A szombathelyi forradalom állaga

Az élet nem áll meg, halad az. Még egy hete sincs, hogy meséltem a szombathelyi csuda dolgokról, ahogyan az ellenzék többségbe került a közgyűlésben, a lufi kipukkant, és fideszes fiúk visító hangjai közepette ide-oda röpködött a levegőégen, majd ernyedten a földre tért.

És most, a remek metafora után azt is nézzük meg, miből élünk. Mert a lázadás azért dolgavégezetlen maradt, épp csak kicsírázott, s mivel – mint mondtam – az élet halad, visszatért oda, ahonnan elindult. Kezdődhet elölről minden, mintha mi sem történt volna, mert ez itt azért Neria, ahol a dolgok kisvasúton zakatolnak, szenteltvizet isznak, és mindent megül a takony.

Kies városunkat is, mért lenne ez kivételes vidék, nem kell irigyelni minket. A Fidesz itt is ugyanolyan monolitul gonosz, mint akárhol másutt, amit alátámaszt az is, amit most előadok, és még csak nem is cifrázom, hanem csak úgy sorjában haladok a kályhától a kéményig.

Nos tehát, mint emlékezhetnek, az egyik alpolgármesterünk föllázadt, átállt az ellenzékhez, így új, Fidesz-ellenes többség keletkezett a város közgyűlésében, amit Orbán helyi ficsúrjai nehezen viseltek. Már akkor is húzták az időt, amit úgy adtak elő, mint valami félrészeg falusi dalárda, amely megakad a refrénnél. Ezek is sorban és a legkisebb lelkifurdalás nélkül és ahogy a gazdájuk, éppen úgy sorosoztak, bevándorláspártiztak, mert ezt tudják, és többet egyáltalán nem.

Az új többség megszavazott dolgokat, amelyek egyrészt a hatalomátvételt, másrészt a város jobb működését segítették volna elő, de cseszhetik, nekifuthatnak megint. A polgármesternek ugyanis van olyan joga, hogy a már megszavazott, eldöntött ügyeket ugyanúgy és még egyszer megtárgyaltathassa, szavaztathassa, aminek a célja többes.

Egyrészt az idő látványos húzása, másrészt pedig az abbéli remény, hogy mindeközben a törékeny többség elvész. Valaki meggondolja magát mégis, valakit kilóra megvesznek, s ha ez nehézségekbe ütközne, akkor ráküldenek egy osztrák nyugdíjas autóst, mert minden lehet. Polgármesterünk kiírt mindent még egyszer ugyanúgy, a forradalomnak tehát újra ki kell törnie, ami így érdekes, mert Franciaországban sem fejeztek le kétszer senkit.

Polgármesterünk időközben telefonos kampányba kezdett, a város lakosait hívogatja, árulózza az átállt alpolgármestert, Gerébet kiált, ami gesztus fideszesen infantilis és debilis. Emellett megvonta a lázadó ember alpolgármesteri juttatásait, mintha Kövér elvtárshoz járt volna szemináriumra és továbbképzésre. Ez viszont kellőképpen aljas, s nem azért, mert az alpolgármester éhen halásától kellene tartanunk, hanem, mert látszik, hogy polgármesterünk szája már elfehérült, és képes elmenni a végsőkig. Mesélek hát róla én is, mért ne.

Még az előző, történelmi közgyűlés kapcsán említettem, hogy a fideszfiúk elkezdték a polgármester szobrát farigcsálni, valami glória félét ácsolgattak a feje köré a múltjára mutogatva, amikor is mentőorvos volt, és életeket mentett. Szép történet ez. Én is voltam valaha tanár, és senki nem mondja, ha hülyeséget vagy neki nem tetszőt írok, hogy igaz, igaz, de hogy szerették a diákjai százezer éve, milyen klafa tanár volt.

Azt mondják rám, hülye ez, sorosista libsibolsi firkász. Így kell ennek lenni. Ez a mi egykor volt orvosunk is már közel egy évtizede polgármester, így neki a jelenben az jár, mint Bud Spencernél, amikor a lámpa vijjogva kialudt a térképen, és a főnök megadóan legyintett, kár érte, kiváló ügynök volt. Mi sem mondhatunk többet a polgármesterre, akit fölzabált az élet: kár érte, kiváló mentőorvos volt.

A szobor másik része abból állott volna, hogy mi mindent kapott a város Orbán atyuskától az ő városlása alatt, hogy stadiont, Szent Márton-os dolgokat, ilyesmit. Az egészet az példázza a legjobban, amikor a város megkapta a nyüves stadionját, amitől az ország egyik fele utálta, a másik pedig irigykedett, hogy polgármesterünk úgy vette át: jók voltunk, ajándékot hozott a Jézuska.

Ez a Jézuska most, hogy veszni látszik a tartomány, ugyanígy ráengedné a testvéri tankjait, hogy szarrá lőjék, következésképp ez az építmény annak a jutalma, a konc mintegy, hogy polgármesterünk az embertelen, hazug, jogtalan orbáni politika elvtelen kiszolgálója, nem több és nem kevesebb. Ilyenért pedig nem szoktak szobrot osztani. Még hangszórót sem, mert mindeközben azért a város kitartóan rohad.

Így élünk mi itt, a végeken, és csak két dolog miatt merészeltem a kültelki kínjainkkal előhozakodni. Hogy nem úgy van az, ahogyan az országos sajtó kegyeskedik a nagyközönségnek tálalni, hogy a cipót már bekapták itt, és aztán nézik tovább a saját köldöküket, benne a Tarlóssal meg Puzsérral. Hogy azért élet máshol is van, a nyóckeren kívül is, éspedig, mint kitetszik, legalább annyira küzdelmes, és még semmi nem is dőlt el.

Másrészt pedig kies kis városkánk nagyon jó lakmusz, hogyan mennének a dolgok nagyban, ha mennének. Így. A végsőkig való ellenállással, mert ezek a hatalomról jószerivel le nem mondanak. Ilyen hát a szombathelyi forradalom állaga, és arra int szerte az országban mindenkit, hogy az élet nem habostorta, mint az tudvalévő, a medve nem játék, és a Fidesz nem párt, hanem a romlás maga, amit rohadt nehéz megállítani.

Nyomorultak

Amikor a második nagy háború vége felé a szövetségesek vagy az oroszok fölszabadítottak egy-egy koncentrációs tábort, a katonák jóváhagyólag félre néztek pár órára, hogy a volt megalázottak közül, akiben még volt annyi élet, azt tegyenek kínzóikkal, amit csak akarnak. Túl a bosszú és megbocsátás egészen izgató és mélységes kérdésein, ahogyan a volt rabok rázúdultak addigi fogva tartóikra, a korabeli felvételek tanúsága alapján a náciknak az elégtétel folyamán, amely egyenes út volt a halálba, olyan volt a szemük, mint a semmit sem értő patkánynak, amelyet elevenen falnak fel, és néz kifelé a kígyó szájából.

Ugyanígy a szabaddá lett városokban, amelyeket nem bombáztak vissza a középkorba, és még pislákolt bennük az élet, a kollaboránsokat, a nácik volt macáit kopaszra nyírták, és homlokukon horogkereszttel tették közszemlére a tereken és utcákon, és nekik is ilyen volt a szemük. Ezekben egészen halvány halálfélelem, csöppnyi megbánás, de leginkább az látszott, hogy nem értik az egészet, hogy történhetik ilyen velük, mert nem fogták fel az addig elkövetett bűneiket, vagy, ha igen, bocsánatosnak vagy egyenesen szükségszerűnek tartották, az elszenvedett inzultust pedig igazságtalannak.

Ilyesmik jutottak először az eszembe, amikor Szombathely lerongyolt városa tegnapi közgyűlésének elejét nézegettem, amely bejelentetten arra szolgált, hogy a várost felszabadítsák a Fidesz-es rabigából. Ez meg is történt, viszont az egész pörformansz nem volt tanulságok nélkül való, és nem szerzett felhőtlen örömöt egyáltalán. De nem azért, mert olyan kényes lenne az ízlésem, hanem, mert túl sokat tapasztaltam már ahhoz, hogy csűrdöngölőst járjak olyan események miatt, amely szereplői azt hiszik, hogy történelmet írtak, holott csupán lapoztak egyet a kifestőkönyvben. Nem a felszabadítók voltak a hatalmat átvevők ugyanis, hanem a szabadjára engedett foglyok.

Én könnyen vagyok az ítéletemmel. Nekem az az oldal, amelyik most erőt demonstrált, hatalma ormain sem adott semmit, amit emezek elvehettek volna, és koncot sem várok a szerepcserétől. Holott persze, hogy ezek győzelme éltetett mégis, ezért tevékenykedtem, írok végtelen évek óta, s majd ezután is. A két oldal között számomra csupán esztétikai és etikai különbség van, bár ez sem semmi, ha meggondoljuk, hogy megkezdődhet az az idő, amelyben a szimbólumok szintjén persze, de nem írják elő, hogy mikor járhat az ember WC-re, és jelen helyzetünkben a szabadságnak ezt a fokát is nagyon meg kell becsülni. Ennyi történt Szombathelyen, nem több, de azért slágvortokban mondok ezt-azt a muriról.

Mint az ismeretes, egy kis csetepaté után az eddigi ellenzék megszerezte a többséget a közgyűlésben, és a demokrácia egyelőre meglévő játékszabályai szerint az egy szavazatnyi fórjával pedig azt csinál, amit csak akar. És sokat akar, a mindent értelemszerűen és nagyon helyesen. Az történt a közgyűlésben, hogy az ellenzék frissen megszerzett öntudatával átszabta a napirendet, bejelentette, hogy mit óhajt megszavazni, mit nem, és egy lassan araszoló úthenger összes öntudatával elkezdte a földbe taposni a Fidesz-es bohócokat, akiknek ekkor kezdett el csillogni a szemében a fölzabált patkány riadalma.

Akkora volt a csodálkozás, hogy a polgármester két órás szünetet rendelt el hirtelen, sorokat rendezni, és riasztani városunk gauleiterét, aki nem más, mint a gukkeros volt honvédelmi miniszter, eddig élet és halál ura a tartományban, Viktorunk kinyújtott karja. A szünet után elsőként az átállt alpolgármester – akinek az új többség köszönhető – fölmentését akadályozták meg a forradalmárok. Ekkor eldőlt minden, hogy ott és akkor megtörtént a trónfosztás, polgármesterünk is nyugtázta a dolgot azzal, hogy annyit böfögött, a várost a bevándorláspártiak kezébe taszították, amitől hányingere lett az embernek, és ez a különös érzés az egész előadás alatt meg is maradt.

Ám teljesen érthető módon, mint amikor a vádlottra kimondják a halálos ítéletet, s ettől megnyugszik, a Fidesz-es fiúk szeméből eltűnt ekkor a riadalom, öntudatra ébredtek, és újólag igazolták, hogy mért kell őket elküldeni a francba. Innentől a forradalmárok szivárvány koalíció és bevándorláspárti többség volt a szavaikban, csillogtatták a fenenagy önérzetüket, erkölcsi magaslataikat, amitől az embernek felfordult a gyomra, a szivárványosok viszont csak röhögtek, ami lehet, hogy stratégiailag helyes, de taktikailag nem tűnt annak. Viszont a már felfestett úthenger ekkor megkezdte kíméletlen útját, és tiport le minden narancsot, hogy csak úgy fröcsögött.

A szivárványosok SZMSZ-t módosítottak, szabad információáramlást írtak elő, megtiltották a köztisztviselők és az önkormányzati cégek vezetőinek a politikai állásfoglalás kinyilvánítását. Voltaképp kipucolták a ganajt a szombathelyi közéletből, miközben a Fidesz-es fiúk egymást fényezték, elkezdték faragni a polgármester szobrát, ÁVH-t és jeges hajnalon kis kullóval menekülést vizionáltak, meg politikai leszámolást emlegettek. Az is volt. Az új többség nem reagált a mocskokra, olyannyira nem, hogy már szinte könyörögtek nekik, vitatkozzanak, de nem tették, csak kérlelhetetlenül szavaztak meg mindent, amit elhatároztak. Egy jeges tekintetű bérgyilkos öntudatával a Fidesz azt kapta, amit eddig ő tett.

Háborúban így kell ennek lenni, elfoglalni a hídfőállásokat, amelynek a legfontosabb eleme, hogy hatalmuk hatodik órájában azonmód rúgták ki a helyi tv igazgatóját. Ezekkel pedig, amit gyorsan-gyorsan elintéztek, úgy összességében az őszi választásoknak ágyaztak meg, maguk felé billentve a sajtó nyelvét, amiből kitűnt, ezek sem különbek, csak épp az inga a másik oldalára lengett ki. Az ember a Fidesz-es fiúkat nem gyűlölte. Érzelem, ha volt benne, a kártevőtől való ösztönös irtózás, emberi megjelenésében az ennek megfelelő megvetés volt és maradt is. Ám jó azt látni, amikor a nagyképű pökhendiséget pofán rúgják, mert az ember esendő és van benne igazságérzet.

Főleg akkor jó ezt nézni, amikor a gauleiter délután lóhalálában tényleg megérkezett, és tehetetlen volt, mert odalett a hatalma. Csak a péppé vert seregét nézhette, és kínjában ő is bevándorláspártizott, ami már oly mértékig unalmas, hogy kár is emlegetni. Ezeknél bárki, még a juhász kutyája is jobb, megkövetve persze a juhászt és a négylábút is. Nem egyebek így a fiúk, hatalmuktól megfosztva, mint szerencsétlen, vergődő nyomorultak, akiknek azonban fene nagy az öntudatuk, de idővel az is lelohad majd, így bukott meg a Fidesz Szombathelyen végleg, vagy csak átmenetileg. Elég jó móka volt, de katarzis nélkül, mert az egész cirkusz alatt a legkevesebb szó most is a választópolgárról esett. Így ma hajnalban azt konstatáltam, itt szeles, felhős az idő, amitől hasogat a derekam.

Polgári tűzifa

Még a tavaszon, a választások előtt egy nappal Orbán Viktor Mihály tizenkétezer forintot ígért minden olyan rászorulónak, aki tűzifával védekezik a megfagyás ellen, hogy a tavalyi év végéig kifizeti nekik, ezt ígérte. S mivelhogy Magyarország jobban teljesít, háromszázhetvenkétezren (372.000) jelentkeztek is érte, de cseszhetik. Nem kaptak semmit a szavazatért cserébe, Pártunk és Kormányunk 2019 végéig meghosszabbította a kifizetés határidejét, tehát azt mondta, majd, egyszer, valamikor. Ha jó leszel.

Addig még lesz két választás ugyanis, egy ilyen uniós meg egy önkormányzatis, és lehet, megfejelik még a mézesmadzagot egy zsák krumplival vagy egy kifestőkönyvvel, ezeknek tök mindegy alapon. Mindeközben persze fagyogatnak meg a polgártársak. Bár nem bizonyítható, hogy amiatt, mert Orbán hazudott – megint -, és lócsöcs van, nem tűzifa, de köze csak van hozzá. Mint ahogyan nincs ok-okozati viszony a között, hogy Orbán szarért-hugyért zabálhat a várban, mások pedig kakaós csigát lopnak. Aztán mégis, ha odafigyelünk.

Az egyiket most büntetik, a másikat későbben fogják és nagy nyilvánosság előtt. A hazudós tárgyalását közvetíti majd az MTVA, mégpedig olyan lelkesen, mint most mondjuk a Nógrádit vagy más mókamestert, mert semmi sem örök. A hal sem és Jónás sem. Kis színesként még idézzük fel, midőn a nyugdíjak kifizetése késett, Rétvári örömhozó azt ecsetelte, hogy a nyugdíjasok mennyire jól jártak, mert már a megemelt nyugdíjat nem kapták meg, illetve késve. Erre élvezett el a Bence.

Ezen is lehetne egyet morfondírozni, hogy ki mennyi emelést kapott, most azonban a polgári értékekről lenne szó. Mert az önkormányzati választások előtt – amire majd ígérnek megint – Szombathelyen kitört a parasztgyalázat úgy polgárilag. Mert Molnár alpolgármester lehetővé tette, hogy a helyi sorosisták megfúrják a rabszolgatörvényt, s emiatt őt Puskás polgármester és mi gauleiterünk, a gukkeros Hende kiátkozták. Már vágják a fát a máglyához, amelyen majd a Fő téren megsütik őt.

Megfosztották alpolgármesteri jogaitól, ami miatt lehet, nem lesz költségvetése a városnak, de ez is mindegy a Fidesznek, pusztuljon minden, ha nem nekem fütyöl alapon. Majd osztogatnak kakasnyalókát meg Orbán mellszobrot, térkövet vagy szappanbuborékot, mindegy is: ellenben most bukták el a várost, csak még nem tudják, és engemet sem érdekel igazán. Ennél delikátabb, hogy a helyi nyugdíjasok számára Molnárt úgy próbálják patásördögnek festeni, hogy megkapta a stigmát: elárulta a polgári értékeket.

Ettől a dumától pedig nekem fenséges jókedvem kerekedett, csapkodnám a térdemet, ha nem fájna, csak sajnos mégis. Az a delikát viszont, hogy a szombathelyi lakos/polgár, de még a megbélyegzők sincsenek tisztában azzal, mit jelentenek ezek a polgári értékek anyagi, nyelvi, kulturális és erkölcsi szempontból, mert egészen biztosan nem két szobát, három gyereket meg négy kereket. Sőt, még csak nem is Szent Mártont, aki itt a csapból folydogál nekünk végtelenítve.

Hende volt Orbán jobbkeze annak idején a polgári körök szervezésében, és a jelek szerint ebben benne is ragadt már végleg. Nem véletlen, hogy ezerrel teper a felszínen maradásért, mert nem érti meg, hogy annak idején sem polgárokat gyűjtögetett, hanem hívőket toborzott, viszont ennek az ideje már rég lejárt. Az egyház felépült, az Isten megszületett, ilyen avítt dolgokra, hogy polgár, szükség nincsen, mert most már munkaalapú a társadalom, valamint kisnyúl és csak a foci.

Hende eszerint rezzenetlen arccal polgári értéknek nevezi, hogy a munkaadó halálra dolgoztathassa a beosztottját. Kissé bizarr értékválasztás, de csodálkozni nincs mit. Mert tán nem nevezhető polgári értéknek a lopás, a hazudozás, az elesettek üldözése sem. Keresztényinek orbáni értelemben csak-csak, ha már minden egész eltörött, viszont, aki nem a birodalom, következésképp Orbán érdekein keresztül szemléli a kajla világot, az nem a polgári hadovát tagadta meg, hanem épp ellenkezőleg, csak be kéne csukni a tátott szájakat.

Új korban élünk ugyanis, amely még névre vár. Úgy száz év múlva találnak is neki bizonyára, amikor összeillesztik a feudalizmus, a fasizmus, a rekatolizáció és az ész alkonyának elegyét. De, hogy abban a polgár szó nem szerepel majd, az is hétszentség. Főleg nem abban az értelemben, hogy az ember reszketve várja a tűzifát Orbántól, amit viszont soha nem kap meg. Így kapcsolódik egymáshoz tehát redves országunkban egy gukker, egy bicikli, amellyel fát lopni indulnak, és a csülök a zsírfoltos bablevesben. És ez már maga a költészet.

Kutyareform, előadás kutyákról, kutyásoknak

Nyakas Gábor Kutya Tréner, nemzetközi versenybíró és rendőrségi kutya kiképző volt a vendége az Agora művelődési központnak csütörtökön este.

A nézőtér alaposan megtelt állatbarátokkal és kutyákkal foglalkozó kollégákkal. De sokan csak kíváncsiságból jöttek el hogy lássák meghallgassák a külföldön csak „A Magyar kutyasuttogóként ismert kiképzőt.
További fotóim ide kattintva láthatók.


Interaktív programjába több helyi kutyás gazdi is részt vett kedvencével.
„Gábor egészen fiatal kora óta a kutyák bűvkörében él. Különleges képességei, és a kutyákkal való kapcsolata már ekkor legendássá vált környezetében.
Idővel ez a képesség a hivatásává, és munkájává vált. A világ legjobb kutya trénereinek Bárth Bellon, Ivan Balabanov, Dr.Helmut Reiser, Fred Hassen előadásainak folyamatos vendége.
Cesar Millan előadásinak magyar szakmai referense.
A kutyák nevelésének területén elért módszerei egyszerre forradalmiak, egyedülállóak, de mindenekelőtt hatásosak.”

Filmekkel is bemutatott nevelési példáit a színpadon, idegen kutyákkal szemléltetve tette érdekessé. Élő helyzetei a hétköznapi kutyanevelési problémákra nyújtanak megoldást.

Az előadás sorozat keretében az előadások végére mindenki érteni fogja nemcsak a saját kutyáját, hanem általában a kutyák viselkedését, jelzéseit.

További fotóim ide kattintva láthatók.

Anyák, apák, jézusok

Papp Dániel, az MTVA vezérigazgatója, aki azzal nyerte el magas hivatalát, hogy híreket hamisított, ezzel mutatva, mennyire hasznos fogaskereke a rendszernek, úgy próbálta az érző szívű népeket a maga oldalára állítani, hogy azt visongta, az épületben, ahol a képviselők olvasni szerettek volna csupán, s ezért a folyosón heverésztek, édesanyák és édesapák dolgoznak. Ezek mennek, meg a kisjézus, valamint a szánkók.

Papp Dániel lehet, hogy a hírek fidesztestre-szabásához ért, mégis csak ostoba organizmus, mert az nem jut eszébe, hogy a képviselők, akiket aztán az utcára hajítottak, szintén édesapák és édesanyák, azok pedig pár milliónyian, akikért mindezt ezek a képviselők teszik, szintén. Csurig van az ország édesapákkal és édesanyákkal, még Soros is az, Gyurcsány meg pláne. Ezzel csak azt mutatom, milyen hamisan aljas a bagázs, amikor ilyen kártyákkal operál.

A birodalom peremvidékén sem sokkal tehetségesebbek a gauleiterek. Szombathelyen például ma este lesz háborgás, a Fidesz helyi tehetségei pedig a keresztényi vonalat vették föl. Vagy ez volt a napiparancs, vagy ennyire telik, a végeredményt tekintve tök mindegy, mert, amit összedeliráltak, azt érdemes szó szerint idézni, hogy megmaradjon az utókornak, és azért is, hogy az egész világ láthassa, a mi hülyéink sem maradnak el a ti barmaitoktól.

“…A Fidesz-KDNP szombathelyi közgyűlési frakciójának tagjaiként szomorúan vesszük tudomásul, hogy az elmúlt hét utcai erőszaka a szombathelyi ellenzéket nemhogy elriasztotta, de megihlette. Ezért a budapesti erőszakba torkolló, pusztító események mintájára keddre Szombathelyen is tüntetést hirdetnek. Ezzel a lépéssel önök, mint az MSZP vezette baloldali koalíció tagjai, jóváhagyják az utcai zavargások vandalizmusát. Az adventi készület idején önök békétlenséget hoznak a városunkba és otthonainkba. Egy héttel Karácsony előtt közösséget vállalnak a kereszténység meggyalázásával. Ezt a döntést hozták, fájdalommal bár, de tudomásul vesszük. A lelkiismeretükkel önöknek kell elszámolniuk. Arra azonban határozottan és nyomatékosan felszólítjuk önöket, hogy ne gyalázzák meg keresztény kultúránk szent jelképeit! Ne gyújtsák fel a szeretett városunk közterein felállított karácsonyfákat, ne dúlják fel a betlehemi jászolokat, és főleg ne skandáljanak trágár szavakat Jézusra!…”

Egy ideig kerestem az ideillő minősítést, és a szerencsétlen idióták összetételben találtam meg. Ha ehhez hozzárakom az aljas takonygerincűek toldást, akkor nemcsak a kép lesz teljesebb és hitelesebb, hanem az is látszik, hogy a NER mennyire leszivárgott, tehát milyen eszelősen nehéz feladat lesz megdönteni. Pedig most már más út nem maradt, éspedig törvényszerűen.

Mindkét oldal átlépte a maga Rubikonját ugyanis. A lázadók az öt pontjukkal, amelyek közül három egészen biztosan nem teljesül, mert az a rezsim végét jelentené. Ezek, ugye a független bíróság, a független közmédia és az Európai Ügyészséghez való csatlakozás. Ha az ellenzék következetes, és momentán annak tűnik, valamint a maffia is a maga törvényei szerint működik, akkor borítékolható, hogy fájni fog, illetve, hogy vér fog folyni.

Megtörténtek az első lépések a képviselők inzultálásával, ahonnan nincsen visszaút. Ha ők kitartanak, akkor a spirálnak megfelelően egyre durvább reakciókkal találkoznak, hiszen a NER minden egyes haszonélvezője a biztonsági őrig bezárólag most már ha nem is a nyüves életét, de a kenyerét félti, így előbb-utóbb nem parancsra vár, hanem önjáróvá válik, és ő is a családját védő falkavezérként ordít meg harap, és bár ne legyen igazam.

A NER a karácsonyban bízhat, hogy a művi szeretet napjai lehorgasztják a túláradó érzelmeket, ezért jézuskázik, édesanyázik és keresztényezik. Ez nettó hülyeség és elvetemültség, viszont ez is jelzi, hogy be vannak szarva magunk közt szólván, és másra nem futja. Nem hallani egyetlen érvet, hogy a követeléseknek mért ne lenne alapja, hogy a lázadóknak mért ne lenne igaza, helyette pedig megy a csürhézés, anarchistázás.

Ez azonban az álmoskönyvek szerint túl sok jót nem jelent, mert addig-addig bűnözőzik az ellenoldal édesapáit és édesanyáit, míg el nem fehérül a szájuk, és az évtizede halmozódó sérelmek és indulatok vulkánként törnek ki. Szilveszterig eldől, mi lesz ebből, de, hogy lányregény nem, az teljesen biztos. A taxisblokád idején egy veterán azt tanácsolta, induljak a boltba zsírért, gyertyáért és gyufáért, vagy még nem tudom, mi szükséges egy ostromlott várban. Ezt a bölcsességet pedig most nagy kegyesen tovább adom megfontolásra.

Aztán meglátjuk.

Beriozka orosz állami táncművészeti együttes Szombathelyen

2018. november 17. és december 5. között Magyarországon turnézik az orosz Beriozka, a világhírű „Nírfácska” Állami Akadémiai Táncművészeti Együttes.

Szombathely december elsején az Agora MSH színpadán mutatták be az orosz táncművészet csodáját.
A készült képgaléria ide kattintva látható.

Az együttes immár 70 éve varázsolja el a közönséget. A siker ezúttal sem maradt el. Nagyezsgyina Nagyezsda az együttes alapítója, a 20. század kiemelkedő koreográfusa volt. Műsorukban az „Áll egy ifjú nyírfa a réten” című orosz népdal témájára a körtáncban a lányok különös, „úszó/lebegő” lépteikkel olyan benyomást keltenek, mintha egy helyben állnának, a színpad pedig forogna alattuk. A nézők szeme láttára így egy egész nyírfaliget kelt életre díszes ünnepi öltözetben. A táncot „Berezka – Nyírfácska” névvel illették, és az együttes erről kapta nevét is.

A fellépők alázatos fegyelmezett táncművészek, hihetetlen ügyesen, fantasztikus koreográfiákat táncoltak. A látványos produkciók alatt felcsendültek a jól ismert orosz dallamok is. A lányok megjelenése az orosz természet képeihez kapcsolódtak, a ruhák színeivel és kellékeivel a napot, az eget, a folyót jelenítették meg. Nagyezsgyina élete utolsó napjáig lelkesen vezette az együttest. M. Kolcova, a társulat egykori vezető szólistája követte őt művészeti vezetőként, aki méltó örököse és utóda lett.
A két részes műsor végén a közönség hosszas vastapssal tisztelte meg a táncművészeket.


A készült képgaléria ide kattintva látható.

Kosz és mocsok

Hadházy Ákost nem engedték fórumozni tegnap a szombathelyi könyvtárban, mert nem tudták kitakarítani azt, koszos volt állítólag. Elromlott tán a porszívó, esetleg Rózsika, a takarító néni, netán a Rendszer. Nagy és kibogozhatatlan titkok ezek. Ilyenkor, amikor hírül veszi az ember a mocskot, habitus, filozófiai és vallási beállítódás, illetve a test pillanatnyi állapota – melyik bütyök lüktet, zúg-e épp a fül – alapján reagál.

Az én életem voltaképp szakmai ártalmakból kifolyólag permanens reakció, ezért most rágyújtok, fölnézek az égre picit, ami a plafon, kortyolok a kávéból – kizárólag cukor nélkül, petróleum-sűrűen a’la Florentino Ariza – és aztán vonyítok föl, mint a lábon lőtt anyafarkas, hogy nagyon fáj, meg ilyenek. Pedig az efféle dolgokat tiszta fejjel kell feldolgozni, bármennyire is mindennaposak és rutinná váltak szinte.

Orbán Viktor Mihály annak idején kijelentette egyrészt azt, hogy ellenzék nélkül is elboldogul, hogy ilyen ballasztra szüksége nincsen neki egyáltalán. Másrészt olyan is elhagyta a pörköltszaftos száját, hogy a haza nem lehet ellenzékben. Ennek a két kormányzási alapelvnek a folyománya volt, hogy Hadházy kiszorult a sötétbe és a hidegbe, mint valami illegalitásba vonult forradalmár, éppen úgy.

És tényleg, hovatovább, ilyen állapotban leledzik az annyit, s olykor okkal csesztetett ellenzék, a helyzet azonban nem ilyen egyszerű, hogy gyere cipó, hamm, bekaplak. Hogy igazoljam ezt a sejtéses állításomat, tessenek csak belegondolni, mit művelt velük Lezsák két napja, hogy már szóhoz, végül székhez sem jutottak, legyalulta őket a friss Príma díjas irodalmilag és gyalázatosan.

A helyzet egyébként teljesen reménytelen, és még kilátástalan is, mivelhogy tudjuk, Hadházy mért nem léphetett be a könyvtárba. Mindenki tudja, az utolsó csecsszopó csecsemő is, az ilyen takarítós kifogások azonban csak rendkívül kínossá teszik a dolgot, s legfőképp a könyvtár igazgatója számára, aki akkor volt hülye, amikor egy ilyen rendezvényt befogadott. Tudnia kellett volna, hogy megcsörren az a telefon úgyis.

A jószándékú naivitás minősített esete forog fenn, ami csupán arról tanúskodik, hogy vannak még idealista emberek, akik a tisztesség és a szakmai becsület alapján élik az életüket, pedig nem is újszülöttek. Most azonban az igazgató asszony felmenőit szidják sokan, pedig ők is tudják, nem azt kellene, de jobb elverni a port azon, aki kéznél van. Nem véletlenül nem jár emberek közé ez a mi Cézárunk tehát.

Viszont az nem vigasz, hogy ez borítékolható volt, attól a mocsok még mocsok marad, és azt kell egyre inkább kiszűrnünk mindebből, hogy az ország is elvan ellenzék nélkül, hogy az a hétmillió, aki nem szavazott ezekre, az mind nemkívánatos elem a kerítésen belül, és ennek a fele sem tréfa. Mint kitetszik, nem csak a képviselőiket zárják ki a parlamentből, hanem a népek is mehetnek a fagyos utcára, ha nem győzelmi jelentéseket akarnak hallgatni fideszbűnözőktől.

És nem Hadházyról van szó, hanem akárkiről. Gondoljunk csak bele Alföldy és más művészemberek, zenekarok és akárkik eseteibe, akiket úgy űznek el a nyilvánosságtól, mint a leprásokat. És ami rosszabb ennél, a meghátrálás csöndben. Az én elcseszett városomban eddig mindig volt Alföldy rendezés, s még milyenek, ebben az évadban viszont nem lesz. Pletykák és meg nem erősített információk szerint, hogy megelőzzék a bajt. Azért.

Ami persze így a legnagyobb, csupán nem durran, mint ez a Hadházy most. De legalább a könyvtár igazgatója is megtanulta, nem lehet szeleburdi, hogy mindenféle alakokat beenged Wass Albert szentélyébe. Persze magam is ilyen meggondolatlan voltam és naiv, hiába jár a szájam. Az én Józsi szomszédomnak eddig is voltak homofób és rasszista kijelentései, de mondom, hülye ez, nézzük el neki. Ez a hiba meg a baj.

Két napja is beállított szomszédolni. Ahogyan mindig, a YouTube-on meg jó szokásomhoz híven szólt a zene, éneklődött egy fekete ember. Azt mondja ez a Józsi, hogy ez most a fán van, vagy alatta? – És bambán vigyorgott. Mondtam neki, hogy ezt hagyja abba, de nem tette meg. Én is elcsodálkoztam magamon, de ordítva vágtam ki a francba. Másnap jámboran megkérdezte, hogy mért vagyok megsértődve, és ekkor értettem meg, hogy semmit nem fog föl a világból.

És az is világos immár, hogy a könyvtárak – ha járna oda, de nem -, a színházak – ha járna oda, de nem -, neki vannak nyitva csakis. A tévéműsor neki készül, a rádiók neki szólnak, és Mészáros neki írja a lapokat csakis, Orbán neki szónokol, és neki küldik a konzultációs leveleket kizárólag is. Ilyen egyszerű ez és ilyen gyalázatos, viszont nincs mitől félni, csak mindenki hajítsa az ő Józsiját az utcára a megfelelő szinteken. Hogy ezt forradalomnak hívják, arról viszont én nem tehetek.

Nemzeti kukker

(Amit itt okulásul újólag bemutatok, az nem azért történik, hogy riogassak, nem is restség okán, sőt, még csak nem is váteszként tetszelegve, hogy na, ugye, én már akkor is, meg ilyenek. Csupán eszembe jutott, hogy most, amikor lassan Pintér Sanya a saját szemével figyelheti az összes alattvaló csupasz valagát, az milyen érzés bír lenni. Az alábbi bájos történet nem fikció, tulajdon magammal esett meg 2015. januárjában Szombathelyen, Neria színe virágában. Viszont azóta sem mentem arra a környékre, de nézzük, miből élünk.)

A hangszóró zakatolni kezdett, majd bugyborékoló, gurgulázó, földönkívüli hang szólalt meg belőle. Akkor és ott mindenki megdermedt egy pillanatra, a sötétségben sárgán világítottak a lámpák. Egy fiatal pár összebújt a hidegben, és szinte rémülten kereste a hang forrását, amelyet végül a betonoszlop tetejénél láttak meg. Egy megafon formájú készség volt az, és fenyegetően nézett rájuk.

Egyébként mindenki, aki épp a Szűrcsapó utcai laposháznál volt, azt vizslatta, honnan jöhet a fenyegető zaj és ordítás, nyugtázták is, csak még az nem dőlt el, hogy valami teleportálással az állomásra röpítették őket, vagy az anyaföld azon helyén vannak még mindig, ahová eredetileg indulni óhajtottak.

A Szűrcsapó utca lehet ez, más mi volna, ilyen kétségek és tanácstalanságok mutatkoztak az arcokon, és a valóságra ébredést az is segítette, hogy a fel-felhangzó ordítások előtt nem szólalt meg az utazók megnyugtató szignálja, a dííídudidúúúdadámmm. Ilyképp senki nem indult pavlovi módon a restibe sem, a rend helyreállni látszódott, de a hangszóró az istennek sem hagyta a népeket szelíden andalogni, meg egyáltalán.

Bár érteni semmit sem lehetett, senki nem ment tovább, egy telefonáló nő abbahagyta a beszélgetést, és beszállt az össznépi játékba, amely arról szólt, hogy rohadtul forgatták a fejüket ide-oda, keresték a történést. Mert valaminek történni kell, efelől senkinek nem volt kétsége.

Kimerevedett a kép, keresték a baltás gyilkost, az álarcos betörőt, akármit, ami igazolná, hogy eset forog fenn, ami oka és indoka lehet ennek a szürreális játéknak, de sehol semmi. Enyhe köd gomolygott a sárgás fényekben, az időnként elhallgató recsegés-fenyegetés cezúráiban kutyák ugatása hallatszott, köpni-nyelni nem tudott senki sem, ahogyan a borvirágos népnyelv jellemezné találóan a fennforgást.

Babonázva bámulták egymást, a bűntudat beköltözött a lelkekbe óhatatlanul, mert mindenki mélyen magába nézett keresve: az elmúlt másodpercekben mit vétett, ami kiválthatta ezt a mérhetetlen haragot, amely a hangszóróból áradt. A szöveget érteni ugyan nem lehetett, de a hangsúly, a szavak lejtése, a folyamatos recsegés valami eredendő gonoszságot feltételezett abban a pár emberben, aki tanúja volt 1984 születésének a Nyugat Királynőjében.

Egy süldő lány elkövette ebben a helyzetben a lehető legnagyobb hibát, fixírozni kezdte a tutuló alkalmatlanságot. Hosszan nézte, amire végül előjött az egyetlen érhető mondat abból a szarból: Igen, maga. És elhallgatott, a recsegés is megszűnt, pedig a Hair MP-sei sem érkeztek meg morcos képpel szétlőni azt a mocsadékot, hogy legyen végre csend, a kurva életbe. De az lett.

Az egész nem tartott két percig, de arra elég volt, hogy a böcsületes polgármester felmenőinek emlegetése elkezdődjön, a tájékozottabb polgártársaknak rémlett, hogy nemrégiben avatták fel cimbalomszóval a szombathelyi térfigyelő rendszer eme újabb beszélő gyöngyszemét, amely ím levizsgázott. Sikerült Orwell világát megidézni, csak a módszereken kell még finomítani: de működni fog ez, ha el nem basszák.

Na, ugye.

Zorán minőséggel, és profizmussal szórakoztatott Szombathelyen

Ez az októberi hétfő este, amolyan hétköznapi este is lehetett volna, ha ezt a zenei élményt elengedjük sétálni magunk mellett.

Egy legendás előadóművész, énekes, gitáros, zeneszerző, hat profi kísérő zenész, és három csilingelő hangú bájos vokalista hölgy az Agora MSH színpadán.
A koncerten készült képgaléria ide kattintva látható.


Ez, és az általuk prezentált másfél órányi muzsika tette ezt az őszi estét mégis emlékezetessé. Az 1960 óta zenei pályán ténykedő Sztevanovity Zorán és kis csapata érkezett Szombathelyre október 15-én, hogy az érdeklődő közönséget magával ragadja, elkápráztassa, elgondolkodtassa, megénekeltesse, tapsoltassa, és nevetni lássa. Ezek közül mindegyik kipipálva.

A nézőtér teljesen megtelt. A dalok, a hang, a hangzás mind a régi. De milyen hangzás volt ez? Hibátlan, egész teret egyenletesen betöltő, bár honnan tisztán szépen hallható.

Köszönhető ez a zenekarral érkező profi technikai személyzetnek, és támogatóiknak. Róluk Zorán a koncert közben nagy tisztelettel beszélt, és név szerint is bemutatta őket. Ilyen körülmények között még „a romantika” is kicsit más volt. Ahogy más volt a közismert dal is hangszeres kíséret nélkül énekelve. Köszönjük a felcsendülő ismert dallamokat, melyek többsége múltidéző, nosztalgikus érzéseket hozott elő, és tette az estét feledhetetlenné.


A koncerten készült képgaléria ide kattintva látható.

Samboteli vackor

Amikor kiderült, hogy időközi választást kell tartani a városban, mindenki meghülyült. Illetve ez túlkapás a mesében, elvivő hév inkább, mert mindenki hülye volt úgyis, csak fokozták a tempót a delikvensek. A képviselők, a polgártársak, a pártok és a macskák is, ők nem tudni, miért, de beálltak a sorba. A szemek még pátoszosabbak lettek, szervilizmus folydogált a levegőégből és nyájassággal álcázott gonoszság, ahogyan az már szokásban van a választások idején.

Sambotel volt a város neve. Azért cserélték le a jól bevált Steinamangert, mert a próféta azt mondta a horvátokról egy láblabda siker kapcsán, hogy ők is mi vagyunk. Egyből előkerült az új név tehát, de ez voltaképp lényegtelen is ilyen élet-halál küzdelemben, amikor egy lepukkant lakótelep új Gauleiteréről kell dönteni a polgártársaknak és b. nejeiknek. Harminchat fokos lázban égett a környék, a Párt és a Városháza meg negyvenkettősben, és ilyen hőfokon, mint tudjuk, a fehérjék kicsapódnak.

Illetve beszélek sületlenséget, már régen kicsapódtak, minek következtében az agyműködés behatárolódik, olykor le is áll. Átveszi a helyét a köd, amelynek mélyiről mozgalmi dalok, ütemes taps és hajrá magyarok kiáltozás hallatszik, mert a polgármester jól viselkedett, és hozott neki a Jézuska egy stadiont. Ezen kívül a polgármestert csak az újraélesztés érdekelte, az egész nyüves várost újraélesztette már, sőt, a polgártársak spontán élesztgették egymást a sarkokon, ami mókát most a gyülekezési törvény gátolt kicsit.

Titokban gyömöszölték hát életre egymást a kocsmák jótékony homályában, és így örültek az életnek Sambotelben. Suttogva tárgyalták meg, mit, hogyan adott át a polgármester. Általában csapokat és ivókutakat óvodákban ének és harmonikaszóval, nyolc képviselő, két alpolgármester társaságában, és ilyenkor a gyerekek feledtek műanyag dömpert, homokozót, mindent, és táncolva örültek az új csapnak. A felemelő képekkel pedig tele volt a baráti sajtó, a helyi tévé egyfolytában ezt ismételte reggel, délben meg este.

A lepukkant lakótelep polgárai pedig – régebben panelprolik – megvilágosodtak, legalábbis a baráti sajtó szerint, és valahogyan mindent a még meg sem választott, ámde kormánypárti képviselőtől – illetve jelölttől – kértek, neki könyörögtek. Parkolókat, akartak, kutyafaszát és biztonsági térfigyelő kamerákat. Ezeket pedig, hogy, hogysem, a város meg is vásárolta, és aszonta, ha a kormánypárti győz, legott, határozattal föl is szerelik azokat. Így működött ez a Sambotel, feledve a lerohadt utakat és a romos híd miatti közlekedési káoszt.

Különös módon súlyozták a dolgokat ebben a Sambotelben. Egyes utcákat egyenesen térkövekkel raktak ki, mintha a város közepe volna, félkészen át is adták, majd elrohantak újraéleszteni. Más utcák azonban – ahol olyan alattvalók laktak, akik sorosista képviselőt választottak maguknak -, bájosan belefulladtak a mocsárba. Így nevelgette a lakosokat Sambotel kitartóan, törögette a gerincüket, vagy osztott mannát épp, ahogyan a központi kézikönyv azt előírta. Így, választás előtt az osztogatás volt soron, a beetetés, mint a pontyokat a tavakban megakasztás előtt.

A finisben – mivelhogy holnap választás – ingujjra vetkőzött a polgármester, a képviselőjelölt, és a város gukkeros hőse, és a lepukkant lakótelep szélén elültettek egy japán díszkörte fát, mert a lakók ilyet kértek jódógukban. Más már nem jutott az eszükbe, így mindenki átszellemült arccal mosolygott, szemeikkel kémlelték a szebb jövőt, a madarak csiripeltek és vadkácsa riadt hápogva a tóban, amerre mentek ők. Ezzel megint tele lett az összes újság, tévé és rádió, ahogyan énekeltek, táncoltak megminden.

Az csak reggelre derült ki, és természetesen senki és semmi nem számolt be róla, hogy sorosista, hazaáruló civilek, részeges bölcsészek, hajléktalanok, lipsik és buzik meg néhány lázadó nyugdíjas meghekkelték a pörformanszt, s amikor a hangszóróból, amelyből a fát és mi urunkat dicsérve a “Boldogasszony anyánk…” kezdetű slágernek kellett volna fölcsendülnie, Süsü brumogott elő, hogy “Jaj de finom a vadkörte, más néven a vackor…”. Az óvodások visítottak, viszont a rend helyi őrei, akárha Hair, szarrá lőtték a hangszórót. – És erről senki nem tudósított, csak egy videó terjed a hálón.

Holnap választ a lakótelep ugyanis. Namaste.