szíjjártó péter – Oldal 3

Illiberálreál

Szijjártó et.-nak nem tetszett a képe, ezért az ő javaslatára a fényes tekintetű leváltotta a Balassi Intézet éléről Hammerstein Juditot. És állítólag leginkább azért, mert korábban a Magyar Idők – ami izé, ugye a fényes tekintetű kedvenc valamije, bár ismeretlen okokból újságnak nevezik – bírálta az intézetet, mert a magyar kultúra külföldi népszerűsítésekor túl nagy teret adott a balliberális művészeteknek.

Ilyesmikről fogok mesélni most, arról majd más alkalommal, hogy óvakodni kell a Magyar Időkbéli bírálattól, mert ez akasztást von maga után. Láttunk már fotót, amelyen a fényes tekintetű a repcsijén ilyet nézeget nagy gonddal. Most is, midőn repült a messzi Törökországba a friss szultán avatására, bizonyára látta a zorgánumban, hogy ez a Hammerstein komcsikat éltet, s mivel egyetlenünk meg jó bolsi, elküldte neki a selyemzsinórt.

Első blikkre nem tudja az ember, mi a baj a balliberális művészettel, mert ilyen fogalom a valóságban nincsen. Csakis jó művészet van, illetőleg szar, a NER szívének meg ez utóbbi a kedves. Ebből fakadhatott például az a móka is, hogy egy szombathelyi tanácsnok asszony a Weöres Sándor Színház repertoárja fölött óhajtott őrködni, amikor itt Alföldi rendezett, és voltak értő támogatói is, mondván, az nekik túl súlyos.

Ez például lehetséges ok, nehéz olyasmit befogadni a jelszavakhoz szokott elmének, ami nem egydimenziós, fekete meg fehér, és nem a katonás térkövek hamis szimmetriája jellemzi. Az ilyesmi csak megzavarja a választópolgár rendhez szokott lelkét, és elvész belőle az a nyugalom, amit a gondolkodás teljes hiánya nagy kegyesen biztosít. Rendnek kell lenni ugyanis.

1937-ben is az volt, amikor Hitler bácsi Münchenben megrendeztette az “Entartete Kunst”, azaz, az elfajzott művészetek kiállítást a “Nagy német művészeti kiállítás” ellenpontjaként. Az utóbbiban a “tiszta művészet” képviselői állítottak ki, az “elfajzottak” a “kultúrbolsevik” minősítéssel, amely a mi balliberális művészetünk megfelelője, mintegy elriasztásként kaptak helyet egy padlásszobában.

Hitler a kiállítás ismertetőjében így fogalmazott: „ezek a műalkotások önmagukban nem érthetők, ezért van szükség egy olyan útmutatóra, amely megindokolja, hogy a jövőben miért tartsuk mindezt távol a német emberektől.” – A mi egyetlenünk kiállítást még nem nyitott meg, de ennek a Hammersteinnek a menesztése, s főleg az indoka mindennél beszédesebben mutatja a NER által idvezítőnek tartott művészeti irányt, amelyet bízvást nevezhetünk a szocreál nyomán illiberálreálnak is talán.

Ennek egy jeles darabja például a “Nemzeti összetartozás dala”, de köztéri iszonytató szobrokat, épületeket, tereket is bízvást belerakhatnánk a demonstráló szatyorba. Írásművekről nyilatkozni én nem tudok, a Kerényi-féle borzalmaktól eddig megóvott a jóisten meg a finnyás orrom, viszont a jómunkásember nem rendelkezik kellő immunitással, veszélyeztetett fajta tehát.

Ez az egész irány a szocialista realizmus kisöccse. Azt sem a művészet természetes fejlődése, hanem gonosz ideológiák hozták létre, s olyan is volt. Az is tartalmában szocialista, formájában nemzeti izé volt, amely az engelsi tipikust volt hivatott lelkesen ábrázolni. De ennek taglalásába most inkább ne menjünk bele, mert itt van nekünk ez az idebiggyesztett képünk, a fényes tekintetű lelkesítő portréja, mint minta és irány.

Bármily meglepő ez az etalon, s nem az orbántorgyánpolgárkormányt ábrázoló műalkotás, amely, mint emlékezhetünk, puttók, huszárok meg minden kutyafasza közepette ábrázolja egyetlenünket, s túlzó lelkesedés és igyekezet tükröződik rajta. Ezzel szemben ez a portré, amelyet van szerencsém közszemlére tenni, már a letisztult illiberálreál remek darabja. Benne van a népért való élés, a darukkal tömött ég és a tiszta jószándék teljessége.

Még nem annyira kifinomult, mint a Kim Jong Uné a testvéri keleten, de még olyan is lesz, ha el nem basszuk.

Mi, sok emberek

Tegnap Orbán Viktor Mihály, akárcsak Nicanor atya Macondóban, kihörbölte a forró csokoládéját, és egy csöppnyit ugyan, de jól láthatóan elemelkedett az anyaföldtől. Így látott neki megváltói tevékenységének kéretlenül és gyalázatosan, mert azért van abban valami báj, hogy demokráciára oktatja Európát – szerintem. Pedig ezt tette, egészen szó szerint azt közölve a hallgatósággal, hogy “a demokrácia helyreállítása a következő hónapok feladata, amelynek a végére a jövő év elején esedékes európai parlamenti választásoknak kell pontot tennie”.

És ekkor nem szakadt le az a nyüves mennybolt, sőt, a böszme európai csinovnyikok sem röhögték el magukat, s mondták neki, hogy eredjen a francba, hanem udvariasan meghallgatták, s csak a bajszuk alatt dörmögték, hogy hát, hülye ez, és ebbe a jólneveltségbe dögölnek aztán bele velünk együtt. Ilyen komilfósak voltak ezek Münchenben is ’38-ban, és tudjuk, mi lett a vége, mint majd most is, hogy megüli a gonosz Európát, benne a magyarföldet, s így minket is, tehát elmennek ezek a susnyásba, annak is a retkes mélyire. Oda való az összes.

Politikus mind, lehet akár jól szabott öltönye rogyasztott gatya nélkül, akkor is, s játsszák itt nagykomolyan már évek óta, hogy kibasszák ezt a gnómot, akár a macskát szarni, aztán meg á, dehogy. Mert kell nekik az ő, meg a hordája szavazata a Dájcstomival az élen, Szájerig bezárólag, mert elkurvult a világ, csakszólok, dejszen úgyis tudod. Azt is mesélte még ez a mi tenyészpéldányunk, hogy ez az Európa nem hallja meg az emberek szavát, ettől pedig megbicsaklott, de baj, az nincsen, mert neki viszont van füle, hogy értse a ‘zembereket.

És ekkor sem mondták neki, hogy eriggyen má’ a picsába. Ilyet nem mondtak neki, sőt, gondolom, udvariasan tapsikoltak a rózsaszínű, puha tenyerecskéjükkel. Sőt, az sem ugrott be a csökött agyukba, hogy az ilyenek, akik megállás nélkül hivatkoznak a ‘zemberek szavára, végül vegzálják, aztán elzárják azokat, mint történik ez a mi civiljeinkkel és méla homlesszeinkel, hiába rázom én itt a ketrecem, és téped te is, nyájas tanulmányozó lélek. Nem maradt más, mint a soha nem volt Isten, és az elázott puskapor. És ennek a kettőnek a kombinációja nem egy nyerő páros, ezért ülünk a szar közepén reménytelenül.

Arról nem világosította fel ez a Cipolla a megdermedt ajrópaiakat, hogyan kell meghallani a ‘zemberek szavát. Tán kontinens-konzultációt képzel, levelet intéz az ötszáz millió emberekhez szerte a Gibraltártól a havas csúcsú Urálig, belakva mintegy a nem neki rendelt, de óhajtott világot. És a tehénpásztorok, valamint a beállt amszterdami hetérák bávatagon néznek, hogy mi van itt, s a friss, gőzüzemű megváltó levonja a tanulságot, hogy mit is akarnak, pedig még ők sem tudják. “Az emberek két dolgot akarnak: az egyik, hogy ne engedjünk be több migránst, egy nagyon erős határőrizetet akarnak. Valamint azt, hogy akik már bejöttek, azokat vigyük vissza.”

Pedig a Sancho Panzának és a Rózsa Sándornak egyáltalán nem ez jár a fejében. Az jár neki abban, hogy odavannak a vetések, meg, hogy nem borjadzik a Riska, bedöglött az autó, és megcsalta a felesége. Ilyen bajai vannak a ‘zembereknek, és ott tartunk, hogy ez a diabóló beléjük dumálná a migráncsot, mint tette azt a magyar lelkekkel is, hogy mindent megül már a téboly. S mindeközben a szijjártóval meg az összes kakaduval együtt verik a mellüket, és mimagyarokoznak, amit nagyon nem kéne. Nem mindenki trottyos gatyájú dagadt óvodás, és nem is rikácsoló kőbunkó. Viszont mimagyarok és a mi, sok emberek Európában megbabonázva nézzük/zik a cirkuszt, aminek nagyon rossz vége lesz. Ez ziher.

Hisztimesék

Van abban valami félelmetesen megnyugtató, hogy a világ akkor is ugyanúgy működik, amikor az ember nem vesz részt benne. Itt van mindjárt nekünk Kovács kormányszóvivő et., aki konok következetességgel csak olyan sunyi kis patkány, ha látja őtet az ember, tudomást vesz róla mintegy, mintha meg nem.

Egy hétig nem néztem rá, mégsem lett más. Az ilyesmire mondta Füst Milán, hogy a Nap vidáman süt a temetéseken, ami elborzasztó egy dolog, de ennél csak Kovács szóvivő et. valamint a NER monolit hülyesége vágja jobban mellbe az embert, midőn a megvonások után friss és ropogós hírekhez jut.

Ezekben hirtelen és váratlan azt látja elsőként, hogy Kovács szóvivő et. sír, mint a fürdős kurva – már ahogyan panelproliéknál mondanák -, mert a Blomberg bántotta Orbán Viktor Mihály örökös miniszterelnököt. Őtet általában bántják az ilyen elfajult orgánumok, amelyek nem értik az illiberalizmus, újkori nevén kereszténydemokrácia leglényegét, hogy csak az összmagyarságért szuszog.

Ebben a Boombergben Orbán Viktor Mihály permanens miniszterelnököt az Európán az utóbbi években végigsöprő és a kontinens megosztásával fenyegető populista hullám kulcsfigurájának nevezték. Ez nem egy nagy vaszisztdasz, ezt minden részeges bölcsész tudja, hogy ez egy neofasiszta figura szenteltvízbe hengergőzve, nem kell ehhez Bloombergnek lenni.

Az is alapvetés, hogy amikor Kovács szóvivő et. lelkét mellbe tossza az igazság, akkor ő mintegy reflexszerűen, vonyít, mint ez esetben is, hogy aszondja “a hírügynökség a vádak szokásos litániáját tette közzé”, így borította el a hiszti őtet, és ez történik minden egyes alkalommal. Ezek nyüszítenek, az élükön Szijjártó miniszterrel.

Ő a hisztit egészen magas fokon műveli, toporzékolni is szokott, hörögni, berendelni, kivégezni. Végig ment már egész Európán, nincs olyan nagykövet, akinek ne ordította volna le a fejét. Na jó, a Putyin szolgáját, meg az azerit azt nem, viszont mindenki másét meg igen, az ember azt hihetné róla, hogy Hruscsov tanítványa ő. Tudják, az a fiatalember, aki az ENSZ közgyűlésén a cipőjével verte az asztalt.

Ez a Nyikita, ez büszke volt rá, hogy ő egy bunkó, ellenben a Szijjártó az azt hiszi, hogy ő szarta a spanyolviaszkot, viszont mindketten jártak a nagy Amerikában. Ellenben ennek a Nyikitának volt atomja, a Szijjártónak meg csak cifra tiszti kardjai vannak, azokat is most szerezte be. Más a felállás pöttyet.

Nem véletlen tehát, a kilencedik évnek kellett eljönnie, hogy ezt a Szijjártót fogadja az usákos kollégája, amitől ő állva pisált örömében, és élénk nyelvcsapásokat abszolvált, midőn kijelentette, hogy “Magyarország nem kíván az Egyesült Államokat hisztérikusan bíráló európai kórus tagjává válni”. Már megint ez a hiszti, gondolhatnánk, és igazunk is lenne.

Még akkor, amikor a meggondolatlan hírügynökségek cenzúra nélkül röpítették világgá a magvas gondolatokat, így szerepelt, hogy Szijjártó szerint van egy hisztiző európai kórus. Viszont, amikor rájött ő, meg a főnöke, hogy onnan érkezik a lóvé, amit zsebre lehet tenni, egyből finomítottak, hogy “Magyarország nem fog beállni az Egyesült Államokat most már lassan hobbiszerűen bíráló európaiak sorába”.

Csak az a rohadt net, hogy már tele vannak a drótok a hisztizéssel, azok emlékeznek, ha már a magyar választópolgár ilyesmire képtelen. Ezen csak azért akadtam fenn, mert valahogy nonszensz, hogy ez a Szijjártó meg ez a Fidesz mesél nekünk a hisztiről, holott az ő életük nem áll másból. Mondhatni, a hiszti a kormányzásuk lényege.

Elég csak ránézniük Gyurcsányra, máris reszketni kezd a fejük és habzik a szájuk, az ember már orvosért kiáltana, de rápillant a Kásler miniszterre, és inkább nem teszi. Van neki lelke – mármint az embernek – ugyanis, és bár ezeknek a pusztulatát kívánja, érte azonban tevőleg nem mozdul, az időre bízza a piszkos munkát.

De ha már Amerikában járunk, illetve hát ez a Szijjártó volt arrafelé, nem állhatom meg, hogy ne foglalkozzak egy másik szívbe markoló mondatával, miszerint “mind az amerikai adminisztráció, mind a magyar kormány megvédi a zsidó-keresztény értékeket és örökséget”. Ezek ebbe teljesen belehülyültek, meg a görög-latin kultúrába is.

Már csak azért, mert például nem értem, a Trump a klafa frizurájával mi a francot véd a zsidó-keresztény értékeken, amikor ő a bigott katolikus mexikóiaktól óvja a nyüves országát. Az aztékokat, akik arról a vidékről jöhetnének, már régen kiirtották Jézus nevében, így ez a Szijjártó megint csak hülyeségeket beszélt, de mit is várhatna az ember egy futsalostól.

Ilyen kirakat-kereszténységük van ezeknek, felfújt hólyagoknak más nem is nagyon szokott lenni, és ez most már szót sem érdemel. Ellenben ez a hiszti dolog engemet nem hagy nyugodni egyáltalán, mert elég csak a Szijjártó fejére nézni, és meglátni benne az ütődött óvodást, amint a sarokban toporzékol, és megszánja őtet az ember, mint valami jóságos dadus.

A főnöke figyelmébe ajánlhatnánk három hisztikezelő módszert, ha nem akarja, hogy ez az alak folyamatosan égesse őt a nagyvilágban. Persze, ha ez így jól van, ahogyan ő működik, akkor nincsen kérdés. Viszont szíves fölhasználásra – hátha mégis – idesrejbolom a tutit, ha le kell csillapítani a Szijjártó lüktető agyát.

Van egyszer a nyugisarok, ahová ez a Szijjártó elbújhat. Ahol van egy kis fotel, vagy párna, plüssállatok, ahova be lehet menni bánkódni, levezetni a dühöt, kisírni magát. Aztán a maciölelés is szóba jöhet. A hisztiző külügyért a főnöke megöleli és a fülébe suttog: semmi gond, tudom, hogy most mérges vagy, de anya segít neked. Orbánnak ez oly jól állna.

Harmadjára használhatja ez a Szijjártó az indulat-elterelést is, amikor megtanulja, hogy nem csapkod, nem harap, hanem például levezetheti az indulatát párnabokszolással, ugrálással és tapsolással. Ilyen egyszerű a világ, tehát nincs mitől félni. – Mondom én, belekábulva abba, hogy újra tanulmányozhatom a NER csudálatos világát. Itthon vagyok.

Listák

Hát, gyerekek, ez már nem tréfadolog, hogy az NVB is nekilátott lerendezni a választásokat, mert azt óhajtja, hogy maradjon a gazdi még a trágyahalom ormain. Azon is lehetne visítani – viszont most sem teszi senki -, hogy belengették, ha visszalépések történnek egymás javára, akkor a visszalépő listája ugrik.

Ilyen sem volt még eddig, és most ez is, mégis van. Olyan ez a választási rendszer itt minálunk, hogy állandóan lehet farigcsálni rajta a NER győzelme érdekében, ami babramunka, meg macerásabb is csöppet, mint az egypártrendszer, de minden fáradságot megér, mert demokráciát lehet hazudni vele.

Ezeket a listákat törölni óhajtják, mások viszont gyarapodnak veszettül. Például Rogán et. is kinyilvánította, hogy van nekik listájuk azokról, akik konténerszám hordják a migráncsokat bele Mária országába, de azok mégsincsenek itt. Csakis azok, akiket ők hoztak be, de ezt már ezerszer szétragoztuk, ugorgyunk.

Tegnap még megengedően és göcögve meséltem Németh Szilárdról, és küldtem el a jó francba némi svejki segítséggel, viszont mára eljátszotta a jogait, hogy megsimogassam a nagy buksiját, és úgy mondjam neki, hülye vagy fiam, leülhetsz. Azért kell összehúznom a szemöldömet, mert már túlzottan kukorékol a nemzet biztonságát óvni óhajtó bizottságában.

Ő is listát gyárt lassan, hogy ki teheti be a lábát oda, Szél Bernadett mellett most már Molnár Zsolt sem. Meg lehet ezt oldani így is, hogy ráfogjuk másra, ő a nyuszi, közben meg törölgetjük a kakaótól iszamos szájunkat. Viszont ilyet óvodákban szoktak, igaz, nem sokkal több, amit itt összedelirálnak, mint egy homokozós affér.

Ilyenben Szijjártó et. is otthonosan mozog, most éppen az ENSZ főtitkárát oktatta ki Orbán et. hamis igazáról. Neki meg arról van listája, hány nagykövetet és külügyért küldött el a jó kurva anyjába, így azt is fel kéne jegyezni a noteszába, ki az, aki még szóba áll velünk egyáltalán. Trump az nem, így hát, nem is megy hozzá Orbán et., mert momentán nincs mit megbeszélni vele. Ja.

Aztán listája van az ÁSZ-nak is, hogy éppen kit, melyik pártot kell halálra szívatni Szaporodnak tehát az adminisztrációs módszerek, amelyekkel olyan tisztára és csúszósra söprögetik a Fidesz előtt a pályát, mint valami betépett curlinges. Tudják, az a jégen csúsztatós kanadai nemzeti sport.

Vannak olyan listák is Kubatovnál, hogy kiket lehet harcra hívni székházak megvédéséhez, meg arról is, kivel érdemes levelezni konzultációilag. Ez érdekes egyébiránt. Én például soha, semmikor egy rohadt levelet nem kaptam, és ezzel nem azt panaszolkodom, hogy hiányzik, hanem azt a sanda érzésemet látom igazolódni, hogy én is szerepelhetek valamely névsorban. Mint végleg menthetetlen, vagy, mint akit majd föl kell kötni, ha arra szólít a haza.

Így állunk most, gyerekek, listailag. József Attila kora jött el újra az aktákkal, és a helyzetünk is olyan reménytelen, mint neki, szegénynek. Isten nincs, ha meg mégis van, akkor nekik fütyöl csakis. Másrészt meg puskaporunk sincsen, amit szárazon lehetne tartani. Jóccakát.

Szülőtartás

Muszáj vagyok a priori elnézést kérni Bacskó Kati nénitől – Kósa mama -, hogy alább pár keresetlen mondat erejéig karikatúra módján ábrázolom őt, föstöm le mintegy a pennámmal, de ezt kívánja a meggondolás, a mérhetetlen tapasztalat, meg a genya lelkem nem utolsó sorban.

Pedig én tisztelem őtet teljes szívemmel és a lelkemmel is, mert a drágalátos fiacskája kínos helyzetbe kormányozta – ilyen ez a Lali gyerek -, mégis áll a vártán keményen. C’est la vie, ahogyan a túlművelt panelproli mondaná gyónás után.

Mert milyen jó már, hogy valaki nyolcvan fölött érez olthatatlan késztetést, hogy ganajozzon, ezért föltépi a párnacihát, előveszi a kuporgatott kincseket, egy élet munkájának gyümölcsét, és disznótelepet vesz. Ilyesmi akárkivel megeshet, ha nem figyel oda.

Aztán hirtelen-váratlan olyan jól beüt a bót, hogy uniós és NER-es úgynevezett sertésjóléti támogatás – ez is milyen már – nyomán a malacok már az első évben harminc milliós tiszta profitot fialnak. Sőt, ezt megfejeli állam bácsi százhúsz millió soha vissza nem térítendő apanázzsal is.

Egy szót nem szólhatunk azonban, mert nem ő nyerte a legtöbbet, mint azt követendő sormintaként bizonyos szőlők kapcsán O. V. felállította, ha tetszenek emlékezni a mókára, már nagyon régről. Ez is csak arra utal, hogy O. V. nem most gecült meg, viszont még mindig itt van nekünk, mindannyiunk legnagyobb örömére. Meg hát, ez a Kósa is, meg az összes többi ugyanúgy.

Másról nem lehet szó viszont – hiszen szent életűek ezek -, mint hogy a Lali gyerek foganatosította a szülőtartást, amelyet azért foglaltak törvénybe egyébként, hogy lepasszolják – állami szinten – a szaros, hugyos, nyomorgó öregekkel való törődést a keresztényi szellem nevében.

Lali csak a törvény betűjét tartotta be, amikor odahatott, ha nem is ustorral, de a tekintetével mindenképp, hogy csurranjon-cseppenjen a mamának valami, nehogy szűkölködnie kelljen a rideg világban. Tiszteletre méltó ez a gyermeki szeretet és gondoskodás, amely egyébként a fijúk legbensőbb sajátja. Az összesnek.

Emlékezhetünk, még törvény sem volt róla, de O. V. már jó példát mutatott, midőn csak suhintott a varázspálcájával, és lám, a székház ára máris kőbányává szublimálódott a drága papa javára, hogy ő se nélkülözzön a továbbiakban, ha már párttitkárként megszokott egy nívót. Hogy ne következzen be törés a kis lelkében, semmi másért.

Lázár Jánosnak meg már a kisdobos korban lévő fiacskája gondoskodott az apukájáról, amikor vett egy százhúsz négyzetméteres svábhegyi lakást, meg szőlőbirtokot Mádon. Megható ez a gyermeki előrelátás, bár az apukája azt mondta, hogy családi összefogásból költekezett ki a gyerek.

Egyébként megfigyelhető, hogy a hatalom birtoklása, amelyet a sorosista köznyelv csak a zsírosbödönhöz való előnyös viszonyulásként értelmez, milyen példátlan módon virágoztatja föl a családi kötelékeket. Nem lehet véletlen, hogy 2018 a családok éve – azt hiszem -, van mit ünnepelni.

Más szülők most gondoskodnak arról, hogy későbben majd a gyerek jól tartsa őket. Ilyen volt példának okáért Szijjártó papa, aki egy giccses és gusztustalan palotát vett a gyereknek. De legalább megvan ez is, és kész az alap ahhoz, hogy egyszer majd, ha izmai nagyon lazulnak, kérjen valamit a fiától. Így megy ez, viszont tovább nem sorolnám a fideszes gyermeki törődések ilyen látványos megnyilvánulásait, pedig lenne mit.

Hanem azon tűnődök csak lassan, ha az apám élne, mit adhatnék neki. Maximum a kertjét áshatnám fel, anyámnak meg a cekkerét cipelhetném a boltból, de már nem lehet. Viszont malacjóléti támogatást eszembe se jutna utaltatni neki, mert mindenki csak röhögne rajta, szegényen.

Mindennek vége

Hogy valami baj van K. Józseffel, az már régóta látszott, de, hogy ekkora lenne, azt senki nem gondolta volna a házban. Böcsületes magyar panelben volt az otthona, ilyen szélfútta, szélrágta ákombákomban. Még nagyon régen, amikor semmit sem kellett gondolni a világról, mert minden megoldást készen kapott, megrágva és megemésztve, sör és virsli meg a háromhatvanas kenyér formájában, mondta is drága Rózsikájának, egyetlen hitvesének faluról a félelmetes városba költözve, nézd csak, mekkora házat vettem neked, és felhőtlenül göcögtek, mert egy volt a világ.

És gyönyörű is persze.

Aztán Rózsikát elvitte a rák, a gyerekek messze röpültek, maradt magában, mint az öreg, rövidlátó hangya a kesztyűben. És olyan felfordulás támadt körülötte, hogy megértette a valahai üzemi párttitkár mondatát, aki szűkölő malacszemekkel mondta annak idején, jön a plurális demokrácia.

Ezt senki nem értette, de olyan félelmetes volt, hogy beleborzongtak. Utólag látszott, jogosan. Két év alatt ment tönkre második és igazi otthona, a gyár. Ilyenek röpködtek a levegőben, hogy csőd és felszámolás, amiből annyit fogott fel, hogy az utcára került szégyenszemre.

Ott is maradt véglegesen, de annyira felgyorsult körülötte a világ, hogy észre sem vette, megöregedett, már nyugdíjas, és ami keveset összekapart, azt is a régi üzemének köszönhette. Már bele is törődött volna, hogy minden szép és jó örökre elveszett, amit még olajtól iszamos kézzel átélt.

Ám hét évvel ezelőtt megérezte ugyanazt a megfoghatatlan vonzást, amit boldogult úrfikorában. Ez a mámor az évek alatt fokozódott, amikor ilyeneket hallott, hogy munka alapú társadalom, teljes foglalkoztatottság meg a család szentsége. Ettől eszébe jutott Rózsikája, az eltűnt ifjúság, és hálát adott a sorsnak, mert úgy érezte, újra lovagol fűzfasípot fújva.

Rászokott a híradóra, híreket hallgatott a rádióban, meccset is csak azért nézett, hogy a szünetben láthassa az egyperceseket, és olyan különös fények gyúltak a szemében, hogy a lépcsőházban elkezdték messzire kerülni. Senki nem értette a lázát, csak ő, mert a kétszer kettő újra négy lett, a krumplileves pedig megint krumplileves.

Leesett róla a gondolkodás zavaros terhe, amitől olyan jámborul boldog és elégedett lett, hogy olykor váratlanul fütyörészett is. Amikor tavaly még utalványokat is kapott, akkor tudta, hogy meglelte a nyájat, amitől senki és semmi el nem szakíthatja már sohasem. Mindent aláírt, minden elérhető gyűlésre elment, tapsolt, és nem kételkedett többé.

Így lubickolt a meglelt boldogságban és bizonyosságban, amiből senki és semmi ki nem zökkenthette, amikor egyszerre minden egész eltörött és minden veszni látszott. Azt mondta neki a tévéje, hogy újra lesz nemzeti konzultáció, a szívének kedves ünnep, elkezdte hát a postást várni, és nem a nyugdíjért, hanem a levélért, de heteken keresztül hiába.

Nem mosdott, nem borotválkozott, meggörnyedt, mint valami kókadó virágszál. A szomszédokat zaklatta, hogy ők már megkapták-e, de azok rávágták az ajtót. Egy nap aztán meglátott a kukában egy levelet, mocskosan, gyűrötten, megszentségtelenítve, és akkor jött rá, hogy őt elfelejtették.

Itt hagyták magára a bizonytalanságban, útmutatás és tanácsok nélkül, mintha Rózsika halt meg volna újra. Keservesen nézte a mocskos ablakon át a panelek végtelen tengerét, ivott erősen, amikor reménysugár kúszott be két légyszar között a lerohadt lakásba.

Azt hallotta a rádióban, hogy maga a miniszter fogja felhívni őt, hogy eldiskuráljon vele az életről. Ez új életre keltette, a telefont a sarokból a dohányzó asztalra tette, és várt. Addig várt, míg valami újra meg nem pattant benne, mert a lépcsőházból hallotta a mobilok csörgését, de az ő vonalasa néma maradt, és így végleg elveszve nekilátott a koszos tányérokat a falhoz csapdosni.

Módszeres volt, nem hagyott ki semmit, hamutartók, poharak fröcsögtek a betonon, és, amikor elborult szemmel egy kalapáccsal látott neki a fazekakat átalakítani, a szomszédok nem bírták tovább, egyszerre hívták a rendőröket és a mentőket. Ajtót nem nyitott a dörömbölésre, rátörték hát, és ott találták a szoba közepén térdelve, szeme a telefonon, igézve, hogy csörögjön, de nem csörgött.

Úgy gondolta, ez a halál, ezért nem is ellenkezett, amikor a jóságos mentős bácsik szurit adtak neki, becsomagolták egy fehér köpenybe, és kivezették a romok közül. – Azt mondták, felhív. – Ilyeneket szüppögött szünet nélkül, és amilyen kegyetlen a sors, az ajtó záródásakor megcsörrent a jószág, csörgött kitartóan, mígnem a kihangosított rögzítő sípja után meg is szólalt: – Jó napot kívánok, Szíjjártó Péter vagyok. – A verebek elrebbentek a párkányról, a mentő pedig szirénázva távozott.

Puskás-mezeket osztogat a bohóc

A Külgazdasági és Külügyminisztérium félmilliárd forintért szerzett be Puskás retró-labdát, Puskás retró-mezt, dedikált 6:3 DVD-t, Puskás DVD-t, Puskás könyvet és Puskás füzetet. Nem azért elsősorban, hogy Orbán Viktor egyik csinovnyikját kitömjék, az csak folyomány volt, hanem, mert miniszter úr sokat utazik, és ezeket jártában-keltében osztogatja, mint Mikulás a cukrot.

Úgy vélik a minisztériumban, hogy a kerítésen túl még ma is a legtöbb embernek Puskás Fröcsi jut az eszébe, ha azt hallja, hogy magyar, és miniszter úr ebbéli hiátusukat megerősítendő cipeli magával a mezt meg a labdát, mert jól mutat a cucc az azeri vitrinben. Szijjártó, és elsősorban Orbán ott tart, hogy föltesszük a találós kérdést az albán birkapásztornak: magyar? Ő meg rávágja: Puszkasz.

Ha ez így jó, akkor semmi baj nincsen, viszont éppen nincsen így. Már nagyon régen nincsen így. A nagy keleti nyitás nyomán viszont olyan országokba jut el a márkavédett áru, ahol Puskást még fingból sem ismerik, a vonal viszont megfelel Orbán habitusának, aki szájában szotyolával réved bele nemzeti nagyságunkba, mert más mondanivalója egyáltalán nincsen az országról.

Puskás a mondandója, meg a stadion, valamint az olimpia meg a Vizes Vb. Diktatúrák sajátos ismertetőjegye, hogy olyan szükségük van a sportsikerekre, mint egy falatka kenyérre. A szállóigévé vált „Na, ugye!” is ezt bizonyítja, amely nyomán a futball EB-n soha nem ért véget az éjszaka, de mégsem erről akarok most mesélni igazán.

Hanem, hogy az ilyen labda-osztogatások, akárha Dévényi Tibi bácsi, milyen képet alakítanak ki rólunk, illetve hát, róluk. Csak az a baj, hogy a külföldi szemében ők vagyunk mi, ők a magyar prototípusa, akik Puskásból nőttek ki, mint fatörzsből gyönge ága. A Horthy korszak kádári módszertannal, és sajnos egy országban élünk.

Olyan országban, amelyet kirakat-hülyéink nyomán a távoli bolygók lakosai szerint izgága népek laknak, seggükön piros pötty, akik szidják Európát a ferde szeműeknek vagy a karamell bőrűeknek, és valami hülye labdákat meg mezeket hoznak ajándékba, hogy nyissuk ki már nekik a páncélszekrényt. Erre szolgál Puszkasz, akit nem ismernek az olajhercegek, és nézik bambán a pöttyöst.

A komcsik, még Kádár idejében fütyülős barackot és téliszalámit hordtak a többi komcsinak, amivel azt mutatták, hogy figyelj, paraszt, nekünk van mit zabálni. Máma ez már nem akkora unikum, de hogy ehelyett a labda maradt, az a demencia biztos jele, valamint a bunkóságé is persze, amely tulajdonság a NER eszenciája, és biztos talapzata.

Azért az is érdekes, hogyan működik ez a mi miniszterünk, akinek ezek szerint két diplomáciai eszköze van. Berendel magához mindenkit, aki él és mozog, valamint véleménye van a magyar tébolyról. Ezekkel ordítozik, aki jól viselkedik, az pedig kap egy futballmezt. Más kimenetel nincsen a jelek szerint, de ez az eszköztár meglehetősen szűkösnek mutatkozik.

Nem véletlen talán, hogy jobb helyekre már egyáltalán nem hívnak minket, illetve ezeket, ahová meg eljutnak, oda bőségesen elég a Puskás kollekció. És sajnos az egyatábornak is. Azoknak is elég egy mez, amelyet magukra öltve békemenetelni lehet, meg óbégatni, valamint böfögni és ágyba bújni kedves Hábetler elvtárs. Egyébként ez az a kultúra, amit a migráncsoktól védenek. Mit mondjak, nem egy akadémia.

Konyhagyeplő

Már Adynak is baja volt ezekkel, és hát, nekik is vele. Bandi bácsi nem véletlenül irkált gémeskútról, fokosról, sivatagról és bambákról, meg, hogy mi a rossebet keres itt, arról. És ezek még mindig ott ülnek a szarhalom közepén, mint most például az Echo TV-ben, amely egészen sajátos jelenség. Oda járnak a pesti srácok panaszkodni a liberálbolseviki újságokra, meg az abban még szóhoz jutó újságírókra, akiket a program szerint Orbán Viktor ki fog irtani.

Szarvas Szilvesztert például nem fogja, mert ő is ilyen pesti srác, megfelelő szellemi horizonttal, és, ha még egy kicsit eldurvul, és még jobban viszket a tenyere, akkor nem a NAV-ot küldik rá, hanem egy lovagkeresztet hófehér paripán. Ez a csodaszarvas már felvezetésként arról elmélkedett ebben a tévében, csodálkozik, hogy nem szúrták le Tusványoson az Orbánt kifütyülő nőt. Látszott rajta, hogy ez neki tetsző végkimenetel lett volna, hogy a selejtje tudja, mire is számítson.

Aztán tovább szőtte omló álmait, amelyek így jöttek elő belőle:

„Felteszem a kérdést, hogy ez a hölgy mire számított? Odamegy Tusnádfürdőre, ahol azért jellemzően egy jobboldali, illetve hát tulajdonképpen csak egy jobboldali közeg van jelen, ez egy nyári szabadegyetem, itt együtt gondolkodnak, söröznek és beszélgetnek az emberek, és ő ott megpróbálja Orbán Viktort kifütyülni, hát mire számít. És hát, van ugye az a klasszikus székely mondás, hogy a medve nem játék a sör nem ital, hát ehhez hozzá lehetne tenni, hogy a székelyek nem puhák. Csodálkozom, hogy nem került elő a fokos, vagy éppen a bicska. Ennek egyébként egy szomorú változata is előfordulhatott volna.”

Ebben az egészben több érdekesség is van. Egyrészt látom, ahogyan a kalapjukban együtt gondolkodnak, amely kép egy hatvanas évekbeli párttaggyűlést idéz, másrészt pedig azt is, amikor, ha sok ilyet pofáznak, hogy a medve nem játék, akkor az igazi székely emberek leverik azt a kalapot a fejükről, mert voltaképp ők is le vannak nézve. Nem tudom, hogy képzeli ez a Szarvas a körülötte folyó világot, amelyben a XXI. században fokossal és bugylibicskával közlekednek az erdélyiek, és pláne hallgatagon szúrnak is, de ez az ő baja.

Meg persze a miénk, hiszen ez az a nívó, amely elborítja az országot a lapjaikból, a tévéikből, a rádióikból, és nem csak a végtelen sötétség a gond, hiszen annak elviselésére Németh Szilárd már kellően és naponta kondicionálja a választópolgárokat, és már fel sem tűnik nekik, hanem, hogy hisztiznek, keringenek, mint egy elcseszett dervis. Egyfolytában visonganak.

Ezt a pörgő, tobzódó, önmagát gerjesztő ámokfutást, az AE Bizottság Tánczenekar „Konyhagyeplő” című örökzöldjében hagyta az utókorra abból az időből, amikor a Fidesz még gondolatként sem létezett. Íme:

„kislábasok kisfazekak kistányérok kispoharak/ kisvillák és kiskanalak/ kislábasok kisfazekak kistányérok kispoharak/ kisvillák és kiskanalak/ kések kések hatalmas kések/ kések kések népszerű kések/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szépségem szépségének a titka/ a metafizikus csodabogárkozmetikus/ ó anyám/ kislábasok kisfazekak kistányérok kispoharak/ kisvillák és kiskanalak”

Nem tudom, látja-e az olvasó azt az eksztatikus állapotot, amelyet az idézett mű kifejez. Ilyet érezhet például Szijjártó külügyér-futsalzseni most épp, amikor egy aktuális kirohanása után Ausztriából a képibe vágták, hogy ő egy igen egyszerű organizmus. Ez fájhatna is akár, de csodabogárkozmetikus metafizikusként ilyenhez a tarajosnak fingja sincs. Meg az őt ajnározó betűkből élő szarvasoknak sem. Így lehet az, hogy amikor az ember szertenéz, és meglátja, hová jutottunk, akkor Ady után száz évvel maga is hajlamos elábrándozni azon, hogy mi a francot keres a Tisza partján, ami tulajdonképpen egy fogós, ravasz kérdés.

Elvonók népe

A magyar proletárok háromnegyede támogatja az alapjövedelem intézményét egy felmérés szerint, Kósa Lajos pedig nem. Ebbéli álláspontját megerősítendő kijelentette, hogy az alattvalók szívének ez a kósza vágya „abból a tőből fakad, hogy legyen ingyen a sör, a pálinka, legyen minden ingyen, és ne is kelljen dolgozni semmit se, sőt még annál is kevesebbet”.

Ezen a ponton táborozzunk le egy csöppet, és tekintsük át ennek a mondatnak a jelentését, elemezzük mintegy a táblánál. Lajosunk nem kevesebbet állít, minthogy a magyar népek dologtalan piások, akárhogyan is forgatom én ezt az egészet. Lehet, hogy akad majd, aki fölhorgad ezen, aminek az ég egy világon semmi értelme nincsen.

Volt itt már mindenki komcsi, buzi, meg még ki tudja, mi a rosseb nem, attól függően, mit kívánt meg a Fideszbe csomagolt haza érdeke, miközben ők egyfolytában helikopterek, mert a „segükbe is felyük” van. Le vagyunk nézve? Perszehogy, de ez csak megerősíti szívünknek azt a kósza vágyát, hogy elhúzhatnának már a redvásba, hogy ilyen cizelláltan fejezzem ki magamat.

Nem állok én itt neki számba venni, felsorolni, hogy hányszor-sokszor volt a nép bánatos légyszarnak nézve általuk, ellenben ezt az egészet egy másik aspektusból sem árt megvizsgálni, és egészen érdekes dolgok derülhetnek ki. Olyanok leginkább: rendszerint halovány fingjuk sincsen arról, hogy miket hadoválnak össze.

Vegyük például Szijjártó futsalügyest, aki heti rendszerességgel és visító fejhangon követel az egész univerzumtól több tiszteletet a magyar népnek, amikor pedig a világ sorosai kelettől nyugatig csakis őket hajtják el a maci vérveres orra végibe, mint arra bizonyára emlékezni tetszenek az annalesekből, valamint a napi sajtóból.

Ha most összevetjük Kósa helikopter állítását – hogy a magyar nép egy alkoholista állatállomány – ezzel a tiszteletet követelő mantrával, máris látható, hogy a kettő sehogyan sem passzol össze. Mert mit tiszteljen a sok liberálkommunista mibennünk? Az elvonók népét? A csikósch-gulyásch-piásch triumvirátust?

Ugyehogy nem állnak össze a dolgok. Viszont emlékezzünk a kupakokra, amelyek Kósa Lajos szájából folytak elő búvópatakként, kijelölve Pártunk szellemi horizontját valahol Heidegger és Felcsút között. Olyan alapvetés volt az, amelyet tanítani fognak a pártiskolán, széljegyzetekkel és magyarázatokkal ellátva. Idézzük ide szellemét!

„Inkább az áruk, a szolgáltatások adóztatását jövedék esetében, fémkupak esetében, amelyek termékdíjként jelentkeznek, és azok ilyen környezetvédelmi szempont, hogy a fémkupakoknak az ügyében fellépve próbáljuk meg ezt a szemléletet csökkenteni, tehát egy sor olyan adóintézkedést fogadtunk el, amelyik alapvetően nem érinti az emberek mindennapi életét.”

Két folyomány fakad csupán ebből. Az egyik, hogy amikor ezt így sikerült megfogalmaznia, maga is kokellós volt, és akkor sírva követeljük a turmix titkát. Én a sör-unikum kombóra szavazok, de akkor ne pofázzon. A másik meg, hogy neki ennyire futja, és ez a valószínűbb. Viszont akkor mi legyünk indiánok, aki népek tisztelték a lelki szegényeket. Ez lesz a keresztényi hozzáállás.

Háromezer indián

A messzi Brazíliában uszkve háromezer őslakos, magyarul indián – de nem dakota – helyi polgártárs a brazil kongresszus épületénél tüntetett, mivel a fakitermelők, állattenyésztők és más vállalkozó egyedek veszélyeztetik az ősi élőhelyeiket, és az állam ez ellen nem tesz semmit.

Az ottani rendőrök nem olyan cukik, mint a mieink, akik angyali nyugalommal tűrik, amikor a mi indiánjaink, akiket meg egyenesen az állam akar ledarálni, mintegy hetvenezren ricsajoznak a magyar parlament épülete előtt. Könnygázzal mentek tehát az ottani szervek a brazil indiánok ellen, akik az összecsapásban bevetették nyilaikat és lándzsáikat.

A csata kimenetele csak úgy nem volt kétséges, mint amikor a drágalátos konkvisztádorok megérkeztek a kontinensre, és a kereszt nevében rabszolgasorba taszították őket, azokat pedig, akik ellenálltak, lemészárolták. Később a hódítók jelentős része nem spanyol és portugál, hanem idegen volt: génovai, velencei, francia, angol, a hajók legénysége meg jórészt Európa minden kikötőjéből összeszedett börtöntöltelékekből állt, akik tovább abajgatták őket. Az indiánok tehát a nagy és örök vesztesek.

A Kárpátok alatt, a fülkeforradalom nyomában is megjelentek a hódítók, és alaposabban megvizsgálva ezek is börtöntöltelékek, feladatuk is csupán annyi, mint a hajdani contadoroknak, beszedni a pénzt az Uniótól, valamint az itteni őslakos indiánoktól. Éppen ezt vágta a pofájába tegnap az EP-ben bizonyos Verhofstadt nevű ember a mi konkvisztádorunknak, miközben ő kínosan mosolygott.

Belehazudott egy kontinens szemébe, kioktatták, eljárást indítottak ellene, aztán mégis győzött. Ez a természete neki, hogy nem bír veszíteni, a népszavazást is megnyerte, és mindent, amibe csak belefog, míg el nem fehérül majd a szája. Vonzalma az oroszokhoz ebből a szempontból érthető, mert bármily furcsa is, de a medve Nagy Péter óta nem igazán veszített háborút, szemben velünk, akik viszont egyet sem nyertünk.

Épp akkor, amikor az indiánok íjakkal keresték az igazságot a nagy vízen túl, a testvéri Moszkva Hazafi Parkjában igazi tankokkal és röpcsikkel játszásiból újra elfoglalták a Reichstagot, amely előadásban kétezer partizán vett részt, az ottani M1 pedig drámaian mutatta be az eseményt: robbanások, fegyverek ropogása és német katonának öltözött férfiak lángoló teste is látható volt.

A röpke összevetésből kiderül, hogy ezek az oroszok mindig nyernek, az indiánok sorsa meg a rezervátum, vagy a dzsungel mélye. A mi drágalátos hazánk a mongolok után megszenvedte a törököt, majd az osztrákot, hogy aztán az orosszal kerüljön bensőséges, vesztes kapcsolatba 1849-ben, 1945-ben és 1956-ban is.

Szijjártó külügyes nem járt a CEU-ra, ezért történelmi ismeretei is hézagosak. Ebből fakadóan beszél hülyeségeket, amikor egy lengyel lapnak így nyilatkozik: „Ön lengyel, ön itt él. (…) Én nem vagyok lengyel, nem itt élek, nincs lengyel gondolkodásmódom. Magyar vagyok, és megvan a magunk történelme. Mi nem tekintünk fenyegetésként Oroszországra. Pont.”

Mindez annak fényében érdekes különösen, hogy egy éven át visongtak ’56 okán, sőt, pár hete meg a málenkij robot volt a téma. Igaz, az ő felfogásukban azért nem az oroszok a felelősek, hanem a Gyurcsány.

Nehéz dolgok ezek, és elsősorban ganajosak, de mást nem nagyon várhatunk azoktól, akik a mi indiánjaink ellen a parlamentjükben aknavetőket, gépkarabélyokat óhajtanak bevetni, pedig a magyar őslakosnak se íja, se lándzsája nincsen, viszont ő is védi, amije a dúlás után még maradt, azt a kevéske szabadságot. Je suis indián tehát.