Kampec dolores LXXXIX. – A bogár

Miután Béla Behemóttal beszélgetve rájött arra, amit úgyis tudott, hogy az emberi faj Isten teremtményei közül a legalávalóbb, legalábbis nagy többségében és matematikai szempontból relevánsan, sőt, végig gondolta azt is, hogy az elmúlt napokban mennyi mindent tett, hogy megmenekítse ezeket a nyomorultakat a romlástól, visszahúzta őket tér és idő fogságából, álmokból és ébredésekből, úgy döntött, hogy ideje belső vizekre evezni. De nem volt kedve sem a macskával, sem a rigóval társalogni, mert unta már a bölcsességeiket nagyon, így hát nem mászott a fa koronájába, nem ült le a tövibe sem, hanem a kocsmában telepedett meg, ahol a szék már ismerte a fenekét, az asztalon gödör volt a könyöke helyén, és a fal repedései mosolyogtak rá, ahogyan megállt az idő.

Poharában a buborékok nem szálltak fölfelé, a cigaretta füstje nem imbolygott, csak úgy volt egy masszív tömbben, a napsugár megállt az ivó közepén, sőt, ami szót a fröccsök ura elkezdett, az is félbe maradt, két szótag lebegett az asztalok fölött, hogy te, meg ke. Hogy ebből milyen szó alakult volna, az nem volt tudható, lehetett volna belőle ige vagy főnév, akármi, így derült ki, hogyha megtorpan az idő, akkor ideje van eldönteni, merre induljon tovább, hová kanyarodjon, tehát ez az isteni hatalom, a teremtés maga, a sors és a véletlen, a születés meg a halál. Így várakozott minden a kocsmában, hogy eldőljön a jövője, legyek vártak a levegőben, hogy leessenek vagy nekiröpüljenek a falnak, az óra is, hogy kettyenjen-e, és Béla is, hogy ez most mi a rossebb megint, milyen fintora a világnak és miféle próbatétel újra.

Így tanakodott minden egy megmerevedett jeleneben múlt és jövő nélkül, amikor nagy pimaszon az ivó közepén ott masírozott egy bogár zölden csillogó háttal, csattogtak a lábai a kövön, de úgy csak, mint a lassítás gól után, libbenő tornagatya, megcsomósodott haj, és az arcbőr megfontolt hullámzása, akárha tenger a zivatarban. Így haladt ott a bogár, egyszemélyes hadsereg meg trombitaszó, jelezve, hogy míg az ivóban jövője senkinek nincsen, de legalábbis képlékeny, az övé bizonyos, ami az, hogy nagy bakancscsattogással bemasírozik Béla asztala alá, de hogy ott mit akart, azt nem tudta senki sem. Közeledett az a bogár nagy elszánásokkal, s Béla, hogy az illékony status quo megmaradjon, egy pöccentéssel térítette ezt a bogarat, hogy akárha műkorcsolyázó kisasszonyok, úgy csússzon a hűtő alá, ahol nagyot koppant, azután elhallgatott.

Ekképp állott helyre a rend az időtlenségben, amelyben mindenki békésen várta a sorát, a fokozatos entrópiát, az elaggást, aztán a halált, aminek a közeledése most felfüggesztődött, hogy a napsugarak elakadtak a levegőben. A hűtő alól viszont fölhangzott a bogár bakancsának zaja, csattogott, szólt a trombita megint, aztán előbukkant a feje, a fényes, zöldes háta, a rengeteg lábai, és nyílegyenesen, kitérő nélkül haladt oda, mint az előbb is, be, az asztal alá. Béla nézte ezt a csökönyös kitartást, a meg nem alkuvó törtetést, és eszébe jutott így a nagyanyja, a kék plakátok a falu szélén, és valami ismeretlen erő folytán Edit néni is eszébe jutott, a tanító néni. Így vált a bogár valami múlttá, emlékké, és Béla, hogy elhessegesse ezt, visszapöckölte megint a startvonalra, be a hűtőgép alá, hogy legyen végre béke már.

De nem lett. A bogár előcsattogott megint egy öszvér csökönyösségével, s ahogy lassított felvételben haladt, Béla úgy gondolta, előadást tart neki Sziszüphoszról, hogy belássa a masírozás értelmetlenségét, de ezzel nem hatotta meg. Csak közeledett a zöldes hátú, Béla visszaküldte megint, és mindig újra, miközben melankóliáról és valami különös okból fakadólag Hermész Triszmegisztoszról meg az alkímiáról mesélt, verseket dünnyögött és fütyörészett. A csökött elszánás és az értelem küzdelme volt ez és kétféle kitartásé, de máshonnan nézve a lázadás és elnyomás misztikája is, amelyben Béla lett a gonosz, pedig nem is akarta. Amikor utoljára pöccentette vissza a bogarat, a napsugarak földet értek, zökkent egyet az idő és elindult megint.

A füst gomolygott újra, a buborékok megindultak fölfelé, a legyek nekimentek az ablaknak, a fal tovább repedt, és az óra ketyegett olyan vészjóslóan, mintha kivégzés közeledtére utalna. A hűtő alatti sötétben viszont nem történt semmi, és csak ott nem történt semmi. Nem hallatszott a bakancsok zaja sem a trombitaszó, nem tűnt fel a bogár feje, nem bukkant elő zöldes, fényes háta, csak a templom harangja hallatszott misére hívón vagy tán egy lélekért, és Béla beleborzongott, hogy milyen nehéz is az istenek sorsa, akik döntenek életről és halálról. S mivel ő nem volt szenvtelen és végtelen hatalmú, keservesen sírva fakadt, pörgött le a könny a szakállán, tavat alkotott alatta, mert nem akarta ő a bogár vesztét, csak, hogy hagyja őt békiben, s lám, így lett gyilkossá. Imához fogott ezért, ami csodától a fröccsök ura úgy elámult, hogy a pohár mellé töltötte a bort, pedig ilyen nem esett meg vele sohasem.

Felkészül: Sziszüphosz

Tegnap mindnyájunk legnagyobb gyönyörűségére kinyitotta csipás-teknőc szemeit maga Rogán Antal is, és megszólalt. Politikai bolhacirkusznak titulálta a tüntetést, ami aktustól önkéntelenül nyílik ki a bicska a legjámborabb elsőáldozó kisleány zsebében is, de mit lehessen tenni. Köpni, valamint nyelni, ha erre képes még az ember, és már ez is valami.

Viszont ez következik most. Ám mielőtt ennek szépségeit egész alakos képen megörökítenénk, erről a bolhacirkuszról iderakom, hogy mi jutott az eszembe szinte abban a szentséges pillanatban, ahogyan ez elterjedt a nagyvilágban.

Az, hogy annak idején maga a nagy Vlad Tepes (Dracul fia) is játszott ilyet a börtönében, midőn csótányokat meg ilyesmiket húzgált karóba játszásilag ugyan, de véresen komolyan, ami azt jelzi, hogy nem volt százas a manus. Vagy érdekesség ez, vagy fortélyos utalás. Minden lehet.

Ez a Rogán mellesleg, amíg a jámbor magyarokat arról kellett meggyőzni, hogy csakafidesz, addig parkolópályán volt sok hasonszőrű takonnyal együtt, hogy ne zavarjon bele a révületbe. Illetve tán, ha esetleg kikapás van, akkor a népharag ne húzza fel őtet az első lámpavasra a többi férgekkel együtt. Most viszont, hogy Isten és a Sátán segedelmével a diadal teljes, kipottyant a zabszem a seggéből, és cukkolódik.

Mint ahogyan a másik, a harmadik, illetve hát, az összes, és egyre több. Mind számosabb agytörzsi véglénynek nyílik meg a pállott szája, egyre hangosabbak, egyre nagyobb hülyeségeket beszélnek, egyre nagyképűbben, ami ellen voltaképp tehetetlen az ember, maximum a fogát csikorgatja szolidan.

Igaz a megállapítás tehát, hogy ez itt a „Ground zero”, de nevezhetjük akár felperzselt földnek is, egy dolog azonban biztos, hogy mindent újra kell kezdeni, aminek már nyolc éve is nekilátott az ember gyereke, de egészen más talapzatról.

Itt van mindjárt nekünk ez a tüntetés, amely a magyar polgártársakat már megint beletaszította abba a betegségbe, amelyből ezek szerint az istennek sem bírnak kimászni. Legyünk őszinték: már megint elkezdődött a hiszti, holott annak a kurva választásnak a teteme még ki sem hűlt, hogy ilyen bamba képpel tegyem érhetővé, mit is akarok mesélni, na.

Itt mindenki egyszerre akar mindent. Újraszámolást, új választást, forradalmat, meg a kiskutya redves farkát is, megtetézve a fintorokkal, hogy én ezzel nem forradalmárkodok, ő meg azzal. Ennek büdös a szája, annak meg nem volt gyerekszobája.

Olybá tűnik ez az egész, mint amikor a már elvesztett meccs hosszabbításában rohangászik a kikapni készülő csapat, hogy egy perc alatt majd megteszi, amire kilencven alatt nem volt képes. Ráadásul az egész stadion már őrjöng, és ünnepli az ellent. Az ilyenek nem szoktak sikerülni, és jó végük sincs soha. Pláne nem vagyunk CéRonaldók egyáltalán, hogy kapjunk egy kamu tizenegyest.

Tehát: ugyan már, királylány, nézzünk kicsit magunkba, s legfőképp higgadjunk má’ le. Kinek hiányzik az nyüves agyvérzés? Na, ugye, és köszönöm.

Tegyük szívünkre a kezünket, nézzünk bele a köldökünkbe, és valljuk be, új választás nem lesz, újraszámolás sem biztos, forradalom meg egyáltalán nem. Ezért, ha kérhetném, ne a jóravaló, hasonszőrű embertársunk torkát harapjuk át, hanem Orbánét. Ha ez meg nem megy, és nem megy, akkor tegyük kezeinket az otthonkánk zsebébe, és gondoljuk meg, mit tehetnénk a gonosz ellen igazából. Van rá négy évünk ugyanis.

Így kiindulásnak javasolnám tovább verni a tamtamot helikopterek, lámpák, disznótelepek és más hasonló ganajságok ügyében, amelyek bő egy héttel ezelőtt már iszkolásra késztették a patkányok egy részét. Van ebben potenciál, főleg, ha a vén Európa is bevonódik, és elzárja a Führer csapját, akkor úgyis magától zuhan darabjaira az egész kóceráj, meg a vezér is, persze.

Továbbá olyan babramunkát javasolnék, amit az elmúlt nyolc évben senki emberfia nem végzett el. Itt mindenki örökösen nagy dolgokról álmodozott, miközben az ország jó részének szellemi állapotja szépen elsüllyedt a középkorban. Arab számok, ilyenek. És tudjuk, hogy ők a bázis.

Ilyképp, ha négy év múlva netán még lesz választás, azért lehetne tenni, hogy egy felesért vagy marék krumpliért ne lehessen rávenni az embereket, hogy a zorbánra ikszeljenek. A falvakat köll járni, meg a külvárosokat, és nem a rezsim szidásával, hanem másfajta szépségek felmutatásával. Ilyenkor eszembe jut megint például Faludy György, aki a második világégés végeztével a Népszava segítségével pajták mélyén és boglyák oldalán mesélt versről, zenéről meg csillagokról a legyalult agyú népeknek.

Tudom, hogy ez romantikus ábránd, hogy ez így nem megy, de az egyetlen esély, hogy a hatalom ellenében öntudatra ébressze a népeket, aki ezt teheti. Más kiút nincsen.

Mondhatják, hogy könnyen pofázok az elefántcsont-barlangomból, és ez igaz is. Annyi mentségem van, könnyen lehet, én már meg sem érem a napsugarakat, csak gondolkoztam egyet, és erre jutottam. Hogy melózni kell hangyamód.

Ez a Sziszüphosz meg csak egy klafa szimbólum, nem is kéne törődni vele. Ő az, aki azért szívott, mert elpofázta, hogy a Zeusz félrekúrt, ezért az idők végezetéig görgetheti azt a nyüves követ. Valami ismeretlen ok miatt a kitartó munka jelképe ő, pedig csak a soha véget nem érő szívásé, ha belegondolunk.

Ne is foglalkozzanak vele.