Csámborgott ez az alak, poroszkált, csattogott a csámpás talpa a föhenyen, és nyerített a lába a porban haladtában. Szemüvege volt neki, haja viszont nem, és lelke sem egyáltalán. Ezt onnan lehetett tudni, hogy amerre lépett, sprickoltak szét a hangyák és kabócák, a madarak pedig elhallgattak. Vászontarisznya volt a vállán “Gucci” felirattal valahogy, és Rolex a csuklóján a szakadozó inge alatt. Tisztára látszott, hogy álruha ez, a kereszt is, a feszület, amelyet a nyakában viselt egy madzagon, színarany volt, viszont a rajta lévő Jézus visított, mint a vett malac, és be nem állt a szája, hogy mért hagyta el őt az ura.
Ott ült az árokparton egy másik ilyen, ez se volt sokkal különb, csak ránézésre hülyébb csöppet. Valahogy rá volt írva az ostobaság, még a fülén is a bambaság folyt ki, a szájáról nem is beszélve. Ennek szakálla volt, opálos szemei, amelyek elnyelték a napfényt, mint egy stramm fekete luk, még csak meg sem csillantak rajta a sugarak, ahogyan zuhantak befelé a fejében meglévő végtelen sötétbe. Ezen öltöny volt, poros ugyan, de teljesen új, még kilógott az ujjából az árcédula, a nyakában pedig meredezett a jelzés, hogy aszongya “Hugo Boss”. Ebből látszott, hogy ez annyira hülye, hogy a mimikri se megy neki, viszont boldog volt a másik láttán, és csillogva üdvözölte.
– Hová, hová? Zoltán komám. – így vigyorgott neki.
– Hozzád, hozzád, István komám. – az a keresztes meg így válaszolt. Ilyen népiesre vették a figurát, mert mondom, hülyék voltak, és azt hitték, ettől majd nem látszik, mekkora egy takony mindkettő, de az megmutatkozott mindenképp.
– És mit viszel a tarisznyádban? Zoltán komám. – kedveskedett ez a másik.
– Szót viszek a tarisznyámban, István komám. – nem bírták abbahagyni ezt a komámozást sehogyan.
– Hová viszed a szót? Zoltán komám.
– Neked hoztam, István komám.
– És mit csináljak én a szóval? Zoltán komám. – értetlenkedett ez a Hugo Boss-os, mert mondom, tök debil volt.
– Mostantól te viszed a szót, István komám. – felelte a szemüveges, amitől meg az öltönyös visított, táncikált, pörgött, hogy megszédült és elesett, csak úgy huppant és csak úgy porzott, de azért kérdezett.
– Hová viszem a szót? Zoltán komám. – vált gyakorlatiassá a visongó, de azért meg nem nyugodott teljesen, mert tapsikolt is, és ütemesen mondogatta utána – Szóvivő lettem, szóvivő lettem. – és folyt a nyála. A szemüveges kivárta, míg elhallgat, csak akkor válaszolt.
– Csak úgy viszed ide-oda. István komám.
– És aztán? – értetlenkedett az öltönyös, és feledte a komámozást már.
– Semmi. – a szemüveges is lenyugodott – Viszed, hordozod. Te vagy a szóvivő. – így vigasztalta az eufóriából ébredező másikat.
– Ennek semmi értelme. – sóhajtott fel az öltönyös.
– Ha beérsz egy faluba vagy város közepére, összehívod az embereket, és mutogatod, hogy rémüldözzenek. – mondta a kopasz.
– Mitől rémüldözzenek, milyen szótól? – érdeklődött a hülyébbik.
– Igazából – vált őszintévé a kopasz – nem szó, hanem szavak.
– Milyen szavak? Milyenek? – esett ki a béketűrésből az öltönyös – Én szavakat nem viszek, nem szavakvivő vagyok, hanem szóvivő. – így erősködött, és ebből is kitetszett, mekkora egy ökör ez.
– Nem mindegy? Te barom. – ordított már rá a kopasz, és ettől a másik meghunyászkodott.
– Milyen szavak mégis? Nehezek? – gondolt a súlyra az öltönyös, a kopasz viszont másképp értette, és kiborította a szavakat a földre, hogy csak úgy potyogtak a porba, és sorba rendezgette őket.
– Nem nehezek egyáltalán – magyarázta – Látod? Soros, migráns, Brüsszel, kultúra, keresztény, harc, megvédjük, magyarok, család, Gyurcsány. – rakta egymás mellé őket.
– Ennyi? – értetlenkedett az öltönyös.
– Most éppen. – nyugtatta meg a kopasz – Olykor lovas futár hoz újakat, vagy elvisz párat. Volt már ENSZ, Sargentini, azokat elvitte, most ezek vannak. Pénteken szokott friss áru jönni, a szokásos rádióbeszéd után, legutóbb egy fél mondatot kaptam, hogy “száz év magyar magány”, de kilógott a tarisznyából, kidobtam. De – és félve körülnézett – ne mondd meg senkinek, azt hazudtam, hogy ellopta egy hajléktalan.
– Hajléktalan? – értetlenkedett az öltönyös.
– Az hát. Azoknak úgyis mindegy, lecsukják őket így is, úgy is. – ezzel zárta le a dolgot, a szavakat visszarakta a tarisznyába, hogy csak úgy zörögtek, és a készséget az öltönyös vállára akasztotta.
– Na, eridj! Mától te vagy a szóvivő. – meglapogatta a hátát, és eltűnt a ködben.
Az öltönyös bambán nézett, de csak egy pillanatig, mert harangzúgást hallott balról, ami azt jelezte, hogy arrafelé emberek laknak, akiket mostantól riogatnia kell. Ez komoly dolog – gondolta -, megigazgatta a tarisznyát benne a szavakkal, és most viszi.