen.

Az a Kolja, Iván, vagy akárki azért adta a nyomorult életét, hogy 1945 tavaszán itt minálunk is föl lehessen jönni a pincékből, ki lehessen tárni a betört ablakokat, és más cuki dolgok, egészen a kékcédulás választásokig, ami testvérek között is 1947-ben volt, ilyképp a kommunista tombolás beköszöntéhez ezeknek a szovjet katonáknak annyi köze volt, mint például Puskinnak, vagy a végül megzakkant Tolsztoj Leónak, azaz, semmi.

Szovjet hősi emlékművet festékkel bombázni olyan tudatlanságra vall, mint a Heineken vörös csillagját betiltani, így mindkét oldal számára az a javaslatom lehetne, hogy tessenek tanulmányozni poros könyveket, de idő hiányában elég lehet egy is, mondjuk Williem Shirer „A harmadik birodalom felemelkedése és bukása” című dolgozatát, amely mű elég testes, de ebből fakadóan alapos is. Mindjárt másképpen néz tőle az ember az ilyen emlékművekre.

Csak csöndben mutatnék rá arra, hogy zavaros világunk nem fehér és fekete, s aki így észleli, semmiben sem különbözik Orbántól, aki hatalomtechnikai okok miatt látja és láttatja annak. Szovjet hősi emlékműveket hajigálódni arra alkalmas, hogy a lakájmédia majd harsoghassa, milyen elvetemültek ezek a sorososok, Istent, embert nem ismernek, amikor pedig voltaképp tapsolni volna kedvük, mert valójában, szívük szerint ők meg buldózerrel mennének neki.

Tessék lenyugodni tehát szépen, aztán kitisztult elmével körbenézni újra a világban, s ha már a mi friss forradalmunk szimbólumává vált ez a festékezés, akkor a lufi-támadások céljait alaposabban kijelölni szükséges. Javasolhatnám a stadionokat mondjuk, amelyek sokkal inkább jelképei az orbáni diktatúrának, mint egy ványadt szovjet emlékmű, és még számos más, alaposabb indokkal gyűlölhető objektum létezik kies hazánkban.

Mindazonáltal ez a dobálózás is azt bizonyítja, milyen nagy bajban van minálunk az oktatás, és még azt is, hogy tényleg ideje lenne szembe nézni a múltunkkal, ami ezidáig elmaradt. Ebből, illetőleg ennek hiányából fakadón terjednek ordas-, és debil eszmék is egyaránt, zavart képezve az erőben, a választópolgár tudatában pedig még inkább.

Ehhöz a kívánatos lenyugváshoz meg egészen különös olvasni valót ajánlanék. Szerb Antal – akit, ha ezek a szovjetek előbb jönnek be, tán nem vernek agyon – „A világirodalom története” című munkájának orosz irodalomról szóló fejezetét, amely gyönyörű plasztikussággal ábrázolja a végtelen sztyeppék néplelket alakító andalító ritmusát.