Tihamér, ez egér söprögetett a lakása előtt, mert tavasz van és gyönyörű, így gondolta. Kirázta a szőnyeget, elindult valami rágcsáért, mert estére Cilikét várta, az egérlányt, akármi is lehet ebből reményekkel. Elment hát özv. Kovácsné kamrájába, hogy megnézze, mije van az öregasszonynak. Semmije sem volt. Üres volt a kamra, de Tihamér nem kétségbe esett Cilikéről ábrándozva, hanem fölhívta az unokatestvéreit, mind a százhuszonhármat, hogy itt van egy asszony, olyan szegény, mint a templom embere. És jött mind az összes, hozta, amit talált, és csurig töltötték özv. Kovácsné kamráját földi jókkal. Amikor pedig meglátta az öregasszony, hogy teli a kamra, Jézust emlegette meg a csodát, Tihamér pedig csak mosolygott a bajsza alatt.
Elek, a rigó ült a körtefán, nézegette a pitymallatot, hogy mit rohangászik alatta ez a Tihamér, az egér. Elgondolkozott az Univerzumon, az ősrobbanáson, a táguló világegyetemen és a kozmikus állandón a sötét anyagra és sötét energiára figyelve, konstatálta Einstein zsenijét, fejet hajtott előtte mintegy. Szögmérőt vett elő, hogy meghatározza a Nap égi pályáját, és rájött, hogy tavasz van, ami gyönyörű. Nekilátott hát ordítani, ahogy számára az írva van, és özv. Kovácsné, minthogy tele volt a kamra már, és a fagyok sem fenyegettek, vele fütyölt, hogy ezt a telet is túlélte valahogy. Sajtot vett elő a kamrából majszolódni, és látta ám, hogy egérrágta az, egérfogókat tett ki hát és ízletes mérget, hogy kiirtsa életéből a kis szemeteket. Nézte ezt Tihamér, és úgy vélte, hogy az emberi faj menthetetlen.
Ottó, a bigott hangya az ötujjas kesztyűből levette a szemüvegét, hogy mi ez a hangzavar odakint, félretette a bibliáját, hogy Isten nevében rendet rakjon. Nézte Tihamért, az egeret, özv. Kovácsnét és Eleket a körtefán, ahogy az arcukat a Napnak fordították mind, a maguk módján köszöntve a tavaszt, a gyönyörűt. Ottó hülye volt magunk közt szólván, semmit sem értett az örömökből. Neki mindegy volt, tél vagy tavasz, dolgozott csak, mert a munka alapú társadalomban hitt. Erre nevelte a négy gyereket, akik már egymás talpára is tudtak lépni, fociztak, kispuskával lövöldöztek, bár a helyesírás nem ment nekik. Annyi baj legyen, gondolta Ottó, mindig lesz összeszerelni való, így a butaság bátorságával ordítani kezdett, hogy kuss legyen. Azonban özv. Kovácsné süket volt, Tihamér bosszúból fölrakott egy kis Clasht ráeresztve a basszust, Elek meg szart az egészre, csak fütyölt tovább, mert a Nap úgy állt, ahogy.
A kert végiben János, a tücsök kitörölte szeméből az álmot, böffentett egyet, és buli van kiáltással elővette a hegedűjét. Úgy cifrázta, hogy Mága sem cifrázta úgy soha a rózsazsín budoárokban és hatalmasságok előtt. Sírt az a hegedű János kezében, mert a télen Grapellit hallgatott csak, megfertőzte őt az öreg, s bár a keze még nem volt elég gyors, mégis olyan hangok töltötték be az udvart, hogy mindenki elhallgatott, özv. Kovácsné és Elek is, Tihamér pedig kikapcsolta a Clasht, úgy fülelt, hogy Cilikét is elfelejtette teljesen. Úgy mászott ki az a zene a fűből, úgy kacskaringózott elő a vakondtúrásból, hogy sírni kezdett a Nap és bólogattak a fák. És mit tett erre Ottó, a bigott hangya? A tücsök felé hajította a bibliáját. Röpült a szentírás, mint a malomkő, majd szétloccsantotta János fejét, hogy szanaszét ment az egész, és csönd lett hirtelenül.
Beborult ekkor mahomet felhőkkel, hogy özv. Kovácsné becsukta az ablakot, föltámadt a szél, visított, nekivágta a ház falának Eleket, a rigót, hogy csak úgy nyekkent, Tihamér bajuszát ráncigálta, letépte kesztyű házának ujját, keringett az, szállt a magasba, hogy Tihamér nyafogott, de már késő volt. János feküdt kiterítve, hegedűje is eltört, és Ottó, a bigott hangya letörölgette a szentírásról a tücsök életének maradékait, rendnek kell lenni motyogással, de nem mutatott megbánást, biciklire ült és elment dolgozni. Egy álmatlan denevér suhant be a képbe, fölkapta János élettelen testét, s ahogy repült el, hallatszott, ahogy ropog a foga alatt. Ekkor toppant be Cilike, az egérlány, aki idejövet özv. Kovácsné kívánatos mérgéből csent el egy darabot, és azt majszolgatta. Még csak reggel nyolc sem volt.