Kampec dolores LXXIX. – Bűn, ha van

– Ez meg mi a retket karattyol itt? – Ezt a kérdést tette fel az egyik traktorista a sarokban csak úgy magának, miközben úgy nézte a teleképet, hogy a szeme egy damilon lógott a hóna alatt, és mégis tudott pislogni. Erre a földöntúli jelenetre ébredett Béla, amikor visszatért a gyerekkorából, kelepelő gólyák, ordítozó békák, és a nagyapja bősz, méterrudas haragja elől a régi falusi iskolából, ide, az örök kocsmába, ami voltaképp ugyanolyan álomszerű volt, mint az agya likacsos mélye, és lelkének éjfekete sötétje. A Nap szenvtelenül sütött be, át a légyszaros ablakon, csíkokat rajzolt a traktorista arcára, aki ettől olyan lett, mint a frissen szántott föld, a szeme helyéről, a megmaradt lukból csimaszok másztak elő, és az orra végiben egy veréb illegette magát.

Amióta szünet nélkül rúgták a labdát a dobozban, idekint megállt az idő. Vagy körben forgott inkább, zakatolva ismételve magát szakértésekkel, reklámokkal, mondván és sugallva, zabálj csipszet, szopjál kólát, és vegyél kölcsönt fűnyíróra. Csak az egy perc gyűlöletek vittek ritmust a monotóniába, úgy mormolva a litániát mindig visszatérve, mint egy elfuserált kakukkos óra. Most is, az ifjú traktorista, aki mégis úgy nézett ki, mint a saját múmiája, csak kevesebb foggal, mint a fáraók, azért beszélt karattyolásról és retekről, mert a bíró alig is fújta le a meccset, a győztesek még el sem sírták magukat vagy rázták az öklüket gusztus szerint, már ott állt a dobozban egy nő valószínűtlenül keresztbe rakott lábakkal, hogy majdnem föl is borult, és folytak ki belőle a migráncsok, sorosok, orbánok és némethszilárdok olyan kérlelhetetlenül, mint a halál bizonyossága, és annyira feleslegesen is teljesen.

A traktorista fogta a szemét, letépte a damilról és visszagyömte a lukba, ahová a teremtő rakta valamely elfuserált napon, amikor még ő sem tudta, milyen hiábavalóságot gyúrt össze sárból és mocsokból, hogy milyen szemetjét az időnek. Ha élt még volna ez a teremtő, elszégyelli magát bizonyosan, de már rég megmurdelt. Elütötte egy villamos, aztán villám csapott belé, és az utolsó, hetedik életét egészen mókásan egy torkán akadt szőlőszemtől veszítette el, miközben hasonképpen guvadtak a szemei, mint a traktorista polgártársnak most a meccstől. Az ürdüng pedig jót röhögött, beleült a trónusba, ami törte a csontos seggét, de ennyi kényelmetlenség megérte, hogy azt csinál már, amit csak akar. Ez volt az a pillanat, amikor Felcsúton felsírt egy csecsemő, és a Viktor nevet kapta az apja után, csak külföldiül.

Egyébként ez volt az a nap is, amikor elhervadtak a csillagok, és végleg lekonyult Buddha füle. Csak a hiábavaló mosolya maradt, mert ő sem tudta, hogy a jó sohasem győzhet, s őt magát is csattogó fogú szörnyek robbantják majd cafatokká, mint faragott szobrot, és mindent megül a gyalázat, ami ott szivárgott a kocsma falának lukain, ráült a fröccsök urának feje búbjára, és szemtelenül vihogott, akárha Pompom. Ez történt a világgal nyolc év alatt, és senki nem tudta, hol lehet a vége, az egész falu olyan lett, mint egy elfuserált panoptikum, viaszos arccal néztek benne a népek mind, az olajos hajúak, a duplagyűrűsök és a bánatos melegítősök is. Viaszgyerekek dübörögtek csontból faragott rollerekkel, és a templom harangja vattalabdacsokat okádott, amint hirdette a gyalázatot.

A retkeket emlegető polgártárs kért még egy fröccsöt gyorsítóval, hogy a mája majd a gatyája fölött türemkedjen a napfényre, s amint a billegő nő az utolsó hajót, az utolsó okádást is megmutatta, és biztatott mindenkit, hogy hamarosan újra jelentkezik, mint valami rugóra járó papagáj, a telekép másféle migráncsokkal lett tele megint, olyik a pályán futkorászott, festett arcú honfitársai pedig ezrével püfölték a dobokat a szivárványos köntöseikben, táncikáltak, mint a bálozók, amikor beütött a mennykő. A retkeket emlegető polgártárs ugyanis kiköpött és majmoknak nevezte őket, s bár ne tette volna. Ettől Béla egy pillanat alatt élénkült meg, mintha új elemet kapott volna a seggébe, s nem tudta, honnan tért belé vissza ifjúkorának ereje, de fogta ezt a polgártársat, és, tisztesség ne essék szólván, kihajította az ablakon.

A fülsiketítő csörömpölés közben szállt a polgártárs a levegőégen, kalimpált, de repülni ő nem tudott, így bánatos arccal, mint valami gyomorbajos és menstruáló Szűz Mária, úgy landolt a Szentháromság szobor tövében, épp a közmunkások csámpás lábai előtt. S ami a leglehangolóbb, nem tudta, mért került oda, mi az, ami Bélából kicsalta az állatot, ami pedig jól elbújt benne. – Majmok mi? A kurva anyád. – Ezt ordította utána Béla búcsúzó üzenetként, s ahogy a polgártárs seperte magáról a szilánkokat, még csak föl sem háborodott, mert tényleg nem tudta, mi a bűne. – Hülye ez – Így magyarázott a közmunkásoknak, akiknek a nyolc évi sertepertélés annyira elvette már az eszét, hogy azt hitték, valami szent pottyant alá az égből, s hogy ez egészen bizonyos legyen, a harang is megszólalt, és nem vattalabdacsok, hanem gőz formájában pöfögte ki magából a gonosz leheletét, totális bávaságot bocsátva a falura, s visszavonhatatlanul.