Magyarul

A The New York Times szerkesztősége Kovács Zoltán szerint álmatlanul hánykolódik, mert megtudta, Magyarországon négyszáznál is több médium van abban a holdingban, amely azért jött létre, hogy a legutolsó csecsszopót is hatásosan elérje a náci propaganda. Másrészt pedig, hogy a maradék, rajta kívül eső újságokat, honlapokat ledarálja, kiiktassa és beszántsa az egészen tisztességtelenül koncentrált erejével.

Kovács Zoltán amúgy nagyon serény az új hivatalában, amely arra hivatott, hogy az Univerzumból Orbán miniszterügynök elvtárs felé áramló rosszat kiszűrje, és ellencsapásokat mérjen a sötét anyagra is, amely ellene összeesküdött és mószerolja őtet. Plakátos autót már küldött Brüsszelbe, most ment a levél New Yorkba is, ahol azt vetette a szemére egyéb érvek híján a helyi sorosistáknak, hogy ott nem tudnak magyarul.

Tulajdonképpen halvány fogalma sincs az embernek, mit is akart mondani ezzel a költő, a zsigereiben viszont érzi, hogy megérkezett Mucsára, így hát körülnéz itt, Kovács Zoltán kies otthonában, ahol ennyire futja: tudnak-e ott magyarul. Ezzel a magyar nyelvvel, ennek birtoklásával vagy hiányával elég régóta akadnak gondok egyébként, már 2002-ben is, amikor a The Washington Posttal keveredett a Fidesz nyelvészeti vitába, mint emlékezhetünk.

Miniszterügynök elvtársból kikandikált a náci énje, életterekről ábrándozott akkoriban, és az sem tetszett valahogyan a nagy vízen túl. Az volt a móka, ugye, hogy az Orbán adminisztráció szerint fénylő, köpcös csillagunk nem is azt mondta akkor, hogy Lebensraum, csupáncsak, hogy élettér, így a magyarul nem tudó jenkik fogják be a pofájukat, mert már akkor is kellően tahó hivatalnokai voltak OVM-nek, pedig ez a Kovács még sehol sem volt.

Erre a magyarul, nem magyarul dichotómiára egyébként maga OVM adott megfejtést már tizenöt éve, amikor szokásos álnépi és álnaiv bölcsen annyit jegyzett meg az ettől állva pisáló híveinek, hogy “Magyarul kétszer kettő négy. Ez minden más nyelven másképpen van.” – Négyszáz újság az négyszáz újság. Más nyelven, jelesül amerikaiul four hundred, magyarul kétszer kétszáz az négyszáz, nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni. Különben is, a számok mély titkokat rejtenek az orbáni nagyközönség számára.

Mint azt pécsi rajongóktól tudtuk meg a tavasz folyamán, ha nem a rezsim nyer, akkor a világvége akképp is megérkezik országunkba, hogy kötelező jelleggel bevezetik az arab számok használatát, amitől viszont megóv minket maga Orbán Viktor. Ez csak azért jutott az eszembe, hogy lássuk, milyen nívót szolgál, illetve tart kívánatosnak az a négyszáz újság, amely galádságát most Kovács Zoltán hülyeséget mantrázva véd, mert mást nem bír kitalálni.

Ez egyébként másról is árulkodik. Előbukott mintegy ebből a harcosból is a feudális énje, a régi jó táblabírák szalonnazsíros tudata, miszerint Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita – azaz, Magyarországon kívül nincs élet, ha van élet, nem ilyen. Esetleg a népies-nemzeti költészetével a magyar kultúrán máig ható sebeket ejtő Petőfi kis zsengéje, hogy “Ha a föld Isten kalapja, hazánk a bokréta rajta.” Innen már csak a pörkütt hiányzik meg a darutoll.

Ez a habitus, ez a taplóság járatja le egyébként az országot. A CÖF Obamával levelezett annak idején, Kovács már az egész világgal, mint egy fölnyírt hajú, dagadt és gonosz óvodás. Az Orbánon kívül eső dolgokkal ez a viszonyuk: Szijjártó a troglodita, aki tagolatlan üvöltéssel ordítja le mindenki fejét, Kovács levelez, amitől Magyarország a nagypofájú kretének birodalmának tűnik, s voltaképp sokat nem is téved, aki így látja.

Egyébként a helyzet teljesen reménytelen, mert ez a Kovács azzal is védte a védhetetlen holdingját, hogy azzal szemben viszont a maradék józan hangú médiumot sokkal többen olvassák és nézik. És ez már egészen a kultúrharcig ér, mert ahogyan nem kerülnek elő a fiókokból a fideszes remekművek, se egy regény, se semmi, úgy a holdingos izéjük is azért nem kelendő, mert az nem újságírás, ha a pártpropagandát szajkózzuk.

Egészen egyszerűen: jóllakottan böfögve nem lehet hiteles verset írni, Orbán seggéből pedig újságot. Mint ahogyan az sem érv az őket ért bírálatra, hogy ez még magyarul se tud, ez ne pofázzon. Viszont Neria éppen itt tart, és a jelek szerint azon dolgozik egyre nagyobb vehemenciával, hogy mindenkit szerte az országban elvadítson és meghülyítsen. Az elkövetkező nehéz évek feladata tehát a józan ész és ítélőképesség megtartásának embert próbáló feladata lesz. Kalandra fel tehát!

Most meg ez a Bono

Momentán az a kultúrharcosok legégetőbb gondja, hogy Bonot, a U2 zenekar frontemberét ekézzék. Az ügy most olyan stádiumban van, hogy szerintük ez a jóember egy pedofil, tehetségtelen buzi, aki Gyurcsány kottájából játszik. Ez bármennyire is szürreális, de itt történik Magyarországon, a mi életünkben, és még csak nem is álmodjuk. Én is megcsíptem magam az imént, és ébren lévőnek bizonyultam.

Mindez ott kezdődött, mint az tudvalévő, hogy ez a Bono beszólt nagy nyilvánosság előtt miniszterügynökünknek, urunknak Madridban, lájtosan lefasisztázta, amivel nem tett egyebet, mint amit az EU képviselői is megszavaztak, besorolta őtet oda, ahová való, a történelem szemétdombjára. Bár, kétségtelen, hogy ez Orbán seggéből előkandikálva kevéssé látszik, mert ott meleg van és magyarszag.

Van az úgy, hogy beszólnak miniszterügynök úrnak, megtette ezt már nem egyszer Roger Waters, de Manu Chao is. Nem mindenki dalokádó és szignálszerző Ákos, és pláne nem ufókkal táncoló Pataki Attila. Mégis, oly jó látni, hogy amikor nincs fennhatósága az elvtársaknak, és nem tilthatják be a fellépést, mint ahogy Alföldinek nincs maradása már az országban, akkor milyen tehetetlenül rázzák a ketrecüket.

De ne higgyük azt, hogy ez a habitus újkeletű, már nagyon régóta csinálnak hülyét magukból azok, akiket a kontraszelekció kitenyésztett. Pár nappal ezelőtt is Szalay-Bobrovinczky Vince helyettes államtitkár levelezése került napvilágra, amelyet a Die Welt újságírójával, Alan Posenerrel abszolvált. Ez a Bobrovinczky ott tartott buzgalmában, hogy olyasmibe pofázott bele, amihez tényleg semmi köze, de a baksisért terjesztette az igét mégis.

Régóta rajtuk van ez a misszionárus tempó. Már 2002-ben is a The Washington Posttal leveleztek Orbán miatt, bizonygatva, nem is mondta azt, hogy Lebensraum, csupáncsak, hogy élettér. Ebből is látszik, ha valaki a nácikkal kokettál, arra nagyon érzékeny a világnak az a fele, ahol nem építik át a Kossuth teret azért, hogy olyan korba álmodják vissza magukat, amikor négyszázezer embert bevagoníroztak. És az ilyen álmokat mosdatják, mosogatják a hit őrizői csikorgó fogakkal.

2014-ben a CÖF is levelezett Obama elnökkel, mert az Államokban a vezérüket basztatták. Aggódtak “az amerikai kormányzat, illetve a közvélemény Magyarországgal kapcsolatos megnyilvánulásai kapcsán”, és kijelentették, “örömmel és állhatatosan kívánnak dolgozni a jogállamiság keretei között megvalósuló szabadság és demokrácia értékeiért”. – Aztán itt tartunk, ahol.

Ez a troglodita módi jellemzi Kovács kormányszóvivőt ugyancsak, ő is nagy levelező, szerte az univerzumban védi a mundért, és csinál hülyét nem csak magából, de az egész országból is, hogy az emberben olyan hazaáruló gondolatok fogannak meg, hogyha ez magyar, akkor én nem vagyok az. És akkor még Szijjártó elvtárs világra szóló toporzékolásairól szót sem ejtettünk.

Ezek nívója pedig magával ragadó. Ahogyan az a logikai készség és egyben asszociatív bázis is, ami úgy általában a zárt osztályok sajátja, amelyben kényszerképzetes dühöngő delikvensek szaggatják a kényszerzubbonyukat. Csak az ilyen elborulás eredményezhet olyan premisszát, amivel a Sajtóklubjukban előálltak, miszerint Bono azért basztatta a vezérüket, mert így akarta magára irányítani a figyelmet.

Ennek ő fájdalmasan híján lehet, hiszen csak miheztartás végett ránéztem a Youtube-ra, ami azt mutatja, hogy a U2-őt, így egyben Bonot azért nézegetik az emberek, zeneszámonként másfél milliótól százötven millióig bezárólag. Innen érthető, hogy úgy kell neki az Orbán Viktor Mihály farvizén generált figyelem, mint egy falat kenyér. És csak így kaphatta meg kizárólag a Francia Köztársaság Becsületrendjének lovagja, a Brit Birodalom Rendjének lovagparancsnoka, a Philadelphia Liberty Medal és a Brit Birodalom Érdemrendje plecsniket is.

Sőt, éppen 2002-ben, midőn egyetlenünk, mint emlékezhetünk még a The Washington Post ellenében bizonygatta, hogy ő nem náci, ez a Bono bekerült a BBC által megszavaztatott száz legnagyobb brit listájára Sir Winston Churchill és Diana hercegné mellé például, így, ha őt Bayer Zsóti ekézi, akkor megint csak az van, hogy én letagadom, hogy egy nyelvet beszélek vele.

Nem szorul ez az ember – mármint ez a Bono – az én védelmemre, a zenéjéből is kinőttem lánykorom után, csupán a környezetem tahósága gondolkodtat el. Mert például, aki nem él a 888.hu által kínált szellemi gyönyörökkel, azt megörvendeztetem egy onnan származó Bono-ügyi írás egy kis szeletével, hogy érezzük a nívó lüktetését:

“…Most, hogy Európában végre a selejt uralkodik, Bono és barátai zseniális érzékkel rácuppantak az életet adó emlőkre, fürge nyelveikkel a matériával tele tőgyeket csiklandozzák. Nem, véletlenül sem akarják meghallani az emberek valódi véleményét. Nem értéket teremtenek, nem pusztán zenélnek, hanem az uralkodó eszméket hirdetik a színpadról…”

Mit ne mondjak, ezek a tőgyek, emlők és nyelvek, meg a matériás csiklandozás, ez nagyon ott van. Csak az nem világos, mit is akar mondani a költő azon kívül, hogy Orbán seggében szép az élet, ott teremnek a magyar vitézek. Arra viszont kíváncsi lennék – bár úgysem érem meg -, hogy alkalmasint, a rezsim bukása után ezek az emberek miből élnek majd meg. Nem is érdekel, mondjuk, ám ezen, ahogyan permanensen hülyét csinálnak magukból, egész jól szórakozok. És mégis ők röhögnek.